Heves Megyei Hírlap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 177-203. szám)

1996-08-17 / 193. szám

Ezerszáz esztendő okító üzenete (5.) Sirassuk-e a minisztert? Értesültünk a hírről: Dunai Imre ipari miniszter benyúj­totta lemondását, s azt el is fogadta Horn Gyula. Mind­ehhez hozzáfűzték, hogy vol­taképpen nyugdíjazását kérte, méghozzá megromlott egészségi állapota miatt. Nem firtatjuk, hogy ez mennyiben fedi a valóságot, hogy tényleg beteg-e a tá­vozó politikus. Nagyon is el­képzelhető, hiszen hatvan­esztendősen ezernyi bajjal birkózunk mindnyájan. Az se érdekel bennünket, hogy megromlott a viszonya a főnökével. Ez az ő bel- ügyük. Mint ahogy szintén az, hogy fél évig a részletek­ről hallgatnak, mint a sír. Legfeljebb azt kérdezzük: minek ezt közzétenni, ki kí­váncsi rá? Bizonyára sokakban fel­vetődik viszont az, hogy ér- demes-e siratni azt, aki le­köszönt? Teljesen felesleges töp­rengeni a válaszon, mert az egyértelmű. Semmi közünk hozzá, hiszen - mint kiderült - a két ember összecsapá­sának legutóbbi oka az volt, hogy a beosztott kizárólag a gazdaságossági szempon­tokra voksolt, s még a 20-25 százalékos őszi energiaár­emelést is túlontúl kevésnek tartotta. Azt szorgalmazta, hogy ennél sokkal többel sarcol- janak meg bennünket. Egy­általán nem izgatta az, hogy a már amúgy is megkínzott milliók honnan, miből, ho­gyanfizetik ki az áram- és a gázdíjakat. Úgy hírlik: első­sorban a privatizációs új külhoni urak érdekeiért kardoskodott, s eszébe sem ötlött az, hogy létezik em­berség, empátia, azonosulás a nehéz helyzetbe sodródot- takkal. Szerencsére „következe­tességének” áldozata lett. Ekkora baklövést ugyanis nem engedhetett meg magá­nak a kormányzó koalíció. Egyszerűen azért, mert az egyre jobban éleződő társa­dalmi feszültség súlyos bel­politikai válságot teremthet. Olyat, amelyet egyetlen normálisan gondolkodó polgár sem kívánhat e ha­zában... (pécsi) Zűrzavar A majd ezer esztendeje kezdő­dött gyötrelmes rendszerválto­zás rendkívül sokáig tartott. Ezt számos ok magyarázza. Kétség­telen: a hajdani szabadokban a függetlenséghez szokottabban élt az önállóság vágya, s képte­lenek voltak elfogadni a szol­gasorsba taszítást. Mindehhez társultak még a né­met részről jelent­kező erőteljes hódí­tási törekvések. A legfőbb nehézséget azonban az okozta, a káoszt méginkább fokozta az, hogy folyvást zűrzavar keletkezett a hatalmi szférában. Ha mindezt mér­legeljük, akkor mél­tán minősíthetjük csodának azt, hogy ennyi gyötrelem el­lenére is erős, több­nyire hatalmas or­szágot kormányoz­tak az Árpád-házi uralkodók. Olyan hazát, amelynek gazdasági erejét szerte Európában számon tar­tották és méltatták. A ma, a pillanatnyilag fenn lévőknek érdemes lenne választ keresniük arra, hogy ez miként sikerült, hiszen a tanulságokat a hétköznapok során hasznosít­hatnák. Méghozzá javunkra. Annyit azért - kizárólag a tényekre hivatkozva - eláru­lunk, hogy az átlagon felüli eredmény legfőbb titka az volt, hogy hagyták a lakosság zömét kitevő tömegeket élni. Vagyis épp azt csinálták, amit mostan­ság egyáltalán nem tesznek, hi­szen csak sarcoltatnak. Olyan stabil alap volt ez, amelyre lehetett építeni. Haj­dani királyaink erre is töreked­tek. Mindehhez viszonyítva az alkalmi politikai káosz meg­rendüléssel járt ugyan, de az egykori haza ezt hamar kihe­verte. Akkor is, ha - akárcsak ma - ütköztek az ellentétes eszmék, a különböző töltésű ideológiák is. A legtöbb bajt a csúcson lé­vők okozták. A koronás fők el­len rendszerint fellázadt a trón­örökös. A dolog persze variál­ható, hiszen esetenként más, közel álló rokonok is porondra léptek. íme, néhány példa. a hatalmi Orseolo Pétert, a másod­szorra német segítséggel visz- szahozottat megelégelték még a keresztények is. A szervezkedés fő erejét mégis a múlthoz kötő­dők adták. Visszahívták a meg- süketíttetett és megvakíttatott Vászoly fiait, akik közül végül is Endre vitte el a pálmát. Örökölte az elődök erényeit, az ügyességet, a ravaszságot, a ritka kombinációs készséget, és bármennyire vonzotta őt a „po­gányság”, reálszemlélettől ve­zérelve mégis a keresztre vok­solt. Néhány esztendő alatt olyan rendet formált, hogy két­szer is megverte a betolakodó német császári seregeket. S ekkor következett a fordu­lat. Különböző okok folytán egyre gyanakvóbban figyelte a hadvezérnek is kiváló öccsét, Bélát, akit mindaddig utódjának minősített, amíg neki fia nem született. Ez csak egy eset, de jel­lemző. Gyermeke, Salamon vi­szont unokabátyjaival, Gézával és Lászlóval csatázott. Könyves Kálmán testvérével, Almos her­ceggel viaskodott. Bár haladó szellemű ember volt, mégis ke­gyetlenül zárta az utolsó össze­ütközést. Ellenfelét és annak fiát megvakíttatta, hogy ne za­varhassák utódának érvényesü­lését. II. Istvánt így aztán gond nélkül megkoronázták. A sors azonban úgy hozta, hogy ő a már említett Vak Bélát jelölte trónörökössé. Halála után in­dulhatott a vérfürdő. Az Aradra összehívott országgyűlésen barbár módra legyilkoltatta a szférában Kálmán-párti főurakat. IV. Béla nemzője, II. András ellen rán­tott kardot, hogy aztán ellene fia, V. István acsarkodjon. E hí­res család krónikája megren­dítő. A beteges uralomvágy el­hallgattatta a vér szavát is. így formálódhattak azok a torz kapcsolatok, amelyeket normá­lis lelkülettel meg sem érthetünk. Az anya támadt a fiára. Testvér kívánta bátyja fejét. Az idő­södő második hon­alapító engedékeny bábbá vált, s utat engedett a rémületes végzetnek. Még­hozzá úgy, hogy eszébe sem villant: kezébe vehetné a gyeplőt, s lehűthetné az indulatokat. Tisz­tán egyedül a Nyu- lak szigetének ko­lostorában élő ki­rálylány, Margit lá­tott, s előfordult, hogy a már-már ke­zelhetetlen konflik­tusokat csak ő tudta megoldani. Ez a történetsor a leginkább megrázó mementó. Kár, hogy később nem okultak belőle. Pe­dig megérte volna, hiszen ha ki­iktatódnak a jövőbeni viszály­források, akkor az ük- és a szépunokák jóval kevesebb ka­tasztrófával szembesülnek, s az a közös hajó csak egy irányba haladt volna: célirányosan előre. Mindez azért történt, mert az uralmi váltásokkor bizonyos felső körök kiestek a „nagy ka­lapból”, messzire vetődtek a mindent ígérő húsosfazéktól, s ezt egyáltalán nem tolerálták. Ezért lettek pártütők, megkí­sértve az elégedetlen hercege­ket. * Ugye, ismerősek ezek a szi­tuációk? Valamennyit tanították a kö­zépiskolákban, az egyeteme­ken. De hiányzott a mozgatóru­gók felvillantása, az a láttató megközelítés, amely feltárja a meghatározó mozzanatokat, s úgy idézi a históriát, hogy je­lennek szóló, olykor kódolt üzenetét a tanácsokra bizony rászoruló utókor megfejthesse. Ha áthatja az intelligencia és a jobbítási vágy... Pécsi István Vak Béla kivégezteti megvakítóit Emelem kalapom a vendégács előtt S­V.Szubjektív JIMMY CARTER, az USA exelnöke - lám, a mogyoróül­tetvényein kívül is talál magá­nak munkát szabadabb idejére! Találékonyságát, sokoldalúsá­gát mostanában - mint hallunk róla már idehaza is - története­sen magyarországi házépítés­nél bizonygatja. S korántsem a saját „fészkét rakja” nálunk. Dehogyis valamiféle nyaraló­ját vagy sokadik egyéb lakását készíti, ez alkalommal már a Kárpát-medencére is rákíván­kozva! Pusztán humanitárius érzelmeinek engedve, megint másoknak dolgozik, rászoru­lóknak segít. Egy ismert ame­rikai mozgalom aktivistái kö­zött vesz fűrészt, ragad kalapá­csot, hogy éppenséggel Vácott is gyarapíthassa a maga mun­kájával a világon az elmúlt két évtized alatt emelt 45 ezer ha­sonló épület számát. Érdekességnek sem utolsó, ami Carter számára nagyon is nyilvánvaló. S aligha azért, mert netán így szeretne vala­miféle sanszot szerezni újabb elnökségéhez odahaza, kam­pányhoz növelje népszerűsé­gét a politikusok között. Rég­óta nincs már ilyen törekvése! Egyszerűen csak ily módon is hasznosítja magát. Mint tette ennek előtte, s valószínűleg te­szi még a továbbiakban is. Egyszóval nincs semmi rendkívüli az esetben, leg­alábbis tőlünk valamivel ar­rébb. Sem Carter, sem a többi amerikai számára nem szenzá­ció, amit a világnak hajdan akár elsőnek is tarthatott, de mindenképpen az ide tartozók közé sorolhatott embere oly­kor-olykor művel. Különösnek legfeljebb nekünk tűnhet, itt a Duna két oldalán, ahol elszok­tunk vagy rá sem szoktunk az ilyesmire. Mivel kies honunk­ban sokkal szerényebb hivatal után is más a módi. Legfeljebb tévedés, olcsó utánzás lehet, ha valaki mégis hasonlóra vállal­kozik. S csakis reklámnak szánja az illető, mintsem iga­zán komolyan tenné. Lehet, hogy félreértem a ha­zai nagyságok többségét, ami­kor észreveszem, hogy ők bi­zony igencsak ódzkodnak a kétkezi fizikai munkától, ami­óta csak íróasztalt kaptak s ak­tatáskát vehettek kezükbe. Eszembe sem jut kiválasztá­suk, elhivatottságuk a magasz- tosabb cselekvésre. ff Röstellem is, hogy ezért nem adózom őszinte elisme­réssel nekik, hanem csak Car- tert bámulom, csodálom, az ácsnak különben amatőr, de a választott hivatásától tulaj­donképpen elég messzi álló tevékenységben is annál in­kább jártas vasalt nadrágú, nyakkendős jenki doktor előtt emelek önkéntelenül kalapot. S PERSZE, MINDJÁRT kérem is, akit kérhetek: ne vesse lelkemre! (gyóni) Érted haragszom V alamikor hajdanán, amikor az én ükapám ími-olvasni nem tudó zsellér volt, az ő felmenője teknőt vájt és kár­tyát vetett. Aztán dédapám - látván apja példáján, hogy ez a földtúrás nem valami fényes kilátásokkal kecsegtet - meg­tanult bötűt vetni. Generációk követték egymást, s az ősök mindig igyekeztek jobb körülményeket teremteni csemeté­iknek, mint amiben maguk felnőttek. Ki több, ki kevesebb sikerrel persze. Hiszen a föld sovány volt, s akkoriban a ká­posztaföldeken még nem szajkózták a kiművelt emberfők és a nemzet nagysága közötti vitathatatlan összefüggést. Eköz­ben a másik - mondjuk ki: cigány - ős továbbra is teknővá- jással, vályogvetéssel, na meg muzsikálással próbálkozott. Később - az apró bajszú festő után - a gondoskodó állam szólott: senkit sem lehet megkülönböztetni, mindenki egy­forma, ugyanolyan esélyeket kell számára biztosítani! A gondoskodás - mondják - már a múlté. Számos romafóru­mon elhangzik: nincs segély, nincsenek lehetőségek, senki sem akar segíteni, ám a szociális keretek túlnyomó részét az etnikai kisebbség tagjai viszik haza. S ha oda vinnék... Jövedelemmel nem rendelkező roma - miután enyhén bil­legve, egyórányi késéssel megérkezik a fórumra - felhábo­rodva mondja: rossz ember az elnök, mert azt beszéli, a ci­gányok nem érdemlik meg a segélyt. S ez biztos, mert most hallotta a kocsmában. Leírtuk már többször: a kisebbségi törvény nem jó, a ro­mák nem tudnak semmit tenni saját magukért. Az már rit­kábban kerül terítékre, hogy ők is magyar állampolgárok, így aztán a hazánkra szakadt demokrácia játékszabályai sze­rint ringbe szállhatnak jogaikért. A kisebbségi önkormány­zat meg a kulturális autonómia megőrzéséért munkálkodhat. Az a 90 millió forint, amit a költségvetéstől kaptunk, leg­feljebb arra lenne elég, hogy a hivatalunkat működtessük - mondta az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat egyik megyei képviselője. Majd hozzátette: a kisebbségi önkormányzatok működési támogatása csupán arra lenne felhasználható, hogy a maguk elé tűzött célok megvalósítá­sára ennek segítségével teremtsék elő az anyagiakat. Nem vállalhatnak tehát a nevezett száz-egynéhányezer forint ter­hére szociális feladatokat. Persze, a törvény szerint egyéb­ként sem... Már közhelyként hangzik az intés: ne halat adj, halászni taníts! Lehet, hogy elcsépelt mondat, de igaz. Ezzel szem­ben, valamiféle szemérmességből - vagy sokkal inkább sze­rencsétlenségből -, úgy tűnik, a hatalom mindent megtesz az ugyancsak alulképzett társaság érdekében azzal, hogy ilyen-olyan jogcímeken segélyeket osztogat. (Illetve a tele­pülési önkormányzatra bízza: adjon.) De még ebbe sem mindig szólhatnak bele maguk az érintettek. S el is jutottunk ahhoz, miért szerencsétlen helyzet az. Sokak szerint a ki­sebbségi törvény nem a romákról szól. Az ő gondjuk nem az, hogy saját dalaikat énekelhessék, „anyanyelvükön” ol­vashassanak újságot vagy nézhessenek színielőadást. Ők enni akarnak. De ehhez tanulni kellene. Ha mást nem, az élet nevű társasjáték megváltozott szabályait. V an egy ötletem. Nem biztos, hogy jó. de manapság - úgy tűnik - nem is ez a fontos. (Meg aztán, nekem tet­szik.) Mi lenne, ha nem adóellenőrnek, biztosítási ügynök­nek „építenék le” a négyezer-ötszáz pedagógust. Hanem szép feladatként a romákat győzködhetnék arról, hogy ha­lászni kellene. Azért a pénzért, amit most egyszerűen oda­adnak - vagy oda sem adnak - a népes kisebbségnek. Ennek persze több hátránya is van. Mert például a rövidital-fo­gyasztás - ami ugye jövedéki sarccal is jár a kincstárnak - talán némileg visszaesne. Meg aztán a romák alighanem legkevésbé erre várnak, másrészt az oktatók vélhetően nem erről álmodoztak az unalmas főiskolai előadásokon. Ráadá­sul, ha a hatalom megkérné őket erre a feladatra, ezzel azt is elismerné: mégiscsak van valami baj a cigányok - s nem úgy általában a kisebbségek - körül. Márpedig honunkban - ha jól tudom - évtizedek óta nincs cigánykérdés. Legfeljebb néhány kérdés van. Meg pár százezer cigány. Másként: szavazópolgár. Suha Péter HÍR(TELEN)KÉK, A Kordax tönkrement - nyilatkozta Kelemen Iván elnök­vezérigazgató -, a céget gazdasági ellenlábasai mellett a Népszava tette tönkre. A nép szava - Isten szava...! * Svédországi rendőrségi információk szerint Zemplényi György, alias Macdulio Roy - mint egyházi személy - Isten nevében műkincsek vásárlására gyűjtött ott pénzt, amire az­tán áment mondhattak a hitelezők. Akik bedőltek a - „blöffölő érseknek”... * Három felelős vezetőhöz - a földművelésügyi, a pénzügyi, illetve a tárca nélküli privatizációért felelős miniszterhez - fordultak észrevételeikkel a honi lótenyésztők. Csak nem átestünk a ló túlsó oldalára...? * Egy salzburgi éjszakai klub fő attrakciójaként ketrecben táncoló meztelen lányok szórakoztatták a közönséget, ami­kor a rendőrség letartóztatta, s kiutasította a zömmel magyar go-go girl-öket. Ez is MC - Magyarok Cselekedetei... (szilvás)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom