Heves Megyei Hírlap, 1996. május (7. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-25 / 122. szám

1 6. oldal I? i'i A kandalló nem elég a gyerekszoba melegéhez Sándor és Mónika nem adják fel a reményt A Mozgássérültek Heves Me­gyei Szervezetének elnöke tele­fonált néhány napja. Mondja, levelet kaptak Ludasról egy rokkant pártól, akiktől elvették közös, vér szerinti kislányukat.-Nem tudom, mit tehetnénk az érdekükben. Úgy gondolom, ez egy nagyon bonyolult histó­ria, és mi nem tehetünk igazsá­got. Talán egy újságíró jobban boldogulna - fejezte be mon­dandóját Császár Imre, aki a beszélgetést követően azonnal átküldte a kétségbeesett hangú többoldalas levelet szerkesztő­ségünkbe. Olvasva a sorokat, nem min­dennapos tragédia sejlik fel. Kászonyi Sándor idén töltötte be negyvennegyedik életévét. Tizenkét évvel ezelőtt kapta az első agyvérzést, amikor is a bal oldala lebénult. Ekkor ismerke­dett meg Fürscht Menyhérté­vel, Mónikával, aki mellé állt a bajban, és segített a felépülés­ben. Az öröm azonban nem so­káig tartott, mivel öt év eltelté­vel egy újabb agyvérzés súj­totta a férfit. Mónika ezúttal is kitartott mellette, s ápolta, de csak addig, míg ő is mozgás- képtelen lett. Deréktól lefelé megbénult a fiatalasszony, s azóta tolókocsiban él. Ha nehe­zen is, de átsegítették egymást a gondterhes időszakokon, s ek­kor jött az áldás életükben. Mó­nika 1993 szeptemberében egészséges kislánynak adott életet, akit másfél éves koráig neveltek együtt. Ekkor követke­zett az újabb tragédia, Kászonyi Sándor harmadik agyvérzése, ami megbénította a beszédköz­pontot is. Érthető, hogy ekkor a vé­dőnő, s az önkormányzat illeté­kesei is mérlegelni kényszerül­tek. Hevér Lászlóné, a település jegyzőnője így eleveníti fel a történteket:- Budapestről került ide Sándor és Mónika. Igyekeztünk segíteni a beilleszkedésben, hi­szen idegenek voltak. Sajnos, a sorozatos tragédiák folytán mi sem vállalhattuk tovább a fele­lősséget a kislányért. Amikor megszületett, én magam szor­galmaztam, hogy kerüljön hoz­zájuk a kicsi, bár az orvos és a védőnő más véleményen voltak már a szülést követően is. Együtt nevelték hát a kislányt Sándor harmadik agyvérzéséig. Tudunk arról, hogy ragaszkod­nak a kis­lányhoz, és szeretnék, ha hazakerülne, de ez nem megy egyik napról a má­sikra. Igazság szerint az al­kohol volt a bűnös fősze­replő a kis család életé­ben, mielőtt elszántuk volna magun­kat a kislány elvitetésére. Sajnos, több­ször nyúltak a pohárhoz a kis Kati születését követően is. Ezt bizonyították a helyi bisztróban felhalmozott adósságok is. Könnyítene a helyzeten, ha itt Ludason lenne egy családtag, egy nagyszülő, aki segítségükre lenne a neve­lésben. A magunk módján mi is megtettünk mindent, hiszen a szociális gondozónő rendszere­sen látogatta őket, segített, amiben lehetett. Az utolsó pil­lanatban határoztunk úgy, hogy beutaljuk a gyermeket az egri szalaparti csecsemőotthonba.-Lát-e arra reményt, hogy valaha is visszakerüljön Kati a szülőkhöz?- Ettől én soha nem zárkóz­tam el. Ha azt tapasztaljuk, hogy Sándor egészsége tartó­san javul, ha változtatnak az életmódjukon, természetesen joguk van a saját gyermekük­höz. *** Sándor és Mónika szemében érkezésünkkor, a bemutatkozás után felcsillan a remény. A férfi könnyeivel küszködve próbálja megértetni magát, élettársa, Mónika mosolyogva tolmácsol:- Azt mondja, hogy újra dolgozik a téeszben éjjeliőr­ként. Vett két kismalacot, jó­szágokat, hogy ha hazajön Ka­tika, legyen mit enni. Most ala­kítja ki a gyerekszobát, már el­készült a kandalló... Sándor a szobába invitál bennünket. Kitárja a kétajtós szekrényt, amiben a kislány ru­hái sorakoznak. A falnak dől, és hangtalanul zokog. Mónika elmondása szerint rendszeresen látogatja a kis­lányt hétvégeken, s olyankor mindig sírva ér haza. A csecsemőotthonban a három­éves szöszi lánykának lebigy- gyed a szája, amikor fotóripor­terünk hatalmas táskáját meg­látja. Amikor azonban kitárul a csodatáska, félelmét legyőzi a kíváncsiság. Figyelmesen né­zegeti a szerkentyűket. Gondozónője, Mitovics Judit elmondása szerint az idegenek­kel szemben tartózkodó, de egyébként kedves, értelmes te­remtés a kis Kata. A legna­gyobb esemény csöppnyi életé­ben, amikor az apukája meglá­togatja. Mindig várja, és boldo­gan szalad hozzá, amikor meg­látja az ajtóban. Örömmel és ügyesen épít, szívesen labdázik és mászókázik. Táskámból előveszem a szü­leiről készült fotót. Mutatom neki. Csöppnyi szája elkereke­dik, apró ujjacskáival édesap­jára mutat: - Apa, apa... - sut- togja. Dr. Ritecz Éva, az intézet igazgatója megerősíti a gondo­zónő által elmondottakat: a kis­lány ragaszkodik a szüleihez, kiváltképp az édesapához, hi­szen ő látogatja rendszeresen.- Szörnyű tragédia ez. A kis­lány szereti őket, s a szülők szándéka is erős, hogy újra együtt legyenek. Ismerjük az előzményeket, de mégis azt kell mondanom, hogy nem a soroza­tos betegség miatt került hoz­zánk a kicsi, hanem az alkohol miatt. Ezért kell százszor is el­mondani: Emberek, vigyázza­tok! Az ital nemcsak benneteket tesz tönkre, hanem elveheti a legdrágább kincseteket, a gyermeketeket is! A tények is­meretében azt mondhatom, Kis Kati FOTÓ: PERL hogy mivel erős a kötődés a kis­lány és a szülők között, mi örü­lünk a legjobban, ha minél gyakrabban találkoznak. Erre bármikor lehetőség van. A kis­lány jövőjét illetően is van el­képzelésünk. A legcélszerűbb megoldás egyelőre a nevelőszü­lőknél való elhelyezés lenne, ahol a szülök ugyanúgy láto­gathatnák, s ápolhatnák vele a kapcsolatot. Természetesen az lenne a legjobb, ha a szűkebb környezetükben akadna egy olyan családtag vagy rokon, aki felelősen el tudná látni a gyer­meket, de úgy tudjuk, ilyen nincs. A magunk részéről any- nyit tudunk tenni, hogy rend­szeresen küldünk képeket, be­számolókat Katiról, és bármi­kor alkalmat teremtünk a talál­kozásra itt, az intézményben.- Tudjuk, hogy Ludas mész- sze van, és az édesanya tolóko­csihoz van kötve. Elképzelhető, hogy egy hétvégére hazame­hessen Kati?-Elvileg igen, a gondozónő kíséretében. A probléma az, hogy ezt nem tudjuk finanszí­rozni, hiszen filléres gondjaink vannak. De ha meg tudnák ol­dani a szülök, hogy egy kis se­gítséggel, autóval az anyuka is bejöhetne, örömmel látnánk, bármikor. Eddig a történet. A tanulság? Dr. Ritecz Éva két mondatban összefoglalta: aki gyermeket vállal, annak úrrá kell lennie az ön- és családpusztító szenvedé­lyeken. Szeretnék hinni abban, hogy a kis Kata egyszer haza­kerül apuhoz, anyuhoz. Sze­retném, ha a sors kegyesebbik arcát mutatná a sokat szenve­dett kis családnak, s ha a kis­lányért való küzdelemben nem maradna egyedül Sándor és Mónika. S csak reménykedem, hogy a fenti írást követően akad valaki, aki hozzásegíti a szülőket egy egri kirándulás­hoz, hogy Kati az édesanyjához is odabújhasson egy kis időre, hogy hallja a hangját, s érezze az ölelését. Barta Katalin Apróságok - az aprópénzről S­\Jzubjektív „APRÓFALVA” óvodában kitalálta & felnőtt, hogy csupa egyforintosokból gyűjtenek egymilliót a gyerekintézmény fejlesztésére. Nemes a szándék, s szolid a kérés. Egyforintos még a szegény embernél is akad odahaza, ha máshol nem, hát megbújva a zseb ráncai­ban, vagy éppenséggel elgu­rulva, valahol a lakásban. Olyan csöppecske, hogy a szü­lők talán észre sem veszik. Csupa jobb szemű apróság kell hozzá, hogy megtalálják! Náluk lopás helyett legfel­jebb csenés, bocsánatos botlás, hogyha nem egyenesen termé­szetes, amikor kezükhöz tapad, bennük marad az érmécske. Ragyogott az ötlet kifundá- lójának a tekintete, amikor az akciójukról beszélt ország-vi­lág előtt a tévében. S társai is elégedetten sütkéreztek a fényben. Hiszen temérdek az a pénz, aminek összeszedésére vállalkoztak. Értékre ugyan nem annyira, de számra, súlyra még mindig. Kereken egymillió darab! Ha külön-kü- lön alig nyomnak is valamit, közösen annál inkább. Már az elején több zsák is kellett hoz­zájuk. Szóval, nem kis dolog egy ilyen akciót véghezvinni. Bá­mulom is az elszántságot. Ne­kem eszembe sem jutna ek­kora lépésre rávenni magam. Tudja Isten, mindenféle másra gondolnék. Tartanék attól, hogy esetleg a bankban nem jó szemmel nézik azt a sok be­zsákolt aprópénzt, mivel hiá­nyozhatnak majd a pénzforga­lomból, bármennyire is jelen­téktelennek tűnnek. Ráadásul elég bizonytalan ideig kell nél­külözni őket. Amíg a mostani nehezebb világban annyi egy­bejön belőlük, mint szeretnék, nemcsak napok, hetek, hanem hónapok is eltelhetnek. Ugyanis forintosból sem la­pul már annyi a ruha redőiben, a szoba szegletében haszonta­lanul, mint amennyit az óvodai cél igényel. Óhatatlan a hosz- szabb várakozás, akárhogyan sürget is az említett szép terv. No meg aztán az is megfor­dulna a fejemben, hogy netán inkább a még kisebb címletű érmék, a fillérek felé lenne szerencsésebb fordulnom, amikor elindítok egy ilyen mozgalmat. Rájuk már tényleg ügyet sem vetünk, nemigen van jelentőségük. Lassabban szaporodna ugyan belőlük a kívánt összeg, de jóval kisebb gondot okoznának a pénzvi­lágban. Netán már semmiféle problémát nem jelentenének. Szívből örülnénk, ha vissza sem térnének a bukszáinkba. Könnyebben elfeledhetnénk, hogy valaha a mai forintnál is jóval többet értek. BELŐLÜK is vásárolhat­tunk ezt-azt, s éberen figyeltük a visszajárót. Mert kellett... Gyóni Gyula A rejtélyes kulcs Van egy helyes kis faliszekrényünk. Svéd darab, még az IKEA-ból vettem, puhafából készült, ebben tartjuk a legfon­tosabb kulcsokat. A tavaszi nagytakarítás alkalmával erre is sor került. Rég elveszett kerékpárlakatok nyitószerkezetei­vel, már elhagyott íróasztalok apró biztonsági kulcsaival együtt találtam rá arra a fényes darabra. Formájából ítélve nem mostanában használatos eszköz. Nehéz tölgyfaajtókba illeszkedik az ilyen, sehogy se passzolt a jelenlegi lakásunk zárjaihoz. Miután a használaton kívülieket eltettem, a mostaniaknak állandó helyet kerestem a szekrényben, ezt a kulcsot tű­nődve forgattam a kezemben. Napokig töprengtem rajta, minek a nyitja. Az idő - mint mindig - most is a segítsé­gemre sietett. Szerenádozó diákok énekeltek az ablakok alatt, amikor eszembe jutott: bizony, ez az osztálykulcs. Mégpedig a IVIB-é, a mienk. Két évtizede, hogy őrzöm. Amikor kaptuk, egy igazgatói rendelet szabályozta, hogy délután a diákok nem tartózkodhatnak az iskolában „csak úgy”. Csupán, ha dolguk van. Ám mi szerettünk benn lenni, otthonunknak éreztük az iskolát. Osztályfőnökünk velünk cinkoskodva mindenkinek csináltatott egy kulcsot. A biza­lom kulcsa lett ez. Ezért őrzöm most is. Talán mindenkinek kellene ilyen, kivált így érettségi táján. Visszaakasztottam a helyére. Jámbor Ildikó Manci néni Manci néni fiatalasszony volt két apró gyermekkel, amikor a frontról megérkezett az értesítés férje haláláról. Hívő ke­resztényként nevelkedett, így csendesen tudomásul vette a megváltoztathatatlan tényt. Fogta a kapát és kiment a kertbe krumplit vetni, mert egy dolgot tudott biztosan: a két gyer­meknek ennie kell. Aztán telt-múlt az idő. A két fiú átlagon felüli teljesít­ményt nyújtott az általános iskolában, de amikor a tovább­tanulásra került a sor, újabb akadály vetődött fel. A faluban ugyanis mindenki tudta, hogy templomjáró családról van szó, s ez nem bizonyult jó ajánlólevélnek a gimnáziumban. Szakmát tanult hát a két gyermek, mert ott elnézték a „bűnt”, hogy esténként imával fejezték be a napot. De a természet már csak olyan, hogy a tehetséget erőszakkal nemigen lehet elfojtani, az előbb-utóbb utat tör magának, így történt, hogy a fiatalemberek ha késve is, de diplomát szereztek, felsőfokú nyelvvizsgával. Az egyik egy budapesti egyetemen tanít, a másik egy nyugati cég alkalmazásában vezető pozíciót tölt be, jó fizetéssel. Manci néni esténként az ő képeiket nézegeti, aztán imád­kozik, és nyolc órakor lefekszik aludni. Kapott a fiaitól szí­nes tv-t, automata mosógépet, de egyiket sem használja. Te­rítővei védi őket a portól. Hajnalonta felkel, megeteti a jó­szágokat, aztán kimegy a kertbe kapálni. Kérdezem tőle, mit csinál a száz darab előnevelt csirkével, a két malaccal, hi­szen a gyerekek ritkán járnak haza, s ő már pihenhetne végre. Manci néni nevetve igazítja meg a kendőjét: - A fehére­ket levágom és a fagyasztóba teszem, a kendermagosakat meghagyom tojni. Ha jönnek a gyerekek, megpakolják a kocsit, és egy darabig nem kell ételre költeniük. Amikor friss tojásért megyünk Manci nénihez a három­éves lányommal, alig tudom hazacipelni a kicsit. Mert Manci néninél mindig akad a fiókban egy-egy cukorka, egy- egy szelet friss kalács, s boldog, ha az udvaron a kicsi Zsófi megkergeti a tyúkocskákat. Manci néni nem áll meg, dolgozik reggeltől estig, és bízik abban, megéri még, hogy unokáktól lesz hangos az udvar. Nem fásult el, nem fáradt bele a rengeteg munkába, soha nem perelt a sorsával. Élt és hitte, hogy nincs egyedül. Hitte, hogy mindennek helye és értelme van a Nap alatt. (barta) HÍR(TELEN)KÉK, Turisztikai lobbynapot tartottak a Parlamentben: Hóm Gyula diplomatikus és szellemes, Kovács László kedves és udvarias, Dunai Imre viszont durván szókimondó volt. Ilyen ez a kormányzati - másság...! * A közvélemény egy éjszakai robbanás és tűz kapcsán érte­sült róla, hogy a Parlament épületében szauna is működik. Szolidaritásból: hogy ne csak a nép izzadjon..! * A három válófélben lévő angol hercegnő - Diana, Fergie, valamim András herceg felesége - egy előkelő londoni étte­remben csúcstalálkozót tartott. A windsori víg asszonyok - a szerelmi háromszögről... * Céljai elérésére - mint hírlik - fizetett besúgót is alkalmaz­hat a vám- és pénzügyőrség. Az akció fedőneve: Vox Financia... * A nyékládházi MÉH-telep dolgozója, Incze Károlyné az egyik reggeli nyitáskor egy nejlonszatyorba csomagolt le­vágott kezet talált a bejárati kapura akasztva. Nem egy szent jobb lehetett... (szilvás)

Next

/
Oldalképek
Tartalom