Heves Megyei Hírlap, 2003. december (14. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-05 / 283. szám

2003. December 5., péntek ESÉLYEGYENLŐSÉG III. OLDAL A rettegve várt születésnap Ha egy árva gyerek felnő, nehezen kap segítséget Ildikó, Flórián, Sándor és Tamás első ránézésre olyanok, mint bármelyik fiatal. Ruhájuk, frizurájuk divatos, lételemiik a szórakozás. Arcuk azonban más, mint társaiké. Vonásaik keményebbek, mosolyuk fanyar, szemükben a fájdalom bujkál. A többi fiatallal ellentétben ők nem várják a születésnapi tortát. Rettegnek tőle. Tudják, ha betöltik 24. életévüket, csomagolniuk kell, és elmenni örökre. Nem tud­ni, hová, nem tudni, kihez. Nem várja őket odakinn senki, és visszafelé sem vezet többé út. Tudják, attól a naptól kezdve csak magukra számíthatnak. Az állami gondozásban felnőtt négy fiatal utolsó hónapjait tölti a budapesti utógondozóban. Budapest Az utógondozó épülete hatalmas, ódon villa Buda talán legszebb kerüle­tében. A kert az ősz összes színét ma­gára öltötte. Sokáig nyomom a csen­gőt. Végre nyílik az ajtó. Egy felügye­lőnő kísér végig a házon. Belülről már nem olyan gyönyörű: kopott korlátok, a falakról itt-ott potyog a festék, tal­punk alatt nyikorog a lépcső. A leg­felső emeletre megyünk. Bekopogunk az egyik ajtón. Kotorászás, kulcs­zörgés, zárkattanás. Álmos, mezítlá­bas, aprócska lány nyit ajtót. Szemét dörzsöli, de még félálomban is moso­lyog. Ildikót termete és jókedve kis­lánynak mutatja, pedig eddig leélt 22 éve annyi megpróbáltatást rejt, ameny- nyi másnak egész életére is sok lenne. Ildikó, 22 éves- Az édesapám hároméves koromban meghalt, így anya egyedül maradt ve­lem és az ikertestvéremmel, Tamással- mondja, miközben lekuporodik az ágyra. Egészen kicsire húzza magát.- Nem voltunk jó gyerekek, minden csínytevésben élen jártunk. Alsó tago­zatban még valahogy elevickéltünk tanulás nélkül, ám ötödik osztályban mindketten megbuktunk. Anyu ki­borult, és azt mondta: elege van belő­lünk, nem bajlódik velünk tovább. Mindkettőnket beadott a Cseppkő ut­cai nevelőotthonba. Pedig én imádtam az anyámat. Egész életemben min­denkit hozzá mértem, ő volt számom­ra az etalon. Ha egy barátom nem volt szimpatikus neki, én megszakítottam vele a kapcsolatot. Borzasztó törés volt ez az életemben. Ráadásul még a testvéremmel sem kerülhettem egy szobába, idegenek közt kaptam egy ágyat. Nagyot csalódtam az anyám­ban, bár tudtam, sohasem volt oda értem. Ő egy gyereket akart, és a ki­lenc hónap alatt végig azt hitte, csak egy fia lesz. Tamás anyu hasában tel­jesen eltakart, így engem az ultra­hangos vizsgálat során sem vettek ész­re. Egy veszekedés során a fejemhez vágta: minek jöttél te a világra?- Az intézetben látogatott benne­teket?- Persze, minden hétvégén haza­mehettünk hozzá. Olyankor nagy la­komákat tartott, dédelgetett minket. Aztán másnap mehettünk vissza az intézetbe. Levelek tömkelegét zúdítot­tam rá, könyörögtem, hadd menjünk újra, végleg haza, nem bírjuk nélküle. 0 szépen összehajtogatta a papíroso­kat, berakta a fiókba, és minden ma­radt a régiben.- Miért nem vett ki tüeket?- Azt mondta, nem tud minket vállalni sem anyagilag, sem lelkileg. 21 négyzetméteres lakásban éltünk, tényleg szűk volt hármunknak. De valahogy addig is kibírtuk. Meg persze rosszak voltunk, tele volt az ellen­őrzőnk intővel.- Édesanyád dolgozott?- Igen, de szinte mindig máshol. Érettségizett, intelligens asszony, most mégis kézilányként dolgozik. Volt ő már diszpécser, meg zöldség- és tojásárus is. Nekem sajnos kamasz­ként nem tartozott kedvenc elfoglalt­ságaim közé a tanulás, így csak pék lettem. Szeretnék leérettségizni, a tit­kos vágyam pedig az, hogy egyszer egyetemre mehessek: szociológus akarok lenni. Most éppen munkát ke­resek.- Mikor álltái munkába?- Már 17 évesen, miután az anyám mégis kivett az intézetből. 16 évesen beleszerettem az egyik intézetis fiúba, Imrébe. Két évvel volt idősebb. Ahogy betöltötte a 18-at, kiköltöztették. Per­sze nem bírtuk egymás nélkül, ezért belógott hozzám, de a nevelő ha­zazavarta. Behívták az anyámat, és azt mondták neki: vagy hazavisz, vagy javítóintézetbe raknak. Hazavitt. A mennyekben éreztem magam. Egy évig minden rendben ment, letettem a szakvizsgát. Aztán összevesztem anyámmal, mert utálta a szerelmemet. Szapulta, én meg védtem. Egy vesze­kedéskor ordítva kidobott otthonról. Imréhez hurcolkodtam. Négy évig lak­tam ott, pedig szörnyen éreztem ma­gam. Az anyja mindennap holtrészeg­re itta magát, és üvöltözött, hogy mit akarok az ő házában. Csontsoványra fogytam. Húszéves voltam, amikor vé­ge lett a kapcsolatnak. Aznap volt Im­re nagyobbik húgának a születésnap­ja. Az érzékeny, szeretetéhes lányt senki nem köszöntötte fel. Bátyja a já­tékteremben, a húga a pasijánál, any­ja, apja részegen fetrengett. A lány bá­natában bevett három doboz anda- xint. Imrét egyáltalán nem érdekelte, hogy a húga életveszélyben van. Végül aztán mégis feljött a teremből. Nekitámadt a vécékagyló felett öklen- dező húgának, hogy mit képzel magá­ról, egész életében nem tett le semmit az asztalra. Erre én sem bírtam to­vább. Beszóltam Imrének. A harma­dik ökölcsapástól estem ki a fürdő­szobából. Nekizuhantam az ajtófél­fának, kitört a fogam.- Visszamentéi anyádhoz?- Nem, ő kidobott. Albérletbe men­tem. Három helyen dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni a lakbért. Reggel új­ságot hordtam, délután szerződéseket írtam, hétvégenként egy kocsmában felszolgáltam. Hamarosan megismer­kedtem egy fiúval, beleszerettem, ösz- szeköltöztünk. Ez volt életem leg­szebb időszaka. Terhes lettem. Ám ek­kor jött újra az anyám, aki megint ha­zahívott. Elvetettem a gyereket. Pró­báltam anyámnak megfelelni, dolgoz­tam, minden hónapban leadtam neki 25 ezer forintot. Jó volt minden. Aztán anya újra bekattant. Mindennap újra és újra belém kötött, és hisztériázott, hogy menjek el a lakásból. Végül már azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha nem tűnök el. Hát megint csomagoltam. Pár hónapig barátoknál húztam meg magam. Végül az testvé­rem elintézte, hogy ideiglenesen jÖT hessek ide az utógondozóba, az ő fél szobájába beraktak nekem egy pót­ágyat. Valójában nem lehetnék itt, mi­Most még van hol lakniuk FOTÓK: EUROPRESS/KERÉK ÁGNES vei ez csak annak jár, aki nagykorúsá­gáig intézetben volt, engem megy ugye egy évre kivett az anyám. Meg­könyörültek rajtam, már néhány hó­napja itt bújtatnak. De nem maradha­tok sokáig. Tudom, össze kell szed­nem magam, és el kell mennem. Újra. Hogy hova? Miből? Még nem tudom. Munkát kell találnom minél előbb, hogy legalább egy társbérletben ágy­hoz jussak., Sándor, 23 éves Szótlanul lépkedünk a fotóssal a lép­csőn. Odalent három fiú üldögél. Egyi­küknek sincs sok hátra a kiköltözésig. Melléjük ülök. Sándor nemrég töltötte be 23. élet­évét. Finoman csillogó haj, jégkék szem, hidegen szikrázó tekintet. Ki­lencévesen került intézetbe négy test­vérével együtt. „Édesanyám és édes­apám is meg­halt” - mondja. Még a szülők halála előtt inté­zetbe kerültek, de azt nem tud­ja, hogy az anya és az apa beteg­ségben halt-e meg, vagy az életmódjuk vitte őket korán a sír­ba. Nem akar a múltban vájkálni, úgy érzi, jobb neki így. Kilencévesen egy zamárdi inté­zetbe került, ám néhány év múlva az otthon megszűnt. Testvéreivel együtt egy leányvári pap vette magához. Az általános iskola felső tagozatában fo­lyamatosan romlott a tanulmányi át­laga, ezért egy kazincbarcikai egyházi iskolába küldték. „A suli vége felé már annyira nemkívánatos személy voltam az iskolában, hogy be se kel­lett mennem a bizonyítványomért, el­hozták, csak menjek végre” - mondja. Hegesztőnek tanult, most gimnáziu­mi tanulmányait folytatja. Már sokad­szor fut neki a negyedik osztálynak, idén talán sikerül azokból a tárgyak­ból is levizsgázni, amelyeket nem haj­landó megtanulni, mert egy cseppet sem érdeklik. A húga nevelőszülők­nél van, egyik öccse gyermekotthon­ban, a másik pedig a szobatársa az utógondozóban.- Egyszer engem is majdnem örök­be fogadtak, de sajnos mindent elron­tottam - mondja. - 11 éves koromban a leányvári otthon szakácsa hazavitt magához. Néhány nap múlva a játszó­térre mentem. Elszaladt az idő, és né­hány órával a megadott időpont után értem haza. Azonnal visszavittek az intézetbe. Tudom, hogy rossz voltam, azóta is bánom.- Mit gondolsz, minden gyereket in­tézetbe adnak, aki egyszer elkésik otthonról?- Nem tudom, de ez az én hibám volt. Szülők nevelhettek volna fel. Sándor már csak né­hány hónapig maradhat az utógondozóban. Nin­csenek tervei, nem tudja, hova fog menni, ha ki­kerül. Azt mondja, egye­dül nem tudna fizetni egy albérletet. „Ráérek majd ezen tömi magam, ami­kor már kezemben a bő­röndöm - mondja keser­nyésen. mert nevelőapja néhány iskolai bukás után kidobta otthonról. Az intézetben befejezte a szakiskolát, faműves lett. Anyját havonta látogatja, nevelőapja meghalt. A vendéglátóiparban dolgo­Albérletes esélyek Tamás, 23 éves Sanyival egyidős. Négy hónapos kora óta intézet­ben él. „Az apám csak ivott, üvöltött és fetren­gett” - meséli. „Az anyám adott be minket az intézetbe, mert féltette a testi épségünket, és a fejlődésünket. Ő hiába dolgozott, az apánk min­den pénzt elszedett tőle. Én azt mondom, jobb, hogy otthonba kerültem, mintha ott kellene fel­nőnöm. Néha szoktam látni az apámat, én meg­ismerem őt, de ő nem tudja, hogy én ki vagyok. A múltkor a húgomra azt hitte, hogy a bátyám barátnője. Azt hiszem, csöves lett.” A kreol bőrű fiú példásan precíz. Az idegei azonban gyengék. Egyszer ki­rúgták az utógon­dozóból, mert 20 napi 16 órás munka után kés­sel a kezében ki­zavarta egyik tár­sát a szobából. A szakmája sza­kács, de inkább dolgozik autó­mosóként, a fő­zésért nincs oda. Tamás szerint felesleges rágódni a jövőn. Az ember elmegy albérletbe, keres munkát, az­tán vagy tudja fizetni a lakbért vagy nem. Ha nem, akkor marad az utca. Flórián, 24 éves Az utógondozó legtalpraesettebb fia­talja. Már július 31-én elmúlt 24 éves, de sikerült elintéznie, hogy csak ja­nuár végén kell kiköltöznie. 17 évesen önként jelentkezett gyermekotthon­ba. Akkor már fél éve az utcán élt, vagy barátoknál húzta meg magát,- 1997 óta van arra törvényes lehetőség, hogy a gyerek 18 éves korában ne kerüljön azonnal az utcára -mondja Dömösi Csilla, a Fővárosi Önkormányzat egyik utógon­dozó-otthonának igazgatóhelyet­tese. - Aki nappali tagozaton ta­nul, vagy a jövedelme nem elég a létfenntartásra, nincs hol laknia, az kérheti felvételét az utógondo­zóba. Itt szállást kapnak, étkezési hozzájárulást, a tanulmányaikhoz szükséges minimumot, és szociá­lis munkás segítségét problémáik megoldásához. Megpróbáljuk önálló életre nevelni; megtanítani őket arra, hogy felelősek ön­magukért. Övék a házimunka, ők gazdálkodnak a pénzükkel, ha elfogy, nincs utánpótlás. Mindenkit arra ösztönzünk, hogy tanuljon. Probléma, hogy az állami gondozottak jó része képességeihez mérten alulképzett. Az állam otthonteremtési támogatás­sal bocsátja útjukra a fiatal felnőtteket. Az összeg a gon­dozásban eltöltött évek számától és a felhasznált családi pótléktól függően a mindenkori nyugdíjminimum hatvan­szorosa lehet, mintegy 1,3 millió forint. Ez a pénz lakás­ra nem elég. Legfeljebb - csoda folytán - önkormányza­ti lakásra. Akinek kevesebb jár, annak marad az albériet. zik, egy ügynökség közvetíti ki buda­pesti szállodákhoz felszolgálónak. Ő nem albérletbe megy, hanem a meny­asszonyához költözik. A lánnyal még az iskolában ismerkedett meg, ő volt az egyik tanársegéd. Flórinak tervei vannak: esküvő, gyerekek, saját asztalosműhely. A fiú szerint az a legnagyobb baj, hogy az állami gondozottakat nem ta­nítják meg a pénzzel bármi. Nem ismertetik meg velük a különböző banki szolgáltatásokat, a bankkártyahasznála­tot, a takarékbetétet, a megtakarítási számlát. Nem segítenek nekik célokat kitűzni, amire gyűjteni lehet. Flóriánnak óriási az előnye. Ő már fél évet élt egyedül az utcán. A fiúk egészen a Moszkva térig kí­sérnek minket. Mindig a rövidebb utat választják, átvágnak árkon-bokron, segítségül a kezüket nyújtják. Búcsú­zás után hosszan integetnek és moso­lyognak. Boldogok, mert valaki figyelt rájuk. Én pedig abban bízom, hogy ők is olyanok, mint a macskák. Mindig a talpukra esnek. FARKAS MELINDA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom