Heves Megyei Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-22 / 45. szám
6. oldal Az Olvasók Fóruma 1995. február 22., szerda Alapítvány Bátorban Hogy megújuljon a szent hajlék Úgy tűnik, a telefon igencsak drága , jószág" A Matáv Rt. „védelmi pénzt” követel...? FOTÓ: KAPOSI TAMÁS Matáv Rt. Vezérigazgatójának Tisztelt Vezérigazgató Úr! Alig egy órája bontottam fel a Matáv Rt. értesítését tartalmazó levelet: arról értesítenek, hogy azért a szolgáltatásért (nemzetközi távhívásból való kizárás), amiért az egyszeri átállásból fakadó díjat már kifizettem az esedékességkor, mostantól — pontosabban március 1-jétől - folyamatosan havi díjat (200 Ft + áfát) fogok fizetni. Ha tetszik, ha nem! Olyan szolgáltatásért kell évi 3000 Ft-ot fizetnem, amit tulajdonképpen nem veszek igénybe - hiszen nem telefonálok külföldre. Vagy talán épp ez a baj? Nem hozok elég bevételt a Matávnak, amiért kizárattam magam a nemzetközi távhívásból? A Matáv pedig olyan dologból szerez jelentős bevételt, ami gyakorlatilag semmibe nem kerül. (Ezt bizton állíthatom, hiszen a díjelszámolásnál voltak szívesek felvilágosítani arról, hogy a Matáv Rt.-nek nincs már semmi dologi kiadása ezzel kapcsolatban.) Akkor mire véljem ezt az egészet? A Matáv Rt. „védelmi pénzt” követel tőlem!? Azért írom ezt, mert nem tudom máshoz hasonlítani, mint a bűnözők agyában fogant gondolathoz, miszerint keressünk pénzt munka nélkül. Természetesen jól tudom: hasztalan feltűnősködés az ilyen levél, a Vezérigazgató Úr nem fogja visszavonni a 4/1995. sz. utasítását. Talán nem kellene idegesnek lennem. Talán le kellene mondanom a letiltást. Talán vissza kellene adnom a telefont... Vezérigazgató Úr! Tud Ön nyugodtan aludni? Bizonyára igen. Gondolom, az Ön havi jövedelmét még sok havi 250 forinttal meg lehet terhelni anélkül, hogy megérezné. Az enyémet már nem. Már látom, mi következik majd. írok egy levelet a helyi irodának, és visszavonom a letiltást. Ezért megint fizetni fogok. (Mi mindenért csak fizetünk?!) Ezennel utat adok a vonalkalózoknak sok száz társammal egyetemben, akik követik a példámat. És lehet, hogy ez a cél. A Matáv jelentős bevételtől esett el. És itt most ne firtassuk, mert nem lehet bebizonyítani, miért születtek és születnek olyan telefonszámlák, amelyek nem reálisak. Tény az, hogy újra megnyílnak a kapuk a gyerekek, kamaszok, vagy/és a vonalkalózok előtt. Kíváncsi vagyok, Vezér- igazgató Úr, mit találnak ki legközelebb. Ezt a támadást még - kis szerencsével - ki tudom védeni. De - gondolom - van még a tarsolyukban egy-két ötlet. Remélem, tévedek! Megfordult a fejemben egy gondolat. Vajon hány előfizetőnek kellene visszaadnia a vonalát, hogy rájöjjenek: társak vagyunk, és a társak függnek egymástól. Nemcsak mi, előfizetők a Matáv Rt.-től, de fordítva is! Perge Tibor Füzesabony Forduljanak hozzánk bizalommal, keressék a Hírlap olvasószolgálatát! Tisztelt Adományozók! Kedves Testvéreink! A Bátori Katolikus Egyház- közösség 1994 tavaszán alapítványt hozott létre, amelynek egyik célja az 1972-ben felszentelt templomunk felújítása. A honfoglalás közelgő 1100. és községünk fennállásának 700. évfordulójára méltó módon álljon a jövőben Istennek e szent hajléka. Az alapítvány nyitott, ahhoz bármely magyarországi vagy külföldi természetes és jogi személy csatlakozhat. Kérjük mindazokat, akik e nemes céllal egyetértenek, s ezért anyagi áldozatot is készek vállalni, lehetőségeikhez mérten templomi gyűjtésekkel és az alapítványba történő befizetéssel támogassák az újjáépítést. A Hírlap február 15-i, Még egyszer a szemétszállítási díjról című cikkében foglaltakat az alábbiakban helyesbítem: Utolsó előtti bekezdés helyett: „az illetékesek közül a polgármesteri hivatal részéről február 13-án a helyszínen megjelent Ágostonná előadó és Mályinkó Zoltán a komposztálást, valamint a hulladékgyűjtést megtekinteni, hogy - ha azt jónak találják - közkinccsé tegyék. ígéretet kaptam - s erre Tisztelt Szerkesztőség! Az 1995. január 16-án megjelent - „Hivatalosan engedélyezett, jóváhagyott rablás...” című -, valamint a február 1-jén megjelent - „A helyszíni számla jogos volt” c. - cikkekre szeretnék reagálni. Szabó Antal úrnak van igaza, nem pedig Önnek, tisztelt Kovács Ottó Úr! S hogy miért? Mert Ön nem arra válaszolt, amit Szabó úr sérelmezett. Mert az egri Tigáznak Szabó úr lakásáig gépkocsival 275 forintba kerül a kiszállása (benzin, gk.-használat, km, stb.). Jóllehet, a szerelő négy házzal odébb is felszámolja a kiszállási - fent említett - összeget a számlán! Mert egy 10-15 perces munka díja (anyagköltség nélkül) 825 forint. Ezek igazak vagy nem?! Az adományok - amelyekről természetesen igazolást adunk - a személyi jövedelemadóból leírhatóak. E nagy vállalkozás számára szóló adományokat hálás szívvel köszöni: a Bátori Római Katolikus Egyházközösség Alapítványi Kuratóriuma. Levélcím: Bátor Római Katolikus Egyházközösségért Alapítvány. 3336 Bátor, Hunyadi út 36. Számlaszám: Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Bank Rt. Eger 359-98000/ 725-13733-7. * Az alapítvány létrehozása azt a célt szolgálja, hogy mielőbb rendbe lehessen hozni a bátori római katolikus templomot a fentebb már említett kettős jubileum idejére. magam is vállalkozom hogy a városi televízión keresztül ismertetni, illetve népszerűsíteni kívánják a hulladékfeldolgozás (komposztálás) és -gyűjtés (szelektált) módját. Mivel a cikket korábban leadtam, mint ahogy az értesítést megkaptam, ezért a polgármesteri hivataltól elnézést kérek. Sajnos, a jogtalan díjat ennek ellenére is meg kell fizetnem. Majoros Bernát Eger, Móricz Zs. u. 20. Igenis, ez „hivatalosan engedélyezett, jóváhagyott rablás”...! Biztos vagyok benne, hogy Szabó úr nem Önre és szerelőjére gondolt akkor, amikor a sérelmét leírta - mármint a „rablást” illetően -, hanem a Tigáz Rt. Ipari Szolgáltatás Norma- és Díjjegyzéke készítőire, akik - úgy látszik - nem itt, a Földön, nem Magyarországon és nem Egerben élnek, és főleg nem a mindennapi, keserves élet sűrűjében! Ugyanis velem ugyanez történt 1994 tavaszán, amikor a Tigáz szerelője egy 30 perces, a gáztűzhelyemen végzett - anyag nélküli - munkáért 2800 forintos számlát készített! Ezért nekem nem három, hanem tíz napot kellett koplalnom, sőt éheznem! (Hiszen kisnyugdíjas vagyok). Tisztelettel: Varga István Eger, Csokonai u. 22. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Adott esetben a levél szerzőjének nevét és címét nem közöljük, de a levelet - a közérdeklődésre való tekintettel - ismertetjük. Kérjük olvasóinkat, bármilyen gondjukkal, problémájukkal forduljanak hozzánk bizalommal. Egyben szeretnénk olvasóink figyelmét felhívni, hogy szerkesztőségünk nem kívánja a döntőbíró szerepét betölteni. Az általános eljárás az, hogy mindkét felet meghallgatjuk, és mindkét véleményt közöljük. Púp-e a kultúra? Búcsúzunk a Heves Megyei Szakszervezetek Grónay u. 7. sz. alatti helyiségétől, amely az utóbbi időben - mint könyvtár - már nem funkcionált. Csupán olvasóterem volt, ahol nem kevesen tallózhattunk a különféle-fajta újságok által tálalt hírek kavalkádjában. Az igazi meglepetés 1995. február elsején ért bennünket, amikor az objektumot végleg bezárták. A Heves Megyei Szakszervezetek Könyvtárát a rendszer- váltás után most már másodszor zárták be. Alig több mint egy évvel ezelőtt örültünk mi, odaszokott olvasók, hogy újra megnyitották a Grónay u. 7. sz. alatti könyvtárat. A megnyitással egyidejűleg - ez meglepő volt - meghirdették a könyvtárban lévő gazdag irodalom licitjét. Boldog és boldogtalan vihette a könyveket darabonként tíz forintért. A másodszori bezárás (1995. február 1.) pillanatában már csak néhány könyv szégyenkezett a megüresedett polcokon - azokra nemigen akadt vevő -, de az újságok sokfélesége még mindig színes és vonzó volt. Sajnos azonban - úgy tűnik - fent az „Istenek Tanácsa” úgy döntött, hogy a mezítlábas ha éhes, ne is olvasson, hiszen azzal úgysem lesz tele a gyomra, legfeljebb irritálja a meggazdagodottak grasszálása és jóllakottsága. A helyzet ellehetetlenülése - gondoljuk mi, olvasók - viszont egyre szükségesebbé tenné annak a lehetőségét, hogy mi, kis egzisztenciájú pórok legalább olvashassunk. És a sajtóban közreadott, szinte ömlesztett mákony legalább elkábítana bennünket, hogy ne lássuk a valós helyzetet, a szegénység egyre szélesebb körben való megjelenését. A folyóiratok és a könyvek ára manapság már olyan magas, hogy az nem csupán a létminimum alatt élők, de még a dolgozók számára is megfizethetetlen. Mi, olvasók egymás között kommunikálunk, találgatva: a könyvtár bezárásának manőverét vajon mi indokolta? A köztársaság apostolai ugyanis oly szépeket mondanak nap mint nap a piacgazdaságról, mint a pártállamnál magasabb rendű és emberségesebb intézményről, s Uramisten, egyre több a szegény, és még azt sem látják az új urak, hogy a cirkuszhoz nemcsak kenyér kell, de szellemi táplálék is. Az egyik olvasó úgy nyilatkozott, hogy a szakszervezet szegény, nincs pénze. Az objektum fenntartása költséges. A másik replikája szerint viszont: ahol a kultúra púp az állam hátán, az a rendszer halálra ítélt. Szepesi Józsej Eger Elnézést kell kémem a polgármesteri hivataltól Egy szerelés borsos díja, amelyért koplalni kellett A napokban olvastam Gor- nyiczki Erzsébet megrendítő cikkét a kóbor állatok helyzetéről. A valóság nagyon felkavart. A február 1-jei számukban elolvastam az „Ellenségeink vagy barátaink az állatok” című írást, az igaz szívű emberek gondolatait, s úgy éreztem, nekem is szólnom kell... Mindig is szerettem az állatokat, mindig volt valamilyen, még ha az utcáról vittem is haza, vagy a kukából kotorásztam elő a kidobott kiskutyát, kismacskát. Mivel mindig jószívvel fordultam feléjük, sohasem harapott vagy karmolt meg egyik sem. Középiskolában is sokat foglalkoztam az állatok világával. Sok állatunk van a szüleimnél, és az otthonomat sem tudom elképzelni nélkülük. Most a kutyáimról szeretnék írni. Van két kutyám. Különböző Esélyt az életben maradásra...! helyen laknak, az egyik fajtiszta, a másik korcs. Különbözik a koruk, nemük, az egyéniségük. Valami azonban közös bennük: mindkettő egyformán, hűséggel, feltétel nélkül ragaszkodik hozzám. Ezt különbözően fejezik ki, mégis tudom, hogy számukra én vagyok a legfontosabb: a Gazdi. Míg felnőttek lettek, sok kárt okoztak, sokat veszekedtem velük, de ma már elég egy szó, egy mozdulat, és megértik, amit kérek tőlük. Az évek során gondoskodtam róluk, ápoltam őket, cserébe megtanítottak arra, hogyan lehet szavak nélkül érzelmeket kifejezni, csiszolták felelősségtudatomat, megtanítottak belső értékek alapján megítélni másokat. Ők feltétel nélkül elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, nem keresnek bennem hibát. Sok ember tanulhatna tőlük. Az ember gondolkodik, míg az állatot az ösztönei vezetik. A kutya sohasem ártó szándékkal közeledik az emberhez. Szerény tudásomat „átlapozva”, nem ismerek olyan állatfajt, amely azért támad, mert neki olyan kedve van. Az állatok viselkedését mi, emberek irányítani tudjuk. Többek között ezért vagyunk a csúcson, nem pedig azért, hogy a nálunk alacsonyabb rendűeket az ellenségeinkké tegyük. Szerintem az állat az ember környezetében olyanná válik, amilyenné az teszi. Azt a szerencsétlen kóbor kutyát biztosan nem olyan ember eresztette szélnek, aki szerette, s aki befogadja, biztosan nem bántja majd. Az állatbarátok szeretnének Egerben egy állatmenhelyet létesíteni. Tiszta szívből támogatom az ötletet. Bár anyagilag nem állunk jól, de ha elfogadják, felajánlom kétheti munkámat, állatbaráti szeretetemet. Azokat a szerencsétlen állatokat nézve, amelyek az utcán szomorúan csavarognak, a szívem összeszorul. Sok ember azért űzi el az ebeket, mert nem tudja fenntartani. A szüleim is nagyon rossz helyzetben vannak anyagilag, mégsem a németjuhász kutyát tették az utcára. Volt, amikor a kutya főtt krumplihajat vacsorázott, vagy éppen egy sima pirított levest, amibe avas zsírt tettünk. Nem futja a drága kutyaeledelre, mégis egy kis odafigyeléssel, ötletekkel biztosítani lehet az élelmezését. A kutyám már kilencéves (két hónapos volt, amikor kaptam). Csillogó, szép a bundája, egészséges, vidám. Az oltása sem olyan nagy összeg, s ezzel a kutyát is és magunkat, sőt embertársainkat is védjük. Még sok mindent írhatnék, de nem áll szándékomban kiokosítani másokat. Tudom, minden éremnek két oldala van, de mindenkinek tudnia kell, hogy melyik oldalon áll. Az állatmenhely létesítésével az állatszeretők és a nem állatszeretők is jól járnának, mivel a kóbor állatok nem az utcán csatangolnának, s az embereknek nem kellene tartaniuk tőlük. Nem lényegtelen az sem, hogy a szerencsétlen jószág, akit a gazdi kitett az utcára, elzavart, bántott, naponta legalább egyszer élelmet, vizet kapna, védett helyen lenne, jutna pár kedves szó, és ha mindennek vége, akkor az ember egykori négylábú társához méltóan pusztuljon el. Ezt az írást mindkét „félnek” szántam. Azoknak, akik egyetértenek velem, s ezáltal az akaratuk még erősebb lesz, s azoknak, akik valamilyen okból nem szeretik az állatokat. Ha ez a menhely valósággá válik, és ha valaki a kóbor kutya láttán nem a sintért hívja, hanem a menhely illetékeseit, már megérte, hiszen esélyt adott az életben maradásra... Kósné Pusztai Szilvia Eger
