Heves Megyei Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-08 / 83. szám
1995. április 8., szombat Hétvégi Magazin 9. oldal Továbbra is a modellváltásra esküszik Grósz Károly hisz egy igazságos társadalomban Az egykori miniszterelnök a múltról, jelenről és a jövőről Nincsenek véletlen találkozások. Ez sem volt az. Amikor a hatalom csúcsára jutott, Mester Ákos meginterjúvolta. Hallgattam a műsort, figyeltem a hangsúlyokat, a hanglejtéseket, az árulkodó szüneteket, a beszédes csendet, s azt írtam meg, hogy a magas őszinteségszázalék megnyerő. Rögvest elhatároztam: megkeresem. Vitte a posta a levelet, amelyre még választ sem kaptam. Kitartó lévén, ha megkésve is, de csak létrejött az akkor annyira óhajtott diskurzus. Azzal a nem kis különbséggel, hogy most - s ez örvendetes - a töprengő, a számvető emberrel szembesültem. Azzal, aki tudja, mi van mögötte, és mi vár rá. Innen a bölcsesség ízeivel fűszerezett elmélkedés. Azon a reggelen még nem érkezett meg a tavasz. Legfeljebb frissítő illatfutárait küldte el hírnökként. Gödöllői otthonában a házigazda szívélyességével fogadott. Tartása lefegyvérzett. Meg- tisztultan beszélt a hosszú távon kivédhetetlen gyilkos kórról, a könyörületet aligha ismerő daganatos betegségről, amelynek csak ideiglenesen lehet megálljt parancsolni, ám véglegesen vissza már nem szorítható. Nem szoktam meg az ilyesmit. Átsegített a pillanatnyi zavaron, s máris kibontakozott előttem az, ami volt: megelevenedtek a korábbi négy és fél évtized eseményei, felvillantak mozgatórugói. Méghozzá konkrét történetekkel, átélt élményekkel fűszerezve. O Nem titkoltam: a másik partról indultam. Azt se, hogy sok szállal kötődöm az 1956-os forradalom és szabadságharchoz, azokhoz a napokhoz, amelyeket másképp ítél meg, s csak az első szakasz népfelkelés jellegét ismeri el. Persze, az se tagadható, hogy toll- forgatóként - függetlenül a belül gonddal őrzött másságtól - krónikása voltam ezeknek az esztendőknek. Érzékelve mindmáig is kísértő árnyakat, s azokat a fényeket, amelyeket botorság lenne messze űzni. Mindezt természetesnek tartotta, de mint később kiderült - egyébként ezt sejtettem, mert hát megérzések is vannak a világon —, nemcsak szavakban, hanem a gyakorlatban is bizonyította. Mindenekelőtt az izgatott, hogy 1956 után mikor és hói kezdődött a máig ívelő gazdasági bakisorozat.- A nagy összegű kölcsönök felvételénél. Bizonyos honi bankárkörök képviselői csak részlegesen tájékoztatták az irányítást, élén az MSZMP KB első titkárát. Ha ugyanis ‘ azt is közlik vele, hogy a szerény kamatok majdan szinte az égig szökkennek, akkor egészen másképp vélekedett volna. Ez azonban nem történt meg, vagyis innen erednek a bajok. Azok a terhek, amelyek törvényszerűen nehezedtek, s fundamentumai lettek az egyre aggasztóbbá váló problémáknak. Akkoriban még nem töltöttem be magas tisztségeket. Akkor sem, ha az apparátusban dolgoztam. Idővel kétségkívül rájöttem a felépítménybeli következményekre, akkortól próbáltam is tenni ellenük. Igen nagy kár, hogy az 1968-ban rajtoló, a Nyers Rezső és köre által előkészített új gazdasági mechanizmus lendülete — ennek pozitív hatása mindjárt megmutatkozott - nemcsak lanyhult, hanem meg is torpant. Mi tagadás, a külső történések - elég csak Csehszlovákiára utalni - megborzasztották a moszkvai „központot”, s lassan mi lettünk a fekete bárány. Az ország első embere csak ettől tartott, s nem volt hajlandó továbblépni. Innen a durva fordulat, a visszakanyarodás, ami persze hatványozta a negatív jelenségeket. Azt is észre kellett vennünk, hogy a több évvel később bevezetett demokratizálási lépések formálisakká korcsultak, s nem hozhattak valódi gyógyírt. © Készséggel szól Kádár János karakteréről, személyiségjegyeiről, korlátáiról, hozzátéve azt, hogy nem folyvást felhőtlen kapcsolatuk ellenére is mindvégig nagyra becsülte őt. — Bensőből fakadóan puritán alkatát nem véletlenül tisztelték annyian. Egyszer^ meglátogatott Miskolcon. Ő igényelte azt, hogy összejöjjünk. Olyan vacsora után jött, amelyet a franciás ételek jellemeztek. Meg is jegyezte: jólesne egy pogácsa. Nem volt könnyű dolga, hiszen először le kellett szerelnie, félre kellett állítania azt a katonai kört, amelyik az ’56 előtti Rákosi-rezsimet sóvárogta vissza. Számos újítástól azonban viszolygott. Azt hitte, felszíni kezeléssel is orvosolhatók a „sebek”. Azon kevesek közé tartoztam, akik előtte sem rejtették véka alá álláspontjukat. Amikor a változás elkerülhetetlenné vált, nekem kellett jó néhány intézkedést sürgetnem. Mindig az apparátus „lázadására” hivatkozott. Különösképp akkor, amikor felkértem, hogy vonuljon vissza, mondjon le a főtitkárságról, s legyen elnök. S ezt a periódust követte a többi. A vízválasztónak számító 1988. májusi kongresszus előtt és alatt nem akart beleegyezni a politikai bizottság tagjainak teljes cseréjébe, legfeljebb egyet menesztett volna. Mondtam neki: ez nem elég. Nem hitte el, csak akkor döbbent meg, amikor már látszott, hogy a gárda - Aczél György kivételével - nem kerül be a KB-ba, azaz semmiképp sem juthat tovább. Jelezte: ez így nem jó, csináljak valamit. Azt feleltem: hamisítani nem lehet, de nem is vállalnám. A szituáció annyira megzavarta, hogy amikor megszavazták főtitkárságomat, elfelejtett szót adni nekem. Ezt követően is jó néhányszor diskuráltunk, próbáltam megértetni vele, hogy számítunk rá. Feltétlenül hangsúlyoznám, hogy jelen pillanatban is nagyra értékelem, s ez így lesz a jövőben is. Elterjedt például az a hiedelem, hogy nem néz televíziót. A legenda születéséhez neki is köze volt. A tény az, hogy az olvasás vonzotta, kötötte le, de azért a készülékhez sem lett hűtlen. Amikor osztályvezetőként hozzám tartozott az intézmény, nemegyszer műsorokat említettem, s ekkor kiderült, hogy a legtöbbet látta. Az azonban idegesítette, ha ízléséről faggatták. Megjegyezte: a programokat a lakosság kívánságaihoz kell méretezni, s nem az ő elképzeléseihez. E téren is megmutatkozott póztalansága. © Miniszterelnökként hatványo- zódott felelőssége. Érthető, hiszen ekkortól tőle is függött, miként alakul a hazai história. Vajon kellőképp mérlegelte-e: kínálko- zott-e több alternatíva?- A parti a két nagyhatalom vezéralakjai között dőlt el. Méghozzá az USA javára. Világossá vált: a dermedtség nem kiút. Elvtársaimmal együtt az úgynevezett modellváltást szorgalmaztuk. Úgy véltük: átmenet nélkül - ez némi esélyegyenlőséget is garantált volna - nem képzelhető el egy másfajta éra zökkenőmentes létrehozása. Csak egy példát: nem biztosítottunk volna 40 százaléknál nagyobb részesedést a bel- és a külföldi tőkének, valamint a kistulajdonosoknak. A nagyobb hányaddal továbbra is az állam sáfárkodott volna, de más, racionálisabb, gyümölcsözőbb tervek szerint. Napjainkban is állítom - az azóta történtek hitelesítik ezt -, hogy ez a nép így elkerülhette volna a megrázkódtatások jelentős részét. Nem rajtam múlott, hogy más irány diadalmaskodott. Kintről — itthon Palmer nagykövet úr osztotta a lapokat - más tempót szabtak. Olyat, amely- lyel nem szándékoztam azonosulni. Utalok arra, hogy nem kevesen megróják azért, hogy fegyveres akciókkal fenyegetőzött. Felszabadultan derül, s meggyőző ellenérveket említ:- Efféle eszembe sem jutott, mert ostobaság lett volna. Lehetőségem volt, de elvetettem, mert ellenkezett mindenféle realitással. Mit nyertünk volna? „Legjobb” esetben is fél esztendőt, ugyanis egy operett-ország nem akadályozhatja a folyamatokat. Cseppnyi szigetként nem mentünk volna semmire. Azt csak hozzáteszem, hogy a história ritmusát képtelenség zsibbasztani. Mellesleg ettől függetlenül sem lövettem volna senkire, de az előbbi adalékok e vallomásnál beszédesebbek. így aztán: bár indíthattam a rajtot, elálltam az események útjából. Nem támadt űr. Jelentkeztek mások. O Egy kissé elmélázik az MSZP-s nyitánnyal kapcsolatban.- Földönjáró lévén tapasztalhattam: egykori kollégáim nem számítanak rám, hiszen csak elvi segítséget emlegettek. Tudomásul vettem, s átadtam a terepet. Talán ott tévedtem, hogy az alakuló kongresszusról - elvbarátaimmal együtt - nem vonultam át egy másik terembe, hogy mindjárt megteremtsük a Munkáspártot. Ezen persze ennyi idő múltán nem nagyon érdemes meditálni. Az igaz viszont, hogy küzdelmes volt a továbbhaladás, holott nem a régi MSZMP örökségét vittük tovább, hiszen a vétségeket elítéltük. Megkértek: irányítsak, legyek az elnök. Nemmel feleltem, mert azt hittem - ma sem vélekedem másképp -, hogy kiemelkedő pozíciók jussanak új arcoknak, s ne azoknak, akik egykor exponálták magukat. Ezért távoztam a KB-ből is. Szimpla tagként tevékenykedem - már amennyire egészségi állapotom engedi -, mert bármennyire, is furcsán hangzik egyeseknek, jelenleg is kommunistának tartom magam, s ha társaim, barátaim jobbító ötleteket várnak tőlem, akkor nem fukarkodok ezekkel. Az úgynevezett rendszer- változás kérdésköre továbbra is izgatja, s élénken reagál 1995. történésére, amelyek aktuális háttérzenét adnak ezeknek az óráknak.- Nem ódzkodtam a különböző pártoktól, szívesen tárgyaltam volna velük. Antall úr levélben igényelte ezt, de hát ezzel zárult is a kör. Pozsgay Imre hivatalosan is összejött vele, ám amikor tájékoztatást kértem tőle, ekként felelt: csak véletlen volt az egész. Ebből mindent megértettem, ő már réges-rég más terveket kovácsolt. Távol áll tőlem, hogy bántsam, hiszen végtére, ha fura módon is, de csak hozzájárult ahhoz, hogy tisztázódjanak a frontok, s megvilágosodjék számomra, hogy mi a szituáció. Egyébként neki se teljesültek vágyai, s panaszkodhatott is emiatt. Nem méltatlankodom a híres bejelentés miatt, az viszont aligha vitatható, hogy akkor lépett - megegyezésünk ellenére -, amikor Davosban tartózkodtam. Mindegy, ezt választotta, s mindnyájan adózunk azért, amit csinálunk, s egyszer mindenképp belenézünk abba az egyáltalán nem torzító tükörbe. Akkor is, ha politikusok vagyunk vagy voltunk, akkor is, ha ez a lehetőségek „tudománya”.- Több párttól később is eljöttek ide. Afféle helyzetértékelést reméltek. Nem csalódtak, de javaslataimat félredobták. Az viszont aligha vitatható, hogy sokáig megfigyelők, ügynökök köröztek errefelé, pedig hát vadászpuskámat is elvették, holott ezzel senkinek sem árthattam volna. Érdekes: úgy belekábultak a hatalomba, hogy meglepetésként érte őket nagyarányú vereségük. Alkalmakat szalasztottak el, történelmieket. Nem értették meg, hogy a Horthy-rendszert még külsődleges jegyeiben sem kívánja vissza a polgárok zöme. A harsány magyarkodás se keltett tetszést, mert ezt a nemes érzést szívünkben őrizzük, s nem kürtöljük folyton világgá, hiszen az agyonhasznált szavak megkopnak, s mögötte sorvado- zik a tartalom. Hajdani „híveink” egy része főkliensükké vált, de hát ezek a figurák mindjárt jelentkeztek az MSZP-nél is, természetesen a húsosfazék-szemlélettől vezérelve. Szóba kerül a mai kormányzat, a Bokros-program. Higgadtan, tárgyszerűen fogalmaz.- Nem ártana okulni a mi tévedéseinkből. Határozottan állítom: nem lehet úgy vezetni, hogy mindentől begyulladunk, s teljesítjük a Nemzetközi Valutaalap urainak diktátumát. Nemet is lehet, és kell is mondani. Az kétségtelen, hogy nélkülözhetetlenek a megszorító intézkedések, csak az az aggasztó, hogy a pillanatnyilag beígértek nyomor- fakasztóak, s hozzájárulnak a középosztály fokozatos lemorzsolódásához, s az igen szegények még erőteljesebb nélkülözéséhez. A megvolt erényeket - ezek közé tartoznak a szociális vívmányok - nem szabad eldobni, mert ez rossz közhangulatot, feszült társadalmi légkört szül, bizonyos rétegeknek semmiféle perspektívát nem teremt. Itt a kétezer forintos tandíj. Nem ez a summa a fontos, hanem az, hogy a pénz szelekciós ereje épül be a rendszerbe, s bizony kizárhatja az érvényesülésből a valódi tehetségeket. Igen fájdalmas dolog az ilyesmi... © A holnapokat is pásztázzuk, azt firtatva, hogy mire számíthatunk.- Nem vagyok naiv. Tudomásul veszem - másokkal együtt -, hogy ebben a közép-európai térségben jó sokáig honol majd a kapitalizmus úgynevezett szegény változata, amely nem elsősorban a kiugró képességeknek teremt zöld jelzést, hanem a nyerészkedőknek, az ügyeskedőknek. Mégis remélem, hogy eljutunk addig, amikor az előbb már említett szociális elemek, ha megcsonkítva is, de csak stabilizálódnak. Különösképp a gazdaság lényegesen megélénkül. Na, ez nem hamar lesz. Persze, nem vagyok borúlátó, de szerintem két-három generá- ciónyi távolságra. Mégis hiszek abban, hogy a jövő csak a szocializmusé. Nem azé, ami volt, hanem annak megtisztult, jóval korszerűbb változatáé, amely magába építi a leghaladóbb államok hagyományait, értékeit, s megteremti azt a rendet, ahol az egyének kibontakozhatnak, felhőtlenül boldogulhatnak. Ézért élek, munkálkodom, akkor is, amikor délelőttönként a ház körül kertészkedem, amikor délutánonként társaimmal disputá- zok, amikor halálom utáni megjelenésre rendelem emlékirataimat. Bízva abban, hogy számosán okulnak belőle, hogy az utókor indulatoktól mentesen mondja ki majd a verdiktet. © Búcsúzóul az egyetlen etikai iránytűről, a nem ártás, a segítés elvéről és gyakorlatáról esik szó. Hallgatom, s közben az jut eszembe, hogy folyvást változunk. Nem az érdek és a karrier serkentette pálfordulásokra gondolok, hanem azokra, amik odabenn a lélekben akkumulálódnak. Előttem egy változatlanul határozott, de megállapodott ember, akitől már idegen a kozmetikázás. Ahonnan ő néz vissza, ott már semmi nyoma a csak- azértis rózsaszínre festésnek. Elkészítette számvetését, azt, amit majd az utánunk jövők értékelnek. Ahogy kiemeli: a részrehajlás nélküliek, a precíz adalékokat megfontoltan elemzők. Megint visszacsatolunk a türelemhez, a megértéshez, s a bajbajutottak felkarolásának íratlan, de valamennyiünkre kötelező regulájához. © Ebben a diszkréten közelítő tavaszban ez az, amivel maradéktalanul egyetértek. S azt hiszem, nemcsak én. Pécsi István
