Heves Megyei Hírlap, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-17 / 41. szám

^RTTPTT. helyőrség / 7. vendégünk a Maavar Irószövetse BALSZERENCSE Bene Zoltán Rónai tehetséges volt. Ez rögtön a harmadik versenyén kiderült, amikor olyan messzire hajította a diszkoszt, amennyire az ifjúságiak is ritkán szokták, pedig Rónai még csak a serdülők között versenyzett. Legott föl is ajánlották neki egy sportiskola ösztöndíját. Elfogadta. A szülei buzgón bólogattak, nem bánták azt se, hogy másik városba megy a fiuk, mosolyogva bizony­gatták, ők bizony bármit föláldoz­nak a gyermekükért. A tehetség el­utazott, havonta egyszer járt haza. Kelletlenül. Utálta a vonatokat. A sportiskola tanárai hamarosan biztosra vették, hogy Rónaiból, ebből az érzéketlen hústoronyból soha nem lesz ember, azt azonban el tudták képzelni, hogy megcáfol­va mindenféle romantikus nézetet és elképzelést, egy napon olimpiai bajnokká válik. Tizenhat éves korában Rónai magyar bajnokságot nyert, a kö­vetkező esztendőben országos csú­csot állított föl, azaz olyan mesz­­szire hajította a diszkoszt, amilyen messzire magyar ember még soha, noha egyes sportrajongók szerint az amerikai Kauffmann magyar származású, s ő néhány centivel na­gyobb dobással csúszott le a dobo­góról az előző világbajnokságon, ez azonban - tudniillik a magyar szár­mazás - valószínűleg csak mende­monda. Rónai csúcstartóként bizo­nyos mértékben ismertté vált, majd miután - alig tizennyolc évesen - megnyerte az egyik rangos nem­zetközi dobógálát, a Sportújságok hetente foglalkoztak a személyével. Ekkoriban ismerte meg Á. Editet, a televíziós szerkesztőt, s néhány óra múlva a sporttelep egyik elhagyott öltözőjében elveszítette a szüzessé­gét. A következő versenyre már Á. Edit kísérte el, nem bírt szabadulni hatalmas hátától és izmos tagjaitól, amelyek oly erősen különböztek addigi partnereinek hitvány testré­szeitől és nagymértékben emlékez­tettek Russell Crowe-ra Maximus, a gladiátor szerepében. Rónai büszke volt, hogy nője van, örömtelinek látta az életet. Boldogságának egy különösen nagy dobással kívánt kifejezést adni a soron következő versenyen. Elhatározását tett kö­vette, próbálkozását félsiker ko­ronázta. Óriásit dobott. Csakhogy diszkoszával éppen homlokon ta­lálta az egyik versenybíró kétéves kislányát, aki biztonságosnak vélt távolságban szunnyadozott egy műanyag székben, ölében édesapja telefonjával, aminek képernyőjére letörölhetetlenül rárajzolta az Ang­ry Birds groteszk figuráit a kifröcs­­csenő agyvelő. A sportszer szabá­lyosan kettészelte a gyermek fejét, Rónait azonban nem vonhatták fe­lelősségre. Későbbi állítása szerint Rónai sem érezte hibásnak önma­gát, ám a tévéfelvételek alapos kie­lemzése után megállapítható, hogy a zokogó versenybíró tekintetét kerülte, s noha azon zsörtölődött, hogy nem mérhetik le a gigantikus dobást, a keze enyhén remegett. Á. Edit könnyei eközben záporozni kezdtek, s már másnap visszatért a nyeszlett partnerekhez. Rónai még hónapokig üldözte a szerelmével, a rossz nyelvek szerint egyszer meg is erőszakolta, végül más nőknél kezdte keresni a vigaszt. Elérkezett az Európa-bajnokság ideje, amelyen hazánkat Rónai kép­viselte, ő lett hát a mi fiunk. A nem­zetközi sajtó megkülönböztetett figyelmet tanúsított iránta, holott a magyar sportdiplomácia mindent megtett, hogy a kettészelt fejű kis­lány történetét eltitkolja. Nem első­sorban Rónai miatt, végtére is ő csak tette a dolgát; inkább a szervezőket próbálták védeni, mert bár való­ban nem lehetett hibáztatni senkit (lehetetlenül messzire repült az a diszkosz), világunkban a boszorká­nyüldözésre mindig találni indokot. Ennek ellenére a történet kiszivár­gott. A Magyar, majd a Nemzetközi Atlétikai Szövetség is lefolytatta a maga vizsgálatát, s mindkettő arra az eredményre jutott, hogy tragi­kus, előre nem látható, elkerülhe­tetlen baleset történt. Ettől füg­getlenül Rónairól cikkezett a fél világ. Rónait látszólag nem izgatta a fölhajtás, nyugodtan, egykedvűen készülődött a megmérettetésre. Az egyik kíváncsiskodó olasz újságíró­nőt levette a lábáról a bicepszével és eltöltött vele egy éjszakát. Egy némettel ugyanígy próbálkozott, ám az sikoltozni kezdett és pofon vágta. Rónai tudomásul vette a ku­darcot. A német újságírónő a más­napra összehívott sajtótájékoztatón szánalmas véglénynek nevezte a magyar atlétát. Az olasz ott helyben védelmébe vette. A helyzet átlátha­­tatlannak tűnt, a magyar szövetség rágalomnak minősítette a német riporternő állításait, s a nemzetkö­zi szövetség bölcsen úgy tett, mint­ha mi sem történt volna. A verseny napján aztán Rónai első dobásával világcsúcsot döntött. A másodikkal ismét. De csak a harmadik dobás okozta az igazi szenzációt. A disz­kosz ugyanis nem ért talajt sehol. Hiába keresték égre-földre, nem ta­lálták. Sem a stadionban, sem azon kívül. Egyesek szerint földkörüli pályára állt, mások úgy vélték, egy alacsonyan szálló repülőgép nyitott ablakán repült be, megint mások azt a nézetet hangoztatták, miszerint a diszkosz valamiféle fifikás csalás folytán megsemmisült a levegőben. A versenybírák végül szabálytalan­nak nyilvánították a kísérletet. Ró­nai ezt követően is többször megja­vította a világcsúcsot és megnyerte a versenyt. A doppingtesztje nega­tívnak bizonyult, senki el nem vitat­hatta érmét és érdemeit. Miután hazatért, mogorván vála­szolt a riporterek kérdéseire, néhány nap elteltével pedig bejelentette a visszavonulását. Alig múlt tizen­nyolc éves. Hiába győzködték, nem változtatta meg az elhatározását: föl­hagyott a sporttal. Cirkuszi erőmű­vésznek szegődött, aki egy téglafalat bontott le a ráhajigált diszkoszokkal, ám csakhamar három nézőt sebesí­­tett meg egy eltévedt korong, s Ró­nait ezúttal senki nem menthette meg a felelősségre vonástól. Börtön­be került, ahonnan nemsokára a fal­bontás módszerét alkalmazva meg­szökött (soha nem derült ki, honnan jutott diszkoszhoz a fegyházban). Hosszú évek njúltán Ausztráliá­ban tűnt föl, mutatványosként. Diszkoszt hajigáit a Holdra. És bár nem ellenőrizhette senki, hogy va­lóban az égitestbe csapódtak-e a korongok, az bizonyos, hogy egy sem hullott vissza a földre. Soha. Rónai csakhamar bekerült az ausztrál rendőrség nyilvántartá­sába mint szexuális bűnöző, mert zaklatásért többször, nemi erő­szakért kétszer fogták perbe, s bár eljárási hibák miatt egyszer sem ítélték el, a bűnössége felől szemer­nyi kétsége sem maradt senkinek. Durva arcvonásai és meghökkentő izomzata önmagában félelmet kel­tett. Ő azonban mindvégig tagad­ta, hogy az ellene fölhozott vádak megalapozottak lennének. Negy­venéves korában egy melbourne-i talkshow-ban úgy nyilatkozott, ő alapvetően egy érzelmes ember, aki képtelen kifejezni az érzéseit. Túl merev mindene. Részletesebben nem tudta kifejteni, mire is gondol, nem is hitt neki senki. Közben szorgosan hajigálta a diszkoszokat a Holdra, s bár a Dis­covery Channel megkísérelte lelep­lezni, nem jöttek rá a trükkjére. A diszkoszok egyetlen egyszer sem hullottak vissza a földre. Soha. Rónai ötvenévesen került kórház­ba egy elfertőződött sebbel. Két hétig ápolták. A halálos ágyán azt mondta az egyik nővérnek, hogy egész éle­tében Á. Editet szerette, egyetlen percre sem volt képes elfelejteni, és hogy nagyon sajnálja azt a kislányt, amiképpen azt is, hogy Á. Edittel sosem tudta megbeszélni, hogyan érez. Bármivel kapcsolatban. Azzal meghalt. A szegényeknek járó szerény temetést kapta, a ko­porsóját csupán egy kutya kísérte. A sírja feledésbe merült. Szántai János A Jó, a Rossz, a Csúnya és egyéb mesebeli párbajok című könyvének borítóképe MADÁRFÜTTY HOZTA Erős Kinga Amióta madarakat etetünk a ker­tünkben, lelassultak a reggelek. Tornácunktól alig néhány lépés­nyire, a nagy nyír egyik alsó ágára akasztottuk az etetőt, mellette pe­dig a méregzöld, kövérkés tiszafa jól szolgál berepülőhelynek. Már pirkadatkor jönnek a kis éhen­kórászok: cinkék, mezei verebek, fakúszók, csuszkák. Előbb vala­melyik kopasz ágra szállnak, tü­relmetlenül forgatják fejüket, majd átröppennek az etetőre, gyors moz­dulattal kikapják a napraforgósze­met, s máris az örökzöld oltalmába húzódnak. Sokszor belefeledkezem ebbe a körforgásba. Nézem ezeket a kis lényeket, ahogy rájárnak a megszokott élelemforrásra. A ma­dárgond, ha van ilyen egyáltalán, messze elkerüli őket, s miközben teámat szürcsölöm, mind jobban átölel a kétségbeesés. Sunyin jön persze, szinte lábujjhegyen, s mire rágyújtanék, már kényelmesen be­­fészkelődik tudatomba. A madár­­füttyös reggelek vendége ő is, ideje megszoknom, mert úgy tűnik, nem a városi zajt szereti, sem az autópá­lya kiszámíthatatlanságát, hanem ilyenkor, a téli reggeleken észre­vétlen tör ki odújából, s halkan, de annál határozottabban duruzsolni kezd. Ma reggel éppen arról, hogy évente a Föld hétmilliárdnyi lakosa fejenként kilenc kilogramm e-sze­­metet termel. Az újrahasznosítás lehetőségével próbálom magam nyugtatni, miközben töltőre teszem a telefonom. Öntök még egy csészé­nyi teát, és a konyhaablakból ráérő­sen figyelem a madármozgást. De ghánai képek élesednek fel a teagőz­ben, mosolygós fekete kisfiú kora­vén arca, aki guberálásból tartja el a családját. Saruja használt autógu­miból készült. Esélye sincs az egész­séges felnőttkor megélésére, mert a rák végez vele húszéves kora körül. S addig is mi jut neki? Szerencsés esetben lejárt gyógyszerek, távoli adományok, amelyek csak arra al­kalmasak, hogy nyomorát fenntart­sák, de ténylegesen igazítani azon az ok-okozati láncon, amely életét sejtnyi korától meghatározta, aligha képesek. Mindez messze van hétköznap­jaim kényelmétől, a kertemtől, a madárfüttytől... Mégis, a téli ma­dáretetés mintha a tét nélküli rész­vét nyugtalanító érzetét keltené fel bennem. A kisfiú képe szertefoszlik, helyette csupán néhány kérdés üle­pedik csészém alján, belefeketedve a tealevelekbe. ÁLLÓKÉP Kocogtam a sárga traktor után a temető meredek utcáján felfelé, a szántóföldek irányába, és sűrűn kiáltottam utánad: lassabban! Barka kutyánk hol téged, hol en­gem terelt, ide-oda cikázott kö­zöttünk, míg te kurta lábaiddal derűsen tartottad az emelkedő diktálta traktortempót, s füled állásából láttam, hogy nevetsz. Mikor felértünk a temetőhöz, hagytad, hadd menjen dolgára a gép. Mire rátok szólhattam vol­na, Barkával már besurrantatok a résnyire nyitott temetőkapun, és úgy meneteltetek a sírokon át egy­re magasabbra, mint drukkerek a stadion lelátóján. Letelepedte­tek egy nagy családi nyughelyen, amelyhez a gondos sírköves még négy gránitlépcsőt is faragott, hogy jobb kilátásod nyíljon leg­felső fokáról, s díszpáholyodból zavartalanul szemlélhesd a boro­­nálást. Figyeltelek. Micsoda hely­tartóként ültél trónodon! Lábad előtt a fekvő puli, mint kiterített díszszőnyeg hevert, s nem sej­tettél még semmit abból az örök körforgásból, amely menthetetle­nül örvénylik velünk. Tudatlansá­god szelíden simult bele a tájba. Előtted vetéshez készítették elő a földet, alattad holtak feküdtek, fölötted észrevétlenül szöktek a böjti felhők, s a nagyszombati napsütésben még sokáig néztem, ahogy mögötted a művirágok fe­hér glóriát fonnak bojtos sapkád köré. AHONNAN A KERTET Lennie kell valahol egy kertnek, amelyet nem a képzelet alakít, pon­tosan elhelyezve benne hintát és virágokat, hanem a hétköznapok monotóniája is belakja csendesen. Lennie kell annak a kertnek is, amelyben ásít a kilyukadt gumi­labda, ázik a megrágott félcipő, s a krókuszok a kutyaszar közt is ki­nyílnak. Lennie kell annak a kertnek, hogy a távolból is elláthassak a vég­ső hazáig. 2018. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Oldalképek
Tartalom