Heves Megyei Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-29 / 100. szám

1995. április 29., szombat Hétvégi Magazin 9. oldal Anekdota-morzsák M ájusban édes illatot érzünk. Halvány nap­sugár melengeti ar­cunk. Amerre járunk, zsendül az élet. Fák, bokrok zöld me­nyegzői ruhát öltenek. Fejükre fehér fátyol borul. Tavasz van. Virágzik ősanyánk, a Föld. Szépségbe öltözik a természet. Elfelejtjük a szorongó telet, amelynek éles nyilai arcunkat, tüdőnket szúrták. Egy régi-régi május jut eszembe. Vasárnap, ebéd után elmehettem a titokzatos er­dőbe. A falunál egy szinttel lejjebb, az ártérben zöldeilt az erdő. Valódi erdő volt, nem bánatosan bólogató fűzfák vagy lebecsült nyárfák alkot­ták. Tölgyerdő volt, ha csak mocsári tölgyek magaslottak is nyirkos talaján. Mindjárt meg kell mondani, hogy a nyárfák sem voltak ab­ban az erdőben közönséges fajták, amelyek néhány évi szorgalmas növekedés után el­utaznak a papírmalomba. Nem bizony! Azok a nyárfák öre­gebbek voltak, mint a nagy­apám nagyapja. Olyanok vol­tak, mintha megőszültek volna. Fehér volt a törzsük. Levelük alul ezüstfehér, felső oldaluk mohos zöld. Szép fák voltak. Ha nyári vihar vagy őszi szél belekapott vitorlá­jukba, ezüstfehéren bólogat­tak. Ha a szél elült, fenn a ma­gasban akkor is szelet éreztek. Leveleik akkor sem maradtak nyugodtak. Halvány remegés rázta a hatalmas lombkoronát. Levelük zizegett, mint az eol­MÁJUS hárfa. Ne nézzük le a hajdan­volt óriás nyárfákat, mert min­dig egy érzékeny, gyengéd remegés hullámzott rajtuk vé­gig­Nem kell elárulnom, miről van szó. A régi műdal örökre emlékezetessé tette őket racio­nalista, technikai világunkban: Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele... Gondoljunk a vízpart sze­relmeseire, a füzekre. Mert az erdő mellett folyt a Sajó, a sze­szélyes folyó, amely minden évben megkövetelte áldozatát, egy gyermeket vagy egy nagy­fiút. A lányok féltek tőle. De meg is fizette az évi áldozatot. Tavaszi áradása csodaszép gyepszőnyeget borított a rétre, amely tele volt a legszebb vi­rágokkal. Illata akkor páráit fel, amikor lekaszálták. A rét akkor legillatosabb, amikor kaszálják, akkor adja ki il­lat-leikét. A fűzfák olyanok voltak, mint az udvari bolond, aki púppal a hátán beleszeret a ki­rálykisasszonyba. Ez a szere­lem nem III. Richárd szerelme volt. A fűzfák szerelme örö­kös, hasztalan sóvárgás. Lábu­kat görcsös gyökerek bilincsel­ték a földhöz. Keskeny leve­lükkel, üde zöld, hosszú hajtá­sukkal hiába nyújtózkodtak a királykisasszony, a víz felé. A fenséges némaságban suhant el útján, csillámló uszályát maga után vonva. Szegény fűzfákat semmibe vette, amik azért megtették, amit tudtak, magukba szívták a folyó felett lebegő hűvös, tiszta párát. Csak ennyi jutott a reményte­len szerelmeseknek. Se fájuk, se árnyékuk, se szép levelük. Reménytelen sóvárgás volt életük. Ne feledkezzünk meg a fe­jedelmekről, a tölgyekről. Napimádatuk magasan hordta előkelő lombkoronájukat. Tölgyfalomb! Címerpajzsos dísze, tábornok rangjelzése. Előkelő nyugalommal nézel az alattad halkan nyüzsgő világra. Hangyák futkosása, szarvas­bogár repülése, madarak fé­szeképítése, tavaszt hívogató hangja. Nyüzsgő, surranó, cir- pelő, zsongó világ. Tölgy vagy, kihez nem ér fel a törpék mocorgása. Nyúl, fácán, vad­galamb alig észrevehető szá­modra. Velük találkoztam - erről szól bennem az emlékek fuvo­lája. Vasárnap. Tavasz. Meleg. Kíváncsi izgalommal retteg­tem, szeretnék lemenni az er­dőbe. Szüleim mosolyogva mondtak igent, sőt biztattak. Nem kis csodálkozásomra, mert máskor úgy óvtak, mint egy kis őzgidát Menjél csak, sok ibolya van a zsinór-út mentén. A zsinór-út hosszában szelte ketté az erdőt. Érdemes ezt a szót megjegyezni. Ma nyila­déknak mondanánk. Itt meg­elégedtek az erdei munkások adta névvel. így születnek a szavak! Soha, sehol nem hal­lottam ezt a szót; azért írtam ide. Elindultam tehát egyedül, kis gyermek a nagy erdőben. A madarak már hallgattak. A fák jóllakottan nyújtózkodtak. A fátyolos tavaszi napfény fák, bokrok közein világított át. Csak az út mellett merész­kedtek elő a bokrok. Minden zizzenés megremegtette gyer­meki szívemet. Tudtam, hogy ebben az erdőben farkas nem tanyázik. A magány mégis szorongatott. Körbepillantva óvatosan lépegettem, amíg meg nem láttam a bokrok alatt szerényen mosolygó ibo­lya lila szemét. Félelmem elmúlt. Nemsokára nagy cso­kor ibolyát szorongattam. Az­óta soha nem éreztem ilyen il­latot. A csokor elhervadt, illata elszállt. Vele szállt az otthoni vasárnap dél­után. Hol van már az erdő? Hol vannak az égbe nyúló töl­gyek? Hol vannak a rezgő nyárfák? Hol vannak a fűzfák, a szerelmes koboldok? Hol van a folyó, a szeszélyes ki­rálykisasszony? És hol van az a kisfiú, aki ibolyát szedett egy májusi délután? ,,No de hol a tavalyi hó?” Miklós Béla Tenk község forró hangulata, és Rajk László volt belügyminiszter szerénysége? Sokakban felmerül a kérdés, hogyan állítható párhuzamba Tenk község társadalmának mai forró hangulata, és Rajk László volt belügyminiszter szerénysége? Pedig lehet, és ebből a mai érdekeltek csak tanulhatnak. Manapság sokat olvasha­tunk a Heves Megyei Hírlap hasábjain megyénk ezen szép kis községének hangulatáról, melyre kívánkozik az a forró hangulatos esemény felele­venítése, mely közel ötven éve történt meg ott, melyhez kapcsolódik a letűnt Rá- kosi-kor egyik áldozatának szerény jellemvonása. Tenk sok évszázadra visz- szatekintő történelmi múltú település, mely felszabadulá­sunkig mindig a volt földes­urak igájában szenvedett, és csak a volt fasiszták kitaka- rodásával indulhatott el a szabadság sokat ígérő útján. Lakosai addig - földesurak kivételével - mezőgazdasági dolgozók, családok, summá- sok stb. voltak, akik az 1945-öt követően példamu­tató egyetértéssel és merész­séggel álltak szembe a Rá- kosi-féle önkénnyel. Tenk az egykori földesúri központ, nagy uradalmi tele­pülés, tanya volt akkor. Egy­szerű, földhözragadt paraszt­sága, a cselédek és egyéb mezőgazdaságiak már a Horthy-rendszerben is öntu­datos harcot folytattak jogai­kért, elsősorban a földesúrtól valq függetlenségért, s nem utolsósorban az önálló köz­séggé alakulásért. Kitartó, egyetértő küzdel­mük eredményeként Rajk László belügyminisztersége idején szabad utat nyertek az önálló községgé alakuláshoz. A Hevesi Járás Nemzeti Bizottsága és járási főjegy­zője készítette fel a települést ezen sorsdöntő aktusra. Mi­után minden anyagi és politi­kai előfeltétel biztosítva volt, felvetődött a kérdés: mi le­gyen az új község neve? A járási Nemzeti Bizottság - melyben mind az öt akkori demokratikus párt képviselve volt - hosszú vita után, a kommunista párt javaslatára a Rajkfalva nevet fogadta el. Akkor, különösen vidéken még töretlen volt Rajk nép­szerűsége. Eljött a nagy nap. Nyilvá­nos népgyűlésre gyűlt össze a település lakossága, a járási Nemzeti Bizottság és a járási pártok vezetői. A régi ura­dalmi kastélyban szorongtak, még az ajtón kívül is. A Himnusz elhangzása után a járás főjegyzője rövid törté­nelmi visszaemlékezés után a Rajkfalva nevet javasolta. Az éljenzés és a taps he­lyett azonban néma csend volt a válasz. Hosszú bizta­tásra Tenk kommunista párt- titkára hangos szóval fejezte ki a lakosság egységes tilta­kozását, a tömeg élénk és za­jos helyeslése közepette. Sze­rinte: „Ez a név: Tenk, olyan évszázados történelmi múlt­tal rendelkezik, hogy ezt a helység lakossága egyértel­műen meg védelmezi, és nem adja hozzájárulását a múló névváltoztatáshoz. Minden tiszteletük Rajk Lászlóé, de nem szeretnék ma élő nagy­ságok nevét adni. Annyi szomorú példát tapasztaltak már, Gömbösfalva és hasonló más, múló nagyságok név­adásáról, és nem szeretnék ilyen helyzetbe hozni közsé­güket. Tenk község dolgozói tiltakoznak minden élő nagy­ságról való elnevezés ellen, még Rákosi neve ellen is!” Ezt azonban már nem tudta türelemmel elviselni a kommunista járási párttitkár, sem a rendőrkapitány. A tö­meg helyeslésével kísért fel­szólalás elhallgattatására rendőreikkel kezdték a töme­get eltávolíttatni, a helyi kommunista párttitkárt, mint veszedelmes fasisztát megbi­lincselve elvezettetni, mert aki így gondolkozik, csak megrögzött fasiszta lehet. A visszamaradt kisebb lét­számú csoportnak ezt az in­cidenst, mint fasiszta provo­kációt jellemezték, és köve­telték az ottmaradtaktól, hogy egyhangúan Rajkfalva mellett döntsenek, mert ez sok száz évig, talán örökre a hely dicsőségét hirdeti. Bár sokan elsomfordáltak, de megszületett a Rajkfalva el­nevezés. Szerencse, hogy ez nem múlhatott az akkori helyi ha­tóságokon. A döntéshez a belügyminiszter jóváhagyása volt szükséges, mely hivatal- szérűén „nem járulok hozzá” volt. Rajk László szerény jelle­mét tanúsítja a járási Nemzeti Bizottsághoz és a járási fő­jegyzőhöz intézett magánle­vele, mely többek között így szólt: „Nagyon köszönöm a helység lakosságának meg­tisztelő bizalmát, de ezt nem fogadhatom el. Nem vagyok híve annak, hogy ma élő személyekről helységek, ut­cák, terek stb. neveztessenek el. Egyébként Tenk elneve­zés olyan ősrégi történelmi név, amit vétek lenne ma élő személyek nevére, így a ne­vemre is változtatni. Kérem elnézésüket, hogy eme meg­tisztelő szándékot elutasítom, és legyen szíves a titkár úr és a járási főjegyző úr hálás kö- szönetemet és nagyrabecsü­lésemet kifejezve az új köz­ség lakosságának ezt tudo­mására hozni. Legyen az új község neve továbbra is ez a szépen hangzó Tenk. Sok si­kert és eredményt kívánok ezen új község lakosságának. Rajk L. belügyminiszter.” A sok siker és eredmény az ősrégi Tenk név fenntar­tása mellett valóra vált. A régi földesúri birtokból mára megyénk egyik legszebb fej­lődő kisközségévé vált. Kár, hogy a ma vezetői a lakosság régi egyetértéséről elfelejtkezve káros vitatko­zásra, személyeskedésre vesztegeti és gyengíti alkotó erejét. íme, ez a tanulság Tenk község mai forró han­gulata és Rajk László sze­rénysége közötti párhuzam­nak. Dr. Géresi Ákos volt járási Nemzeti Bizottság titkára és járási főjegyző Húsvét táján, koplalásaink kö­zepette az a honmentő ötletünk támadt, hogy vállalatunk, a MAFIRT - Magyar Filmipari Rt. - dolgozóinak táplálkozási gondjait önálló zöldségkerté­szettel fogjuk enyhíteni. Lázas lelkesedőkből és kétes szakér­tőkből akcióbizottság alakult, és elhatároztuk, hogy vasárnap terepszemlét tartunk a zöldöve­zetben, szerzünk egy elhagyott parcellát, megmunkáljuk, ve­tünk, palántázunk, s hamarosan ropogtathatjuk a vitamindús friss salátát, zöldhagymát, ret­ket, miegyebet... Kölcsönkapott vállalati autón- a benzint „maszek” szereztük- vasárnap reggel kipöfögtünk Zugló végébe. Reggeltől késő délutánig szíttuk a jó kora tava­szi levegőt — ez volt az egyetlen haszna a kirándulásnak, mert a földfoglalás nem sikerült. Megelőztek bennünket. Az okos szó és a napfény munkára serkentette az embereket - fil­mesek, fotósok, rajzolók, toll- forgatók helyett: ezekből állott a mi akcióbizottságunk - bele­való emberek; munkások, pa­rasztok, kertészek túrták-tűz- ködték a földet. Beletörődtünk a változtatha- tatlanba, talán meg is könnyeb­bültünk kissé, hogy a szokatlan feladat terhei akaratunkon kívül elhárultak vállunkról. Kerekez­tünk visszafelé a Rákos-patak mentén, egyszer csak Byssz Róbert - az azóta elhunyt jeles karikaturista, s mint mesterhor­gász, akcióbizottságunk egyet­len élelmezési szakembere - kidugja a fejét az autó ablakán, és felkiált:- Állj! Oda nézzetek! Az autó megáll, oda nézünk, amerre Byssz mutat, s látjuk, hogy egy hónyomokkal lepett táblán egy magányos ember szántogat. Szánt ám, de mivel? Ekével, persze, de az eke előtt nem ló lépked, nem ökör bal­lag, nem traktor pöfög - hanem teve himbálózik. Teve bizony, kétpúpú teve szántott Zuglóban 1945 tava­szán, kötőfékből eszkábált szerszámmal az eke elé fogva, s hallottuk, amint az eke szarvát szorító gazda, madzagostorral meg-meglegyintve a teve farát, rákiáltott:- Gyüte! Gyüte, Sárga! Gyüte!- Árpád apánk bejövetele óta nem láttam ilyet - szóltam oda elhűlve Byssznek, de ő máris kijavította tudálékosságomat:- Mert nem figyeltél. A hon­foglalókkal bejött tevék ivadé­kai még századokig szántogat- tak a Duna-Tisza közén. S fel­jegyeztetett, hogy III. Béla ki­rály három gyönyörűséges te­vét ajándékozott a keresztes hadaknak.- Jó, jó - morgok csendesen,- de azóta eltelt vagy nyolc év­század. Ez a zuglói teve aligha származik egyenes ágon az Ár­pádok kortársaitól. Meg is kérdezem a rákosi szántótól:- Hol szerezte ezt a tevét, elvtárs?- Nem szereztem - mondja -, a front alatt ide menekült.- Talán az állatkertből? - ta­lálgatja egyikünk.- Onnan nem - okoskodik a másik zöldkertész-jelölt -, mert az állatkertben tizenegy állat kivételével minden élőlény el­pusztult. Az életben maradottak között pedig teve nem volt.- Akkor valami vándorcir­kuszból kódorgott el - sak­kozza ki Byssz Robi, s erre a tevehajcsár magyar felkapja a fejét:- Az lehet, mert amikor enni adok, mindig térdet hajt, mint valami templomos nénike... Szalad hátra a pajtába, marék szénát hoz, megkínálja a siva­tag hajóját:- Egyél, Sárga! A teve óvatosan behajlítja mellső két lába ízületeit, s fi­noman fél térdre ereszkedik. Vastag szájlebenyét hátrahúzza sárga fogairól, és vidáman rö­hög. Gazdája megveregeti a púpját, erre megint felemelke­dik, s indul az ekével. Mi meg gázt adunk a motor­nak, s pöfögünk Pest felé. De a tevekaland tovább foglalkoz­tatja a fantáziánkat. Hallom, hogy Byssz csendesen dúdolgat mellettem. Azt énekli:- Szeretnék szántani - hat tevét hajtani... *** Március 15-i emlékünnepély a felszabadult Magyarországon — az Orvos-Egészségügyi Dol­gozók Szakszervezetében. Néhány, versmondásban is jeleskedő művészünk ilyen ün­nepnapon már húsz évvel ez­előtt sem tudta kielégítően be­osztani az idejét. Major Tamás­nak jó néhány helyen kellett még fellépnie, tehát ahogy vé­gére ért dübörgő tapsokkal ju­talmazott szavalatának, búcsút vett az ünnepséget megnyitó dr. Weil Emiltől, és sürgősen távo­zott. A Major után következő énekművész produkciójának vége felé, úgyszólván az utolsó percben „futott be” a soros sze­replő: Horváth Ferenc. Parolá- zott Weil Emillel, s már ott is volt a dobogón. Meghajtotta a fejét, pillanatig koncentrált, az­tán belefogott a versbe. Szűnni nem akaró tetszésvihar, a mű­vész még ki sem tudja fújni magát a rögtönzött művészszo­bában, Weil dr. erélyesen no­szogatja:- Ferikém, még valamit...! Hallod...? Követelik. Horváth Ferenc visszaindul. Amíg ismét a dobogóra ér, meggondolja: olyan Petőfi-köl- temény kellene most ide, amit a felszabadulás előtt ritkán sza­valtak... Izzó, elragadó, felkor­bácsoló, utat mutató. Már kint is áll, már mondja is a címet: A XIX. század költői. Furcsa, de úgy tűnik, mintha bejelentését némi fanyalgással fogadnák. Lehet, hogy nem is­merik a verset...? No, majd a végén! Utána feltűnően mérsékelt a taps. Horváth Ferenc elkókadva vonul le az emelvényről. Weil Emil vigasztalóan szorongatja a kezét:- Ferikém, igazán kitűnő volt. Köszönöm. Ami a XIX. század költőit illeti, az bizony kínos véletlen. Ugyanis az imént előtted Major Tamás ezt már egyszer elszavalta ráadás­nak! *** Pest megye budai járásának volt párttitkára 1945-ben Do- bozy Imre író. Lelkes, hősi idők voltak azok, sok munkával, sok küzdelemmel és sok szónoklás­sal. Annyi rengeteg volt a be- szélnivaló, hogy a tettek néha elmaradtak a szavak mögött... Karácsonypusztára indult beszámolót tartam Dobozy, az egykori uradalmi cselédekhez, akikkel együtt töltötte gyer­mekkorát. Már csak ezért is kü­lönös gonddal készült fel az előadásra. A szabványos bevezető sza­vak után rátért a külpolitikai helyzetkép felvázolására. Javá­ban fejtegette a reakció mester­kedéseit, amikor felállott a he­lyi alapszerv titkára, egy szálas karácsonypusztai legény: Ju­hász József.- Te, Imre - mondta a régi cimborának -, én kiszámítot­tam: ahhoz, hogy kimehessünk dolgozni a földekre, nekünk pontosan 97 pár bakancsra van szükségünk. Szerezd meg ne­künk a 97 pár bakancsot, utána aztán megtarthatod a beszámo­lót... (Békés István: Legújabb magyar anekdotakincs)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom