Heves Megyei Hírlap, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-31 / 305. szám
1999. december 31., péntek Szilveszteri Magazin 7. oldal Firkászreflex, avagy az élethez nem csak tudás kell Az újságíró év közben, a hét minden napján - a legtöbbször piros betűs ünnepeken is - teszi a dolgát. Ha szeret a sűrűjében forgolódni, ragadnak rá az információk. E szakmának ez az alfája-omegája. Az ember körüljárja, közreadja értesüléseit, hiszen utóbbi nélkül mit sem érne az egész - persze, kellő exhibicionizmustól sem mentes - munkássága. Más kérdés, hogy ténykedése közben érhetik olyan impulzusok, amelyek nem, vagy csak részben kapcsolódhatnak az adott témához. Egy magára valamit adó zsurnaliszta ezeket szépen elraktározza, majd a megfelelő időpontban előveszi. Ilyenkor, év vége táján, amikor amúgy is nyitottabbak vagyunk a könnyedségre, vidámságra, a szokványostól eltérő dolgokra. Most, amikor nyakunkon az évezred utolsó 366 napja, lássuk hát - olykor fellebbentve a fályiat munkánk kulisszatitkairól - az elmúlt évek néhány talonba rakott történetét, amelyek kellőképpen illusztrálják azt a küzdelmet, amit olykor meg kell vívnunk egy-egy sztori vagy fotó érdekében. Aztán, mint az alábbiak is tanúsítják, az egészből vagy lesz valami, vagy sem. Szabó „testvér” harci díszben Liebmann Katalin az ominózus felvételen, felcsúszott szoknyával... és a látvány közelről Találkozásom Berciékkel Talán többeknek ismerősen cseng Szabó Albert neve. Ő volt a magyar politikai élet perifériájára önmagát száműző fenegyerek, botrányhős, a Világnemzeti Népuralmista Párt, majd ennek betiltását követően a Magyar Népjóléti Szövetség vezetője. Mozgalmai - elnevezésük alapján - igencsak „Rosszlány” kerestetik Jaj a Másznak, ha a főnöke azt mondja: kell. Vegyük például vezető szerkesztőnket - „mellesleg” a Heves Megyei Hírlap Vasárnap Reggel című kiadványának motorját - Szalay doktort, aki, ha munkáról van szó, annyiban különbözik a klasszikus rabszolgahajcsároktól, hogy még meghalni se hagyja az embert. (Kivéve talán, ha címlapsztorit kerekíthet belőle.) Becsületére legyen mondva, eme szemléletének első számú áldozata saját maga, így beosztottainak még erkölcsi alapjuk sincs különféle magyarázatokkal kibújni a teendők elvégzése alól. A Vasárnap Reggel „hőskorában” - jó egy éve - cikket szerettem volna írni az akkor még találgatások szintjén is alig létező vigalmi negyedekről, ezek kijelölésének megyénkbeli lehetőségeiről. Szalay Zoli figyelemre érdemesnek tartotta az ötletet, így rövid idő alatt megszületett a Kéjzóna című írás, amit átadtam neki. Ekkor kezdődtek a gondok. Miután elolvasta, máris körvonalazódott az elképzelése a megjelenés tipográfiai módjáról, így tehát azt mondta: ehhez illusztráció kell. Ám hogy munkatársai alkotói szabadságát nem korlátozza, az is bizonyítja, hogy a megvalósításban teljesen szabad kezet kaptam. „Kell”, adta ki az ukázt, s kezdhettem töprengeni, miként „képezzem fel” az anyagot. Értelemszerűen egy prostituáltat kell lencsevégre kapnom, amint épp kuncsaftra vadászik. De ha találnék is ilyet, melyik rosszlány - illetve stricije - engedné, akár félig-meddig inkognitóban is, hogy betegyék az újságba? A szervezésből és az esetleges (netán pofonokkal is kecsegtető) kudarcból adódó kellemetlenségeket elkerülendő, ügy véltem, a legjobb az lesz, ha inkább megrendezem az út- széli jelenetet. Ehhez azonban szükségem volt egy lányra. Egy olyan hölgyre, akinek ha az arca nem is látszik, a „ szakma” minden külső kellékében pompázva vállalja a fotózást Noha korábban sok csinos (és kevésbé csinos) teremtést sikerült már kamerámmal megörökíteni - olykor a hétköznapinál lengébb öltözetben is -, tisztában voltam vele, ezúttal nem lesz könnyű statisztát találni. Lukóczki Gabival indultunk „leánynézőbe”. Vadásztunk az utcán, üzletekben, vasútállomáson és ki tudja, milyen helyeken, hátha akad egy vagánynak tűnő csaj, aki jó bulinak tekinti az egészet, s az útpadkán az egyezményes jelzést mutogatva, forrónadrágban illegeti magát az októberi esőben. Nem jártunk szerencsével. Már nyakamon volt a kép leadási határideje, s én tehetetlenül, magamba roskadva ültem a szerkesztőségben, a fenébe kívánva ezt az egész cintá- nyéros cudar világot amelyben nem akad egy tisztességes úrinő, aki szívességből fertályórára eljátszaná nekem a cédát. S ekkor megpillantottam azt a tüneményt akiről rögtön tudtam, ő kell nekem. Ott cseverészett barátnőivel a postán, az embertömeg kellős közepén; magas volt, formás alakú, hosszú lábú, telt keblű, bódító fekete hajkoronával a fején. Gondolkodás nélkül hozzáléptem, bemutatkoztam, s megkérdeztem, tudna« segíteni nekem.- Miről lenne szó? - érdeklődött miközben látszott rajta, furcsa számára az egész. Gyanakvása fokozódott amikor hosszas unszolására sem akartam elárulni többet. Azzal mentegetőztem, hogy tűi sokan vannak, s az emberek esetleg félreértenék mondandómat. Ő azonban nem engedett.- Nincs takargatnivalóm - toppantott önérzetesen. - Vagy itt mondod el, vagy sehol Hát legyen - gondoltam, csöppet már elfáradva a huzavonától. Lesz ami lesz, legfeljebb kosarat kapok. Persze, megpróbáltam ügyelni a diszkrécióra, tehát közelebb léptem, s az általam még hallhatónak ítélt hangerővel a lecsó közepébe csaptam.- Szükségem volna egy kurvára. ...Tehetek arról, hogy ebben a pillanatban angyal szállt el a Nagyposta felett...? Hogy óriási mártí- romsággal kipréselt mondatom elhangzását tizedmásodperccel megelőzően mindenki egyszerre elhallgatott, s ünnepi csend leple borult a hodályra? S vajon tehetek arról, hogy „ajánlatomra” több méteres sugarú körben úgy fordultak felénk a fejek, ahogy az ezerfejű tekintete követi a teniszlabda útját? A lány elpirult, s zavarában úgy kereste a szavakat, ahogy én - látva szerencsétlen kijelentésem hatását - tekintetemmel a kijáratot. Azt hiszem, én győztem, mert pillanatokkal később már kint voltam a szabad levegőn, nyomomban Lukóczkival, aki ekkor kezdte felfogni, mi is történt.- Tiszta hülye vagy - állapította meg, ám akkor én már mással voltam elfoglalva.- Tudom, de mit mondok Szalaynak? - kérdeztem. - Estig le kell adni a fotót A következő hét végén - ahogy az olvasók is láthatták - mégis megjelent a Kéjzóna. A betűk mellett két kép szerepelt illusztrációként: egy közönséges öltözékbe bújt, autót stoppoló „tündér”, illetve ugyanő, amint az anyósülésen egy régi ötezrest vesz át „szolgáltatásaiért”. Lehet, hogy egyszer ezen „alkotások" születésének körülményeit is megírom. hungarista színezetűek, s a sajtóhírek szerint egyéb megnyilvánulásaik sem mellőzték a rosszemlékű kort idéző analógiát. Magam jelentéktelen, a társadalomra ártalmatlan csoportosulásként definiáltam őket, míg véletlenül egy gyűlésük kellős közepébe nem csöppentem. A fővárosban járva a Corvin Áruház előtt vezetett az utam, s a téren kierősített beszédre, bámészkodó csoportokra lettem figyelmes. Mintegy húsz egyenruhás fiatalember alkotott félkört, amelynek fókuszában - mikrofonnal a kezében - Szabó szónokolt. Folyamatosan ömlött belőle az ideológiának minősített handabanda. Közben néha egy-egy járókelőhöz fordult, személyesen a kiszemelthez intézve szavait, s gunyoros megjegyzéseket tett, ha az illető hanyatt-homlok elmenekült. A párttagok megjelenése megdöbbentő volt. Valamennyien fekete cipőt fekete nadrágot ugyanilyen színű nyakkendőt zöld inget és antantszíjat viseltek, az elmaradhatatlan - piros alapon fehér körben fekete fogaskereket formázó - karszalaggal. Hajukat egyformán rövidre, csaknem kopaszra nyírták. Volt aki kinyújtott karral zászlót tartott míg a másik jobb kezét előre tolva, rezzenéstelen arccal nyújtotta fel az eladásra szánt sajtóterméket Az emberek furcsa ábrázattal szemlélték a történéseket. A legtöbben csupán néhány pillanatra álltak meg, majd amikor nyilvánvalóvá vált számukra, mi ez a felhajtás, tovább siettek. Előkotortam fényképezőgépemet s kerestem a minél ideálisabb helyet amikor az egyik, uniformisba öltözött fiatal mellém lépett. Na, gondoltam, most aztán annyi a masinámnak. Az a legkevesebb, hogy összetöri, s még örülhetek is, ha ennyivel megúszom. Ám a fickó csupán érdeklődött mégpedig a vártnál is udvariasabban.- Szabad tudnom, mit fényképez?- Újságíró vagyok, s a rendezvényükről tudósítok.- Melyik laptól jött? Elkérhetem az igazolványát? Mit tehettem volna, átnyújtottam. Figyelmesen szemrevételezte, s mindössze egyetlen megjegyzést tett, mielőtt visszaadta: - Ez a Spingler, vagy ki a fene, nem valami zsidó? Ettől függetlenül fotózhattam, amennyit akartam. A fentieket követő parlamenti választások során figyelemmel kísértem a Népjóléti Szövetség szereplését Szó ami szó, egy falusi ringlispíl- re egyszerre többen felfémek, mint amennyien országszerte rájuk voksoltak. És legközelebb vélhetően még ennyi szavazatuk sem lesz, hiszen azóta Berci, a világnemzeti népuralmista magyar hazafi elköltözött. Ausztráliába. Liebmann szoknyája Akik látták Antognioni remek filmjét a Nagyítást, azok emlékezhetnek arra, hogy a főhős miként fedezett fel egy bűntényt: lefotózta a parkban ölelkező vadidegen szerelmespárt, és a képek előhívásakor döbbent rá, hogy gyilkosság tanúja volt. Ha nem is ily morbid megközelítésben de a lényeget tekintve hasonlóképpen jártam Liebmann Katalinnal, az egykori tévéssel, a Független Kisgazdapárt jelenlegi fővárosi elnökével. Álomszép őszi vasárnapon egy országos eseményről tudósítottam. („Kell"... - A szerk.) Gondoltam, ha már ott vagyok, megörökítem a szintén jelen lévő közéleti személyiségeket is, hátha a fotók később használhatók még; Torgyán gyakran szerepel a médiában, így nem árt, ha akad a talonban néhány frissebb fotó is róla. Ezúttal drapp, nyárias zakóban szállt ki a Mercedeséből, s hozzá illően öltözött felesége is. Homoki államtitkár a tradicionálisabb sötétre szavazott, s Liebmann Katalin is konzervatív sötétkék kosztümöt, hozzá fehér blúzt viselt. Ők négyen foglaltak helyet a díszüléseken, az erre az alkalomra kirakott lócák első sorában. A baj - kizárólag szakmai szemmel nézve - csak az volt, hogy tőlük több tíz méterre, a koszorúzásra várakozók másik oldalára kerültem, továbbá hogy a nap eszeveszetten világított - szemből. Felszereltem a nálam lévő legnagyobb teleobjektí- vet, beállítottam a gépet, a kamerát pedig az ellenfényben alig látható sziluettek felé irányítottam - talán még árnyékot is próbáltam tenyeremmel a lencsére vetni -, aztán vaktában „lövöldözni” kezdtem. Közben hol egy megemlékező vendég, hol egy díszegyenruhás katona, hol meg egy rakoncátlan gyerek araszolt a látómezőmbe. Mindössze annyit sikerült kiszűrnöm, hogy Torgyán vagy a szomszédaival vált pár mondatot, vagy malmozik ujjaival, miközben neje Liebmann-nal trécsel. Utóbbi szemmel láthatóan feszeng; melege van, megválik kosztümkabátjától, noha meg lehet fázva, hiszen szája elől alig kerül el a papírzsebkendő. Ennyi. Elkattintok tucatnyi kockát, véget ér az esemény, mindenki távozik. Megírom a tudósítást, egy - másik fényképezőgéppel készült - fotót is mellékelek hozzá, aztán megfeledkezem az egészről. Legközelebb csak akkor jut eszembe, amikor elmegyek a laborba, ahová az egyéb eseményeken készült színes felvételekkel együtt leadtam előhívni az említett sorozatot is.- Volt vele munka - fogadott a srác. - Nem győztem világítani a negatívot. A körülményekhez képest nem lettek rosszak - nyugtáztam a szerkesztőségben, egymás mellé rakva az eredményt. Legalább három-négy kép sikerült amelyek közül bármelyik alkalmas lesz valamire. A rajzolat jó, a színek elfogadhatók, az élesség elmegy, mindenki felismerhető. A többi nagyításból az sült ki, amit vártam, mehetnek a szemétkosárba. Hanem... Valami rendellenes - állapítom meg sokadik nekifutásra. Gondok vannak a „szerelvénnyel”, nézek Liebmann formás lábára, amelyből jóval kevesebbet takar az alj, mint azt viselője szeretné. Bizony, az elkapott pillanat - amelyet akkor örökített meg a technika, amikor Katalin a pártvezére feleségéhez hajolt - elárulja, hogy a szőke, dekoratív elnökasszony sötétkék ruhájához fekete szélű harisnyát visel, amely fölül elővillanó bőre mértéktartó szoláriumkúráról tesz tanúbizonyságot. Mindezt a résznagyítás - amit hanyatt-homlok rohanva kértem a laboratóriumban - még egyértelműbbé teszi. Noha nem vagyok hivatásos paparazzo - pedig milyen jól meg lehetne élni belőle! - ügy gondoltam, a látvány megérdemli, hogy közkincs- csé tegyük. így lehettek tanúi a Hírlap olvasói a Vasárnap Reggelben megjelent, Itt valahol, ott valahol pár kisgazda összehajol című képriportnak. Bájos történetek S végül vannak dolgok, amiket az újságíró még a bulvárosabb kiadványokban sem tesz közzé, mert attól tart, az olvasók vagy felismerik a helyszínt, vagy ami még kínosabb, azonosítják a szereplőket Amikor az alábbi két rövid történetről beszámolok, a szokottnál is jobban ügyelnem kell, nehogy egy félinformáció, egy óvatlanul odavetett adat lerántsa az anonimitás leplét a tollvégre kerülő áldozatokról. Á legjobb, ha a szokványos fordulattal élek, oly módon felvezetve a mesét mint a regényekben: az alábbiak a képzelet szüleményei a valósághoz való minden hasonlóságuk a véletlen müve. Mert hát kicsi ez a megye... Szóval, adott egy település, és azon belül egy közintézmény. Utóbbit nemrég látták el riasztórendszerrel, amely aktiválása esetén még az egeret is észreveszi. Egyszer csak - munkaidő után - a sziréna működésbe lépett. Nosza, rohant az épülethez mindenki, aki számit, és aki nem. Ott voltak a rendőrök, a takarítók, a még bent tüsténkedő alkalmazottak, majd hamarosan a járókelők is. Mindahányan módszeresen kutatni kezdték a jelenség okát Hamarosan meg is találták. A gépteremben egy karbantartó és egy gépírólány olyannyira belefeledkezett... hm... a másik örömének fokozásába, hogy nem vették észre a riasztó bekap csolását, de még az ennek nyomán keletkező süvöltést sem. Elképzelhető, milyen ábrázatot vágtak a helyiségbe nyomuló tömeg láttán... A másik eset - az iméntihez hasonlóan - ugyancsak kitaláció. Az egyik, kiterjedt testvérvárosi kapcsolatrendszerrel rendelkező településen úgy adódott, hogy azonos időben két látogatásra szóló meghívót kaptak. Az egyiket - mondjuk - Franciaországba, a másikat - tegyük fel - Bukarestbe. Fel volt adva a lecke a delegációk felállításáért felelős illetékesnek! Párizsba mindenki szívesen utazott volna, míg a szomszédos fővárosba szóló vizitre egyetlen jelentkező sem akadt- Végül csak megoldódott a dilemma - jegyezte meg kajánul beépített emberem, midőn a küldöttségek útnak indultak. - A franciákhoz elment a polgármester, két képviselő és egy bizottsági elnök. Utóbbi vezette az autót.- És a románokhoz ki utazott?- Oda? Hát Józsi, a gondnok. Tan Ottó Minden riport „Vészhelyzet” íme bizonyság Isten előtt FOTÓ: ÖTVÖS IMRE Ugyan már! Ki gondolná azt, hogy egy szál bugyiban nézted végig a műtétet? - vigasz- talgatott kolléganőm, miután csaknem elbőgtem magam, nyomtatásban olvasva saját cikkemet. Merthogy, amikor azt írtam: „Bugyira vetkőzni!, utasított a főorvos”, azt is felsoroltam gondosan, mi mindent kellett magamra ölteni, hogy beléphessek a műtőbe. Hanem a szerkesztőm szerint ez elhanyagolható momentum. Ki is húzta a riportból. No, nem gonoszságból, ily otromba tréfa sosem telne dr. Szalay Zoltántól. Egyszerűen (élve egy nekem tetsző hasonlattal) kutyaszorítóba került. Az ok rendkívül prózai. A december elejétől alkalmazott számítógépes programunk - szemben a korábbi megszokottal - képtelen a számolásra. Ilyenformán, sok esetben, már csak a tördelőknél derül ki: kurtítani kell egyikmásik cikket. Csakhogy ilyenkor már semmire sincs idő. Arra pedig végképp nincs, hogy a szerkesztő vívódjon, ugyan mely sorok essenek áldozatul. Lecsap az első mondátok egyikére. Ahogy tette ezzel is. Már-már túltettem magam az ügyön, remélvén, talán senkinek sem tűnt fel a baki. Aztán napokkal később, a kórházi sajtó- tájékoztatón dr. Tóth-Daru Péter bejelentette:- Igazgatói utasítást adok ki. Ha egy riporter kíváncsi, mi történik a műtőben, vetessék le vele még a bugyiját is. Négyessy Zita
