Heves Megyei Hírlap, 2005. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
2005-02-14 / 37. szám
4 MEGYEI KÖRKÉP 2005. FEBRUÁR 14., HÉTFŐ A RÁDIÓBAN HALLOTTUK Nincsenek hullámvölgyek Pécsi István A rádiósok egyik aligha vitatható érdeme az, hogy munkájukban - kivételek azért e körben is akadnak, de nem ez a jellemző - nyoma sincs sem az ideiglenes sem a tartós hullámvölgyeknek. Ebben a tudatban erősített meg a Szonda elmúlt hétfő délelőtti jelentkezése is a Kossuth- adón. Kínálatuk nem volt a tudományos ismeretterjesztés remeklése, mégis több szempontból figyelemre méltónak minősíthetjük. Akkor is, ha akadnak olyan blokkok, amiket a nagy- közönség aligha tarthatott érdekfeszítőnek. Szó esett például a gyökér- vesztés-szindrómáról. Senki sem vitatja azt, hogy ilyesmi létezik. Nem kell ahhoz szakavatott pszichológusunk lenni, hogy megállapítsuk, elfogadjuk: a hónukban egykor politikai okokból üldözöttek menedékjogot szerzettként se könnyen oldódnak fel, mert a félelmi beidegződések igen sokáig hatnak. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy afrikai vagy ázsiai eseteket említünk. , Szóltak - a megnevezés képletes - az úgynevezett röntgenvonalzóról is. Felfogtuk, hogy ezzel mérhetők - többek között - az atomok közötti távolságok. Bizonyára szélesebb kört érintett a börtönviselt, ám ettől függetlenül igen tehetséges - számítógépes amerikai „kalóz” sztorija, aki nemrégen megja- vulásának okairól tartott sajtó- tájékoztatót, ahol beszámolt az általa alkalmazott trükkös fortélyokról, s arról is, hogy miként, miért állt át a pozitív oldalra. Természetesen úgy, hogy anyagi biztonsága nem csorbult, hanem erősödött. Az igazán frappáns sztori történelmi ihletésűnek nevezhető. A közreműködők beszámoltak arról, hogy múzeumba került l.(Könyves) Kálmán királyunk egyetlen fennmaradt személyi használatú tárgya: pecsétgyűrűje. Ennek kissé hányatott sorsát ismertették, felsorakoztatva azokat az érveket, amelyek igazolják: kétségkívül ő volt a tulajdonos. Ám arról is hallhattunk, hogy később kik viselték. No nem pöffeszkedési szándéktól vezérelve, hanem amiatt, mert nehéz idők jöttek, s csak így lehetett megmenteni. Megkapott minket a történet, s azt javasoljuk: egy műsorba több hasonlót iktassanak be, s akkor még magasabb lesz az a jelképes tetszésindex. Ugyanezen a napon - egy másik blokkban - arra is választ kaptunk, hogy mi magyarázza ezt a nagyjából azonos színvonalat. Egy frappáns riport keretében bemutatták nekünk azt a házaspárt, amelynek mindkét tagja - Rados Péter és Lengyel Anna - ízig-vé- rig elkötelezettje szakmájának, hivatásának. Csoda-e, ha mindig a tőlük telhető legtöbbet produkálják? „Bizonyára szélesebb kört érintett a börtönviselt, ám ettől függetlenül igen tehetséges - számítógépes amerikai „kalóz” sztorija, aki nemrégen jó útra tért...” Keaton vagy Chaplin? Tari Ottó Bernardo Bertolucci megöregedett. Kínos lehet, ha egy valamikori fenegyerek felett elszáll az idő; ennél már csak az kínosabb, ha az illető nem akar tudomást venni róla. Vagy ha szeretne ugyan, de képtelen kitörni saját korlátái közül. Bernardo Bertolucci 1940- ben született, tehát 1968-ban, a nagy párizsi diáklázongások idején sem volt már hamvas tizenéves. Az utolsó tangó Párizsban vagy az 1975-ben született, monumentális A huszadik század című remekműveknek. Mindezt azért fontos megemlíteni, mivel legutóbbi, a hazai mozikban a közelmúltban bemutatott műve, az Álmodozók (The Dreamers, 2004) történetét egy olyan időszakba helyezte, amelyet sokan az új európai időszámítás nyitányaként tartanak számon. Talán nem véletlenül, hiszen azóta az akkortájt szocializáló- Eva Green dott generáció megannyi neves és meghatározó baloldali értelmiségit adott a vén földrésznek loschka Fishertől Cohn-Benditen át Schröderig, de nyugodtan közéjük sorolhatjuk az akkori maoistából időközben néppárti nézeteket valló politikussá átalakult EU -„miniszterelnököt”, a portugál Barrosót is. Mi sem lehelne) hát természetesebb terepe egy baloldali rendezőnek, mint az 1968-as forrongó francia főváros, csakhogy - és ez az Álmodozók nézése közben egyre nyilvánvalóbbá válik - az olasz mester nem közeget, hanem csupán kulisszát keresett mondandója kifejezéséhez. Az alaptörténet bárgyú, és egyes momentumai visszaköszönnek a negyedszázaddal ezelőtti Bertolucci-mozikból is. így például a vérfertőzés lehetősége: mint például az 1979-es A hold című filmjében (emlékezhetünk az anyaszerepet játszó Jill Clayburgh és kamasz fia végletekig feszített „románcára”), ám annak látens lehetősége ezúttal is meghatározó vonulata a cselekménynek. A történet röviden: Matthew, az amerikai diák Párizsban tanul, ahol megismerkedik a fura egyetemista ikerpárral, Theoval és Isabelle-lel. Hamarosan a bűvkörükbe kerül, és a lányhoz fűződő vonzalma kényszer-mellékágaként részesévé válik amazok sokszor megmagyarázhatatlan, extrém játékainak. Nincs ellenére a dolog, egészen addig, míg rá nem döbben, hogy ez a fojtott erotikával telített háromszög természetellenes még akkor is, ha a testvérek elsősorban lelkileg tartoznak össze - ám oly mértékben, hogy egyikük sem képes kivonni magát a másik hatása alól. így aztán a kívülálló érzései akkor sem lehetnek tiszták, ha egyszeriben rádöbben, Bertolucci rendez hogy a dolgoknak normális pályájuk is létezik. Hiába hallja ugyanis egyre többször, hogy te immár „közénk tartozol”, ez nem lehetséges. A megvilá- gosodással Bertolucci rövidre is zárja a sztorit, és engedi hőseinket elsodortatni egymástól a sarló-kalapácsos, vörös zászlós, utcaköveket és Molotov-koktélokat dobáló tömeg által. (Ahogy az eseményekben részt vevők mindegyike, biztosan ők sem költöztek az idealizált Szovjetunióba; napjainkban vélhetően az akkor mindennél jobban gyűlölt-megvetett fogyasztói társadalomban élnek valamennyien.) Az említett szimbólumoknak nagyjából ennyi szerepük volt a cselekmény szempontjából. A sokszor zavaros - ám a korszakra jellemző módon gyakorta felvonultatott - filozofálgatá- soknak, az analógiaként, netán a jellemek alátámasztására, erősítése céljából bevágott régi filmjeleneteknek Chaplintől Greta Garbóig még ennyi sem. (Keaton vagy Chaplin? - hangzik el az egyik szereplőtől a kérdés, és az egyiknek ez, a másiknak amaz jelenti az igazi nevet- tetőt. Nekünk, közép-európaiaknak valószínűleg mindkettő.) Mindezeket átgenerálva a történet játszódhatott volna a cári Oroszországban vagy napjaink panellakásainak bármelyikében is, aligha vettük volna észre a hangulati különbséget. A forradalmi hangulatot ugyanis Bertoluccinak ezúttal nem sikerült hitelesen közvetítenie. Képi megoldásai felett eljárt az idő (mintha a hetvenes évek valamelyik bolhás filmszínházában üldögéltünk volna), merészsége megkopott (hol van már az Utolsó tangó pornográfiába hajló kitárulkozása...), a lendületesség pedig nyilván mást jelent egy nyugdíjas korú rendező esetében, mint az egy ifjú titántól elvárható. így aztán - szubjektív megítélés szerint - alibizett, tudván, hogy a neve még mindig képes eladni a portékát. A menthetőt a remek fiatal színészek - Michael Pritt, Louis Garrel és Eva Green - mentették meg. Hogy egyáltalán érdemes volt jegyet váltani erre a mozira, az javarészt nekik, és mindenekelőtt a hol a bátyja befolyása, hol saját egyénisége, hol pedig a „normális világ” elvárásai között vergődő főhősnő játékának köszönhető, aki nemcsak alakításával parádézott, hanem csodálatos testével is. Képes volt elhitetni ugyanis, hogy - Hollywood ide vagy oda - a műfajt illetően kontinensünknek is vannak még tartalékai. És ez jó. Szexkommunizmus: kissé zavaros örömök ellentmondásos tézisek Hogyan lehetne betiltani a pezsgőt egy kuplerájban? A férfi és nő viszonyáról, valamint a szexualitásról sok mindent leírtak már az idők folyamán, ám Kaposvári Arnold e témáról vallott nézetei - most megjelent könyvének címe: A nemi ösztön társadalmi és lelki összefüggései - viszonylag új megvilágításba helyezi ezt a kérdéskört. A munka ideológiai hátterét a Szexkommunista párt programja alkotja, az író maga pedig számos fórumon, így több országos napilapban is kifejtette már véleményét. A pártot több kísérlet után sem jegyezték be hivatalosan, ám az író-ideológus nem vesztette el hitét, azt tervezi, hogy újjászervezi az említett (politikai?) szervezetet. Havas András A könyv - mely egyébként magánkiadás - különböző fejezetekbe foglalva mutatja be Kaposvári nézeteit a szexualitásról, annak politikai, vallási és kulturális ösz- szefüggéseiről valamint az erőszak, a pénz és a munka szerepéről, természetesen az alaptéma nézőpontjából. Külön részt szentel a családnak és a gyermeknevelésnek, a szexuális viselkedéseknek, a kötet vége felé pedig a gyakorlati szexualitás fajtáiról és körülményeiről fejű ki véleményét az író. Végül pedig a szexuualitás és a tárgyi kellékek című fejezet zárja a művet: ezzel kapcsolatban nyomban meg kell jegyeznünk, hogy itt tűnik ki leginkább és a legszembetűnőbben az, hogy a leírtak biA NEMI,ŐSZI ON y\Rv\D/\j Ml fS UH KI SS2m>CA)ÉStl KAPOSVÁRI MtNOLrí A könyv borítója zony semmiféle újdonságot nem tartalmaznak. A tanulmányon végigvonuló ív - mondhatni eszmei vonulat, már amennyiben beszélhetünk egyáltalán ilyenről - anyagias vüágunA program Alapelv: az anyagiak és a pénz helyett a testi szerelmet, illetve a szexet kell az élet középpontjába állítani A program az ember három fő igényére épül, ezek a lelki, testi, anyagi. Lelki szempontból és egyébként is most a legfontosabb az embereknek egy ideológiát, egy életpmg romot adni, ami a problémákra is konkrét megoldással szolgái Ez többek között magában foglalja az emberek kultúrám és jeüemességre nevelését A testi és nemiséggel kapcsolatos felfogásunk, hogy a szexet ugyanúgy kell venni, mint az ember bármilyen más és szükséges, kellemes igényét Sőt, a szexualitás mellett még jobban ki kell állni és törekedni kell rá a szokásos erkölcsi és illemszabályokat betartva, mert ennek a társadalomban még inkább kulcsszerepe van. A szexualitás csak részben magánügy, a szexuális közfelfogás közügy is. Ebből gyakorlatilag hamm dolog következik: a szexuális hűség, illetve kisajátítás megszüntetése. Állami örömházak létrehozása, amelyek nappal tartanak nyitva és egy szolgáltatást nyújtanak elfogadható áron, páms és csoportos szeretkezéshez, cigarettázás és italozás nélküL Harmadszor, szexualitásoktatás és szeretkező rendezvények, melyek a szexuális kulturáltságot szolgálják kát bírálja, s azt, hogy hajlamosak vagyunk önző módon kisajátítani partnerünket, ahelyett, hogy természetes módon élnénk szexuális életünket Ez szerinte körülbelül annyit jelent, hogy megszólítunk egy nekünk tetsző személyt az utcán, és ha hajiadó velünk eljönni megtörténik az aktus, aztán elköszönünk egymástól és ezzel elvan intézve a dolog, tiszta ügy. Ezzel nagyon sok energiát takarítanánk meg - kérdés persze, hogy akkor hol maradna az egyik fejezetben tárgyalt, úgynevezett „ szerelem”? - és könnyedén levezetnénk a felgyülemlett feszültségeinket is. A legeredetibb ötlet azonban kétségtetlenül az állami örömházak bevezetésének gondolata, amely ötvözi a fogyasztói társadalom alapkövét, a bevásárlóközpontot, és a szexkommunizmus közösségi, illetve szexuális elvárásait is. Ez egy igen érdekes kísértet A régi és romlott polgári kuplerájokat valami fennköltebb, magasabb rendű intézmény váltaná tehát fel a szerző szerint, amely lényegében abban különbözne elődjétől, hogy napközben üzemelne, s nem lehetne benne cigarettázni, sem pedig italozni. Nappal van, kemények a fények, nincsen szivar, se pedig pezsgő. Különös egy hangulata lenne a szexkommunista nyilvánosháznak, a helyzete még bonyolultabbá teszi, hogy a könnyű drogok fogyasztása viszont engedélyezve lenne, továbbá úgynevezett csoportos szeretkezésekre is mód nyílna. Az egésszel az a baj, mint a kommunizmussal - lett volna. A kérdés az, hogy vajon milyen módon lehet rávenni az embereket arra, amit küldetéstudatos emberek oly jónak és követendőnek tartanak? Hogyan lehetne kötelezővé tenni azt, amit az emberek maguktól nem szívesen csinálnának? És egyáltalán: hogyan lehetne betiltani a pezsgőt egy kuplerájban? Mi a lényeg?- A szexkommunizmus alatt sokan talán tévesen egy klubrendszert vagy egy szórakoztató eszmét vélnek érteni. A végcél tulajdonképpen ez is lehetne, de valójában persze nem erről van szó. Sajnos, amúgy is hajlamosak vagyunk alapvető dolgokon és a szexen eltréfálkozni, mintha ezen a téren minden rendben volna, holott ez koránt sincs így - fejti ki nézeteit Kaposvári Arnold. Majd így folytatja: - Az anyagközpontú és fogyasztói társadalomban ugyanis sok a pótcselekvés és a káros szokás, amely ön- és mások pusztításához vezet, mind lelki, mind testi szempontból, de végső soron az anyag és a technika túlzott imádatával az anyagot és a világot is elpusztítjuk. Ezenkívül életünk anyagi és közigazgatási része is mesterségesen és feleslegesen túl van bonyolítva. Elvileg van megoldás ezen folyamat ellen, hogy gyakorlatilag van-e, ez mindannyiunktól függ. Mégpedig a megoldás az emberek érzelmi felszabadítása. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, mert ez hosszúra nyúlna, de ez többek közt azt jelenti, hogy az emberek lelki és testi igényeit is ki kell elégíteni. Lelki igény alatt most főleg azt értem, hogy az életszemléletünket és gondolkodásunkat a nemiségről megváltoztatjuk, kidolgozunk egy eszmét és egy modem életfilozófiát, amelyért tudunk lelkesedni, mert kézzelfogható életprog rammal és a mindennapi élet nehézségeinek gyakorlati és hatékony megoldásával szolgál Testi igény alatt pedig most főleg az emberek mozgás-, játék-, és szexszükségleteit értem. Végül megállapítja: - Fontos volna az emberek társas, társasági és társadalmi életét és tevékenységét felfokozni. Ehhez persze más intézményrendszer kellene és az emberi kapcsolatokat is más alapokra kellene helyezni. Fontos tehát az ok és okozati összefüggéseket látni, mert minden mindennel, ha távolról is, de összefüggésben van és ezek értékelésével az alapgondolatokat és irányelveket leszögezni és tisztázni.
