Heves Megyei Hírlap, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-22 / 170. szám
A z öreg érezte, ha egyszer elkerül innen, az első perctől hiányozni fog neki az utcai kispad, meg a régi szomszédok társasága. Ha nyáridőben kiült az ablak alá, még ha csendes is volt a poros felvég, sohasem unatkozott, mint várhatóan szenved majd ott, a kőrengeteg fogságában. Háza előtt elmenőben mindig meg-megállt valaki, hogy odavessen egy röpke köszöntést, s az Adj' Isten mellé kijárt néhány érdeklődő szó is. — Hallotta, Jani bátyám! Megint csendítettek, Görbe Ferit szólította magához az Úr.- Jó ember volt. Kár, hogy ő is elment... - dünnyögte erre az öreg. A másik bólintott egyet, elmormogott még egy Adj’ Istent, és csendben to- vábbállt. Az öreg nekidöntötte a hátát a meleg, fehérre meszelt házfalnak, és Görbe Ferire gondolt. Az egykori katonacimborára, akivel az utolsó háborúban egyszer majdnem odavesztek a kukoricásban, amikor a muszka megszórta re- peszgránáttal a jókora táblát. Akkor fúródott a térdébe a sziSZILVAS ISTVÁN: Amerre az utak futnak Iánk, s ha Görbe Feri nincs, talán be sem tudja vonszolni magát a segélyhelyre. És most már Görbe Feri is odavan... Autózúgás verte fel a csendet, az utca végén fordult be éppen a piros Zsiguli. Az öreg rögtön megismerte, ez a fiáé. Hát itt vannak - sóhajtott fel -, vajon mit intéztek? Azon a meleg délutánon a szívébe szúrt a fájdalom. Pedig már felkészült a hírre, de nem bízott benne, hogy ilyen hamar eldől minden: be kell költöznie a városba.- Jó lesz ott magának, apám - csengett a fülében fia biztatása, amikor először szóba került a dolog. S mert arcáról leríhatott a félsz az idegentől, az újtól, a társtalanságtól, Misi fia bátorította:- Ott legalább nem lesz állandóan magában - érvelt a gyerek. - Tele van már a lakótelep hasonló fajtával, meglátja, egykettőre összejön majd egy kártyapartira való társaság. Amikor búcsút mondott a régi háznak, csendesen behajtotta maga után a korhadó deszkájú, itt-ott új, nyers lécekkel megerősített kiskaput, s nem nézett vissza többé. Nem is nagyon látott volna semmit a keskeny porta apró nyári konyhájából, az el-elhalt ágú diófából, a tavaly óta üresen álló disznóólból és az immár használaton kívüli kerekes kútból, mert mindent elhomályosítottak a szeme sarkában összeszaladt, s titkon kidörzsölt könnycseppek. Ünnepi öltönyében sután préselte be magát a hátsó ülésre, nyakán kidüllesztette az eret a hófehér ing szűk nyaka. Az ódivatú, fekete kabát hónaljában megroppant egy feslett cémaszál, a válltö- mést felnyomta a süppedős háttámla. Az öreg szuszogva vackolta be magát középre, onnan előre is láthatott a fiatalok válla felett.- Hát akkor mehetünk? - tekintett rá a visszapillantó tükörből Misi. S mert hangot nem hallott, félig hátrafordult, és a szeme sarkából nézett rá az apjára, aki éppen csak megbillentette a fejét. A lehúzott ablakon át behallatszott egy kutya mérges ugatása. A Talpas az, ismert rá a hangra az öreg, biztosan megint incselkedik vele az a rosszcsont Lali. Ebadta egy kölyök... - hümmögte, aztán eszébe jutott, ez a gyerek, a fia sem volt éppen egy angyal. Itt van, ni, pillantott ki oldalt, éppen itt van az a gólyafészkes pózna, amelyről hányszor, de hányszor csúzlizta le a sápadt villanykörtét. Szidta is az anyja, lám, még a fenyegető hangsúlyára is élénken emlékszik, te, te kölyök, egyszer még a pokolra jutsz, meglásd...! Az öreg lassan visszafordult, tekintetével végigsimította Misi fia frissen nyírt tarkóját, széles vállát, s elégedetten állapította meg, egészen megemberesedett ez az egykor satnya gyerek. A soványka fiúcskára gondolt, meg a soksok szűk esztendőre, ami alatt az asszonnyal kenyeret adtak a kezébe. Erre gondolt éppen az öreg, de mire folytathatta volna, máris új kép szökkent elé. A templom nyitott ajtaja, amelynek homálya mögött csendes békesség s kellemes hűvös lakozott. És ekkor behunyta a szemét, hogy felidézze a friss virágokkal körülvett oltárt, a dús futamokat zengő orgonát, a keresztet vető pap szertartásos mozdulatait, s a padsorok közti rövid utat, amelyen az eskető atya végigkísérte ifjú feleségével egészen a szélesre tárt ajtóig, ahová ellenállhatatlanul kúszott fel, a duhaj násznép zsibongásával keveredve, a cigánybanda csapongó muzsikája. Ha a párom nem hagy magamra, eszmélt rá fájdalmasan, most az aranylakodalmunkat üljük... Uram Isten, jajdult magában az öreg, a temető. Erről nem is beszéltünk! Hogyan jövök én vissza, gondozni a sírt, abból a távoli városból? Nem hagyhatom ápolatlan. Vagy hogy más tépje ki mellőle a gazt, cseréljen virágot a kővázában. Igazából csak most kezdett háborogni a lelke, minek is ment bele ebbe az őrült ötletbe, még ha tulajdon gyermeke hívta is szeretettel.- Idefelé jövet voltunk a sírnál - szólalt meg hirtelen a fia, mintha a gondolatában olvasott volna. - Szépen rendben tartotta, apám. Ilyen lesz mindig is, ígérem, kapjuk majd magunkat, s már robogunk is, hogy illően ránézzünk.- El is várom tőled, fiam - ennyit mondott rá az öreg. E gészen kinn jártak már, jócskán túl a szélső soron. Ott, ahol hirtelen kanyart vesz az út, s ahonnan ha visszanéz az ember, már nem látja a zöld kertek karéjába ékelődő apró házakat, csak a templom tornyából fut még utána a konduló harangszó, hogy aztán a dombok közt visszhangozva, lomhán elhagyja a falut az is.
