Heves Megyei Hírlap, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-17 / 14. szám

A Rókus kései felfedezése A régi-régi temető a barokk kápolnával. FOTÓ: PERL MÁRTON A temetődomb akkor - mint most. Le­pusztult csonk, megfeneklett Titanic, bárka az Ararát hegyén, az állatok szétszéledése utáni első pillanatban. Magába süppedt, szelíd elhagyatott- ság. Egykor mégis a csontedző izgalmak grundja, az elhanyagolt magaslat, mint körpanorámás játéktér. Inkább dzsungel. Terra incognita. A felfedezésre váró is­meretlen. A fölrobbant zöld őserdei ve­getációja nyáron, ahova expedíciókat meg szafárit illik vezetni. Es a túlcsordult júliusban a süppedő gazban váratlanul felhevült, ferde kö­vekre találni, szakértőn megpaskolni te­nyérrel, mintha kegyetlen törzsek ottfe­lejtett tanúkövei lennének, amit véres szertartásokhoz alkalmaztak a letűnt ko­rok bennszülöttei. A környéken nevetve sütkérező gyíkok és rovarexpo. Akkori­ban ott Stanley és Livingstone nyomában és tanítványaiként járva lehetett előkelőn az Afrikát, a Nílus forrását kutatni. (Egyébként az ő egykori találkozásuk ha­lálosan szórakoztató jelenet: valahol Fe- kete-Afrika még felderítetlen fehérfolt- szívében, rettenetesen messze minden, térkép feltüntette ismert és mérsékelten civilizált emberi településtől, a Livings­tone felkutatására kiküldött expedíció új­ságíró vezetője megszólította a rég kere­sett felfedezőt, ekképp vezetve be a várva várt ráismerés tényét. Stanley: „Elnézést, Uram, a zavarásért, ha nem csalódom, Miszter Livingstone-hoz van szerencsém.” És meg volt találva. Ami­kor közel s távol félelmetes százmérföl­dekre sehol semmi fehéremberi. Mint, aki csak arra járt éppen, és a londoni Keew-Gardenben futottak volna össze, szót váltani a krikettbajnokság állásáról.) Valami ilyesmi volt a nyári Rókus vib­ráló livingstonizmusa. A tél meg ott azzal a pazar lejtésű me­redekkel. Nem is igen kell több. Zavarta­lan terep, nem úgy, mint a környező, a Leányka vagy a Diófakút utcák forga­lomtól felvert, bátorságpróba-pályái. A domb az egészen más. Sajátos készsé­gekkel megnyergelhető. A közmű-mun­kálatok forgalom-elrekesztésére akkor­tájt használt műanyag terelőkorlátoknak nem akadt párja. Egy-egy ilyen kölcsön­vett darabbal elég korrekt menetteljesít­ményt lehetett véghezvinni. Viszont gyorsan kopott, s gond volt helyet és fo­gást találni rajta. És mindeközben a hóból a téli hosszú és visszhangos szürkületben közömbö­sen türemkedtek elő a lopakodó kövek, árnyékuk, mint a holtak egyre jobban ki­nyújtott fekete nyelve lógott-lihegett a nyakunkba. De lehettek volna akár jég­mezők egymásra torlódó táblái is, rop­pant nekifeszülő erőkkel - valahonnan az ismeretlen mélyből. Mindeközben nem nagyon törődött senki sem azzal, hogy az egri Szarvas tér szomszédságában, a Makiári útról nyíló Rókus-köz az egykor élt német polgárok temetkezőhelyéhez fut. Akik az 1709-es pestisjárvány után tett fogadalmukhoz híven temetőjükben kápolnát emeltek a védőszentek, Rókus és Rozália tisztele­tére. Az egyhajós, 1712-14 között épült barokk temetőkápolnával, a homlokzati kőfülkék elveszett szobraival. S a ká­polna mellett lévő 1755-ös kőfeszülettel és a magára hagyott temetővel, a ma már igen kevés, XVIII-XIX. századi megko­pott síremlékeivel. S itt vannak még a Grétik, Josefek, Er­zsébetek és Jákobok. Példás életűek, korhelyek, kikapósak meg álszentek. Mind együtt. Elmállott, szétesett tagokkal. A párok elválaszthatatlan, so­semvolt közelségben - nincs már sze­szély, ami szétmémé őket. Együtt a dombon, kicsit közelebb lopva a távot az éghez. Akkor hát legyen nekik könnyű rész szerint a föld, akár a mi Miszter Livings- tonunk, az expedíciók, a jégtáblák meg a forgalomterelő nejlondeszkák suhanása, és persze az ég, ha épp azt választják... Kovács János A mezőkövesdi plébánia irodájában megszólalt a telefon. Jéger Károly ka­nonok plébános felveszi a kagylót, és jó ismerősként köszönti a beszélő, mintha csak a szomszéd faluból szólna.- Halló! Szergej?... Igen, hallgatom... Nagyszerű!... Az épületfák szállítását rendezze Tihamér atya!... A gyerekek kaptak ma tízórait? Kérdések, kérések, lelki nyugták, óvatos intések és hasonló válaszok szí­nesítik a párbeszédet a dróton. Mintha csak két tisztelendő beszélné meg közös teendőit a hallókészüléken. Csupán a riporteri kíváncsiskodás kérdése maradt hátra.- Kivel beszélt, kanonok úr?-Tiszaújlak polgármesterével, Kár­pátaljáról. Az, bizony, Ukrajna. Mégis milyen közeire hozta ez a telefonbeszélgetés az ukrán polgármestert és a magyar plébá­nost - két ország határa fölött! Valami áthidalta a nagy távolságot. Úgy beszél­tek, mintha látták volna egymás arcát. Annyira lerövidítette a távolságot a kö­zös ügy. Ez az akaratlan lehallgatás mellőzött minden udvariaskodó megközelítést, hogy a történet sűrűjébe hatoljunk. Két himnusz egymás mellett Jéger Károly, az egri karitász igazga­tója véletlenül ismerkedett meg a német Szent Jakab Karitász egyházi és világi tagjaival Veisschirchenből, amikor szál­láshoz juttatta őket. Ebből az ismeretségből segítő szán­dékú összefogás született. Jéger atya kezdeményezésére, magyar és német összefogással felújították a tiszaújlaki magyar tannyelvű iskola belső bútorza­tát, megkezdték az oktatóeszközök kor­szerűsítését, a gyerekek belekapcsolód­hatnak a tévéiskolába, naponta tízórait kapnak díjmentesen és minden nyáron nyolcnapos táborozásra jönnek ha­zánkba. Ennyi valósult meg a karitatív segé­lyezésből, de megoldásra vár a vízveze­ték beszerelése, a korszerű mellékhelyi­ségek, nyílászárók és tetőszerkezet cse­réje, ami újabb 50 millió forintba kerül. Ez már meghaladja a karitatív egyesület erejét, ezért közadakozásra számítva, útjára bocsátja a Magyar Szó Kárpátal­ján Kulturális Alapítványt, 11734107-20113166 számlaszámmal, hogy a határon túli gyermekek is Euró­pában érezzék magukat. Biztató jelek mutatnak erre, hiszen Tiszaújlakon, maga az ukrán polgár- mester mutat példát a nemzetiségi okta­tás felkarolásában, aminek figyelemre méltó bizonyítéka, hogy a helyi magyar tannyelvű általános iskola Széchenyi István nevét viseli, és a bejáratnál - a fa­lon - egymás mellett függ díszes keret­ben az ukrán és a magyar Himnusz szö­vege, amely többet jelent egyszerű de­korációnál. Ezért fogalmaz így a karitatív szolgá­lat egyházi vezetője:-A templomok, amelyek a legmé­lyebb történelmi gyökereket eresztették, mindig vállaltak művelődési, szociális, karitatív szerepet a társadalomban, túl­lépve a történelmi aktualitás divatját. Egyáltalán nem közömbös számunkra, hogy miként él határainkon túl a magyar kisebbség, amelynek ott a Himnusz nemzeti imádság is. Mert ahol ezt ének­lik, onnan - legyen az a világ legtávo­labbi zugában is - az anyaországra is tekintenek. Gál Elemér Félelemből - védelem E sküdni mernék rá: bár az egri polgárok zöme megkönnyebbül­ten fellélegzett, azért vannak jó néhányan, akikben kételyek rejtőznek a rendőrség e heti látványos akciója nyomán. Természetesen legtöbben örülünk annak, hogy az egyes szóra­kozóhelyek gazdáit és vendégseregét rettegésben tartó húszon- és harmincéves felnőtt gyermekek kisded játszadozásának vége sza­kadt. Legalábbis egy ideig nyugtunk lehet tőlük. Nem molesztál­nak másokat. Különösen nem családjaik fenntartásáért nap mint nap lótó-futó alkalmazottakat, békésen társalgó, s közben poharaz- gató tisztes polgárokat. Átmenetileg senkit sem fenyegethetnek, senkit sem bántalmazhatnak. Még csak pénzt sem követelhetnek „erőszak-szolgáltatásaik” visszafogásáért. Heten közülük ugyanis - végre - már előzetes letartóztatásukat töltik. Hogy elelmélkednek-e a rács mögött tetteik helyénvalóságán, az még az elkövetkező hetek titka. Azon viszont már most érdemes morfondírozni, hogy ezen agresszív társaság zaklatásait elszen­vedni kényszerülők vajon miért tűrtek némán heteken-hónapokon át?! S legfőképpen: mi vezette többüket arra, hogy - talán akció­filmekből merítve az ötletet - ellenbandát próbáljanak felbérelni a maguk megvédésére? Kézenfekvőnek tűnik a válasz: félelemből cselekedték! Ám ha jobban belegondolunk, ennek tudatában is kissé furcsa mind a két reakció. A hallgatás, mondani sem kell, általában nem lendíti előre az ügyeket. Az efféléket meg különösen nem. Legfeljebb az elgon­dolkodtató, hogy miért nem fordultak azonnal segítségért a bűnül­döző hatósághoz. Felettébb szomorú lenne, ha a bizalom hiánya lenne ennek az oka. (Arról már nem is szólva: ha bűntényről szerez tudomást valaki, állampolgári kötelessége volna azt bejelenteni...) S ha már itt tartunk, egészen elképesztő egy másik „szabadcsa­pat” szervezésének, finanszírozásának a gondolata! Ilyen ter­vek dédelgetése, pláne valóra váltása könnyen vezethet polgárok városi háborújához. Az is megtörténhet utóbb ugyanis, hogy Kígyó és „harcedzett” csapata - kiszabadulásuk után - újabb ellenbanda­ként folytatják azt, amit most abbahagyni kényszerültek... (szalay) Névtelen fegyelem A z iskolában eltöltött évek érzelmileg és értelmileg meghatároz­zák a diákok további életét. A tanulás mellett a legfőbb emlékek a közös osztálykirándulásokról, bulizásokról maradnak meg. Ezért nagyon fontos, hogyan töltik el ezt a néhány évet, hiszen az iskola nem más, mint felnőtté válásuk színtere különböző érzelmi hatá­sokkal tarkítva. A minap történt osztályfőnöki órán, hogy a tanár rendre utasí­totta diákját: ha már arc- és szájfestéket használ, ne ilyen sötét tó­nusút válasszon, mert ez nem illik a környezethez, s mellesleg tiltja az iskola házirendje. Az észrevétellel mindenki egyetértett, senki nem vitatta a tanár igazát. A teremben akkor lett harsány hangza­var, amikor az osztályfőnök közölte, hogy egyik kollégája üzenetét továbbította. Természetesen jó néhányan tudni szerettük volna az illető kilétét. Am az osztály élén álló oktató nem fedte fel, hogy ez­zel is a kollegialitás íratlan szabályait kövesse és nehogy haragra adjon okot a névtelen ismerős szemében. Félreértés ne essék, az ilyen személyiség becsülendő, semmi ki­vetnivaló nincs benne. Annál inkább az üzenő egyén értékrendjé­ben. Az olyan diplomás felnőtt, aki diákja előtt nem meri vállalni véleményét, nem méltó a fiatalok bizalmára. Amikor a gimnázium­ban a diákságot a közös megbeszéléseken az őszinteségen alapuló parlamentarizmusra buzdítják, furcsának találom, hogy éppen a kezdeményezők nem követik az elvárásokat. Korábban is elhang­zottak olyan vélemények, hogy a nebulók és az oktatóik közötti vi­szonyt közvetlenebbé kellene tenni, a hosszú távú együttműködés érdekében. P róbálom az erkölcs ősidők óta fennálló szabályait bizonygatni, mégis megbarátkozom az üzenet feladójával. Lehet, hogy ép­pen csak mai világunk fertőzte meg és nehezére esik az őszinte, nyílt magatartás megkövetése. Bár eddig úgy tudtam, a tanár nem­csak tanít, egyben példát is mutat. Lehet, hogy az ismereteim nem helytállóak? Kormos Éva HÍR(TELEN)KÉK... Az egyik kisebb honi párt színeiben - mint laptársunk híréből kide­rül - többek között fociedzők is indulnak az idei parlementi válasz­tásokon. Ok legalább tűrik a vereséget... * A Fővárosi Bíróságon megkezdődött a vállalkozó Palotás János büntetőügyének tárgyalása Ez az utolsó tánc... * Az APEH-hoz - mint az a közelmúltban kiszivárgott - az elmúlt évben 2884 személy juttatott el önként és suttogva információkat arról, hogy bizonyos adóalanyok milyen mértékű adócsalást követ­tek el. Kell nekünk ezek után adórendőrség...?! * Várhatóan jelentősen javul a jövőben a közbiztonság a vasútnál, miután egy - tervszerűen vagy esetlegesen kiválasztott - szerel­vényhez csatlakoztatható „guruló szolgálati helyet” adtak át a MÁV-nál. Elöl ül a masiniszta, ki az őrsöt, ki az őrsöt huzigálja... (szilvás)

Next

/
Oldalképek
Tartalom