Heves Megyei Hírlap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-19 / 194. szám

s»­1995. augusztus 19., szombat Fejre állt bika. A spanyolországi maia­gai bikaviadal ritka pillanata fotö: feb-reuters A* első fekete lovastestőr. A 28 éves A brit királyi légierő szállítja Zágráb replőteréről a Banja Luka-i mene- Mark Campbell a postatáskát cserélte fel a külttábomak szánt segélycsomagokat. A táborban mintegy 40.000 szerb me- díszes testőr egyenruhával fotó: feb-reuters nekült él kezdetleges körülmények között fotó: feb-reuters Nők és férfiak egyaránt résztvesznek Kazahsztánban a hagyományos lovasversenyeken­FOTÓ: FEB-REUTERS Késsel a karjába szúrt, így bizonyítva ártat­lanságát egy korrupciós ügy­ben Liu Hui-hsziung, a tajvani nemzettgyűlés tagja, akit azonnal kórházba szállítottak, állapota kielégítő fotó: feb Csak, csupán, mindössze... HA AKAROM, HA NEM ­ennél már biztosan Európában vagyunk! - hallom, látom a reklámot. A legjobb filmet is meg-megszakítva biztatják a vevőt a vásárlásra unos-unta- lan. A hirdetést, a kikiáltók harsányságát talán már meg is szoknám, de vigasznak szánt megjegyzéseikkel nehezen, vagy talán meg sem tudok bé­kéim. Az árak elé biggyesztett „csak” és „csupán”, meg „mindössze” szavak a legtöbb­ször, majdnem mindig irritál­nak. A húsz-, negyven-, ötven- vagy több ezer forint közelé­ben járó eladások a kevésbé különleges, mondhatnánk úgy is, hogy az alapvető fogyasz­tási cikkeknél, a mindennapos használatban ma már szinte nélkülözhetetlen tárgyaknál határozottan más sorrendet kí­vánnának, mint amit a rádió­ban, a tévében mindenfélét kí- nálgatók alkalmaznak. Nem az ezért-azért járó pénzt kellene csekélynek tartani, hanem in­kább azt, amiért kérik. Hiszen - mint jeleztem már - legin­kább meglehetősen közönsé­ges portékákra biztatnak a do­bozból, képernyőről. Nem kell különösebben vizsgálódnunk ahhoz, hogy észrevegyük: amely összeget annyira jelentéktelennek tarta­nak ma nálunk a reklámszak­mában, még igen sok helyen nagyon is jelentősnek számít. Jobb esetben a kereső, rosz- szabb esetben az egész család havi jövedelmét meghaladja! S ez a kis pénz bizony sokszor vagy mindig az egyik fizetéstől a másikig elfogy egyéb kiadá­sokra is. Dehogy marad belőle akár egy fillér is tartósabb fo­gyasztási cikkre! Eltartott, kiskorú gyermek­nél sem vagyok képes megér­teni, miért mondja ennél vagy annál a csákót, a csupánt, ami­kor talán fogalma sincs arról, hogy amit kiszemelt, kér, kö­vetel, azért mit és mennyit kell a szülőnek dolgoznia. Ilyen­formán az érett felnőttnél - le­gyen bár kenyéradója, amit hirdet - még jobban bosszant az érzéketlenség. Annál in­kább, mivel - föltételezem - tanulta is valahol, amiből él. S ennélfogva bizonyára hangsú­lyozhatna, kitalálhatna valami okosabbat, meggyőzőbbet, megragadóbbat is annál, mint amit mond, harsog éjjel-nap­pal! Most ugyanis - kevés túl­zással - aligha állít megnyug- tatóbbat, mint például azt, hogy jelenlegi nehéz helyze­tünk, sok gondunk, bajunk, tár­sadalmi problémánk már csak egy emberöltőn, csupán két- három generáción át tart. S MINDÖSSZE ezt kellene kivárnunk türelemmel... Gyóni Gyula Az én ünnepem... Nagymamámnak volt egy búbos kemencéje. Neki az jelentette az ünnepet, amikor anyámékkal együtt megjelentünk a kis mátraalji falu tomácos kis házi­kójának kapujában. Úgy időzítette, hogy a saját maga dagasztotta kenyér éppenhogy érkezésünket megelőzően süljön ki. Még parázsló« a nagyapám rakta kemencetűz, s olyan illat járta át a házat, ami semmi máshoz nem hasonlítható. A nagy, két-há- rom kilós veknik ott pihentek a péklapáton, maga­sak voltak, s kerekek. Úgy emlékszem, mintha ma lett volna: ilyenkor soha nem ettünk mást, csak egy kis kenyeret. Meg­szeltük a szegletét, mert mindenki azt szerette, s még az út porától piszkosan, egyik tenyerünkből a másikba dobálva, nagyokat fújva rá ettük, mint a mennyei mannát. Közben nagyapám bort töltött a lopóból apám poharába, mindenki elhelyezkedett már, de a frissen sült kenyér illatát úgy szívtuk ma­gunkba, mint a hegyi levegőt. Másnap ünneplőbe öltöztetett anyám, s nagy­apámmal kézen fogva a templomba mentünk. Na­gyon kellett figyelnem, hogy mit mond a plébános, mert aztán otthon mindezt nekem kellett elmonda­nom. Jól emlékszem ezekre a nyár végi misékre. Azzal együtt is, hogy alig tízéves gyermekként nem sokat értettem belőlük. Nem sokat jelentettek a hunok, a gótok, az avarok, meg annak jelentősége sem, hogy amikor felvettük a kereszténységet, akkor csatlakoz­tunk a civilizációhoz. Szent István, a király azonban már akkor nagyon érdekelt. Olyan mesebelinek tűnt, olyan misztikusnak. Aztán egyszer csak a plébános elkezdett mesélni az aratókról. Ilyenkor behunytam a szemem, s meg­jelent előttem a cséplőgép, ahová minden délben - amikor ott nyaraltam - ebédet vittünk a nagyapám­nak. S hogy ő is tudja, hogy most éppen mire gondo­lok, megszorítottam kicsit a kezét. Amikor pedig magáról a kenyérről, annak ünnepéről esett szó, na­gyon büszke voltam a nagymamámra. Még a töm­jéntől átitatott templomban is éreztem a frissen ki­sült kenyér illatát, amit az a bizonyos kemence árasztott magából. Ez volt az én augusztus 20-i ünnepem. Most meg azon kapom magam, hogy azt tervezgetem: tíz év körüli lányaimat újra falura viszem ünnepelni. S ar­ról mesélek majd nekik, hogy kik is voltak a hunok, a gótok, a longobárdok, az avarok. Ki is volt István, s milyen volt, amikor a nagymamám kenyeret sü­tött, meg a nagyapámmal kézen fogva a templomba mentem. Kis Szabó Ervin Közbeszólás Heves viták folynak arról, hogy mekkora legyen az önkormányzatok részesedése a személyi jövede­lemadóból. Mivel nagy a tét, semmiképp sem állít­ható, hogy a vita voltaképp vihar egy pohár vízben. De azért nem árt megjegyezni, hogy a bevételeken való osztozkodás, az elosztás arányainak megvál­toztatása nem megtakarítás. Pusztán azt jelenti, hogy az adóbevétel nagyobb hányada jut a központi költségvetésnek, kisebb az önkormányzatoknak. Más szóval, a költségvetés nem képes vagy nem kíván annyit megtakarítani, amennyi a korábbi arányok fenntartása mellett szükséges lenne. Az önkormányzatokat tehát kény­szertakarékosságra szorítja. Szerezzenek maguk­nak többletbevételeket: vessenek ki helyi adókat, emeljék föl ingatlanaik bérleti díját, drágítsák szol­gáltatásaikat. De a kényszerű takarékosság formája lehet az is, hogy nem végzik el helyi feladataikat: nem fizetnek ki szociális segélyeket, szűkítik az egészségügyi ellátások körét, stb. Bármelyik útra lépnek, a lakosság nettó jövedelmét, fogyasztását korlátozzák. Az ésszerűség azt diktálná, hogy előbb a felada­tokat osszák meg, azután a bevételeket. S az kapja a bevételt, aki a törvényben foglalt feladatait telje­síti. A demokrácia egyik alapszabálya, hogy a finan­szírozással kapcsolatos döntések ott szülessenek meg, ahol a legtöbb érdemi információval rendel­keznek - vagyis a helyszínen. Ha tehát a bevéte­lekből az eddiginél több kerülne a központi, keve­sebb a helyi kasszába, nemcsak az önkormányza­tok dolga nehezülne - hanem az elvek is súlyos csorbát szenvednének. Ha pedig a vita eldől, nem­csak az elosztás arányaira kapunk választ. Hanem arra is, hová tartunk, merre halad az ország sze­kere. Bácskai Tamás

Next

/
Oldalképek
Tartalom