Heves Megyei Hírlap, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-02 / 179. szám
9fA legkisebb érintés hangja” Széljegyzet az egri dalosról A mai Eger is két arcot őriz. Egy szecessziósán túlzsúfolt, ..kereskedelmileg pezsgő ékszerdoboz” és egy barokkosán kispolgári, de tisztes élettempójú, középkuiturált város fizimiskáját. El itt egy 90 éves dalos: Apor Elemér. Aszkétikusan sovány életműve önhibáján kívül sikeredett karcsúvá. Összegyűjtött versei - Pont a semmi falán - sem tesznek ki többet másfél száz oldalnál. Ének- és történetmondó, szcllőlengetéssel, a „legkisebb érintés hangján". Vagy huszonöt éve az egri vármúzeum előterében egy jó hatvanas, ; ősz hajú, adoniszi arcú úriember tartott néhány suhancnak rögtönzött történelmi kiselőadást a török hódoltság koráról, majd a versről, amit olvasni kell, a fákról, a Bükk máko- nyáról, egész délután. Csöndes, visszafogott volt, úriember. így utó- ; lag nekem egy hangszer villant eszembe: háifa. Az emberi hangok-1 ; nak is lehet megfelelő hangszer-dub- lőijük. Hangulatok, nosztalgiák, souvení- rek. Kacatok, lomok is tán, amit a :>! >5Í szubjektív és örökkön romantikus (mert titkot és misztikumot kereső) ■ emlékezet gyöngyösre suvickol. Apor Elemér antik költő, vagy inkább antik ember. Talán Ovidius, I szecessziós indákkal, csak visszafogottan. „Hold szarván csend hintáz”- ilyeneket írt le a proletkult dübörgése idején, s lehetett jelszava: nar- cizmus-feminizmus! Egészséges költőt nem a pszeudo-forradalmak technikája, hanem a nő, a kedves (régi vágású úriemberként) s a natura, a lélek gyógyírjai, a rafináltan delejes Erosz. érintése vonzott. Dalos - írom róla, s ez így is igaz, hogy verseinek zenei töltése nem tagadható. Egy, a kilencedik ikszen túllépett embert, sorsa bármily volt, már nem karcolhat meg az idő. Szerepe, hangjának ereje a szubjektum mérőkéjével is a kis százalékok intervallumába tartozik, mint mindenkié, aki ma tollat vesz kézbe, és akár csak karcsú kötetet is állít össze. Apor Elemér terjedelemre karcsú életműve olyan, mint a jéghegy csúcsa. A többi helyek, tárgyak, füvek, fák és sárgult fotók őrzik. Verseit pedig akkor olvasd, ha szomorúnak, szegénynek vagy gondtalannak és percnyire boldognak érzed magad: AZ ÁG hegyén egy vércsöppnyi láng gyűlt ki reggel. Kertünk utolsó rózsája ő. Káló Bélá i; *** Cseh Károly: Aratáskor 17. J.-nek i Arany a kékkel összeér: t gabonatábla a Bükk-kel, I mint régi falusi tányéron [ kalász a búzavirággal. jli Delek déllőjébe lenne jó vissza- és megtérni újra mezítláb poroszkálva, mint egy szárnyatlan angyal, ki hátán háztetők pirosát hozva onnan jön, hol a harangozó forrón és szelíden hintái, ahogy kantáros ételhordó áthevülten a kézben, s nem szúr - sugárzik a tarló, akár az áldott verőfény. 1997. július 2. Kibic voltam Zizi születésénél (Folytatás a magazin 1. oldaláról) Tizenegyedikén este fél nyolckor végre-valahára megcsörrent otthon a telefonom: - Elment a magzatvíz! Rohanjatok! Fél órán belül itt a borjú -sürgetett Erika.- Repülünk! Hívtam a munkatársamat. Újra hívtam. Nem vette föl a kagylót. Úgy éreztem, elbőgöm magam. Mint Gyöngyi, aki a számomra elérhetetlen messzeségben éppen világra vajúdja borját. Figyelj a megérzésedre Vigasztalhatatlan voltam. Hétfőn ki- kocsiztunk Bélapátfalvára, legalább a karámban lássuk a bocit.- Nincs már nálunk - mondta Erika. - Nem akarunk bikát tartani. Elvitték Nagyvisnyóra. Lógó orromat látva rám mosolygott: - Majd megnézitek Erest. Nem kizárt, hogy még ma megellik. Ahogy megpillantottam Erest, a holstein-fríz tehenet, éreztem: „ő az én emberem”. Pompás jószág. Sötétbarna, szinte fekete, fehér „combfix- ben”, homlokán vakító fehér, masni alakú folt díszeleg. Szeretni való, kedves kismama. Tudtam, számíthatok rá. Az izgalom percei Bármerre mentem, mindenütt üzenetet hagytam, hol kaphatnak el, ha keresne Erika. Délután háromnegyed hatkor a szerkesztőségben ért utol.-Nem is tudom, mit mondjak - kezdte az asszony. - Nagyon kínlódik Eres. Az is lehet, hogy mire kiértek, meglesz a boci. De az is előfordulhat, hogy még hajnalban sem. Eres a szalmakazal tövében feküdt. Aztán felállt, lépegetett, visszaheve- redett. Sehogyan se volt már jó szegénynek. Fájdalom és rettenet tükröződött szemeiben. Szomszédok érkeztek, tapasztalt gazdák, akik már nem egy esetben átélték a várakozás gyötrő perceit.-Nem lesz itt borjú még tizenkét óra múlva sem - legyintett egyikük. Világra jön Zizi A férfiak felkeltik Erest, az itató mellé kormányozzák. Nemigen akaródzik neki a menés. Kikötik a fához, lazára engedve a kötelet, ha tetszik, hadd igyon, hadd járkáljon. Eres kínjában lefetyel egy keveset. Toporog, de panaszos bőgése sincs. Csordogál belőle a magzatvíz már jó ideje. Ervin hosszú, hónaljig érő nejlonkesztyűt húz a kezére, a karja szinte vállig eltűnik Eresben.- Jó irányban fekszik a borjú - jelenti. - Nem lesz itt baj.- Azt is mondd meg, milyen színű a kicsi! - tréfálkoznak az emberek. Eres újra elheveredik. Telnek a negyedórák, aztán egyszer csak... Radi gumiszerű körmöcskék bújnak elő. férfiak kötelet kötnek rá, és óvatos; húzzák. Erika a tehén mellett gugge tenyerével érzékeli az ismétlődő gc csőket.- Húzd! - kiáltja. - Eresszétek ej kicsit vissza! Húzd! Orrocska búvik ki, aztán egy hí vány rózsaszín nyelv. Ervin tágítja nyílást, Erika is segíti a fejecski Közben ordít: - Húzd! Húzd! Húzd! Eres világgá bőgi fájdalmát. A fé fiák minden erejüket beleadva rántj; a kötelet. Egy cuppanás..., és kinn boci. Mindene megvan. Szakasztott anyja. Ráadásul üsző. Annyira kívántam, hogy az legye A bikáknak alig néhány hét jut életből (a hentesig).-Adj neki nevet - tisztel meg gazdasszony.- Legyen Zizi. A keresztanyja utál A férfiak felemelik a bocit, ódat szik az anyja elé. Eres arcáról (mon hatja nekem bárki, hogy az állati nem emberek) sugárzik a boldogsá Nyalja kisborját szakadatlanul. Kö ben dünnyög hozzá, mintha mondán „örülök neked”. Zizi is emelgeti a fejét, pislog mamájára és szerteszét: „ez lenne élet?” , Erika megcumiz.tatja, aztán a fé fiák felnyalábolják a bocit és a k rámba viszik, messzi az istállóba ten anyjától. Az úton alig-alig beszélünk. Fele leges hozzám szólni, még otthon is negyvenkilós keresztlányommal v gyök. Négyessy Zi Eres gondoskodik újszülöttjéről, a büszke gazda jelenlétében fotó ötvös im Nagyapó huncut mosolya a túlvilágról P incémő leszek! - mondtam mindig, amikor kiskorom legkedveltebb szórakozását űztem: tébláboltam a vendéglőben Marika néni - az akkori üzletvezető - körül. Nagy öröm volt, amikor egy vendéget kiszolgálhattam, s netán még borravalót is kaptam. Ekkor még nem értettem, mit jelent és mennyit tesz, hogy van egy kertünk Eger - akkor még - egyik legpatinásabb éttermével a közepén. Akkor még Nagyapóé volt a Tulipánkert vendéglő, amit dédszüleim még a század elején alapítottak. Csak annyit észleltem: milyen jó kimenni a zöld környezetbe, a fenyők illatát érezni, miközben barátokkal, munkatársakkal ünnepük szüleim a neves napokat, a jeles eseményeket. Mi, gyerekek pedig a sok korombelivel utánoztuk a felnőtteket. A szalétli alatt meghúzódó, végtelennek tűnő pince karomnyi kulcsával gigantikus látványt nyújtott. A dohos levegő, a nemes penész tapintása egy más világba repített, ha apámmal bort szívni indultunk. De ez az idő elmúlt, s az egykor hangulatos kisvendéglő romos, elhagyatott épületté vált. Az újabb próbálkozás, hogy menő diszkót varázsoljanak a Tulipánkert vendéglőből, természetesen nem vált be, s gyermekkorom „szórakozóhelye” ismét magányos lett. Azóta édesapám, nyugdíjaséveit élve, próbálta paradicsommá varázsolni a környezetet, de a hozzá látogató cimborák, régi ismerősök naponta szemére vetették kártyapartijaik, dalolással telt délutánjaik helyszínének sorsát. Tudta, és mindig mondogatta a barátoknak: idővel Gábor fiam majd átveszi az irányítást, s majd ő újrateremt mindent. Ez az álom azonban várat magára, hiszen Gábor - aki az én bátyám - még nincs felkészülve a kihívásra. Legyen hát, próbálja meg más! - döntött a család, s hozzáértő kezére bíztuk a múlt felélesztését. Remegő lábakkal, kissé megilletődve sétáltam a kavicsos ösvényen a bejáratig, s idegenként, a sajtó egyik képviselőjeként léptem a terembe. Rajtam kívül szinte senki sem tudta: gyermekkorom játszóterére érkeztem el újra. A modern, gyönyörű berendezés mögött ott láttam a régi fapadokat, az elhasznált székeket. \ csalogató illatok mellett ! éreztem a zsíros gulyás émelyítő szagát, s a , pezsgő buborékai között láttam a csapolt sör hab- ! ját. Az új külső mögött kísértett a múlt. Végre | megint nyüzsögnek, csörömpölnek a poharak, törnek a tányérok, s szaporán szedik lépteiket a fekete-fehérbe öltözött pincérek. A hagyaték újraéledésének perceiben látom apám arcán a büszkeséget, s a bizonytalanságot. Viszont mindkettőnkben ott lappang a félsz: vajon most sikerül-e? Lehetséges-e még egyszer visszahozni azt a varázst, amit a Tulipánkert vendéglője nyújtott egykoron? Elmesélhetem-e majd én is gyermekeimnek, vén gesztenyefánk alatt ülve, a százéves falak történetét, mondhatom-e nekik: becsüljétek ti is őseitek ajándékát. H iszen tudom, Nagyapó most huncut mosollyal csípné meg arcomat, veregetné meg apám hátát, s szemében ott tükröződne a dédszülők örömteli tekintete. Elek Eszter Félig már a számára teljesen új világban a bocika
