Heves Megyei Hírlap, 1998. április (9. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-18 / 91. szám
8. oldal Hírlap Magazin 1998. április 18., szombat Eleink nem válogattak az igazságszolgáltatás eszközeiben A kalodától az akasztófáig Időről időre fellángolnak a viták arról, hogy visszaállítsák-e a halálbüntetést hazánkban. A közbiztonság romlását napról napra érezzük, szinte egy híradás sem múlik el valamilyen tragédia nélkül. Az illetékes tárca pénzhiányra hivatkozik, a politikusok választási programjaiból sem hiányozhat a szlogen: biztonságosabb, békésebb világot teremteni. A fentiek miatt is tanulságos visszapillantani arra, hogy eleink milyen eszközökkel próbálták elrettenteni a köz nyugalmát megsértőket. Egerben az igazságszolgáltatásnak számos formája akadt. Az 1700-as években például gyakran alkalmazták nemcsak a botbüntetést, hanem a kalodát, sőt az akasztófát is. Alábbi összeállításunk arról ad hü képet: kik, miért és milyen módon bűnhődtek 200 évvel ezelőtt. A példákat Breznay Imre „Eger a XVIII. században” című tanulmányából merítettük. Gonosztevők a börtönben A börtön vagy tömlöc akkoriban nem volt oly hosszú ideig tartó, mint manapság. Még a főbenjáró esetekben is csak egy-két esztendőről volt szó, ám ez mindennél kegyetlenebb és súlyosabb büntetésnek számított. Az elítéltek úgy nyilatkoztak, hogy rosszabb a pokolnál. A városi börtönben sínylő- dőket, amennyiben polgári perek alapján vagy adósság miatt kerültek oda, a perbeli ellenfeleknek kellett élelmezniük. A tömlőébe lopásért, veszekedésért, verekedésért csukták be az elítélteket. Férfiaknak pálca, nőknek korbács A férfiak pálcázást, a nők korbácsot, a gyermekek pedig virgácsot kaptak, ha kihágást követtek el. Az ítélet nyilvános végrehajtásánál ruha nélkül alkalmazták a büntetést a meztelen hátra. Az ütések száma a bírótól függött, azonban egyszerre nem haladhatta meg a százat. Az egri városi tanács mindenkor figyelembe vette a vádlott testi állapotát, sőt családi viszonyait is, mivel nem akart többet ártani, mint használni. Öregeket, gyengélkedőket, áldott állapotban lévő nőket sohasem botoztattak meg. A korabeli városi jegyzőkönyv tanúsága szerint sok esetben „másoknak írtóztató példájára” hajtották végre az ítéletet, a részegesek pedig általában „20 pálcával intettek józanságra”. A botbüntetést a bíró házánál vagy a városház ámbitusán hajtották végre, s így nem volt annyira megbecstelenítő. Előfordult azonban - hogy a büntetés ereje még elrettentőbb legyen -, ott hajtották végre, ahol az illető vétkezett. Gyakran tetézték mindezt azzal is, hogy a javíthatatlan bűnöst kitiltották a városból. Ennek is voltak fokozatai. A legenyhébb esetben, amikor kimondták az eltávolító ítéletet, záros határidőhöz kötötték az illető kiköltözését. Súlyosabb esetben a hajdú vezette ki a renitenskedőt, s a legmeg- gyalázóbb az volt, ha hóhér csapta ki a bajkeverőt. Ez utóbbit általában akkor alkalmazták, ha a kitiltott személy visszadig úgy, hogy szalmakoszorút tettek a fejükre, majd megkorbácsolták őket. A visszaesőket a hóhér kíméletlenül kicsapta a városból. A kalitka olyan, fából és vasból készült ketrec volt a piacon, amelyben nem lehetett felállni. A forgatható szerkezetű eszközben nem fordulhatott el a szégyenpadra ítélt ember. Ha ezzel megpróbálkozott, a hóhér vagy a segédje egyet fordított a készüléken, s akkor újra szembekerült a körülállókkal. Ezt a büntetést szabták ki például L. Jánosnéra, akit kitiltattak a városból, ám visszaszökött, és továbbra is részegeskedett, lopott. elítélt gonosztevő. E látvány énbennem olyan borzadást okozott, hogy rosszul lettem. Szerencsétlenségemre leszállt az egész társulat, megnézendő ez undok látványt, s engem is csaknem erőszakosan cibáltak le a szekérről. Odavezettek hát..." Az elítéltek akkoriban három napon át voltak siralomházban, egy I. Lipót korában kelt rendelet értelmében. Előttük feszület az asztalon, amellett tálca, amelyre pénzt dobáltak az elér- zékenyült nézők a bűnösök lelkiüdvéért mondandó misére. A borzasztó hóbér A hóhér - mint mindenütt - Egerben is közborzalom tárgya volt, és nem volt szabad érintkezni vele. A rá vonatkozó bejegyzések mindjg külön szerepelnek a hivatalos könyvek végén. Egerben is állandó járandósága volt: havi nyolc forint. A vármegyétől emellett hat kila búzát is kapott. 1711-ben például Huber Mester volt a hóhér, kinek bére 100 forint készpénz évente, 16 kila búza, 12 szekér fa, 12 kila abrak, 4 szekér széna, 1 darab kősó. * A fenti összeállításból is kitűnik, hogy eleink nem válogattak az igazságszolgáltatás eszközeiben. A korabeli feljegyzések szerint a nyilvános testi fenyítés sokkal célravezetőbb volt, mint a szabadságvesztés. Elrettentő hatása mellett az az előnye is megvolt, hogy az elítéltet nem fosztotta meg a kenyérkeresettől, mint például a fogság. Az oldalt összeállította: Barta Katalin Az illusztrációkat készítette: Pilisy Elemér A deresre húzottakra a pandúrok legfeljebb 100 botütést mérhettek Kaloda a piacon Az egyik kalodát a piacon, a másik a Szent Mihály-templom előtt állították fel. Ez utóbbi csak kéz- és lábkaloda lehetett, amelyet vastag padlóból készítettek, és nyílás volt a két ösz- szecsukható rész között. A piacon nyakvasas és ülőkalodában bűnhődtek a delikvensek. Ezt az eszközt nem annyira testi büntetésnek szánták, sokkal inkább az erkölcsi megszégyenítés volt a célja. Hiszen a kalodában álló vagy ülő személyt mindenki bántatlanul gúnyolhatta, piszokkal dobálhatta, leköphette. A templom ajtajánál lévő, kalodára ítélt bűnös az ajtó előtt ült, hogy minden be- és kimenő jól láthassa. Szalmakoszorú Pellengérre állítással büntették az erkölcstelen nőket, mégpeAz egri vár börtönének egyik „összkomfortos” helyisége, a priccsen lévő tüskés henger csak egy a sok kínzóeszköz közül, a létrához mellékelt illusztráció szerint itt történt az égetés A szégyenoszlophoz láncolva „közszemlére állították ki” a vétkeseket Ugyancsak elrettentő büntetésnek számított a nőknél a megnyíratás. Különösen erkölcstelen, parázna nőszemélyeket bélyegeztek meg így. Akasztófa és siralomház Az egri ákasztófa a várostól délre, a volt szőlészeti és borászati iskolával szemben lévő emelkedésen állt. A Heves Vármegyei Hírlap 1905. január 22-i számában leírtak alapján az alábbiak szerint nézett ki: „Az egri vesztőhely a város déli határában, a hatvani út végén, az országúitól lefelé menet, balra eső, gyepes emelkedésen állott. Négyszögletű területe kőfallal volt bekerítve, melynek magassága másfél öles lehetett. Nyugati oldalán ajtaja volt. A körfalon belül 3-4 sírhely." Két évszázaddal ezelőtt még a körfalon belül akasztottak, később már a falazaton kívül, a város felé néző oszlop-bitófán. Hajdani szemtanúk beszélték, hogy az akasztófán napokig rajta hagyták száradni a kivégzetteket. A szél összeverte, csörgette vázaikat. Déryné 1815 júniusában naplójába a következőket jegyezte be: „Midőn közel értünk Eger városához, ott pillantottam meg - még most is borsódzik a hátam - a borzasztó, végzetes négy oszlopot, melyen már két hét óta függött négy, a törvény által A középkori , fegyelmező szokások”: akasztófa, kerékbe törés, pellengérre állítás szökött a városba. Többnyire így bántak az erkölcstelen nőkkel is. NÉGYESSY ZITA A töltött dagadó S zétpukkad, oszt’ ...hatod, Anyukám - figyelmeztet Annus néni a stand túloldaláról. A télen-nyáron fejkendős asszonyság nemcsak répát, krumplit kínál, jó tanácsot is osztogat. Amíg telepakolja tojásokkal a dobozt, amíg keresgél egy apróbb hagymát (hogy hajszálpontosan egy kilogrammot mutasson a mérleg nyelve), kifaggatja az arcról ismert vásárlóit: ki mit főz ebédre.- Ne csinálj, Anyukám, töltött húst - fintorog. - Pláne vendégeknek. Én is csak egyszer próbálkoztam vele. Gyönyörű vót, olyan, akár az élet. Oszt’ nem szétpukkadt az utolsó pillanatban... Érzem, bármit hoznék is fel mentségemre, megbuknék. Az öregasszonyt meg nem győzhetem, nekem viszont muszáj töltött dagadót készítenem. Ugyan, ki sütne ilyet a férjemnek a születésnapjára, miután nincs már édesanyja? Míg élt, magam sem kísértettem az Istent. Kizárólag jól bevált, uná- sig ismételt ételekkel rukkoltam elő, meg szakácskönyvből kinézett, egyszerűnek tetsző, anyósom által sosem tálalt különlegességekkel szerepeltem a vasárnapi családi ebédeken. Hogy ne legyen összehasonlítási alapja. Hogy ne mondhassa: ,JEn ezt nem így szoktam”. Tartottam tőle. Burkolt vagy csomagolatlan megjegyzéseitől, kitalálható gondolataitól: „Szegény fiacskám, jól bevásárolt ezzel a...” Tudtam, meg sem közelítem az eszményi - okos is, szép is, gazdag is, házias is - menyről dédelgetett álomképet. A talán nem is létező, felhők közt tanyázó égi tüneményt. Néhány év után feladtam. Nem erőlködtem. Nem törtem magam, hogy megfeleljek. Nem sertepertéltem körülötte, hogy megpuhítsam - hittem - kőszikla szívét, s eközben ellessem tudományát, miként válik lábosában oly omlossa a legvénebb marha húsa is, akár a szopósborjúé. Nem figyeltem rá eléggé. Kérdéseire tisztelettel megfeleltem, de sose kérdezgettem. Árulkodó lett volna minden puhatolózás, nem egyéb, mint tudatlanságom, a konyhába nem illőségem (következésképp menynek se valóm) magáért beszélő ékes bizonyítéka. Ostobának éreztem magam mellette, és ostoba maradtam. Sültjei, hidegkonyhai remekei, tortái örök titkok maradtak. Hiába lapozom elszántan Horváth Ilonát, Túrós Lukácsot, a spanyol madár receptjére rá nem lelhetek. Bányászom emlékeimben, aztán valahogyan csak ott párolognak a tányéron a gusztusos gombóckák, a rostélyosba rejtett kemény tojások, zamatos szószban, krumplifánkkal.- Nem rossz ez - csettintget a férjem az első falat után -, de anyué más volt. Sikítani szeretnék. „Nem támaszthatom fel az Anyádat” - ordítanám, de elharapom a nyelvem. Érzem én: nem is a'spanyol madár hiányzik neki.- Daráld le, Anyukám, azt a dagadót, és csinálj fasírtot - utasít Annus néni. - Azt melegen is, hidegen is adhatod a vendégeknek. Ebben maradtunk. Négy szakácskönyvet csapok fel a „Töltött hús” címszónál. Kétségbeejtő különbségek. Rutinos háziasszonyoknak szóló leírások, „hasamra ütök” típusú mennyiségmeghatározások. A fűszerek csak felsorolva, de hogy miből hány és mekkora kanállal? Aztán egy vészjósló mondat: „Ne tömjük túl a húst, mert kirepedhet.” Mit értenek az alatt, hogy túl? Tejbe áztatom a felkockázott zsömléket, apróra vágom a hagymát, a gombát, a petrezselyemzöldet. „Olyan, mint a mozaik” - hallom vakító fehér, kopogósra keményített, vasalt kötényű nagyanyám hangját. Húsvét vasárnapjára gyakran sütött töltött borjúszegyet. Rózsaszín húskeretben barnás gombadarabkás, fűzöld petrezselymes, aranysárga töltés. „Tanyasi tojást keress mindig a piacon, ha majd te is kis gazd- asszony leszel, Aranyvirágom”. „Nagyi, segíts!” - fohászkodom két éve eltemetett nagyanyámhoz. Pirítom a hagymát, a gombát, sóval dörzsölöm kí- vül-belül a húst, összekutyu- lom a masszát, aztán hadd menjen a hentes szabta üregbe. Bevarrogatom a nyílást, mint egy profi sebész, megpaskolga- tom az immár dundi dagadót, aztán zsupsz a tepsibe. Egy deci fehérbor, néhány kanálnyi zsír, alufólia-borítás, és be a sütőbe. Fél óra sem telik el, szimatolgatva érkezik a konyhába a férjem.-Te, ennek egész jó illata van. Megugrik az önbizalmam, de ügyesen leplezem.- Várjuk ki a végét! Egy jó óra múltán lekapom az alufóliát, gondosan locsol- gatom a gömbölyű, egyre pirosodó malackát. „Gyönyörű, akár az élet.” Csak szét ne pukkadjon! A szobában megcsörren a telefon. „Jesszusom, mindjárt itt lesznek, s ennek még hűlnie kell, hogy szeletelhessem.”-Ne kapkodj - nyit rám a párom. - Nem jönnek... K ezemben a forró tepsi, benne a szét nem durrant, szépséges dagadó. Megáll fölöttünk a férjem, gusztálgatja művemet.-Hmmm...! Ez már majdnem olyan, mint anyué. i I I I I I I I I I I I I I I 'I i I I M I I I i I :< I i