Heves Megyei Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-13 / 111. szám

1995. május 13., szombat Hétvégi Magazin 9. oldal Papa! Papa...! - kiáltja el magát elsőszülött lánya a tágas udvar közepén, mire a fehérre meszelt falú nyári konyha ajtajában megjelenik, majd komótosan elénk sétál az öreg. Fején az elnyűhetetlen fekete kalap, szájában az elmaradhatatlan pipa. Tartása szinte szálfaegyenes, vidáman hunyorgó tekintetében az örök kíváncsiság tükröződik, kézszorítása valaha volt kemény férfierőről tanúskodik. Első látásra ki hinné, hogy sovány, csontos vállán százegy esztendő terheit cipeli.- Gondolta-e valaha, hogy ilyen szép kort ér meg?- Ezt egy árokparton, még az ötvenes évek elején megjósolta egy kövér, rusnya gyöngyösi cigányasszony. Akkor magam se hittem... Papa Szilvás István riportja Papa jó nagyot szív a rágott szopókájú pipából, ízesen pö­fékel egyet-kettőt, ráérősen eregeti a füstpamacsokat, aztán sercint egy becsületeset.- így, ni! - bólogat. - így pi- pázgatok akkor is csendesen - kezd bele az egykori történetbe -, oszt’ egyszer csak azon ve­szem észre magam, hogy nem mellém penderül az a nősze­mély? Ott erősködik aztán, hogy verjem ki a hamut a pipá­ból, mert megjósolná a jöven­dőmet. No, mondom, várd ki akkor, amíg elszívom a do­hányt. Úgy is volt, utána kiver­tem belűle a maradékot, az meg dörzsöli szét a tenyeremben, hogy olvasni tudjon benne. Fogja a bal kezemet, dünnyög hozzá, oszt’ egyszer csak ki­böki, hogy maga megéri a száz évet... - szépen vágott, sárgás bajusza alól huncut mosoly bú­jik elő. - Rajtam is maradt a csúfolódás: mi van, te, százéves ember. No de már nem tudok replikázni velük, odavannak már mind. Azt se tudom, az a cigányasszony él-e még vajon? Géczki András március 14-én töltötte be a százegyedik esztendejét. Ő a falu dédelgetett öregje, Nagyúton mindenki csak Papának szólítja. Mond­ják, András bácsi - azaz Papa - élő történelem. Igaz, Vécsen született, de mindig is a hajdanvolt Károlyi-birtok ta­nyavilágában tengette életét. Erzsébet téri béresgazda apjára, akit 35 évesen elragadott a megáradt Tama, szomorúan emlékezik, dolgos - hat gyer­mekkel egyedül maradt - édes­anyját szép szóval illeti mindig. Az akkori szegénysors kordá­ban tartotta az életüket.- Tizenkét évesen már nap­számba jártam, gyerekfejjel napi 30 krajcárt kerestem, hogy a lucerna közül kiszedtük a gyomot. És ez a cselédélet ke­reken harminchárom eszten­deig tartott. No, hát ebből hu­szonkettőt a gőzekén - sum­mázza életútja kezdetét. Eres kezével apró, megsárgult fény­képet szorongat. - Ez a behe- mót jószág volt a gépem, ott állnak előtte a cimboráim, ehun meg, a kormánynál én vagyok, ni! - bök rá az elmosódott alak­ra. - Amikor húszévesen a Kö­zép-majorba kerültem, ott volt a nagyműhely meg három pár szántógép, azzal fogadott Bog­nár János főgépész: „Embert faragok én belőled, fiam!” Hát meg is keserített sokszor, de ki­tanultam mellette a gépészetet. Volt ennek előnye is, meg hátránya is - ingatja alig őszülő fejét -, mert hát ennek köszön­heti, hogy amikor katonának hívták, a gőzekéseket felmen­tette az uraság. Ideiglenes men­levelet kapott, erről nem tudván a káli jegyző, ráküldte a csend­Papa az elmaradhatatlan pipával: öt-hat tömést is elszív... Az 1937-ben készült felvételen az uradalmi masiniszták egy része: a gőzeke kormányánál Géczki András őröket, mint katonaszökevény­re.- Jöttek azok a nagyműhely- be, hogy baj van, András! De azért hazaeresztettek a levélért, aminek aztán csak tiszteleg­tek... Hát, a második háborút meg úgy úsztam meg - marad a katonatémánál -, hogy Hevesen valaki tévesen írta be a katona­könyvembe a szolgálati időmet. Vótam én katona: Egerben hat hétig, Hevesen tíz napig, elju­tottam onnan Tiszaroffig, on­nan meg vissza, s leigazoltak nekem ötvenkét hónapot, hála az égnek... - sóhajtja Papa. Le­gyint rá egyet, áh, rég volt, ke­zét a karomra teszi, ritkás szemöldöke hirtelen felhúzó­dik, aztán megkérdezi: „Aztán az érdekli-e, miként taná- koztam én Károlyi Mihállyal?” Hát hogyne, rázom a fejem, így könnyebben megérti. A fülére, mutatta korábban, már nem hall olyan jól...- Aszongya egyszer az in­téző - vág is a történetbe mind­járt -, hogy föl kéne menni Pá­rádra, túrót, vajat vinni az ura­ságnak. Hát, én ott még nem jártam, de majd odavisz az út, feleltem. Erre kaptam pénzt a vonatra, oda-vissza, el is men­tem. Ott aztán egy szobalány tartóztatott a kastélyban, hogy majd bejelent a gróf úrnál. Nosza, gondótam, ilyen se vót még velem, hogy engem beje­lentsenek. De nem volt időm töprengni, már ott is volt az uraság, örült a friss túrónak, vajnak. Oszt’ meg is kérdezte: „Hogy vagytok arrafelé, kedves fiam? Megkapod-e a béredet?” Mindent kimérnek, gróf úr, mondtam, a komenciót, a kuko­ricafődet, mindent megka­punk... Erre így folytatta: „Aztán Kálmán bácsi, a hajtó kocsis, megvan-e még?” Meg, feleltem, mire meg veregette a vállamat, és útnak eresztett. Máig is tisztelem, hogy így fejben tartotta a jó embereit. Károlyi Mihálytól, csapong tovább Papa, minden család tíz hold földet, lovat, kocsit és fel­szerelést kapott ’38-ban, ami­kor a mostani falu megalakult. Nagy bánat érte akkor, mert neki, mint gőzekésnek, csak há­rom hold járt. Ezt a házat, ahol most él, meg egy fél hold ka­szálót negyvenegyben kapta a mezőőrségért, mutat körbe. Hallgatunk egy sort, Papa el­fáradt egy kissé. Lehet, hogy rá is pipálna már. Tizennégy éves kora óta eregeti a pipafüstöt, említik közben lányai. Három gyermeke közül József még 17 évesen meghalt. Papa bánatára felesége is eltávozott 73 éves korában, így ma kettőjükre, Erzsébetre és Etelkára tá­maszkodhat.- A legfőbb gondunk vele - mesélik -, hogy állandóan vi­gyázni kell rá. A múltkor is ­feddi meg egyikük - nem fel­mászott egy létrán az eresz alá a galambjaihoz? Mondtam is neki: nem elég magának az a sok nyúl, Papa! Ne mászkáljon maga az égbe, még leesik. Egyszer már eltörte három bor­dáját, amikor nekiment a ho­kedlinek a konyhában, s elesett. No, akkor volt baj, mert egy hé­tig benn tartották a kórházban, majdnem belehalt.- Nem vótam én még ott! - dünnyögi az öreg. - Meg or­vosnál se! A kórházban meg ál­landóan mutogattak, hogy el­múltam száz éves, oszt’ semmi bajom nincs. Meg hogy magam vetettem meg a helyem, pedig mindig a nyakamon ültek a nő­vérek, még meg is fürösztöttek. Nem vótak szégyellősek, így hát én se nagyon. Qtt vót az a főnővér, az még tetszett is, az vót korban a legközelebb hoz­zám...- Nocsak, Papa! - incselke­dem vele, de csak sejtelmesen mosolyog.- Megjártam én egy lánnyal nagyon! - bólogat. - Vót a fő­gépésznek egy nagyon szép szolgálója, annak akartam ud­varolni. El is mentem este a házhoz, bezörgetek, hát a lyány helyett kiugrott egy komondor, oszt’ úgy megkergetett, hogy nekiszaladtam a manilának, amin a mosott ruhákat szárítot­ták. Az meg szétrepesztette a szám, meg kivitt egy fogamat. Erre még kiderült, hogy a lyány nem vesz fel a szekerére, mert a főgépész is tette neki a szépet, az meg fiatalabb is vót, meg gazdagabb is. Erre elpártoltam onnan. Azok meg előre meg­szaporodtak, így a főgépész el is vette asszonyának...- És Papa mikor nősült meg?- Szép napon, tizenkilenc március 1-jén. Kálban adott össze a pap egy Gőböly járási juhász lyányával, Sike Érzsé- bettel. Az is nagyon szép terem­tés vót, kijárt kapálni, úgy is vót, hogy együtt dolgoztunk. Egyszer aztán elmentem hozzá­juk, oszt’ azt mondtam az apjá­nak: „Elveszem a lyányát...!” Megállapodtunk, hogy mikor tartjuk a lagzit, előtte való nap elhozták az ágyát meg a kelen­gyéjét, osztan így összekerül­tünk. Dógoztunk tovább, gya­rapodtunk, később vettem két lovat Fügédén, ekét, boronát, lószerszámot, erre meg vállal­tam tizennyóc hold földet feles művelésre. Ez vót az életünk. Mígnem elvettek mindent, csi­kót, lovat, két fiatal bikát, így lettünk téeszcsések ötvenben. Ott meg kocsis vótam, később éjjeli meg nappali őr hetvenhá- romig. Ötszáz forintos járandó­sággal kerültem nyugdíjba, most 12 ezret kapok... Papa igénytelen ember, mondják a lányai, nem váloga­tós az ételben. Kialakította a maga csöndes világát, s aszerint él.- Hogy telik a napja? Az öreg úgy mondja: „az új óra szerint” - ez a nyári idő­számítás - mikor nyolckor, mi­kor tízkor kel. Ilyenkor kijár az egy-két stampedli cseresznye- pálinka, attól függ, milyen a hangulata. Ettől aztán jó étvá­gya kerekedik: imádja a tejet, a kakaót, a főtt tojást, a bundás kenyeret.- Diéta nincs - rázzák a fejü- ket a nők. - Olyan tányér levest bevág, hogy öröm nézni. Estig aztán tesz-vesz a ház körül. Tavaly még kaszált, ma is ő feni meg az élét, s morog - állítják -, ha valamit nem ott ta­lál, ahová korábban letette. Rend a lelke mindennek.- Nem hagynak már dol­gozni - szól közbe panaszosan Papa. - Mindent kivesznek a kezemből. Hol vannak már azok a szép idők, amikor neki­láthattam, s egyedül felástam ezt a hatszáz kvadrátos kertet, ni! - mutat a ház mögötti zöl­dellő területre. Azt persze nem teszi hozzá, a lányai árulkodnak ismét, hogy „az még kilencvenéves korában volt’\- Ástam egy sort, pihentem egy kicsit, oszt’ megint ástam - replikázik tovább az öreg. - Időnként átszólt a szomszéd, hogy iszunk-e egy pohárka bort. Hát, ittunk... De a kert is meglett! Mára maradtak a galambok meg a nyulak, meg a pipázga- tás. És ha meggondolja magát, úgy szerdánként, szombaton­ként, leül egy világos helyre - ha teheti, a napfényre -, s ké­nyelmesen megborotválkozik. Régen a nyeles beretvával húzta le a borostát, mostanság már inkább a zsilettpenge járja. Most is sima az arca, ápolt ba­jusza a dohánytól sárgás, itt-ott fehéredik csupán egy-egy szála. Ülünk egymással szemben, hallgatunk, ki-ki a saját gondo­lataiba mélyed. Papa pöfékel, tovatűnő foszlányokra szakad a pipafüst, majd újabb felhőcskék lengik körül, s így, ahogy fürdőzik a tavaszi napfényben, egész lé­nyéből sugárzik a mennyei nyugalom. A kalap már az imént leke­rült a fejéről, ritkás haját meg- libbenti a gyenge szellő. Úr­isten, döbbenektfá, csaknem fe­leannyi idősen is őszebb va­gyok, mint ő! Hát, nem tudom, ha idetop­panna az a rusnya, kövér gyön­gyösi cigányasszony, vajon memék-e jósoltatni vele...? András bácsi: „Kaszát fenni még ma sem felejtettem el...” fotó: kaposi tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom