Heves Megyei Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23 / 301. szám
______ F el, nagy örömre Gárdonyi Géza egri dolgozószobájában F el nagy örömre, ma született... A karácsony hangulatának testet-lelket fehérbe öltöztető emelkedettségével felzeng az ének a kis falusi templomoktól a hatalmas székesegyházakig. Igen - ma született, aki után a Föld epedett, ahogy a karácsonyi ének mondja. Ha pedig a csilingelő gyermekhangok, férfias tenorok és mély basszusok mellett a fejkendős öreg anyókák reszkető ajka is végigénekelte a sorokat, álljunk meg egy-két percre e lélekből fakadó karácsonyi éneknél, s mondjunk róla valami olyasmit is, ami kevésbé ismert sokak előtt. Aki énekel, nem arra gondol, hogy ki írta a kedvelt éneket, ki szövegezte meg, ki szerzett hozzá zenét. Az ember számára nem a szerző ismerete fontos - hisz egyházi énekeink jó részének szerzőjét jószerint nem is ismerjük —, hanem hogy mit mond az ének ezrek és milliók ajkán. Az írásunk címéül is szolgáló kedvelt karácsonyi épeknél azonban ismerjük a szerzőt, s ez a szerző nem is akárki, hanem a magyar irodalomnak egyik legismertebb és legszínesebben író egyénisége, íróművésze, városunknak időtlen időkig büszkesége: Gárdonyi Géza. Menjünk vissza Gárdonyi - akkor még Ziegler Géza - életének abba a korszakába, amikor tanítóképzőbe járt. Mint tudjuk, az egri tanítóképző diákja volt, és három éven keresztül mondhatta magát az iskola növendékének. A tanítóképzés ideje akkor ennyi volt, s ezalatt koptatta a Líceum kőlépcsőit s az osztályok padjait. Nem volt könnyű ez a három év a fiatal prepának. Apja, Ziegler Sándor, akire mindig büszke tisztelettel nézett fel, betegen, kereset nélkül fekszik káli otthonukban. Anyagi helyzetük egyre romlik. Szüleitől csak a legminimálisabb támogatást kaphatja, hisz édesanyja csak a varrásból származó csekély jövedelemből férjét és otthon levő két kisebb gyermekét is alig tudja eltartani. A tanítóképezdét fenntartó egri érsek segítségéhez folyamodik, amikor is a káli községi elöljáróság által kiállított szegénységi bizonyítványt is mellékelve, kérelmét beadja. Kérelme meghallgatásra talál, és érsekfőpásztora, Sa- massa József évi 60 forint tanulmányi segélyt folyósíttat Ziegler Géza tanítóképző intézeti növendéknek. Apja betegsége válságosra fordul, és hamarosan meghal. Ez a csapás újabb gonddal járt. Másodszor is kérelem beadására kényszerül, s az érsek most sem zárkózik el, és az évi segélyezést 100 forintra emeli fel. Az akkori Magazin utcai (ma Arany Jqnos utca) nyomorúságos diákszobában múlnak napjai. Ezt másodévesen egy tündérparti, fáskamrából szobává alakított apró helyiségre cserélte fel, ahol Antalfi Pál szabómester volt a házigazdája, s Géza itt úgy-ahogy csak megvolt. Harmadéves iskolakezdéskor is Antalfiékhoz tér vissza, de ők még azon az őszön a Sáncba költöznek. Géza is velük tart, és ott lesz a diáktanyája, két iskolatársával együtt. Népiskolai tanítói oklevele 1882. május hó 30-án kelt. Jeles, jó, elégséges érdemjegyek váltakoznak benne, és végeredményként elégségesen képesítettnek nyilvánította a tantestület. Megnyílt az út az állásvállalásra. Ez az út a Somogy megyei Karódra vezetett, de oly rögös volt, hogy inkább nyomorúságosnak lehetett mondani. A község főtanítója asztalánál elfogyasztott igen gyenge koszt nem erősítette szervezetét. Szerencse volt, hogy alkalomadtán az ismerősöktől s a gyermekek szüleitől gyümölcs- félék, a téli vágások idején disznótoros holmik kerültek szobájának asztalára, s csillapíthatta éhségét. Ez a bizonyos szoba azonban fűtetlen volt, törött ablaküveggel, s a zimankós reggeleken összefagyottan kelhetett fel, nap nap után. „Atkozott hely ez! Alig várom, hogy meneküljek belőle” - írja naplójába e jellemző sorokat. Ha meghívják egy-egy parasztlakodalomba, oda sem mehet el, mert minden parasztembernek volt fekete ünneplő ruhája, de Ziegler Gézának még ezt sem adta meg a sors, és mindennapi, kopott munkaruhájában nem kívánt az ünneplők közé beülni. Tehát szakadatlan nyomorúság. El innén mielőbb, ha csak lehet — ez az elhatározás forgott gondolatai közt. Tanítói működésének második évét aztán mégis sikerült egy Veszprém megyei községben, Devecserben megkezdenie. Az ottani főtanító sem fogadta úgy a szerény, félszeg, kopott ruhájú fiatalembert, mint kollégáját, hanem a felsőbbség gőgjével éreztette a kettejük közötti különbséget, s lenézte az új segédtanítót. Nem csoda, hogy Ziegler Géza elkeseredetten vette tudomásul mindezeket, s érezte emberi mivoltát is megalázó helyzetét. Diákköri irodalmi próbálkozásaira gondolt, és ilyen célra vette elő újra a tollát. Regényre gondol, s belé is kezd, majd a Füstölő című humoros lapocskában jelenik meg írása. A devecseri kántor és a káplán - mindketten tehetséges muzsikusok - felfigyelnek Ziegler Géza íráskészségére, és arra biztatják a kitűnően hegedülő Gézát, hogy írjon egyházi énekeket. A biztató szó meghallgatásra talál, és így születik meg először egy temetési ének gyermekkarra. Ezután következik egy maradandó értékű szerzemény, amely - mondhatjuk - minden magyar katolikus templomban ma is felzendül a karácsonyt és Jézus születését köszöntő ünnepkörben. A betlehemi istállóban ott az isteni kisded Mária karján, és körülötte pásztorok nézik az ég ajándékát. Ebben az énekben megjelenik az ifjú szerző nincstelenek'és szegények iránti figyelme és együttérzése, hisz megírja, hogy a megszületettnek nincs bársonyos ágya, csak szalma, koldusi hely, s visszatér a két utolsó sorban a pásztorokra is, mondván: „Egyszerű pásztor, térdeden állj,/ Mert ez az ég és földi király!" A hitben élők és azt megváltók csakugyan egyszerű pásztoroknak érzik magukat, s a meleg szív és az emelkedett lélek derűjével száll énekük a magasságok felé. Ebben az elszomorítóan el- anyagiasodott világban jó lenne, ha ezernyi-ezer egyszerű pásztor ajkán csendülne az ének karácsony éjszakáján és azon túl is, hogy: „Fel, nagy örömre, ma született!” Csillag László .tra r-n T/Iara™ SZUROMI RITA: A játszótárs Picur utoljára egy borongós tavaszi délután látta barátnőjét. Sötétkék Ladával igyekezett hazafelé, s intett a lánynak, hogy szálljon be az autóba. Picur beugrott, gyorsan befészkelte magát a nejlon- szatyrok, kisautók és egyéb kacatok közé.- Mi újság a főiskolán? - kérdezte Éva.- Semmi különös, hülyére tanulom magam, délután is öt órám van, csak megebédelek és rohanok vissza, de figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok?! Éva csak az utat nézte, és idegesen rágta a szája szélét:- Ha ez az összes bajod, Picur, akkor én most irigyellek téged. Éva egy darabig hallgatott. Néhány másodperc múlva megtört a csend, s visszavonhatatlanul közölte:- Ide figyelj, én most hazamegyek, leteszem anyáméknál a gyereket, és öngyilkos leszek. Ha neked a tanulás a legnagyobb bajod, akkor én most tényleg nagyon irigyellek - mondta, s befejezettnek tekintette a vitát. Picur percekig népián ült. Nem tudta, mit mondjon. Barátnője szép volt, imádta az életet, ha összejöttek, mindig a diszkók és házibulik élményeivel szórakoztatta a lányt. Ugyanakkor Picur azt is tudta, hogy Éva orvoshoz jár. Az utóbbi időben depressziós volt, nem evett, lefogyott. Fontolgatta, hogy elválik, de a kiutat nem látta. Hazaköltözött, ám otthon sem érezte jól magát. Visszament a parányi albérletbe, ahonnan elvágyódott. Éva még arcán viselte az ütések nyomait. Amikor utoljára próbált elköltözni férjétől, az jól elverte. Kérés, zsarolás, pofonok. Ez volt a sorrend. S Éva hol jött, hol maradt. Lassan elfelejtette a házibulik emlékét, a barátokat, maradt neki a rettegés, a félelem. Már a fia sem jelentett számára örömet. Gyerekkorukban pedig mindketten arra vágytak, hogy igazi, élő babájuk legyen, amit etetni, fürdetni lehet. Egyszer Éva - Figyelj, Picur! - rohant át a szomszédba barátnőjéhez. Mi lenne, ha kivágnánk a babák száját, és akkor tényleg ennének! Na, ez egy jó ötlet! - csapta össze Picur a kezét. - Rögtön hozom az oltót, és megoldjuk. Ezután csak percek kérdése volt az egész. Előkerült a nagy szúrófegyver, s nyissz, egy mozdulat után a baba máris evett. Elnyelte a reszelt almát, a kekszet, a tejet és a babfőzeléket. Csak az esti alvás maradt hátra. Éva másnap reggel ismét rohant a szomszédba.- Baj van - futott a szobába. - Ez a baba rettenetesen büdös. Erre Picur is felugrott: - Várj, megnézzük az enyémet is. Két óra múlva a babák fejjel lefelé függtek a ruhaszárítón, s kifeszített szájukon át folyt ki az öblítős víz. Karácsonyra mindketten babát kértek. Éva hamarabb megkapta, s Picur délután megnézte, hogy néz ki az új műgyerek. Apja egész este azért járta a játékboltokat, hogy ugyanolyan babát kapjon Picur, mint amilyen az Éváé. Az enyém Kitty lesz - mondta Picur a másnapi keresztelőn. - Ez megint nem fog enni - csóválta Éva a fejét. Ekkor támadt egy közös ötlet: - Mama egyszer azt mondta - vette át a kezdeményezést ismét Éva -, ha sok almamagot eszünk, akkor lehet igazi gyerekünk is. A .szót megint tett követte, néhány perc múlva mindketten a kamrában voltak, s kibelezték az összes almát, hogy kellő mennyiségű almamaghoz jussanak. A pusztítás leírhatatlan volt. Azon a héten Éváék nem ettek sült almát, s a műgyereknek sem volt mit a tejbe aprítania. A kísérlet után feladták a reményt. Nem lesz nekünk soha igazi gyerekünk - mondogatták, s elhatározták, hogy ezután apácának készülnek, s nem foglalkoznak többet műanyag babákkal. Picumak az agyán végigfutottak gyerekkori emlékeik. Tiszta hülye. Úgysem teszi meg - gondolta, miközben befordultak az ismerős utcába. Most, hogy végre megszületett a fia, nem tehet ilyet. Éva azonban még mindig nem szólt semmit. Elértek a lány szüleinek háza elé, ahol Éva kirakta a kocsiból barátnőjét. Mielőtt Picur kiszállt, még hátraszólt: délután nem megyek vissza órára. Gyere át, leülünk, aztán mindent megbeszélünk. Éva csak hallgatott. Picur estig várt, de barátnője többet nem jelentkezett. JÁMBOR ILDIKÓ: • • Ot kendő N agyanyám öt kendőt adott karácsonyra. Az ajándékozás elég sután sikerült, mert az ünnep két napján nem látogatta meg a családból senki. Szilveszter előtt adta oda a kendőket anyámnak, s azt se mondta, hogy ez ajándék, hanem csak átnyújtotta neki, hogy vigye őket haza. A hálóinget is visz- szaküldte, amit tőlem kapott az ünnepre csomagban: „Minek költöd a pénzt, lyányom, nem kell nekem már semmi.” Ami, ha jól meggondoljuk, igaz is, mert az otthonban van ágynemű, ruha, a szekrényt meg örökké bezárva tartják, az ápoltak úgyse tudnak odáig csoszogni, a gondozóknak meg csak a bajuk több. Ha visszagondolok, az is megfoghatatlan, miként tudta azt az öt kendőt beszerezni. Járni már két évtizede - a szélütés óta - nem járt sehova, az emberi kapcsolatai is csak a szobatársakéra korlátozódtak, meg az ápolónőkre. Némelyikét kedvesnek, helyesnek találta, aztán össze akarta boro- nálni valamelyik nőtlen unokabátyámmal. Az szinte mindegy is, hogy az illető hölgynek ikergyereke volt, meg iszákos férje, nagyanyám igyekezett beházasítani a családba, bizonnyal - hálából. A szobában, ahová bezsúfolták kilencedmagával, elmondhatatlan szag terjengett. Az öregség, a halál, az elmúlás honolt ebben a helyiségben, meg a részvétlenség. Az épületet, amelyben a városi szociális otthon már harminc esztendeje működött, nemrégiben felújították. Új szárnyat is kapott, parádésat, Makovecz- stílusban, a helyi hírmondó képes beszámolót közölt róla. A polgármester még a megyei lapnak is nyilatkozott, annyira büszke volt a beruházásra, később kijött a televízió, forgattak egy kellemes riportot: lám, milyen jó itt az öregeknek, az önkormányzat óvó keze alatt. Az elfekvő (nevezzük névért a szoba besorolását), ahol a nagyanyám is helyet kapott, a régi szárnyban van. Oda nem viszik a vendégeket, az intézménybe látogató képviselőt is kerülő úton vezették az igazgatói szobába. Ebben a helyiségben feküsznek a magatehetetlenek, a gyógyíthatatlanok, a vénségesen vének, az elhagyatottak. A nagyanyám nem volt ilyen, igaz, már a kilencvenedikben járt, de ép ítéletekkel és gondolatokkal, de bicpgő lábbal bírt. Először azt mondták neki, csak átmenetileg kap ott helyet, a bejárat mellett, mert az emeletre úgysem tud bottal, felmenni. Aztán, ahogy múlt az idő, már szó sem volt átmenetiségről. Nagyanyám is gyengült, kapott egy influenzát, az arca sápadt lett, beesett. Egy idő után nem tudott egyedül kimenni az udvarra, ki meg nem kísérte senki. Ezen a helyen nem is a testi elesettség volt a legszörnyűbb, hanem a lelki magárahagyatottság. A szobában tévé nem volt, a függöny állandóan félig húzva, eltakarta a napot, senki nem jött, semmi nem történt. Egyhangúan morzsolódtak az órák, csak az étkezések és az orvos látogatása jelentett eseményt. A nagyanyám ez utóbbit ki is használta, mert mindannyiszor íratott magának pirulát a néger orvossal (egy ide települt jó kedélyű afrikaival), s folyton arra kérte, küldje őt kivizsgálásra ebbe vagy abba a jó nevű kórházba. Tulajdonképpen akkor fordult rosszra a sorsa, mikór anyám lebetegedett. Anyám addig naponta látogatta, s hetekre, hónapokra hazavitte. Mikor ő is ágyhoz kötött lett, már nem tudott menni. Attól kezdve az öregasszony státusa az intézetben egyre romlott és romlott. Pedig a kis pénzét beosztotta. Rendesen fizetett a személyzetnek száz-kétszáz forintokat a haja, a körme levágásáért, a ruhája kimosásáért, s odaadta a nyugdíját is, amiért mindennap kapott ebédet, ellátást. Ő ugyan panaszkodott a híg levesekre, a sajtra, a párizsira, amit sehogy se tudott megenni. Szikár, sovány volt világéletében, de reggelire a sült kolbászt, szalonnát, rántot- tát szerette, azt meg itt sohase adtak. A meggybefőtt volt a gyengéje, amikor csak mentem, vittem neki, meg csokit is, többet, noha arról tudtam, hogy szétosztogatja majd a dédunokáinak. Mielőtt ebbe a szörnyű szobába került volna, történt egy-, szer, hogy az öcsémmel meglátogattam. Péntek este volt, késő, akkor érkeztünk az állomásról taxival, s egyenesen a szódba mentünk, a kapus már be sem akart bennünket engedni, de egy kis kenőpénz ellenében nemcsak az ajtót nyitotta ki; hanem a nyelve is megeredt:- Tudják, itt járt a rendőrség, nagy ramazuri volt, az egyik öregasszony agyonütötte a másikat. Talán féltékenységből, ilyen helyen minden megtörténik, a tettes olyan férfi módra viselkedett vagy mi, de nem épel- méjűek ezek szegények. Meg sokan is vannak, nehezen bírnak meghalni. Nemigen jutottunk szóhoz, a kapus sorolta a részleteket, hallgatagon mentünk tovább. Az öcsém még meg is jegyezte aztán - humoránál volt -, hogy ez is tudja, kinek kell kitálalni, épp egy újságírónak. Távoztunkban is ugyanaz az ember kísért ki bennünket. A kapunál aztán suttogóra fogta:- Aztán el ne mondják senkinek, amit hallottak, mert a főnöknő parancsba adta, hogy bizalmasan kezeljük az ügyet. Még elveszíthetem az állásomat is, mert én. volnék itt .a rendész, vagy mi. Tudják, két éve leszázalékoltak, de kell ez a kis mellékes. No, ez után az eset után helyezték a nagyanyámat abba a szobába. Aztán eltelt legalább egy fél év, csendben. A nagyanyám küzdött a helyzete ellen, mi tartottuk benne a lelket. A telet mégis nehezen bírta. Kinn hagyták a fürdőszobában, nem mérte fel a helyzetét, elindult bot nélkül. A combnyaktöréssel három hétig feküdt a megyei kórházban, feljavult, az életkedve is megjött. A kórházban ápolták, társasága volt. Tarts ki! - mondtam neki búcsúzóul, mikor meglátogattam. Nem szólt, de bólintott. Még egy hónapig élt. A szóéiban egyszerűen csak nem gondozták. Felfekvésekkel került megint kórházba. Jött a húsvét. Vittem neki sonkát, banánt, narancsot, meg a kisfiámat, hogy örüljön. De már nem szólt, a szeméről láttam, hogy felismer bennünket. Megitattam.- Kérsz még valamit?- Szőlőt — mondta. Érezte a szőlőlé ízét. Szeretett élni. N agyanyám tavaly öt kendőt adott karácsonyra. Az anyámnak, a menyének, a három lányunokának. Nekem is.
