Heves Megyei Hírlap, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-03 / 29. szám
helyőrség 2 aror AZ ÖRÖKKÖN ÉBREDŐ VIDÉK Forgács István Közel két évtizede köt magához a nagyváros. Korábban diplomát, most munkát ad, folyton új kapcsolatokat, folyton új barátokat, kihívásokat és folyamatos lehetőségeket. A Jóisten kegyelméből mindezt úgy, hogy közben megmaradt a velem született és bennem élő vidék is - heti több száz kilométerre visz el a mindig aktuális feladat, és így bár testben biztosan ingázom, közben a lelkem örökre ott maradhatott, ahol megerősödött és felnőtté lett: a göcseji dombok mélyén. Büszke dolog a vidékhez tartozni. Büszke dolog azt megélni, hogy egy egész országot ölel az át, akinek megadatott, hogy több helyen is éljen, több helyen is tanuljon, és minden megélt napjában ott kavaroghat az összes többi, korábbi tapasztalás. Mint mondtam, a munka elvisz mindenhova, láthatom az ország egészét. És ha látom, akkor megtanulom értékelni is: meglátom azt, milyen erő feszül egy kétszáz éves református gimnázium falai közt, mennyi kedvesség szorul egy üvegpohárban elém tett kora esti kávéban, vagy mennyire sokat küzd az, akinek még a menetrend szabja meg a tennivalókat. Nem festek rózsaszín képeket, tudom és érzem magam is, mennyi nehézséget, mennyi kihívást hoz számtalan társadalmi változás, és ez hogyan teszi eleve elrendeltnek tűnővé a sorsokat, miközben pedig végtelen gazdagság és tapasztalás segíti mindazokat, akik jobbat, többet, mást is akarnak akár. És ilyenkor mindig úgy érzem, a sokszor lesajnált vidék erős, és élni akar, sőt, saját maga szabja meg, hogy milyen tempóban és merre akar majd haladni. Ez utóbbi az egyik legfontosabb gondolat, amit megértettem az elmúlt évek során. A vidék és a vidéki ember lehet, hogy néha úgy érzi, kevesebb a lehetősége, mint a messzi, kozmopolita nagyvárosnak, de közben folyamatosan azt látom, hogy a tapasztalása, a korábban megélt sikerek és kudarcok halmaza végtelen tárháza lehet annak, hogy mit tegyen vagy mit tegyen másképpen majd az onnan jövő ember. Vallom, hogy vidékinek lenni adomány. Mert a történelem, az ország sorsának valódi, a mindennapokban megélhető fordulása ott zajlott egykoron és ott zajlik mostan is. Ott, ahol közösséget még mindig lehet és még mindig kell teremteni. Mert a közösség majd odaáll azok mellé, akikben tehetség, spiritusz, hitelesség lapul. Folyamatosan ébredő, folyamatosan erősödő tér és emberek halmaza ez, ahonnan gyakran eljönnek a legjobbak, hogy a helyükre mindig még jobbak, mindig még rátermettebbek szülessenek. És egy nemzet egésze kell hogy hálás legyen ezért a monokiaknak, a kiskőrösieknek, a nagyszalontaiaknak, a söjtörieknek, a szatmárcsekeieknek. És. bár a mai kor legnagyobbjairól még nem olvasunk a tankönyvekben, a hétköznapok kiválóságai is ezekből a közösségekből bújnak ki, indulnak valamerre és adják a legjobbjukat. Felelősségük abban áll, hogy visszavihetik a tudást, a kapcsolataikat, a befolyásukat, de nekik kell a vidék hangját is elvinni majd oda, ahol sokszor nem akarják meghallani azt. És ez utóbbi egyike lesz az elkövetkezendő évek legfontosabb kihívásainak: egy erős és összetartó társadalom a hagyományokra és a klasszikus értékekre is kell hogy építsen majd, hiszen pusztán világpolgárok hatalmas halmaza még nem ad erős, önmagát tisztelő, önmaga tapasztalataira és hagyományaira építő társadalmat. A vidéki öntudat, a vidéki identitás erős és megbecsülendő elem kell hogy legyen a jövő magyar társadalmában, valami olyan, amit figyelembe kell vennie a politikának, a gazdasági szektornak, a nemzetkultúra egészének, sőt a világpolitika alakulásának is. Várom, hogy szemlesütés helyett büszkén vallja bárki, aki vidékről jön, hogy ő mit és hogyan tanult lenézett vidéki gimnáziumokban, mesélje el, miért esik jól azokra gondolnia, akikhez bármikor hazatérhet, és mi mindenben rejlik ott a saját ereje, saját izzadsága a saját közösségében. A vidék ennek az országnak a jövője. Becsüljük meg mi magunk, akik onnan jövünk vagy ott élünk, de közben várjuk el a megbecsülést és a tiszteletet azoktól is, akik számára csak egy-egy hosszú hétvégényi rácsodálkozást ér mindaz, ami a Nagykörúton kívülre esik. arca AGYAD VAN? Miklóssi Szabó István Szombat délután. A múló munkahéttől kissé rezignált idegekkel ülök az üzletben. Ebben az állapotban - főként ebédidő után, de ebéd nélkül - hajlamos az emberfia kissé schopenhaueri módon látni és nietzschei módon kezelni világot, meghintve némi egzisztencialista porszemcsével (bár Sziszüphosz munkáját nem irigyli, mélységesen átérzi). Sóhajtok, a stikában olvasott könyvet táskámba teszem. A monitorok hűvös neoncsillogással merednek rám, a számítógépek annyira gőgösen terpeszkednek a polcokon, hogy már-már bűntudatom támad, hogy a digitális világban az analóg technológiát részesítem előnyben. Zárni készülök, mikor jól megtermett, nap-érlelte bőrű fiatalember lép az üzletbe. A köszönés, mint felesleges előjáték, elmarad. Üsse kavics, gondolom, nemrég egy vevő Toldinak is becsületére váló erővel rittyentette be maga mögött az üzlet ajtaját, mert bátorkodtam felvilágosítani, hogy az általa igényelt alkatrész porrá égeti a számítógépét. Tehát belép a fiatalember, rám mered, és teketóriázás nélkül nekem szegezi a kérdést:- Agyad van? Kérdéses szervemről már volt néhány józan ítéletű embertársamnak merész mondanivalója, sőt, közeli családtagok vonták is kétségbe a létezését, de idegen ember ennyire rámenősen még nem támadott rám. Talán valami szekta tagja, esetleg homeopátiás szerekkel, netán hamis párfümökkel üzletel; igen, ez lesz a megoldás, mi lenne más? (Közben úgy érzem magamat, mintha Poe lennék, és a holló károgna előttem.) Aztán eszembe jut, hogy bizonyos körökben a számítógépeket nevezik így, és megkönnyebbülten felsóhajtok. Kedves fiatalemberem türelmetlenül áll velem szemben; nem illik várakoztatni az ügyfelet, úgyhogy válaszolok:- Van. Egy. Válaszra sem méltat, hanem megfordul. Szerencsémre ezzel meg is úszók egy balegyenest, mert éppen a fejemre mutattam, hogy ott lakozik a nemes szervem. Ki tudja, talán kihívásokkal küszködik az anatómiai ismereteket illetően - készséggel segítek azon is.- Mit beszélsz, ember? - morogja. - Itt egy halom agy van.- De nekem csak egy van - makacskodom, mert elhatároztam, hogy nem adom fel. Leendő vásárlóm gyöngybetűkkel kihányt dzsekit visel, hátán nagyban írja, hogy deputa madre. Azon töprengek, vajon van-e fogalma arról, mit jelent ez a - hm - kijelentés. Félreteszem a gondolkodás nemes mesterségét, inkább magyarázni kezdem a különféle gépek tulajdonságait.- Az ingyen sem kell - mutat az egyik készülékre. Sietve megnyugtatom, hogy ingyen nem is adjuk, majd sértődötten a háttérbe vonulok. Fiatalemberem bóklászik a polcok között, mint maci a málnásban, döngő lépéseire az elektromos készülékek ijedten rezzennek össze. Sok időt nem ad sértődésem megélésére, újabb kérdést szegez nekem:- Vetítőtök van? Kérdése hallatán a tizenöt év szakmai tapasztalat úgy omlik össze bennem, mint rozzant kunyhó atomtámadáskor. De kezdem az elején, hiszen a számítástechnikai vásárlás is olyan, mint a tánciskola, jobb, ha a kályhától kezdjük, úgy legalább nem lesz baj:- Projektorra gondol? Raktáron nincs, de szívesen rendelünk, hétfőn itt is van. Fölényesen leint:- Akkora nem kell.- Igaza van, ha nem LED-technológiát használ, nagy a fogyasztása - szerénykedem, és alig észrevehetően dicsérem környezetbarát gondolatait.- Nem, ember. Olyan - rajzol egy téglalapot a levegőbe - vetítő kell. Érted?- Képernyő? Kijelző?- Annak is hívják.- Egy sorral feljebb tessék... - válaszolok elhaló hangon. Alig egy óra alatt kiválasztja a szükséges készülékeket, fizet, komor arccal elkéri a telefonszámomat (biztos, ami biztos, de az üzletelés sohasem biztos), majd távozik. Megkönnyebbülten zárok. Enyém a maradék nyári délután, néhány jó könyv és egy finom tea feledtetni tudja a hét minden zavaros viszontagságát. Vasárnap délelőtt cseng a telefonom. Ilyenkor hanyagolni szoktam az ismeretlen számokat, de valami remegő belső érzésre hallgatva most veszem a hívást. Fiatalemberem hangjára ismerek, úgy üvölt, hogy a sakálok vihogva jegyzetelnek mellettem, tudásukat fejlesztendő. Azonnal üljek autóba, menjek erre és erre a címre, mert a készülék, amit tőlem vásárolt, egyenértékű azzal, ami a táplálék elfogyasztása után szokott keletkezni. Szó mi szó, remegő belsővel érkezem lakására. Ijesztően vérvörös arccal vezet a nappaliba (közben azon gondolkodom, hogy kardiológiai vizsgálatot fogok neki ajánlani aggasztóan magas vérnyomása végett). Ott már összegyűlt a kupaktanács: nagyanyó, nagyapó, a mindenhez értő sógor, a tizenéves gyereket vigasztaló, nagyokat sajnálkozó feleség. Egy perc alatt annyi gyilkos tekintetet gyűjtök be, ami elegendő egy kisebb profi hadsereg elpusztításához. Munkához látok, mielőtt rajtam kezdenék gyakorolni a bőrnyúzás nemes mesterségét. Nézem a kábeleket, minden pompásan a helyére dugva. Tanácstalanul kapcsolgatom a számítógépet, idegeim annyira feszesek, hogy orvosi csodának számítok. Aztán feltűnik, hogy gyanús csönd van a lakásban.- Elnézést az ostoba kérdésért - kezdem félénken. - Be tudnák kapcsolni a televíziót?- Azt ugyan nyomogathatjuk - vonogatják a vállukat. - Tegnap kikapcsolták a villanyt.- De a számítógép működéséhez is villanyáramra van szükség - hebegem.- Ennyi pénzért? - kerekedik el a fiatalember szeme.- Mondtam! - veti közbe diadalmasan a sógor. Még én utálom a zugszerelőket! Ó, mily hálát, már-már rokonlelki kapcsolatot érzek iránta! Más körülmények között könynyes szemmel keresném a tekintetét, megszorongatnám a kezét. Itt beérném egy cinkos összekacsintással is, de félek, ezzel kirobbantanám a rózsák háborúját.- Na tudod mit? Szedd a cuccaidat, add vissza a pénzt, és tűzz innen - szorul ökölbe ügyfelem keze. Nem csoda, hiszen alaposan megszégyenítettem - szerinte. Mit mondjak... örömmel engedelmeskedtem. Emberfeletti, pehelykönnyű mozdulatokkal dobozoltam, térítettem meg az árat, pakoltam autómba az árut. Közben mélységesen irigyeltem Sziszüphoszt - ha nehéz is a munkája, legalább egyedül végzi. És örültem, de még mennyire örültem, hogy van agyam! KMT<« aaaaaaaaaan aaaaaaaaaH aaaaaaaaoaa Főszerkesztő: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Szente Anita, Zalán Tibor • Karikatúra: Könczey Elemér •.Tördelés, grafikai szerkesztés: Mohácsi László Árpád, Leczo Bence • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegokmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2018. február
