Heves Megyei Hírlap, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-31 / 305. szám

8. oldal Szilveszteri Magazin 1999. december 31., péntek Könnyű esti sértés Koszorús showmester: álmában csönget egy picit A fogyasztás templomában örvénylik a karácsonyozni készülő nép. A Pólus Center versenypályáin bélelt brifkók és bukszák véreznek el gyorsan, ott, ahol plasztik lapok hitelesitik az egyetlen még szóba jöhető képes­séget, a vásárlóerőt. Az örvény egyik csóvája most a higiénikus konzum komplexum Fortuna stú­diója felé mutat, ahol ma - és szezonban kéthetente minden csütörtök este - nekilódul a Fábry Show. Mert showra és showmanra gyűl az esti közön­ség, kollektív szeánszra, hogy ap­ró ízelítőt kapjon a képernyős asztaltáncoltatásból. Mindenna­pi lelazulásunkat add meg ne­künk ma, és szabadíts meg a va­lóságtól. Ámen. Ízelítő tehát a hazai televíziózás mára olyany- nyira elhatalmasodott műfajából, mely a látó vak és a futó béna milliomosokat felvonultató soro­zatokkal, a csak neked és csak most magazin jellegű gyógyítha­tatlan hülyeséggel, meg a meglőt­te, kirabolta amatőr alibi bűnügyi műsorokkal együtt annyira jelen van. hogy nem is igen látszik ki alóla az értelem. A nézőt ki kell szolgálni, ki is van hát alaposan szolgáltatva. A magyar show-műfaj látványos kihívásokkal küzd, kicsi ország, kicsi piac, kevés a hirdetőt és né­zőt vonzó húzónév, belül is kell maradni a produceri költségveté- sep, így aztán nem lehet csodál­kozni, ha ugyanaz a hálom tucat kürthatatlan arc haknizza végig a műsorokat. Nem arról van szó, hogy az ember ne szeretné Koltait, Bajort, Bodrogit vagy Vere­best meg az ésmégsorolhát- námokat, vagy sajnálná tőlük a pénzt, a műsoridőt, csak nincs az a varázslatos személyiség, aki nem amortizálódik nullára a kép­ernyőn ilyen iram mellett. De ért­hető is. Mindenki fél a holnaptól, hogy nem hívják, hogy leírják. Amit ma sikerben, népszerűség­ben és pénzben betakaríthatsz, egyedül az a tiéd. A show formailag és tartalmi­lag alapvetően nyugati licenc, mint a győri Audi, hazai össze­szereléssel és némi beszállítói részvétellel. Zacskós leves némi piros arannyal vadítva. Magyarul még nincs kitalálva és bevezetve a címke, pedig, maradva az an­gol eredeti átgyúrásánál, nem egyébről van itt szó, mint mutat­ványról, avagy a mutatványos emberről * magáról. Ha Friderikuszt tekintjük a magyar show-honosítás origójának és ab­szolút nulla pontnak, aki ránk szabadította a műfajt, akkor Fábry mondjuk már mint meg­őrizve megújítóként jöhet a képbe, a posztmodern mindent viszonyla­gossá polírozó destruktív settenke- désével. Fábryt szerencsére még hém sikerült teljesed belesimíta­nia a szürke és érdektelen képer­nyős masszába a lelkes média- technológusoknak. De már így is többre jutottak lassan az elégnél. Szóval, állunk az ünnep beve­zetéseként egy tüchtig magyar kunszt, a Fábry Show, a nagy Es­ti Showder előtt, kezdésre várva. Késésben vagyunk műsorilag a vendég zenekar miatt, tehát ma­gyar szokás szerint minden rend1 ben. Hostesek ültetik körbe a küzdőteret ölelő egy-két százfős nézőkaréjt. Ekkor robban a szín­pádra a bemelegítő-, a „warm up” ember, egy erőteljes hízás­nak indult mosolygó fiatalem­ber, akinek az lenne a feladata, hogy felizzítsa a showkezdésre a hangulatot, hogy előmosolyt fa­kasszon a mindennapi gondok­ban összerándult magyar arcok­ra. Verejtékes munka, nehezen megy a fakasztás, a belehelés. Elég hervasztó produkció, mintha villanyrezsóval melegítené valaki az Antarktiszt. Ő mondaná, mu­tatná meg azt is, hogyan is kell most tapsolni itt. Vezényel, némi hasznos tanulság tömeglélektan­ból. Beáll a kollektív áramszü­net. Agyhalál. Normálisnak tűnő családapák vetkeznek ki maguk­ból, tisztességben megöregedett nagymamák visítanak. Tömeg­ben mindig a legsötétebb résztve­vők minimum értékére esik vissza az intelligenciaszint. Teljesen a padlón vagyunk tehát, onnan már nem is igen van tovább, hogy ön honnan jött? á, Szombat­helyről, tapsol­juk meg. Azért tapsol az ember. Inkább részvét­ből. Nem köny- nyű kenyér ez a színpadi műfaj. Bekukkant Fábry is kezdés előtt. Teszteli ki­csit a nagyérde­műt, kóstolgatja, milyen a ma esti közönség. Apró feszült szemrán- colások, nagy ru­tinba fojtva. Hangot fog rög­tön, nem fals, is­merős, megszo­kott. Fábry pillanat­igen ritka kincse. Az, ami előtte számtalan tehetséges, és sajátos látásmodú humoristának is csak ritkán sikerült, önálló, karakteres és egyéni műfajt alkotott. Vélhető­leg csak a személyhez kötöttsége miatt, nem lesz olyan hosszú éle­tű mint a Hacsek és Sajó. (Bár ez utóbbiról sem hitte volna senki, az örökzöld duett megéri a har­madik évezredet.) A Hócipő című szatirikus két­heti lapban a nyolcvanas évek vé­gén útjára bocsátott dizájn cen­ter történelmi szükségszerűség, menthetetlen korrajz, mely a már nem tervgazdaság és még nem piacgazdaságból kikerülő holmi­kat és jelenségeket vizsgálgatja egy hazai lepusztult bölcsész fin­torával, aztán egy lemondó váll­rándítással: de hát ugye, emberek nyilag elég egye­Fábry és legodaadóbb nézője dülálló jelensége a magyar humo­rista iparnak. Kintről, a filmes, dramaturgságból a gengsztervál­tó idők jégzajlása körül örege­dett-keveredett bele lassan ebbe a félvilági, mondén műfajba, ami a századelőn vagy még pár évtized­del ezelőtt sem volt különleges­ség. Hogy irodalmi, színházi, fil­mes emberek beleártsák magukat a humor szent ügyébe, Molnár Fe­re nctől, Móricztól Örkényig ér a sor. Sándorunk leginkább a mono- logizáló konferanszié sajátos átira­tát hozta, modern fazonírozással, amihez nincs szükség társra, vég­szóra, pláne partnerre, aki csak kizökkent a szöveg fősodorból. Szövegláda, mutogatnivaló köz­téri eset, nagyhangú pofázó fino­man szétterülő és - nem tudni, milyen mély - szerteágazó mű­veltséggel. Alapvetően értelmisé­gi rétegarc az övé. Amit aztán ko­moly munkával sikerült nagyobb körben is eladhatóvá tenni. Át­nyomták a fűnyíró alatt, levettek a frivolságából, a belterjes entel- lektüel szubkultúra beszédmód­jából, az akolmeleg istálló utalá­saiból. Fábrynak azonban van egy detét, ami itt mint humor bon-bon szerepel. Azt nem lehet tudni, hogy a téma, az ünnepi hangulat teszi-e, vagy mert az RTL Klub­nak kicsit bizonytalanná vált a sugárzási engedélye, de politikai ráutaló megjegyzésektől mentes a műsor (az eredeti helyszíni program is!). Sehol semmi Pintér, vagy egyéb más kormányzati mellényúlás, valami apró tor- gyánozás, csak egy visszafogott Lezsák hagyja el a ceremónia­mester ajkát. A dizájn center a karácsonyi aktuális gagyi kínálat­ból végez alapvetően nem túl megrendítő merítést. A számban aztán egy teljesen spontánnak tű­nő mutatvány is helyet kap, ami­kor is a dizájn centerológus telje­sen váratlanul, a magyar foci leg­jobb hagyományai nyomdokain lennénk tán, vagy mi. Ebből nőtt ki aztán minden, a szóvivőség, a show is. Hogy Fábry itt apró­pénzre vált? Ugyan. Nem apró­pénz az. Azt azért ehelyt illik megjegyezni róla, hogy számos hazai film környékén megfor­dult, többek között beleártotta magát a Könnyű testi sértés című produkció megvalósításába is. Vagy ami nem mellékesen a pri­vát kedvencem, a nyolcvanas évek derekán közreműködött az egyik legizgalmasabb és különle­gesebb magyar író, Szentkuthy Miklós életét földolgozó több­órás videobeszélgetés szerkesztő­jeként. (A rendező Jeles András, Szentkuthy beszélgetőtársa Réz Pál volt. Az anyag nyírt változa­tát a kilencvenes években könyv­ben is kiadták Harmonikusan té­pett lélek címmel. A könyv ritka különleges emberi csemege egy igazi delikát magyar szerzőről, aki képes a legvégén zárásként olyat mondani, hogy mindarról ami igazán fontos volt, egy szót se szólt. És ez a lényeg.) Vissza a programra. A show bevezető konferansszal veszi kez­egy Détári-spiccel úgy fölrúg a pi­pába, a világosítópultok közé egy danoló és világító apró műanyag zongorát, hogy a műszak meg a nézők egy része is csak húzhatja a nyakát az elsüvítő „ajándék” elől. Szünetben aztán a közönség szépen meg is lett szondázva, va­jon benne maradjon-e ez a spon­tán, ám nem minden meglepetés nélküli attrakció a műsorban. Igen. Természetesen kivágták. Mint ahogy az is megszokott, hogy a helyszíni felvétel legalább kétharmada kimaradt - Gáspár Sándor katonaélményeivel, Bod­rogi Kabos-ajférjával és Boncz Gé­za italt kedvelő, de a múlté lett életmódjával egyetemben - lé­vén a tiszta műsoridő alig több mint egy óra, a programé pedig ennek a háromszorosa. Mármint háromszorosa az a nyersválto­zat, aminek felvétele négy hosz- szú órát és erőteljes ülőizmokat vett igénybe, szimpla bakikkal, megszokott ismétlésekkel és mű­szaki hibával, szünettel és rög­tönzésekkel. Mert persze, a legizgalmasabb pillanatok mindig azok, amikor nem megy a felvevőgép. Ilyenkor Fábry is lelazul, elenged, kimoso­lyog, nekünk játszik. És ilyenkor jönnek elő azok a történetek, el­sősorban a legnagyobb nemzeti kisebbséget érintően, mint a há­zigazda is utal rá: „az ORTT pa­naszbizottsága már fűzné is be a gépbe az A4-est”. Fűzhetné ki­csit, ahhoz képest, hogy milyene­kért fűzi persze. Az est véletlen pillanatai közé tartozik, amikor a végső finálét éneklő Fenyő Miki alól többszö­rösen kidől a technika és sokad- szorra kell nekiugrania éjfél felé közeledve, a lassan elszivárgó kö­zönség közepette a nóta felvétel­ének. Fábry e kényszerű műszaki szünetben kijön a színpadra, és lenyom nekünk spontán félórát, menti amit lehet, terapikus céllal belevág az improvizált magán showjába és szépen megnyugtat­ja a kiborult énekest, leveszi lábá­ról a közönséget. Az este extra pillanata. Miközben a házieb, Bubi kutya so­kadszor végigvi- zitálja a stúdiót. A kutya jelenlé­te, mint azt kép­zett lélekgyógy­ászok is már számtalan zak­latott helyzet­ben kifejtették, egyébként is megnyugtató és feszültségoldó, nem megrende­zett telitalálat. Az est nagyon kellemes megle­petése, üdítő színfoltja külön­ben egy egészen névtelen ember volt, a Rudi. A betétként föllé­pő és pincér­ként mindenna­pi kenyerét kere­ső Tóth Rudolf remekül énekel, FOTÓ: ÖTVÖS IMRE am| perSze nem számít feltétlen előnynek a hazai könnyűzenei szakmában. Sokat kell felejtenie, ha érvényesülni akar. Fábrynak már nem kell fe­lejtenie, bár az Esti Showder sike­re vagy bukása alapvetően az ő korántsem matrózvállain nyug­szik. Vannak vendégek, ismert ar­cok, körítés, de alapvetően egy- emberes produkció az övé, valódi one man show. Félresiklott drama­turgként kötött szöveggel nem igazán izmos, a rögtönzés vi­szont, vérbeli pozőrként és a pil­lanat embereként - erre egyéb­ként igen erősen épít a show -, fekszik neki. Ennek van aztán egy árnyékoltabb folyománya. Ha nincs formában, ha megpróbál bliccelni, ha viteti magát a műsor hullámain, akkor sajnos menthe­tetlenül langyossá válik az egész. Lábvíz lesz. Tapicskoló unalom. Olyanná szürkül mint a többi, amikor jobb sorsra érdemes em­berek erős felindulásból, média­pénzek által forszírozott, műsor­nak látszót adást szervíroznak helykitöltőnek, a reklámblokkok kényszerű elválasztására. Kovács János A designé centerológus rendel, kezében a későbbi „repülő zongora” Gyulám, csak nem te is mondani akarsz valamit?

Next

/
Oldalképek
Tartalom