Heves Megyei Hírlap, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-24 / 300. szám
1999. december 24., péntek Ünnepi Magazin 9. oldal Jézuska az otthon idősei között z öregek az otthon A társalgójában ülnek. Szótlanok. Évek óta együtt vannak, már mindent megbeszéltek. Gyermeket, unokát, az egykori, már örökre távozott társat. Kezük mellett bot, előttük járóka. A mozgás segítség nélkül már nem megy. Már a mozdulatok is fájnak. Csak az emlékek elevenek. Tegnap óvodások voltak, ma diákok jönnek. Holnap a karácsonyfa alatt mindenki megtalálja a saját ajándékát. Az otthon most a család próbál lenni. Az asztalon az adventi koszorú gyertyái égnek. Emlékeket csalnak elő. Az egykori karácsonyok képeit. Csány, idősek otthona. Az öregek ülnek és mesélnek. Lévai Istvánná az első karácsonyait Nagykökényesen élte meg gyermekként a húszas évek végén:- Négyen voltunk testvérek és nagy szegénységben éltünk. Szüléink reggeltől estig dolgoztak, de így is sokat nélkülöztünk. A karácsonyok is szegényesek voltak. Gyermekként nagyon vártuk, annak ellenére, hogy fenyőfára sem jutott. Borókabokrot vágtunk ki, azt díszítettük karácsonyfává. A díszeket magunk kanyarítottuk színes papírból. Négyen voltunk testvérek és titokban mindig készítettünk egymásnak ajándékot is. Esténként, éjszakánként csináltuk, aztán rejtegettük, hogy a másik meg ne lássa. Szentestén aztán szépen becsempésztük a kis ajándékokat a fa alá. Apróságok voltak, gesztenyéből, ku- koricacsuhéból, vesszőből készültek és mi úgy tudtunk örülni, mintha a világ legdrágább ajándékát kaptuk volna. Később, amikor férjhez mentem és Heréden megszületett a kislányom, akkor már jutott igazi karácsonyfára és ajándékra is, de nekem mindig eszembe jutnak a gyermekkorom karácsonyai, amikor a szegénységben is nagyon boldogok tudtunk lenni. Igaz, én most sem vagyok szomorú. Amíg jó volt az idő, addig hazajártam a hétvégeken, de most már nem merek nekivágni az útnak. így hát karácsonykor is itt leszek. Majd a karácsonyfa mellett az otthoniakra is gondolok. Az otthon kilencven lakója közül mindössze ötöt visznek el a rokonok a karácsonyi ünnepek időtartamára. Ők családi körben töltik a szentestét. A többiek maradnak. Számukra az otthon a család. Pádár Sándorné, az intézmény vezetője elmondja, hogy már hetek óta készülnek a karácsonyra. A szobákba, a társalgókba adventi koszorúk kerültek, a termeket kidíszítették, az ápoló személyzet és az otthon lakói a közös karácsonyi előadást próbálják. A fenyőfákat is együtt díszítik fel. A hozzájuk látogató óvodásokat és kisiskolásokat saját készítésű kis ajándékkal lepik meg. Az idén a gyermekek egy- egy aprócska jászolt kapnak, benne a kisded Jézussal. A különböző ünnepségek egyik főszereplője az otthon egyik legidősebb lakója, a 92 éves Polonkai Mátyásné, aki verseket ír. A karácsonyi strófák már rég elkészültek. A gyermekkorról szól a vers: De szép volt a gyermekkorom! / Anyám ölén hogyha ültem, / Úgy éreztem trónon ültem. / Dédelgetett, babusgatott. / Szép mesékkel elaltatott. / Mézes csókkal ébresztgetett... / Bárcsak most is gyermek tennék. / Nem fájna úgy a sok emlék. Kiss Erzsébet 80 éves és Tarnaszentmiklóson élte le életét. Gyermekkorában karácsonykor betlehemezni járt a fiúkkal. Azt mondja, azoknak a karácsonyoknak a hangulatát azóta sem érezte. A karácsonyt csak a gyerekek tudják átélni igazán. Felnőttként már szertefoszlik a varázs és a napi keserűségek már nem hagyják felszabadultan örvendezni az embert. A törékeny kis asszonyka egész életében keményen dolgozott. Két fiút nevelt fel. Ha nagyon fáradt volt, akkor esténként mindig azt kívánta, hogy bárcsak karácsonyról álmodhatna. Havazásról, szánkózásról, és a gyermekeket örömmel fogadó felnőttekről. Ilyenkor, december vége felé a fenyőillatú otthonban gyakran megtörténik az álombéli csoda: éjszakánként újra a falu utcáit járó, betlehe- mező boldog kislánnyá változik. Fiatalabb évek karácsonya még mindig nagyon elevenen él az otthon lakóiban. A 83 éves Kiss Andrásné arról mesél, hogy égyszer Jézuska Vdflf ~ A testvérem gyermekének vittem karácsonyfát. Arcomat fátyol borította és a fehér köpenyemre szárnyat is ragasztottak. Úgy vittem be a szobába a feldíszített karácsonyfát. Kis fenyő volt díszekkel, szaloncukorral, gyertyákkal. Meggyújtottuk a csillagszórót, úgy vittem a fát. A gyermek nagyon meglepődött, felkiáltott, hogy milyen szép karácsonyfa, aztán néhány perc múlva azt mondja: te Jézuska, neked olyan a harisnyád, mint Icunak. Intek neki, hogy csitt, ne zavarjon, hanem énekelje ő is a Mennyből az angyalt, ám-erre ő visszaszól, hogy hiába integetek, mert megismertem a harisnyádat. Én meg nem szólaltam meg, nehogy a hangom után felismerjen. Letettem a fát és gyorsan kimentem. Azt hiszem," egy kicsit elhitte, hogy a Jézuska járt nála. Fiatal voltam, tizenhét éves. Gyönyörűek voltak azok a karácsonyok! Lehunyom a szemem és még mindig tisztán visszaperegnek előttem. Az öregek már csak az emlékeikből élnek. A sebek karácsonykor is fájni tudnak. Makó Andrásné 85 éves és úgy érzi, hogy amikor az ura meghalt, egyedül maradt. Azóta nem érzi ünnepnek a karácsonyt. - Huszonhárom éven át egyedül töltöttem a karácsonyt - meséli. - Rossz volt nagyon. Azért is jöttem el a csányi otthonba, mert már meguntam a magányt, itt jobb. Itt nagyon készülünk a karácsonyra. De a lelkemben szomorú vagyok. Két gyermekem van, mindkettőnek megvan a maga családja és éli a maga sorsát. Mert sajnos a fiatalok gyermekszobát építettek, de öregszobát már nem. Mert itt, az otthonban azok vannak, akik nem kellenek a gyermekeiknek. Ez szomorú. Kiss Istvánná 90 éves és úgy érzi, hogy az otthonban újra megtalálta gyermekkora karácsonyainak hangulatát: - Itt mindig nagyon jó a karácsony. Szép a feldíszített fenyő, meg jó a hangulat. Énekelni szoktunk és verseket mondani. Én csak köszönni tudom a sorsnak, hogy ide juttatott, mert itt úgy érzem magam, mint gyermekkoromban, amikor karácsony este összejött a nagy család. Most már nekem ez a nagy családom. Minksz Józsefné szintén 90 éves és ugyancsak elégedett, szereti az otthonban a karácsonyt: - Négy fiam van és karácsonykor mindig eljönnek meglátogatni a tizenhárom unokával, a kilenc dédunokával együtt. Lehet, ezért is áraszt el leírhatatlanul nagy boldogság ilyenkor karácsony előtt. Hívnak a gyermekeim magukhoz is, de én nem megyek. Nem akarok senkinek sem a terhére lenni. Karácsonykor sem. Itt viszont jól megvagyunk. Várjuk a Jézuskát. Tudja, az öregek olyanok, mint a gyermekek: a csodákban akarnak hinni. De hát csodák nincsenek. Csak az öregségünk van, karácsonykor is. Polonkai Mátyásné a versek mellett prózai köszöntőket is ír. A feldíszített fa mellett felolvasandó néhány sort már papírra vetette: Olyan magasztos ünnep a karácsony, melynek nincsenek határai. Nem csak a kereszténység körében, hanem valláskülönbözet nélkül mindenhol megünneplik Jézus születését. Fenyőfaünnepnek, a béke, a szeretet ünnepének is hívják. Mind a három név megilleti. Ilyenkor az emberek boldogabbak és jobban odafigyelnek egymásra. Bárcsak ez a szellem karácsony után is megmaradna. Am sokszor elfúfa a szél. Tompa Z. Mihály Csendes, de békés a karácsony az otthonban fotó: t. z. m. A család a tévé előtt ült. \ készülék előtt kupo- rogtak még a legkisebbek is, akiket annyira sem érdekelt a politika, mint Nagyapót, aki pedig már rég beletörődött, hogy a kommunizmus fennmarad, míg világ a világ. Gyönyörű tavaszi nap volt. Már jó pár perce, hogy besötétedett, de a házba még mindig langymeleg levegő áramlott. (Amikor a langymeleg szót Gergő, a família Benjáminja megfogalmazta magában, elégedetten állapította meg, hogy az irodalmárok sem használtak volna különb kifejezést.) ...És ekkor a Híradóban be- mondták: Kádárt elnökévé választotta a párt.- Vége... - jelentette ki köny- nyes szemmel Nagyapó, s elindult a másik szobába, hogy rápillantson legidősebb fiára, aki lábtöréssel feküdt az ágyában. De azért az ajtóból még visszafordult az öreg:- Mindegy, ki következik, ti egész biztosan megéritek a végét. Ha én már nem is. Hetvenöt éves volt ekkor. István éppen egy pajzán vajdasági népmeséket tartalmazó könyvet olvasott, amikor az apja belépett hozzá. Érkeztére a paplanra ejtette a kötetet.- Mit akarsz már megint?-- mordult az öregre. - Mind idejártok naponta százszor, gyönyörködni a kínlódásomban. Te se vagy különb, mint anyu. Nagyapó nem tudta, mit válaszoljon. Már az is érthetetlen volt számára, amikor két nappal korábban István zoknihúzás közben eltörte a lábát. Hogy lehet egy lábat zoknihúzás közben eltörni? Pláne egy élete teljében lévő; még a negyvenet sem betöltött fiatalembernek?- Kádárt félretették - mondta kínjában. - Kiabálj, ha szükséged van valamire. Azzal kiballagott. István szülei nehezen bocsátottak meg fiuknak, hogy pár évvel korábban otthagyta családját, gyönyörű gyerekeit. Annak idején ellenezték ugyan a házasságot, lévén az ara zsidó - még az esküvőre sem mentek el -, de az idők során enyhült az ellenszenv. Amikor az unokák megszülettek, majd szépen cseperedni kezdtek, Nagyanyó már a világ minden kincséért sem adta volna őket. Aztán mégis István volt az, aki otthagyott csapot-papot egy fiatalabb nő kedvéért. Szerencsére az új asszony, Julcsi ragaszkodása - ami még Nagyapóéknak is feltűnt - mindenki számára elviselhetőbbé tette a váltást. Csakhogy István alig három, szerelemben eltöltött év után megbetegedett. Eleinte csak néha fájdogált a lába, majd tartósan bicegni kezdett. Társa orvostól orvoshoz cipelte, mígnem kiderült: rákról van szó, annak is a leggonoszabb fajtájáról. Amikor a professzortól megkérdezte, megtörténhet-e, hogy szerelme lábát tőből amputálni kell, utóbbi őszintén válaszolt: attól is sokkal rosszabbra készüljön, hölgyem. István, noha néhány méterre állt tőlük, mindezekből egy szót sem hallott. Julcsinak, mire visszatért hozzá, szerencsére sikerült annyira összeszednie magát, hogy egészen hihe- tően adta elő időközben kiagyalt hazugságát, miszerint a férfinak csupán letapadtak az izmai. Ám elhagyva a Kék Golyó utcát, soha többé nem tértek visz- sza közös bérlakásukba. Ehelyett úgy döntöttek, István szüleihez mennek, a kis faluba, ahol a férfi bölcsőjét ringatták. A karácsony előtti napon ide jött hát vissza István húsz, idegenben töltött esztendő után, ekkor még nem is sejtve, hogy rövid élete utolsó stációjához érkezett. Itt törött el zoknihúzás közben a csontja, itt esett ágynak, itt lesték minden kívánságát szülei, szerelme és testvérei, miközben ő elviselhetetlennek tartotta, hogy sajnálkoznak felette. Pedig a lába napról napra jobban fájt, sőt pár nap óta a tüdeje is kezdett vacakolni.- Szólunk Bélának - állt elő az ötlettel egy napon kedvese. Béla a falu orvosa volt. A háta mögött mindenki a keresztnevén említette, noha igazán soha nem szívlelték. Az itt eltöltött évtizedek során sem sikerült elfogadtatnia magát, mindenekelőtt túlzott anyagiasságának tulajdoníthatóan, valamint annak, hogy a tanácselnök elvtárs szűk köréhez tartozott. De a neve előtti két betű révén valamit mégis sikerült megőriznie tekintélyéből. Julcsi nem árulta el, hogy ő már felkereste az orvost, megmutatta a zárójelentést, majd kiváltotta a morfium- tartalmú tablettákat, amelyeket Istvánnak szednie kell. Ekkor beszélték meg azt is, hogy Béla mindennap háromszor eljön, megerősíteni a kegyes hazugságot, miszerint Istvánnak tulajdonképpen kutyabaja. Legfeljebb izomtapadás, na meg újabban egy kis tüdőgyulladás is zavart okoz, de nincs ebben semmi különös. E pillanattól Béla mindennapos vendég volt a háznál. István ugyan nélküle is be tudta volna venni a Depridolt, de jólesett az a pár közvetlen szó, amit az orvostól kapott Béla szemléletesen elmagyarázta a tüdőgyulladás mechanizmusát, tenyerét összedörzsölve illusztrálta, miként súrlódnak odabent a lebenyek, kiváltva azt a döbbenetes hangot, ami István teste mélyéről fakadt. A férfi olyannyira megnyugodott ilyenkor, hogy az erős gyógyszer ellenére is még hosszasan éber maradt. Amikor pedig mély álmából felriadt, mindjárt azt fülelte, mikor fordul be az orvos járgánya az utca sarkán. Béla autójának a hangját száz másik közül is megismerte volna. Azt nem tudhatta, hogy Julcsi minden látogatás végén a kapuig kísérte az orvost, búcsúzóul száz forintot dugva a zsebébe. Ha Béla naponta kétszer jött, kétszer kapott egy piros hasút, ha háromszor, akkor háromszor. Tíz nap alatt odalett Julcsi egyhavi pedagógusi táppénze - merthogy szerelme állapotára való tekintettel az iskolaorvos öt is betegállományba vette -, további tiz nap múltán pedig elfogyott a férfi táppénze is. Nagyanyóék főztek, amit tudtak, de Istvánéknak semmi nem kellett. Egy idő után már múmiaként éltek a kis szobában, szinte csak az orvost engedve a közelükbe. Márpedig Béla jött kitartóan, naponta háromszor, de ha kellett, többször is. Élete utolsó két hetében István állapota rohamosan romlott. Napközben a fájdalomtól többször elvesztette eszméletét. Az orvos ekkor látta elérkezettnek az időt az injekciós morfiumozásra. István olykor visszanyerte öntudatát, de vagy üveges szemmel bámult a külvilágra, vagy panaszkodott. Szenvedett már egy egyszerű fejfordítástól is, ha pedig Julcsi megpróbálta vizes szivaccsal lemosni a testét, üvöltött a kíntól. Anyagcseréje is gyötrelmeket okozott számára, hiszen az inger ellenére semmi nem távozott a szervezetéből. Végül Julcsi ujjával kaparta ki belőle a sarat az ágytálba, s szeme könnybe lábadt az örömtől, ha látta, hogy akár időlegesen is könnyíthetett szerelme szenvedésein. Az utolsó héten István, ha netán öntudatra ébredt is, már nem kommunikált környezetével. Nem ujjongott, ha megérkezett az orvos, nem kereste a tekintetével Julcsit, senkit nem hessegetett el maga körül. Nyugodtan lehetett előtte beszélgetni a betegségéről. A narkotikumnak köszönhetően csendben viselte fájdalmait akkor is, amikor széklete sötét, már-már elviselhetetlen szagú, véres masszává vált, s bőre szürkülni kezdett, akár az élesztő. Béla eközben most is jött, naponta háromszor, elfűrészelte a fiolát, elővette a fecskendőt, szúrt, eltette a százast, majd távozott. Szombaton Julcsi eldöntötte: megveszi a gyászruhát, mert másnap nem lesznek nyitva az üzletek. Reggel még találkozott Bélával, aki elárulta, hogy István már a holnapot sem éri meg. Eltette a pénzt, majd elsietett, Julcsi pedig az anyjától kért pénzzel bement a közeli városba, nézelődött egy kicsit, felpróbált ezt-azt, s indult visz- sza Istvánhoz. A déli harangszó a buszon érte utol. A lány keresztet vetett, hiszen biztos volt benne, hogy minden véget ért. Bélával egyszerre értek a kapuhoz. Az orvos előre ment. Fölösleges sietni, doktor úr - szólt utána Julcsi, de amikor utolérte, amaz már mosta a kezét.- Bevégeztetett - jelentette ki rezignáltam Julcsi nem tudta, mitévő legyen, de végül úgy döntött, Bélának most is jár a pénz, hiszen eljött, megtette, amit tehetett, így hát átnyújtotta a szokásos címletet. A doktor eltette a bankót. Részvétem, közölte, s elsietett. Ekkor az egyik a másikat maga előtt tolva Nagyanyó és Nagyapó is bemerészkedett a szobába.- Mikor halt meg? - kérdezte Julcsi száraz hangon, szinte közömbösen.- Pont délben, kislányom - válaszolta Nagyanyó. - Képzeld el, az utolsó pillanatban észhez tért.- És mondott valamit? - kapta fel idegesen a fejét Julcsi. - Tessék mondani, ugye üzent nekem?- Nem üzent - csóválta a fejét az öregasszony. - Énekelni kezdte a Mennyből az angyalt, aztán lecsukta a szemét. Május utolsó napján temették. Tari Ottó Minden fájdalom
