Heves Megyei Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-13 / 111. szám
8. oldal Hétvégi Magazin 1995. május 13., szombat Májusi Eger zöld pompában Csodaszép a természet rügyfakadás után, amikor színes-tarka virágaikat kibontják a növények, egyre terjedelmesebb üde zöld lombok takarják az ágakat. A mindennapi idegeskedések után kiváltképp felfrissül az ember, ha pihentető sétája helyszínéül ilyen környezetet választ. Ezt ismerte fel fotóriporterünk, PERL MÁRTON, aki kamerájával az egri Ersekkertben járt, s kínálja Kedves Olvasóinknak ezt a zöld pompát. Sütő András: Kányádi Sándor K ányádi Sándor erdélyi költő a közelmúltban kapta meg irodalmi munkássága elismeréseként a Herder-díjat. Sütő András róla szóló írása az „Évek - hazajáró lelkek” című kötetben jelent meg a költő 50. születésnapja alkalmából. „Kányádi Sándor első verseskötete 1995-ben jelent meg, 1500 példányban. Virágzott benne a cseresznyefa, s a költői kedély a bizakodás fényeit küldte. Legutolsó kötete 1978-ban jelent meg, 15.000 példányban. (Némely ítész manapság persze fütyül a köz- érdeklődésre.) Nem virágzik benne a cseresznyefa, már a címe is tagadása az idillnek: Szürkület. Damaszkusz? Valamiféle okos igazodás új esztétikai követelményekhez? A kérdés nyugodtan félretehető. Kányádi nem az okos igazodások embere. Ahogyan a fa növeszti évgyűrűit, úgy hódította meg költészetének új területeit. Fejlődése öntörvényű. Hangváltásának forrása önnön korai felismeréseiben rejlik. Már első kötetében észrevehető a mozdulat, amellyel megkérdőjelezi a „lelkesedés ügetőversenyét”. Miután Arany Jánossal találkozott, aki így szólt hozzá Szalon tán: „De oly sokszor csip-csup igazságot/ Zengedeztek. - Gyávaság vagy lomha/ Szemtelenség tart titeket fogva?" Ezt még 1954-ben írta. Lámpással kell keresni ez idő tájt az önvizsgálat hasonló je- > leit. „S meghatpdva-szégyen- kezve néztem/ At a régi deszkakerítésen.” Hisz líránkban még tíz év múltán is zengett az ünnepi óda. Kányádi költészete úgy komorodott el, ahogyan a játék vált át szorongásos, nyugtalan életté. Rengeteg Nap, Hold, keringési idejét meghosszabbítva. Hosszú éjszakák idején a régi Nap mintha felrobbant volna, vagy elhúzódott más galaktikába. A költői kedély kísérője a sápadt Hold maradt, s a viaskodások hiénafalkája. Talán még lett volna ideje fölkeresni barangolásainak régi színhelyeit: a könnyedén deklarált boldogság cseresznyevirágos úszó szigeteit; régi, harmatos hajnalait és búzatábláit, az ifjonti hetykeség aranyporos ösvényeit, s a kétely nélküli világ zászlós tereit. Nem tette. Úgy vált meg tőlük, amiként a vándormadarak kelnek útra, ösztönükben az Idő törvényeinek engedelmeskedve. Kányádit nem irodalmi áramlatok alakították. Valóságérzéke diktálta minden hangváltását. Élményvilága úgy személyes, hogy közösségi is egyúttal. Rendkívüli tömeghatásának ez a titka. A legszigorúbb Én kimondásával is azt sugallja: Mi, akik csak e többes szám konok megőrzésével nyújthatunk mentő kezet a fuldokló egyesnek. És hová emelhetjük, hová mentheti őt a költő, amikor önmagáról szólva a sokak létérzését vágja az idő szeme közé? Egy individuális magányból, pőre védtelenségéből a valamikor elképzelhetetlennek vélt kollektív magányba, viszonylagos védettségbe. Kányádi minden sorával vigaszt nyújt. Mert van idő, mikor nincs jobb vigasz a nyug- talanításnál. A szunnyatag- ságra hajlamos tudat fölzaklatásánál. A Szürkület egy közösségi gondjainkban vir- rasztó-vergődő lelkiismeret megrendítő dokumentuma. Hol van a valamikori füttyös kedvű lantos, az ifjú Petőfi hetyke sebajkurjantása- ival? Vannak tengeri madarak, amelyeknek lételemük a vihar. Napsütésben, szélcsöndben a szárnyuk cserbenhagyja. Ahonnan más élet menekül, ők mindig oda húznak, hogy megmaradhassanak: háborgó hullámok fölé, a vihar karjaiba. Ilyen lélek ma Kányádi Sándor. (1979)
