Heves Megyei Hírlap, 1996. február (7. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-24 / 47. szám

Hadd mondjam el „Spetziális utca” is volt Egerben (Folytatás a múlt heti Magazinból) A Spetziális utca 1885-ig hordta ezt a nevet. Eger város képviselő-testülete határozatot hozott, amely így szól: „Az eddig Spetziális, másként Bak- tai utczának Csiky Sándor utczára történt elnevezését ha­tározza el a város képviselő­testülete.” Spetz József nemhogy jó­módú, de kimondottan gazdag ember volt. Pest városában is volt egy híres-neves patikája. Egri vagyonát gyarapította azzal is, hogy 1802-ben meg­vásárolta a mai Ifjúsági Ház helyén állt nagy telken fekvő épületet, amely akkor föld­szintes volt. Az eddig a volt jezsuita rendházban elhelye­zett gyógyszertára is ide ke­rült. A patika 1822-ig volt Spetz Józsefé. Ekkor eladásra került, de az épület továbbra is Spetz maradt. Az egymást váltó tulajdo­nosok kezén a patika 1900-ig volt a Spetz-házban. Akkor átköltöztették az Uránia mozi épületébe, ahol, mint már az előbbi időkben is, „Magyar ki­rály” névvel működött meg­szűnéséig. Spetz József nagy gyakor­lati érzékű és vállalkozó szel­lemű férfiú volt. Vásárolt háza telkének hátsó részén cukor­kagyártó üzemet is létesített. Ezután, hogy az adott lehető­séget még jobban kihasználja, emeletessé alakítja a földszin­tes házat. A földszintre kávé­ház, az emeletre nagyterem, úgynevezett „szála” kerül. Ez kiválóan alkalmas évközi és farsangi táncmulatságok meg­tartására, előadások igénybe­vételére. Mindezek meg is tör­téntek, mert egy színjátszó társulat 1815-ben bemutatta produkcióját. A nagyteremben felépített színpad legjelesebb vendége Déryné Széppataki Róza volt, az egyik legtehetségesebb magyar énekes és színésznő, aki különböző színtársulatok­kal bejárta az akkori Magyar- országot, és elévülhetetlen ér­deme, hogy lelkesítő szereplé­seivel a nemzeti öntudat feléb­resztésének nagy munkájában a legtöbbet tette, amit tehetett. Gyönyörű hangja, közvetlen modora és finom humora nagy népszerűséget szerzett. Déryné ott is lakott, a nagyte­rem melletti emeleti szobában, ahogy naplójában is olvasható. Spetz József 1834-ig volt a nevezetes ház gazdája. Ezután a sokféle vállalkozás, a költ­séges építkezési munkák miatt fizetési nehézségei támadtak, és évről évre romlott az anyagi helyzete. 1841. január 29-én a Spetz- házat el kellett árverezni. Két rangos egyházi férfiú vette meg. Tőlük bérelte tovább is az 1833-ban megalakult Ehri kaszinó, mivel ők már Spetztől is bérelték megalakulásuktól kezdődően. 45 éves bérlet után, 1878-ban a kaszinó meg is vásárolta az egész épületet, és megszűntéig tulajdonában volt. Az elmondottakhoz hoz­zátartozik, hogy az épület homlokzatán álló F ATI PÁR- TUS feliratról szóljunk. Eger város életének történe­tében hatalmas tűzvészek is pusztítottak. Ez az épület mind az 1800-as, mind pedig az 1827. évi tűzvész alkalmával leégett, s ezek után épült újjá. így jellemzően kerülhetett a latin nyelvű felirat a ház hom­lokzatára, ami azt jelenti, hogy az épület a fátum, a „rossz sors szülötte”. Ez a nem mindennaposnak mondható egykori egri Spe­tziális utca elnevezésének és a vele kapcsolatos elő- és utó­eseményeknek a históriája. Csillag László Isteni gondviselés Egy egri patika különös nevének története Isteni gondviselés - olvasom a blokkon a Tűzoltó térrel szemben lévő patikában. Be- niczky Pétertől, a gyógyszer- tár ifjú tulajdonosától tudtam meg a nem mindennapi név eredetét. — Nagyapám, Beniczky Miklós még 1922-ben építtette a gyógyszertárat, és kapta meg a személyi jogot. Az akkor nép­szerű nevek - Megváltó, Őran­gyal, Magyar korona, Szenthá­romság, Remény, Kígyó, Ke­reszt, Sas, Isteni gondviselés - közül végül is az utóbbit vá­lasztotta. Negyvenhat esztendő telt el, mégis szinte naponta em­lékeznek a betegek rá. Akkori­ban bizony nem fordultak min­dig orvoshoz - nagyon sokba került volna -, a patikustól kér­tek gyógyszert. Én már nem ismerhettem a nagyapámat. Megbecsüléssel emlegetik őt, élete, munkája példa, ami erőt ad - mondja az unoka, aki egyébként öt éve végzett az egyetemen.- Bizonyára nagyapjának tapasztalatai is vezérelték ab­ban, hogy ugyanezt a hivatást választotta...- Mindig is szerettem volna saját patikát, most 15 éves bér­leti jogát licitáltuk a nagyapám épületének. Édesanyám, Au- giszti Magdolna gyógyszerész­szel együtt dolgozunk. Német­országban egy pár hónapot drogériában dolgoztam, ahol szlogenként használták a hirde­tésekben, hogy „Kérje ki az or­vosa és a gyógyszerésze taná­csát!” Nagyon fontos a bete­gekkel való személyes kapcso­lat. így a legkisebb faluban is mindig kapható mindegyik gyógyszer, hiszen ismerik be­tegeiket, tudják, mire van szük­ségük. Én is ezt akarom megva­lósítani. Egyre jobban ismerjük betegeinket, és ez biztonságot nyújt nekik és nekünk egyaránt. Egy-két napon belül be tudjuk szerezni a szükséges mediciná­kat.-Milyen tervei vannak a to­vábbiakra?- Folyamatosan új bútorokat szerzek be, szeretnék nagyobb gyógyszerkincset tartani, hogy szélesebb legyen a választék. Saját készítésű kozmetikumok­kal is bővítem majd a készletet.- Hogyan vált be az idén be­vezetett új, vonalkódos recept?- Egyértelmű, tiszta, világos, megkönnyíti a munkánkat. Él­vezem, hogy sok új gyógyszer van, egyre korszerűbbekből vá­laszthatnak az orvosok. Ez így van rendjén. A mi patikánk is egyre szépül, gyarapodik - néz körül büszkén a gazda szemé­vel. (császi) Afiilli TV Sokszemközt Müller Péter íróval Legfőbb feladatunk: jobbá válni Nincsenek véletlenek, hiszen az esetlegesnek tűnő esemé­nyek között kitapintható, ér­zékelhető törvények rejlenek. Megint ez jutott eszembe, amikor néhány héttel ezelőtt - több mint negyven társammal együtt - találkoztam Müller Péter íróval, akit senkinek nem kell bemutatni, hiszen regé­nyei, színdarabjai egyértel­műen árulkodnak eredeti, sa­játos tehetségéről. Budapesten jártunk. A meghívót a Szellemi Búvárok Egyesületétől kaptuk. Ők gondoskodtak a programok­ról, méghozzá megnyerő szí­vélyességgel. Már indulni akartunk, ami­kor a patinás József Attila Gimnázium egyik termébe - ide jöttek el az előadók - be­nyitott az alkotó. Udvariasan, szerényen, s kissé tanácstalanul. Rögvest „lecsaptam” rá, s informáltam: itt a helye, már várták. Nem sokat töprengett, bár először fogalma sem volt arról, hová, milyen körbe csöppent. Mindjárt azzal kezdte:- Kérdeztek, vagy beszéljek én? Az utóbbit ajánlottuk, s nem is bántuk meg. Teltek a percek, a negyedórák, s tudatosult bennem, hogy épp a kellő idő­ben érkezett, hiszen amit el­mondott, nem is akármilyen iránytűként szolgált a kollek­tíva későbbi eligazodásához. Mostanság - erre finoman célzott ő is - divat az ezotéria. Egyre-másra tűnnek fel a han- dabandázó, jókorákat lódító guruk, ál-látnokok, hogy el­kápráztassák, megszédítsék, félrevezessék azokat, akik el­bizonytalanodtak, s keresik helyüket a lassan fertelme- tessé váló világban, ahol az anyagi sanyargattatáshoz tár­sulnak a lelki bántalmak. A vendég e káoszban valamiféle oázist, meg­nyugvást kí­nált.- Életem tapasztalatai alapján határozottan állítom: legfőbb feladatunk az, hogy - lehetőségeinkhez mérten - mi­nél jobbá edződjünk, nemesed­jünk. Ezt nem megfogadni, nem hirdetni kell, hanem nap mint nap tettekkel igazolni. Aki eddig eljut, megtisztul, béke költözik belé, s megér­téssel szemlél mindent. Nem törekszik csakazértis ítélke­zésre, hiszen ez nem rá tarto­zik. Ehelyett azt vizsgálja, hogy mi módon formálhatná környezetének atmoszféráját elviselhetőbbé, harmoniku- sabbá. Záporoztak a kérdések. Va­lamennyire válaszolt. Monda­tait vallomásízű betétekkel hi­telesítve.- Nem az a dolgunk, hogy a szellemvilág titkait fürkész- szük, hanem az, hogy eljus­sunk az önmegismerés, a sze­mélyiség-elemzés magas fo­kára, azaz rálépjünk arra az útra, amely mindnyájunk szá­mára járható. Mostanság sikk a korábbi életekben „nyo­mozni”, a reinkarnáció fátylát fellebbenteni. Nincs erre szük­ség, és bizonyos esetekben igen káros is lehet az ilyesféle buzgalom. A túlzottan kíván­csiakat megkavarja, ráadásul az se száz százalék, hogy nem keverik össze a fantáziálást a valódi képekkel. Akkor nélkü­lözhetetlen a tájékozódás, ha a regressziós hipnózis vagy más hozzá hasoníó megközelítés kezelhetetlen bajok orvoslását segíti. Olyankor is célrave­zető, ha ráébreszt minket alapvető hibánkra, emlékez­tetve azokra a vizsgákra, ame­lyeken eddig minden forduló­ban megbuktunk. Engem ösz- szes eddigi létváltozatomban a hiúság kísértett. Igen eredmé­nyesen. Előzőleg egy abszolút sikeres szerző testi ruhájában hódoltam e negatív tulajdon­ságnak, most kudarcok soro­zata tanított arra, hogy semmi értelme a kivagyiságnak. Ne higgyék azonban, hogy köny- nyen tudatosult ez az intelem, ugyanis számos alkalommal megbotlottam, élvezettel süt­kéreztem a pillanatnyi fény­ben. Tavasszal jelenik meg két kötetem, amelyekben mindezt alaposan elemzem. Az útmuta­tást - akárcsak régebben - je­lenleg is szellemi mesteremtől kaptam. S ha már itt tartunk, akkor hangsúlyoznom kell, hogy tel­jesen fölösleges azon filozo­fálni, hogy az útbaigazítás mi­képpen, milyen szintről tolmá- csolódik odaátról. Az a fontos, hogy nincs senki egyedül: vi­gyáznak rá, küldik a jelzése­ket. Akkor is, ha ezekre évti­zedekig rá se hederítünk. Ha belegondolunk, ez nagyszerű érzés, remek megerősítés, hi­szen világossá válik szá­munkra, hogy nem létezik igazi magány. Ráadásul oly sok, minket is boldogító cse­lekedettel örvendeztethetjük meg a támogatást igénylőket. Ha így vélekedünk, akkor érte­lemmel, színnel, érzelemmel telítődnek napjaink, azaz osz­tályrészünk lehet a mással aligha pótolható kiegyensú­lyozottság... Pécsi István Egy szomorú szamovár sztorija A kkor még nem ismertük egymást, de - bár sokáig nem tudtunk róla - két közös tulaj­donságunk már így is volt: boldogan éltünk és szerettük a teát... Aztán egy csapásra megváltozott az életem. Egy használtcikk-kereskedés középső polcára kerültem, több hasonló sorsú, elárvult társam mellé. A teát ugyan továbbra is szerettem, de akkoriban sajnos, nem túl sok részem volt benne. Pedig mindössze 14 éves múltam, ami azért egy magamfajta elektromos szamovár esetében még nem oly komoly kor, mégis az élet minden boldogságáról le kellett mondanom. Ó persze folytatta az addigi vidám életét. Egy szép napon felült a repülőre, és estére már itt dekkolt, 2500 km-re tőletek, ebben a Szentpé­tervár nevű nagyvárosban, ahol 4 és fél millió ember szaladgál az utcákon... És fázott. Hiába mondták az itteniek, hogy milyen szép „ vénasz- szonyok nyara” van, ő máris két pulóvert húzott a kabát alá, de azért igyekezett gyorsan alkal­mazkodni a körülményekhez. S ez valószínűleg többé-kevésbé sikerült is, hiszen - ki tudja, mi­ért - hamarosan szívébe zárta ezt a különös, ci­rill betűs világot. Talán a város szépsége káp­ráztatta el, vagy az a sok újdonság, ami az itte­niek számára teljesen természetes dolog, nem tudom. Mindenesetre úgy érezte, érdemes volt idáig eljönnie, még a néha kicsit mostoha kö­rülmények ellenére is, és hogy szeretne innen egy örök emléket. Szüksége van valamire, ami nemcsak szép és jó, hanem jellegzetesen orosz, és amellett még hasznos is. Egyszóval: szüksége van rám... De óriásit tévedtem! Egy szép napon beállított hozzánk, a hasz- náltcikk-kereskedésbe, és rögtön megakadt a szeme az egyik, kissé öregecske, de jellegzete­sen szamovár alakú társamon. Amikor aztán benne valami kivetnivalót talált, pillantása a mellette lévő, hasonló felépítésű rokonunkra té­vedt. Engem még csak észre sem vett. Igaz ugyan, hogy olyan kis gömbölyded alkat vagyok, de azért - nem mintha dicsekednék - mégiscsak én voltam ott a legragyogóbb, leg­szebb. Őt azonban ez egyáltalán nem hatotta meg, sőt, hogy őszinte legyek, fel sem tűnt neki. A karcsúbb, de rozzantabb veteránokat für­készte. Lassacskán rá kellett jönnie, hogy a szép külső mögött gyakran csúf, romlott belső rejtő­zik. Végre rászánta magát, hogy szétnézzen a mi polcunk tájékán is. Ekkor aztán már ment min­den, mint a karikacsapás, a hozzám hasonló ke- rekded szomszédaimat könnyedén leköröztem, már ha csak az egészségi állapotomat tekintjük is. Azért még tett egy utolsó próbát, megvizs­gálta, valóban stramm és munkaképes vagyok- e, majd rám mosolygott - legalábbis azt hiszem -, és azt mondta: „igen, jó lesz”. Én persze úsztam a boldogságban és alig vártam, hogy bennem is ússzon egy kis teavíz. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Ő sar­kon fordult és elment, engem pedig becsúsztat­tak a pult alá, ahol aztán már nemcsak körülöt­tem volt sötétség, hanem bennem is: hát nem szeret? Most miért hagyott mégis itt?! Szerencsére hamarosan visszatért - egy csomó pénzzel a kezében -, magához ölelt, és már mentünk is az otthonom, illetve akkor még csak az ideiglenes otthonom felé. Ott aztán egy­szeriben megnőtt a népszerűségem, én lettem az est fénypontja. Sorban jöttek a barátai meglá­togatni, s én nem győztem hallgatni a sok dicsé­retet. Sőt, nemsokára kaptam egy társat is. Ő ugyan inkább csak egy szamovárocska volt, ki­csi, karcsú és játék, de azért jól mutattunk együtt. Sajnos, nem tartott sokáig a boldogságunk. Néhány nap múlva óriási felfordulás keletke­zett, mindenhol hatalmas csomagok, bőröndök, és elválasztottak minket is. Örökre... Az új otthonomban nagy szeretettel fogadtak, én lettem a kedvenc. A fő helyet kaptam a kony­haszekrényen, kiszorítottam még a nagy, 2 lite­res szódásüveget is. Megfürdettek - nem taga­dom, rám is fért -, így aztán csak úgy ragyog­tam a boldogságtól. Minden reggel elöntött a forróság, élveztem, hogy zubog bennem a víz, néha még naponta többször is. Tele voltam energiával - mint akit áram ért -, végre újból hasznosnak éreztem magam. De ez sem tartott sokáig... Egy véletlen bal­eset folytán, hogy is mondjam, belső sérüléseket szenvedtem. A fűtőszál a pocakomban fel­mondta a szolgálatot. Egy nagy durranás, a „sisakom” félrebillent, égett szag terjengett a levegőben, mindent belepett a fehér por... A ki­tűnő egészségi állapotom odalett. Most itt va­gyok fő helyen a konyhában, távol a szülőha­zámtól, szomorúan és elkeseredetten. Leszázalékoltak. Pedig nem vagyok öreg, sok mindenre képes lennék még. De most csak vá­rok. V árom, hogy valaki újból felvillanyozzon, szeretnék megint dolgozni. Ki fog engem meggyógyítani?! Szilvás Krisztina

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom