Heves Megyei Hírlap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-06 / 80. szám

10. OLDAL HÍRLAP MAGAZIN Az igényesség belülről fakad Az egri születésű fiatalembert itt­hon nagyon ritkán látni. Utóbb is csak különleges alkalom miatt „ugrott haza”. Miért is? —A recski óvodának és általános iskolának lesz jótékonysági bálja - mondja iff. Fesztbaum Béla —, s az ottani szervezők kerestek meg ben­nünket. Édesapám recski, innen a családi kötődésünk a kis faluhoz. Kicsü elfogult vagyok Recskkel, rá is értem, így természetes volt, hogy igent mondjak. —A hírek szerint apukáddal kö­zösen lépsz fel... — Igen, de nem tudom, mit csi­nálunk. Ez még nekem is meglepe­tés lesz. De van egy tippem: apu biztos valami izgalmasat talált ki... Ha lesz egy pianínó, biztos, hogy el- játszok néhány számot a Csiniba­bából — Ha már itt tartunk: téged a közönség a Csinibaba kisdobosa­ként ismert meg. Nem féltél, hogy sokak szemében az is maradsz? — Ennek lassan öt éve, de nem skatulyáztak be. Több magyar film­ben is játszottam azóta, de szeren­csére mindegyik más karakter volt. S az igazsághoz tartozik, annyi ma­gyar játékfilm sem készül, hogy az ember elkoptassa az arcát. A Csini­baba sokat jelent ma is nekem, hi­szen végzős főiskolás voltam, ami­kor megkaptam ezt a szerepet. Tí­már Péter rendező ötlete volt, hogy olyan fiatal arcokat válogatott, aki­ket még nem ismert a nagyközön­ség. Nekem, mint friss színésznek, egy nagy játék volt az egész. Senki sem gondolta, hogy ekkora siker lesz. A mi esetünkben talán ha az arcot a névhez még nem is tudták kötni, de felismertek és megszólí­tottak bennünket. Indulásnak min­denképpen jó volt, de se nagy is­mertséget, sem a beskatulyázás le­hetőségét nem hozta meg. — Magyarországon nagyon ke­vés játékfilm készül, s te ennek el­lenére a nagyobbakban ott vagy: Jadviga párnája, Valami Amerika stb. Szerencse kérdése ez, vagy jól menedzseled magad? — Részint szerencse, de gondo­lom, azzal is összefügghet, hogy a pesti rendezők járnak színházba, s azért az'ott látottakból is összeáll egy kép a színészről. A filmek több­sége esetében válogatást tartanak, több színészt megnéznek. A Jadviga párnája forgatása előtt is nagyon komoly válogatás volt, s szinte en­Játszik színpadon és filmben, dolgozik szinkronstúdióban, zenél és ír. Mindegy, mit csinál, csak választott hiva­tásához kapcsolódjon. Örökmozgó, akár egy kisdobos — miként a Csinibaba című film egyik figurájaként megis­mertük ifj. Fesztbaum Bélát. gém is meglepett, hogy Deák Krisz­tina engem választott.- Film vagy színpad? Két telje­sen külön világ...- Van olyan kolléga, aki le tudja tenni ide vagy oda a voksot. Én in­kább azt mondanám, hogy filmezni nagyon ritka lehetőség, a színész hazánkban főleg a színházi szí­nészt jelenti. Én is ez utóbbiak közé tartozom, hiszen a Vígszínház tagja vagyok. Ám ha egy film bejön egy évben egyszer, az érdekes kirándu­lás, és azt az ember nagyon szereti. Nagyon szeretek filmezni, mert az egy másfajtaságot jelent, de összes­ségében a hazai színészet zöme színpadi színésznek érzi és vallja magát.- A televíziós közönség leg­gyakrabban a Balázs-kabaré jele­neteiben láthat. Mennyire áll hoz­zád közel ez a humor? —Szeretem a jó kabarét, és az em­berek is kedvelik. Érdekes ám az is, hogy a mai magyar médiába hogyan kerülhet be egy színész. Történhet úgy, hogy műsort vezetek, vagy levesport reklámozok, vagy lehet­nék show-men, de ezek közül egyik sem színészt kíván. Amióta megje­lent a kereskedelmi televíziózás, e pi­ci kabaréjelenetek által kerülhet az ember úgy nézőközeibe, hogy köz­ben nem kell feladnia önmagát. Örülök annak, hogy színészként le­hetek jelen a képernyőn, nem pedig valami másként... Lehet ezen fanya­logni, vitatkozni, de tudom, hogy so­kaknak csak ez a találkozási lehető­sége van a színpad világával. Ezért örömmel csinálom. Másrészt az is hozzátartozik, hogy az apró kabaré­jelenetek nyomán a szülővárosom­ban élők is nagyon sok visszajelzést adnak a szüleimnek, és érzem az ér­tem való drukkot, a szeretetet, amit látatlanban és ismeretlenül is na­gyon szépen köszönök.- Egy színésznek nagyon fontos az ismertség, mégis azt mondtad a reklám filmek kapcsán, hogy talán ezt mégsem vállalnád a siker érde­kében...- Mondtam már nemet, nem is egyszer. Igaz, úriember pénzről nem beszél, de azt mégis tudni kell, hogy egy egy-két napos reklámjele­net forgatásával akár féléves fizeté­semet is megkereshetném. Nagy összegek forognak ilyenkor, de én azt tartom, hogy hiába vállalnék el egy reklámjelenetet, soha senki nem tudná, íd vagyok, legfeljebb az arcomat ismernék fel a buszon. Én az ismertséget nem így gondolom. Ha reklámról van szó, én úgy képze­lem, az ember csak akkor álljon oda egy termék mellé, amikor a szak­mában már neve van. Szó sincs ar­ról, hogy megvetném ezeket a kol­légákat, mert tudom, hogy a pénz az nagy úr, másrészt nem kell, hogy mindenki ugyanazokat az elveket vallja, mint én, de úgy érzem, a rek­lám-iparral való találkozásom még nem érett meg. Egész egyszerűen nem akarom az arcom elkoptami ezzel.-Ezt - ebben a pénzszaga vi­lágban - meglepve hallom... — Nem vagyok vele egyedül, sze­rencsére vagyunk egy páran, akik így gondolkodnak. Jelenleg nincs családom, gyermekem, így semmi­lyen oldalról nem vagyok arra kényszerítve, hogy mindenáron pénzt keressek. Most még tartha­tom magam az elveimhez. — Annyi mindenben kipróbál­tad már magad — színészet, zené­lés, szinkron, forgatókönyvírás -, hogy talán logikusabb lenne, ha azt kérdezném, mit nem csinálsz? — Valóban sok mindent kipróbá­lok, ami a színházhoz kapcsolódik, talán még egy valódi rendezés várat magára. Zenélek, van egy saját szí­nészzenekarom, amikor tehetem, szinkronizálok, műsorokat szer­kesztek. Tavalyelőtt a Duna Televí­zió szilveszteri műsorának a forga­tókönyvét nagyrészt én állítottam össze, szóval, ahol kipróbálhatom magam, oda megyek. Nincs semmi veszteni valóm, mert annyira az- elején tartok, hogy legfeljebb azt mondom, ez most nem sikerült. Sok mindenre van időm, és öröm­mel megyek. Reklámfümeken és szappanoperákon kívül mindent szívesen vállalok. — Ez megint egy érdekes dolog, hiszen például Nemcsák Károlyt az ország tévénézői a Szomszédok­ból ismerték meg. — Amik most futnak, azokat én olyannak ítélem meg, hogy szá­momra nem megfelelő minőségű­ek, így nem is szívesen vettem vol­na részt bennük. Ott egy állandó karaktert kell játszani, az már közel állna a beskatulyázáshoz. Arról nem is beszélve, hogy tudom, so­kuk igazi nevét már nem is tudják az emberek, csak a szerepbeli ne­vükön hívják őket. Pesten láttam egy elrettentő példát. Becsúszott elém a villamos, aminek az oldalán ott voltak az arcok, alájuk pedig a szerepbeli nevet írták. Ezt nem sze­retném... Én úgy gondolom, a Víg­színház színészeként vannak bizo­nyos kötelezettségeim magammal és a színházammal szemben. Ezt ugyan nekem soha, senki nem mondta, de így érzem magammal szemben. Büszke vagyok arra, hogy hová tartozom, és ez jár vala­miféle felelősséggel.- A döntéseidet az élet mindig visszaigazolta?- Nagy többségében igen. Eddig megtérültek a bátorságaim, a hezi­tálásaim, az esetleg felelőtlennek tűnő kiszállásaim a dolgokból. Kap­tam sok-sok hántást, de ettől füg­getlenül úgy érzékelem: a döntése­im jó döntések voltak.- Fel sem vetődött, hogy visz- szajössz Egerbe?- Beke Sándor direktor úr szólt, hogy számítana rám. De amikor ő szólt, akkor már a kezemben volt a vígszínházi szerződés. Helyeztem ezt is, azt is a mérleg két serpenyő­jébe, de a Vígszínház mellett dön­töttem.- Neked két város közönsége drukkol. A másik város Szentes...- így van, oda jártam gimnázi­umba, a Horváth Mihály Gimnázi­um drámatagozatára, Bácskai Mis­ka bácsi vezetésével, ahová megha­tározó élmények kötnek. Sokszor elmondtam már, de úgy érzem, mindig el kell mondanom újra és újra: talán az összes, idáig megha­tározó élményeim közül a szentesi évek emléke volt a legmeghatáro­zóbb. Egyrészt, mert 14 évesen egé­szen távolra kerülni nagy kihívás, az önálló élet előnyeit, ami akkor ott nem feltétlenül volt egyszerű, a mai napig élvezem. Másrészt olyan tanáraim voltak, akik egy életre megszerettették velem a színházat, a zenét, a kultúrát, mindazt, ami az én humán érdeklődésemnek megfelelő. Olyan útravalót kaptam Fesztbaum Béla: „A színház olyan, mint az újság: előadásnak lennie kell, bármi megy is végbe az emberben, mint ahogy lapnak is lennie kell” fotó; piusy elemér mindazokkal együtt, akik ebbe a gimnáziumba jártak és járnak, hogy egy életre kitart ez az élmény. Erre az iskolára egyébként az általá­nos iskolai osztályfőnököm, Petre Józsefné hívta fel a figyelmünket, amiért azóta is hálás vagyok.- Mit csinálsz, ha épp nem dol­gozol?- Ugyanazokat, mint amiket ak­kor, ha dolgozom. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a hobbijuk a munkájuk. Ha van egy szabad estém, elmegyek színház­ba, és megnézem, mit csinálnak a kollégáim. Budapesten egy este negyven helyen megy fel a függöny, így soha nem érek a végére a res­tanciáimnak. A Vígszínházban je­lenleg 26 különböző előadás van repertoáron. Ha az ember lépést akar tartani a korral, akkor havonta minimum kétszer el kell mennem színházba nézőként, és ez még mindig nagyon kevés. A zenélés is sok időt elvesz, van egy két és fél órás repertoárunk, és azt is felszí­nen kell tartani. Utóbb a Merlin Színházban a színházi világnapon léptünk fel a kollégák előtt.- Nem „sokalltál” be még soha?- Nem vagyok gép, én is ember­ből vagyok, és bármennyire is jól megy, néha elegem van. Mindig na­gyon rövid az időm arra, hogy kipi­henjem magam, s megtanultam gyorsan kihasználni ezeket a pilla­natokat. Az előadás épp olyan, mint az újság: lapnak lennie kell, akár­milyen fáradt az ember. Ugyanez vonatkozik a színházra, előadásnak lennie kell, akármi is megy végbe az emberben. A munka szeretete képes a mélypontról kirántani az embert. Havonta legalább harminc színpadi előadásom van, ezek közt kell azt a néhány órát megtalálni, amikor erőt gyűjthetek. — Én a helyedben félnék. Fél­nék, mert eddig a szerencse min­dig maximálisan veled volt. De mi lesz, ha egyszer fordul a kocka?- Nem félek, de tudom, hogy le­het másképp. Ez ellen csak úgy tu­dok védekezni, hogy a jelent hasz­nálom ki minél jobban, tartalma­sabban. Ha a jelent becsületesen csinálom, annak talán lesz olyan hozadéka, hogy ha rosszabb sza­kasz jön az életben, azért fel leszek vértezve egy olyanfajta tudással, ami megvéd attól, hogy a rosszban elmerüljek. Igyekszem több lábon állni, így ha az égyik csorbul, marad a másik. Olyan, s^iház* világban élünk, hogy sok minden változik. Igazgató jöhet és mehet, ;de ezzel úgy hiszem,'nem szabad ajelenben foglalkozni. MajíjCa jön a . rossz, akkor tüzet oltunk ës^védekézünk - ahogy Márai Sándor mondja. SZUROMI RITA Cseh Károly: ..ott felejtett toll vagy könyvjelző vagyok"- A kitűnő osztrák költőnő, Ingrid Bachmann - feltehetően saját kisvárosi helyhezkötöttségéből kiindulva - fogal­mazta meg, hogy ha ott marad, akkor a fülledtség fojtja meg, ha kirepül, akkor meg az idegenség. Hol érzi otthon ma­gát egy verselő lélek?- En országjáró alkat vagyok - válaszol­ja az immár több saját kötetet és számos antológiát maga mögött tudó Cseh Károly.- Ott érzem jól magam, ahol alkotó szelle­miség vesz körül. Sopron és Debrecen, Miskolc és Eger után Mezőkövesdre több­nyire dolgozni és pihenni járok vissza, mert úgy érzem, inkább lakója, mintsem költője vagyok ennek a városnak.- Milyen gondolatok foglalkoztatják ilyenkor, április 11. táján? „Csendben érnek a verseim” Költészetnapi beszélgetés Cseh Károllyal Félúton negyven és ötven között..., ha nem is több: legalább ottfelejtett toll vagy könyvjelző vagyok ég és föld nálam nyitott lapjai közt. Mert az a két ol­dal - melyet jelölök a továbblapozó időben - az enyém (is): csak azt róttam rá (legtöbbször ihletetten), amit így csak én élhettem át - vallja önmagáról a Mezőkövesden élő, nemzetközi Vaszlej Mitta-díjas költő, Cseh Károly.- A költészet napja az ünnepet jelenti, s ez a költő számára olyan, mint sivatag közepén az oázis. Egyfajta jelzőfény arra, hogy nem szikkadt ki teljesen a valóság. Valamikor a hatvanas-hetvenes évek for­dulóján érezte az ember először, hogy valami baj lehet a költészettel. Groteszk megfogalmazásban: kurtáitok a versek, kurtultak a szoknyák, s kurtult a szelle­miség. Darabokra töredezett a világ a köl­tészetben, ami azt jelentette, hogy az egységes sugárzás helyett inkább fényvil­lanásai voltak csak a verseknek. Ebben az időben jelentek meg az európai költé­szetben a keleti formák, mint a haiku, a tanka, amelyek rövidségük ellenére ke­rek egészet tudnak adni. A széthullás el­len a kifejezési módok fegyelmével véde­kezik a költészet, talán ennek tudható be, hogy napjainkban megpróbálunk visszatérni a kötöttebb formákhoz.- Az ön költészetét mennyiben érin­tették az akkori irányzatok?- Kétségtelen, hogy az egyes hullá­mok valamilyen módon mindenkire ha­tással vannak. Ám ha az ember úgy érzi, hogy mozog benne valami tehetség, ak­kor önirányzatának a híve marad. Én irányzatoktól függetlenül mindig azt ír­tam meg, ami ott virrasztóit, fénylett már bennem. A versírás pillanatában a lélek olyan, mint a patak vizének a csil- lámlása, amely hosszú szemlélés után szépséges ezüstléssé áll össze. Hónapo­kig, évekig hurcolom magamban egy- egy születendő vers motívumait, egy-egy villanást, egy-egy képet, és amikor eljön az ideje, aldcor leírom az első változatot, mert lehet, hogy csak a kilencedikkel le­szek elégedett. Bennem csendben érnek a versek...- Végül is, mi határozza meg, hogy milyenné válik az adott költemény?- Főként az érzelem. Belül kifejlődik a vers mondanivalója, s ez magában hor­dozza, hogy milyen formában születik meg, haikuban, tankában vagy éppen szonettben, esetleg szabad versben, amelyben „szabadsága” ellenére benne van a szívdobogás, az időmértékes lükte­tés, a megfelelő tagolás. Mostanában so­kat foglalkoztat az úgynevezett kihango­sított vers, ennek az a lényege, hogy - túl a láttatáson, a zeneiségen - legyen egy bi­zonyos hang-holdudvara is a költemény­nek. Ha például egy természeti képre gondolok, akkor érződjék ki belőle a ma­dárfütty, a fű zizegése. S az, hogy át­áramlott bennem az a világ, amely az írás ihletett pillanataiban tükröződik vissza, s vetődik papírra.- Az imént a szabad versről esett szó. Ezzel kapcsolatban egyre inkább az a vád éri a mai költészetet, hogy befelé fordulóvá, érthe­tetlenné vált.- Való igaz, a szabad vers az olvasónak nem sokat köz­vetít, nem ehhez szokott hoz­zá. Hála, a régi magyar költé­szetnek olyan hagyományai vannak, hogy a vers az, amit mondani kell. A szabad vers ezért nem tudott igazán gyö­keret verni. Volt egy ilyen hul­lám, amely felszabadította az érzelmeket, kitört, mint a ta­vasz áradás, sok mindent ma­gával sodort, de az állandó dolgok megmaradtak. Mint a népdalok motívumai, a ma­gyar ősköltészet, ami jelképes költészet, s amit semmilyen áradás nem tud elsodorni.- Mint a kis népek költé­szetének egyik hazai tolmá- csolója, miben véli felfedezni a velünk közös gyökereket?- Mindenekelőtt abba, hogy a hozzánk hasonló kis népeknek kifinomult, ár­nyalt irodalmuk van, ezen belül illetett és ihletett költészetük. Rendszeresen fordí­tok német, orosz, osztrák, csuvas, tatár, lengyel, horvát, sőt indiai, illetve litván költőktől, akiknek a verseit úgy jellemez­hetem, hogy lélegző gyöngyszemek. Tiszta forrásból, meghitt lélekből táplál­koznak, s ezzel egy nép jellemét vetítik ki. Hasonlóak a gondolata­ink, ezért is értik meg itthon például a litván költőnő, Re­gina Katinaité-Lumpickiené sorait, illetve ott az én Grazinu tau laika (Visszaté­rek hozzád, idő) címmel megjelent kötetben átültetett verseimet.- Ismét eljött a vers ápri­lisi ünnepe, ennek jegyében miként fogalmazható meg a költészet jövője?- Az igazi költészet a tisz­taságot, az értékeket próbál­ja átmenteni. A vers mindig az állandóságra figyel, s az örök érvényű dolgokat igyekszik újra és újra meg­fogalmazni. A sumérok vagy a görögök már min­dent megírtak ugyan, de nem úgy, mint ahogy azt a mai líra láttatja, illetve ahogy azt tükröznie kell. Á költészet rendeltetése az, hogy ebben az őrülten rohanó világban megpróbálja a fék sze­repét betölteni.- Köszönjük a beszélgetést. SZILVÁS ISTVÁN Pogány nagypéntek Hars fű, virág szög, seb helyett, fénylő faág lett a kereszt. Nagypénteken rigó fütyül mindarra, hogy egykor mi volt. Harangjaink hallgathatnak: kakukk kiált, fácán rikolt. 2002 Nagyszombatján

Next

/
Oldalképek
Tartalom