Heves Megyei Hírlap, 1997. március (8. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-01 / 51. szám
L Ti1 l Ll'l T n a [ n 7\ S» AFUYZÎïï ....-..................*....'................■■■■■-...............r..........'... r___-,......I Be szélgetőpartnerünk: a már majdnem egészséges Halász Judit Micimackóval országjárásra készül Egy hangulatos cukrászdában ülünk Halász Judittal. Meggyes rétest eszik, nem mákosat, arról csak énekel. Halk szavú és mosolygós. Felülvizsgálatról érkezett, azt mondja, már majdnem meggyógyult. S valóban, külseje, derűje alapján senki el nem hinné, hogy négy hónappal ezelőtt súlyos autóbaleset érte.- Óriási szerencsém volt. Amikor a baleset ért, véletlenül éppen arra járt a barlangi mentő- szolgálat egyik vezetője, aki már látott ilyen sérülést. Tudta, hogy ha a fülemből folyik a vér, valószínűleg koponyaalapi törésem van, s a mentők már eszerint láttak el. Rengeteg levelet kaptam, kollégáim is állandóan érdeklődtek, látogattak. A Vígszínház igazgatója, Marton László mindennap bejött hozzám. Minden rosszat elfelejtettem. A kedvesség és a szeretet, amit az emberektől kaptam, sokat segített a gyógyulásban. Szokatlan, hogy így télvíz idején minden estém szabad. Ráérek beszélgetni, olvasni, tévézni. Színházban is sok mindent szívesen megnéznék, de nem mertem még elmenni.- Színpadon mikor látjuk újra?- Annyira azért még nem vagyok jól, hogy máris fellépésre gondoljak. Csak az új évadban veszem vissza szerepeimet a Vígszínházban és készülök újakra. Egyelőre olyasmit vállalok, amihez nem kell fizikai erőnlét. A Pesti Szalon Kiadó felkérésére kötetet szerkesztek azokból a versekből, amiket eddig elénekeltem. Ez az én daloskönyvem lesz, de ha úgy tetszik, akkor egy versantológia, természetesen nemcsak gyerekeknek." Remélefn, Újra színpadon? gyereknapra, könyvhétre a boltokba kerül.- Tavaly októberben jelent meg a „Micimackó és a többiek” című CD-felvétele, csupa olyan dal, ami a gyerekek kedvence.- Nekem pedig - szívem mélyén - ők a kedvenc közönségem. A sors fintora, hogy a CD éppen akkor jött ki, amikor kórházba kerültem. így aztán a tavalyi koncertek és fellépések FOTÓ: FEB elmaradtak. Most állítom össze új műsoromat. Április végére, május elejére tervezem a vígszínházi nyitókoncertet, aztán járjuk majd az országot Micimackóval és a többiekkel. Sajó Yvette Krausz úr, vidékről „A vének eltűntek a kapuból, megszűntek az ifjak énekelni.” Krausz úr az utolsó falusi zsidók egyike lehet. Azt mondja, ő még afféle békebeli zsidó. Sohasem volt gazdag, még közepesen se. Vallásos se nagyon. A nagyon szegény zsidók azelőtt nem voltak igazán vallásosak, noha tudták, mi a rítus, a rend. A hagyomány. A holocaustról nemigen akar beszélni. Az csak úgy volt, ahogy Jeremiás próféta hirdette a babilóniai fogság idején: a fogság jelentheti a túlélést. Osztozni kellett a tömeg sorsában. A vagonokra emlékszik legélesebben. Ha állt a vonat, akkor nem tudták, hogy mi van. Csak mikor ment, akkor érezték a változást. Még akkor sem sejthette a többség, hogy minden perc késés az élet meghosszabbítását jelentheti. Péntek esti gyertyagyújtás idején hagyták el a határt. Egyet azért nem ért az akkori politikában. Hogy mi módon lehetett ezt megengedni, amikor a magyar zsidóság még az idegen uralom alatt is hűséges maradt a nemzethez? Krausz úr gyermekei ma Amerikában élnek. Ő visszatért ide, a faluba ’45-ben. Volt áfész-el- lenőr, boltvezető, dolgozott irodán is a Rákosi- korszakban. A gyerekeit taníttatta, az egyik orvos lett, a másik ügyvéd. Egy napon mindketten elmentek családostul. Ma New Yorkban, Los Angelesben élnek. Már évek óta özvegyen él. A hatvanas években új házat épített a falu szélén, az erdő közelében. Mostanában már keveset utazik, többnyire itthon olvas vagy zenét hallgat. Főzni még ma is nagyon szeret. Többnyire magyaros ételeket, de legjobban mégis a zaftbarsten nevű húsételt kedveli. Marhahús kell hozzá, libazsír, hagymák, sárgarépa, fűszerek. A marhahús kó- serezett - ezt szükséges a libazsírban átpirítani -, majd a levébe beletenni a belevalókat. Ízesítés, párolás többször is, majd a puha húst föl lehet szeletelni, a zöldséget áttörni, esetleg a zaft vastagítása céljából kevés liszttel meg lehet hinteni, de ez nem fontos. ' Krausz úr kis örömöknek él, legyint a mai politikára. A nyugdíja nem sok, nem is kevés. A gyerekek mindig küldenek ajándékot, időnként dollárt is. De nem nagyon kell. Ami kell, az a jó levegő, a természet közelsége. A növényeket, a virágokat mindig is ismerte. Tudta a szántók, kertek, vasúti töltések, marhajárások növényeit. Talán megéri még a kilencvenet is, ha van valami kis igazság a földön. - Négyszer- ötször is meghalhattam volna már - mondja -, így tehát élek. A szeme már nem az igazi, de még elég sokat olvas. Keleti filozófiákat, a Tao Te Kinget. Igen, az örök fény-árnyék ellentét. Hogy a gyöngeségben rejlik az erő, az öregségben a fiatalság, a bölcsesség. Csakhogy a vének már eltűntek a kapuból - ahogy Jeremiás mondja -, a fiatalok pedig már nem énekelnek. Az idő, amint ott ül, egy elrobogó szekéren. Krausz úr sehogyan sem bácsi, akárhány éves is. Babiloni arcán valahogy nem fogott az idő. Ő még ma is úr. Rezignált, sokat átélt bölcs a történelem véres-vörhenyes szövetében. Egy idős vidéki férfi. Míg ránézek, eltűnődöm: övé a Biblia. Viheti: viszi. Káló Béla Csinibaba, szeress belém! Tímár Péter: Csinibaba című filmje elnyerte a 28. magyar filmszemle megosztott fődíját, és a szakemberek ennek az alkotásnak jósolták a legnagyobb közönségsikert is. A fővárosi mozikban már hetek óta tart a „Csinibabaláz”. Csütörtök óta egészen március 5-ig az egri Urániában is remélhetőleg csak a slágerszöveg szerint lesz „szomorkás a hangulat”, és a moziból kifelé jövet mindenki dúdolhatja majd, hogy „Imádok élni”. A film rendezőjével még a filmszemlén beszélgettem.- A Csinibaba egyértelműen a nagyközönségnek készült. Erre tart a magyar film?- Sajnos, nagyon hiányos a párbeszéd a nézők és az alkotók között. Még mindig van egyfajta evidencia abban, hogy a rendezőknek jár az állami pénz arra, hogy megcsinálják a filmjeiket. Nem működik a természetes kiválasztódás a szakmában. Az a baj, hogy egyes rendezők kitalálnak egy ideális közönséget maguknak, és egyszerűen nem értik, hogy miért nem megy a moziba. En a Csinibabával tulajdonképpen azt a „bravúrt” akartam megvalósítani, hogy a szélesebb közönség is szórakozzon a filmen, és esetleg egy „értelmiségibb” réteg is jól érezze magát a moziban.-Még mindig nagyon sok film rágódik ma is a múlt rendszer visszásságain. Mintha nemcsak a magyar film, de az egész társadalom válságban lenne a múlthoz való viszonyában. A te filmed nem akar senkit és semmit vádolni. Lehet ez egyfajta kiút ebből a válságból?- Az ember kényszerűen részt vesz a mindenkori történelemben, és ezzel párhuzamosan zajlik az érzelmek személyes története. Ebből a történelemmel foglalkozzon más, számomra az érzelem az, ami igazán fontos. Nem igaz, hogy a hatvanas években egy párttitkár ne dúdolta volna a „Kicsit szomorkás vagyok” című számot. Ugyanúgy volt szerelmes, ugyanúgy csalódott. Sokszor tévedett, ezért még nem kell őt kidobni a történelem szemétdombjára. Nem szerettem volna a filmemmel politikai leleplezést csinálni, és mérhetetlenül távol áll tőlem az, hogy most a döglött oroszlánba rúgjunk még egyet. Nevessünk a múlton, nevessünk a filmen, a mosoly kerekedjen az indulataink fölé. Mindenki számoljon el a saját előéletével, legyen önmagával egy tiszta viszonya, A múlt alku tárgya helyett legyen mindenkinek a saját múltja. Hozza, vigye és főleg szeresse, és ezáltal végre az emberek szeressék egymást és magukat is.- Mi a nagy siker oka? A nosztalgia?- Ez a film nem annyira jó, hogy ilyen nagy felhajtás legyen körülötte. Amitől a mű rezonál, az az, hogy most megint van egy belső elvágyódás az emberekben. Nem jó itt élni. A hatvanas években is el akartak menni innen az emberek. Ezt fejezik ki a filmben elhangzó slágerek is. De akkor a közös elvágyódás és az el- menés lehetetlensége közösségteremtő erő volt. Az emberek „kinyitották a kapukat”, nem voltak bezárva a lépcsőházak ajtajai. A kor slágereit az emberek nem azért szerették, mert olyan magas színvonalat képviseltek, hanem valami beléjük volt kódolva. Egy olyanfajta élni akarás, egy „imádok élni” - állapot, amit most meg kell megint tanuljunk. (Jónás) • • J Tnnepek, sport- és egyéb kJ rendezvények alkalmával gyakorta felcsendülnek a Himnusz akkordjai. Igazán torokszorongató élmény ez mindenkinek, aki az adott közösséghez tartozónak vallja magát. Mégis, mind többször lehet ezen alkalmakkor türelmetlenül egyik lábáról a másikra nehezedő, unottan rágógumizó, zsebre tett kézzel ácsingózó, netán máshoz látványosan szónokoló embereket látni. Balsors Ilyenkor mindig eszembe jut egy megrázó gyermekkori emlékem. Egyszer, a jó öreg Hargita lábánál meghúzódó Miercu- rea-Ciuc nevű , városkában, egy református istentisztelet után, távozóban, a maroknyi sereg természetesnek találta, hogy elénekelje az ódát, amit sajátjának vallott. Az ablakon kiszűrődő hangfoszlányok bánthatták valakinek a lelki békéjét; a „balsors” gumibotos rendőrök alakjában máris lesújtott a gyülekezetre, hogy móresre tanítsa a „rendbontókat”. Soha nem felejtem el édesapám ütlegektől, megaláztatástól görnyedt testét, amint a sezlonon zokogástól rázkódott. Bárhogyan töröm is a fejem, csak ekkor az egyszer láttam őt sírni... Dénes Csilla Kit csíp a nemzeti bolha? Debreceni Stukker az Ifjúsági Házban S ajnos, Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című komédiája ma is aktuális, illetve: még mindig aktuális. Úgy emlékszem, a másfél évtizeddel korábbi legendás előadáson inkább csak felhőtlenül kacagtunk, később pedig - a rendszerváltozás első éveiben - gyanakodva figyeltünk a történetre, és közben harsányan nevettünk az egri előadáson. A demokratikus fürdőzés hetedik évében immár új minőségben szórakozunk a darabbeli „ötös fogaton". A vörös csillag a bálványok parkjában rozsdásodik, de a csúcsairól le- csurgott ideológia formákba oltva itt játszadozik közöttünk. Mint a hangoshíradó, vagy a reggeli hírek sokkterápiája. Évezredes demagógia - maszlag és hazugság visszhangzik faltól falig. Ebből a sokkolásból nincs menekvés. Az ajtót ránk zárják záratják, s egy idő után már olyan mindegy, kinek a kezében van a stukker. Az sem lényeges, töltött vagy töltetlen! Szép lassan elszopogatjuk, és fanyar lesz tőle a szánk íze. Ilyenre hangszerelte a debreceni produkciót Jámbor József rendező. (Egri IH, 1997. február 14.) Ő nem archaizálja a figurákat, nem préseli képeskönyvek alakjaiba szereplőit, csak rájuk aggat néhány karakteres jelmezt, beállít pár díszletfalat és bútort, s elengedi színészeit, mint valami helyzetgyakorlatban, aminek kezdetben talán nincs is tétje, csak ugróköteleznek a szerepben, mely a végére mindenkinek a nyakára szorul. A figurák sem ruházatukban, sem pedig a konfliktusokban nem szélsőségesek. (Leszámítva talán Hajdú Péter K. Miillerjét, akit a csinovnyik-vi- lágból örököltünk, s mivel az orosz darabok újra itt muzsikálnak, hát nem érezhetjük idegennek az ő jelenlétét sem. Csak irritálónak és érthetetlennek, hogy miért megint e hangos szocreál-tülekedés. K. Müller jelleme választ ad a kérdésre: nem lehet ennek a torzszülöttnek annyi fejét levágni, hogy a következő pillanatban valakinek a hóna alatt ki ne bújjon. Ebben a felfogásban szerepe felerősödik, és az előadás mozgatójává válik. Cuki úr (Bakota Árpád) csak „egyfordulós győztes”. Amint kiesik kezéből a pisztoly, minden akarata elszáll, s csak terelhető marhája lesz a következő rendszereknek. Jámbor jó érzékkel utasítja el a „divatos formákat”, és így Cuki urat sem bújtatja szegecses bőrruhába, nem nyíratja fel a haját, nem aggat rá tiltott jeleket. Inkább áldozata a világnak, s nem ura. Márton, a vidéki (Krizsik Alfonz) szintén mértéktartó öltözetben lép színre, ő a fekete paraszt, a műveletlen falusi, sajátos tulajdonával, a nemzeti bolhával. Á könnyen kezébe került hatalommal rosszul sáfárkodik, önmaga nótáit megtagadva idegen dalokra mulat, s közben kicsúszik kezéből a lehetőség. Mérhetetlen demagógiáját talán csak a Méltóságos úr (Garay Nagy Tamás) múlja felül, aki már az első percben statáriumot hirdet, kötél általi halálra ítéli a leváltott rend vezetőit, és marhavásárra vezet mindenkit. Ő a szuper-demagóg, gyorsan ítél. Senkivel nem akar egy nyelven beszélni. A rendező a „Kutyaidők” komédiáját játszatja. Kénytelenek vagyunk ugyanabba a kádba lépni, amelyben egyszer már megfürösztöttek bennünket? Egyre kevesebbet nevetünk, ahogyan megy az idő, mert felismerjük: az évszázados huzat nem söpörte ki ezt az áporodott levegőt. Belekortyolunk naponta. A parasztok elmennek bütyökmagot ültetni, melyet lefoglalnak, a bolha ide- oda ugrik, s csak megítélés kérdése, hogy az nemzeti vagy bármi. Kis úr, az entellektüel (Szinovál Gyula) sokáig reményt keltett bennünk termékeny hallgatásával, türelmével. Mindig tömören szól, reményt keltőén, aztán ő lesz a legharsányabb, őt fűtik a leggyilko- sabb indulatok. Miközben ordítja, hogy a „humanizmushoz elszántság kell", barikádot emel maga elé. Hangoskodásában ismerős programbeszéd- foszlányok: „nekem küldetésem van, meg akarom teremteni az értelem világát, tökéletességre törekszem, aki utamba áll, megsemmisítem. A sokkoló mondatokon összerándulunk, mert ebből nem kérünk, s milyen szörnyű, hogy ez nem igazán színjáték, hanem a valóság valódi lenyomata. Demagóg és áruló értelmiségünket felismerjük Kis úrban, ha a tv képernyőjén vagy a dohányfüstös éjszakákban megjelennek. A könyvtárból silózó lehet, a villákat felszántják. Szánalmas élet - gondolja a néző. Most a stukker egyenlő távolságra van mindenkitől. Csak legyen bátorságunk megfogni egymás kezét, és erőnk a hátralépéshez, a meneküléshez. hogy ebből az istenverte pokolból mielőbb kiléphessünk a szabad levegőre. Sziki Károly I t i ¥ t ¥ W % Ji Ç 5 **