Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)

1994-11-12-13 / 267. szám

10. oldal Hétvégi Magazin 1994. november 12-13., szombat - vasárnap FÖLDIK VAGYUNK E TÁJON... Téli parasztház, a vászon másik oldalán Szekrényes József az egyik, németországi ihletésű festményével A képek előtt álldogálva ke­ressük a festészet szenvedé­lyének gyökereit.- Nem is tudom... - vonja meg a vállát Szekrényes József. Odamegy a festőállvány elé, nézegeti a félig kész alkotást, amelynek még csak a kontúr­jait vitte fel a vászonra. Hátrál egy-két lépést, aztán leteszi az ecsetekkel teli poharat. Amo­lyan gondolkodási idő ez a pár pillanat, kutatva az emlékei között: honnan is az érzék a képi kifejezéshez. - ... Nem törtem még rajta a fejem - folytatja a megkezdett monda­tot. - Ha biztatott is valaki, az a markazi iskola tanára, Imre Géza volt, hetedikes korom­ban. Emlékszem, egy kannát kellett rajzolnunk, jól sikerül­hetett, hát megdicsért. Aztán semmi... Hacsak az nem, hogy később - ha órákon ültem, vagy megbeszéléseken vettem részt — azon kaptam magam: önkéntelenül is satírozgatok, különféle ábrákat rajzolgatok. Gyökereknek ezt sem igazán nevezhetném, mert ha ilyenkor körülnéz az ember, azt látja, hogy más is huzigálja a vona­lakat több-kevesebb sikerrel...- Egyszer mégiscsak hozzá­kezdett festeni...- Nagyon prózai módon kezdődött... Kaptam egy csú­nya betegséget, ami miatt az­tán tizennyolc évi autóvilla­mossági műszerészi munka után leszázalékoltak. S mint nyugdíjasnak, hirtelen renge­teg időm lett.- És akkor elhatározta, hogy...- ...Szó sincs elhatározásról. Annyi történt, hogy tettem-vet- tem a lakásban, s találtam a gyerek holmijai között egy ti­zenkét vagy tizenhat színű, már nem is emlékszem, kínai olajfestéket. És felkentem egy darab vászonra, de olyan ama­tőr módon, hogy szégyellem elmondani... Nagyot legyint rá, s ha bele nem is pirul, az arcára ülő ka­ján mosolyból rájöhet az em­ber, hogy jó „sztori” lehetett. Ne hagyjuk ki, biztatom val­lomásra, mire belekezd. A gyöngyösi Kékes étterem ve­zetője, Koós László - talán művészetpártolásból, talán az otthonosabb légkör kialakítá­sára - rendre lehetőséget ad különböző, hivatásos és ama­tőr festők bemutatkozására - formálódik a történet. S mi­után Szekrényes József időn­ként zenélgetett ott társaival, meg-megnézte ezeket az alko­tásokat, s amikor megfestette az első képét, és rájött, hogy valami nem stimmel, hát újból szemügyre vette az egyiket.- És akkor jöttem rá, hogy a vászon hátoldalára, az ugyan­csak durva, rücskös részre pingáltam a Téli parasztház című miniatűr, 20-szor 15 cen­tis „művemet”. Ilyen amatőr vagyok én...- Ami azt illeti - jegyzem meg -, nem éppen a könnyeb­bik oldalát választotta á do­lognak. Ne értsen félre, a mé­retekre gondolok...- Nem találtam itthon na­gyobb vásznat.- Amint látom, azért később csak akadt több ecset, festék és vászon is - nézek körbe a fala­kon, keresve-kutatva a „No l.”-et.- Ja, az nincs már itt, elku- nyerálta az egyik barátom - sajnálkozik tárlatvezetőm, s mindjárt kiderül, hogy illik, nem illik, de azon töri a fejét, hogyan kérhetné vissza. Mert mégiscsak az az első és a leg­kedvesebb. - Adok helyette másikat, többet is... Amint látom, van miből el­ajándékozni - „pénzért egy da­rabot sem”, tisztázza rögvest - , a szobák falán lassan nem marad üres hely. Még a kony­hába is jut egy csendélet, igaz, kissé fura, mert hideg kék virít a vásznon.- Ezt a feleségem külön ké­résére festettem ilyenre - ma­gyarázkodik a kékség miatt. - Engem a meleg színek vonza­nak, a barna, a mélysárga, a sa­játos vörös. Vizuális típus va­gyok, azt festek, amit látok, azt pedig ezek a színek fejezik ki a legjobban. Ilyennek érzem a környezetemet, a markazi szü­lőfalu házait, a városkörnyéki tájat, a vázában hajladozó vi­rágokat. Érdekes ez, mert az egyik barátom felesége azt mondta egyszer: ,Józsikám, olyan szomorúak ezek a ké­pek...” Teljesen meglepett, mert nem így látom őket. S én sem vagyok melankolikus al­kat, vagy talán mégis...?- Úgy hallom, ismerősei biz- tatgatják, hogy mérettesse meg magát a műértők előtt.- Nézze, én legfeljebb egy jó értelemben vett amatőr va­gyok. És, hogy őszinte legyek, szégyellős. Ezt úgy kell érteni, hogy engem másként ismernek a városban, inkább jó szerelő­nek, mint művészkedő ember­nek. Meg sem fordult a fejem­ben, hogy kiállítsak, bár, szó se róla, többen noszogattak már, felvetődött egy tárlat ren­dezése is a helyi tiszti klubban. De hát...- Mitől tart?- Nem is tudom. Talán attól, hogy elvesztem a mostam ma­gabiztosságomat. Most még úgy festek, ahogyan az jön magától. Vannak kedvenc ké­peim a nagyoktól, Munkácsy- tól, Szinyeitől, Kokastól, Szász Endrétől, nem tenne jót, ha ezeket „beleéreznék”, s mindenféle „másolónak” kiál­tanának ki. Mert még ahhoz is többet kellene tudnom...- A szakmától, a műértőktől mindenképpen tanulni lehet.- De nekem most még nincs mivel odaállnom eléjük... Való igaz, elkelne a bátorítás, mert például portrét igazából még nem mertem festeni, ahhoz több kell, mint ami bennem van. S lehet, hogy még az is végképp elveszne, ha meglát­nék egy elnéző mosolyt, amellyel az értő szakember azt palástolná: ez tényleg primi­tív... Szekrényes József így aztán elsősorban önmagának fest. Hogy értelmesen élje jelenlegi életét, amelybe sajátos hely­zete szorította. Most egy táj­képen dolgozik, s közben töp­rengve veszi kézbe egy ko­rábbi festményét. Sarki ház sárgállik rajta, ablakok kelle­nének rá, mutatja a csupasz fa­lakat. Én meg azt mondom erre, ki is kéne tárni azokat az ablakokat, hadd pillantsanak be rajta mások is, olyanok, akikre nem a lekicsinylő mo­soly a jellemző, hanem az, hogy segítő szándékkal irá­nyítják az ecsetet tartó kezet... Szilvás István Élő népművészet: a XI. országos kiállítás Második alkalommal ad otthont a budapesti Néprajzi Múzeum a napjainkban hagyományt éltető alkotók munkáinak, Elő nép­művészet címmel. A kiállítás óriási gazdagsága, sokszínűsége tükrözi kulturális örökségünk napjainkban meg­jelenő változatos formáit. Az egyéni alkotók mellett szakkörök, kézműves szakisko­lák mutatkoznak be az ország csaknem minden részéről. Nyolc teremben csodálhatjuk az alkotásokat, s közben merít­hetünk napjaink kömyezetfor- máló lehetőségeiből. Gyapjúszőnyegek köszönté­nek a hagyományos csángó szőnyegektől az eurázsiai mo­tívumvilágon át az iparművé­szeti jellegű textilekig. Követi a sort a sokféle hím­zéstechnika, melyek közül az úrihímzés arany- és ezüstszálú leheletfinom öltései, a szálhú- zásos, vagdalásos hímzések, a vert csipkék gyönyörködtetik a szemet. Az ívelt formájú intarziadí­szes bútoron fehér vászonterítő, zöld cserépedényekkel, fa evő­kanalakkal, mindez a nemesen egyszerű ünnepi múltat idézi. A sokszínű látványos viseleti da­rabok között fölfedezhetők az eredetihez hű öltözetek és a né­piből táplálkozó modem ruhák. A sokféle viseletkiegészítők között gyöngyből, lószőrből, csontból, bőrből, fémből ké­szült ékszerek illeszthetők a ru­hákhoz. Az étkezőkonyha hagyomá­nyos és új, tiszta formákat kö­vető bútorai a cseresznye- és fenyőfa szép színhatását erősí­tik. A mézeskalács színes és mézszínű, fehér cukormázzal írókázott darabjai a karácsony hangulatát idézik, míg a húsvét a hímes tojások karcolt vagy viasszal írott mintakincsében jelenik meg. Ősi jelekkel díszített bőrtár­gyak, a nemeztechnika szőnye­gei, használati darabjai régi áb­rázolásokat őriznek. Vessző az alapanyaga az egyedi kisbúto­roknak, a gyermekjátékoknak, a szalma pedig a sokféle arató­koszorúnak. A szálánvarrott hímzések - torockói, kalotaszegi, mezőségi -, a gyapjúszőnyegek látványos szín- és motívumvilága meleg­séget sugároznak. Utolsóként a régi kézműves­ségből merített iparművészeti átfogalmazásokat láthatunk, a gyapjúszálból szövött kabát és hátizsák, ékszerek, bőrtárgyak, mind kellemes viselet lehet, s esztétikus kiegészítője ottho­nunknak, életünknek. Hiszen a hagyomány sokszázados rostá­ján átjutott tárgyak ezek a töké­letes alkotások. Formásak, kézbe illők, funkcionálisak. A mindennapi élet népi használati tárgyai a házi eszközök, edé­nyek, öltözetek, bútorok. Anyagukkal, forma- és arányrendszerükkel, használha­tóságukkal mindenkor modell­ként szolgálhatnak. Ahogyan megszületnek, s kibontakozik bennük az emberi önkifejezés, a kétkezi munka öröme, mind példaértékű mai világunkban. Egyre szükségesebbé válik a természettel harmóniában lévő új környezet kialakítása, mely­hez a népművészeten kívül a népi kultúra más területein is találhatók megőrzésre, újrafel­használásra alkalmas értékek. Ez a kiállítás arról ad bi­zonyságot, hogy a népművészet mai mesterei a népi kultúra szellemi örökségét őrzik, mentik és továbbépítik az utókornak, a nemzetnek, az európai művelő­désnek. Heves megye népművészei több mint 150 alkotást küldtek a kiállításra. A megyénket kép­viselő alkotók különösen jól szerepeltek, szép számmal lát­hatjuk munkájukat a kiállítá­son. A díjazottak: Gránátalma-dí­jat kapott Horváth Tibor és Horváth Tiborné (Füzesabony) bőrművesség kategóriában, aranyplakettet kapott Zsák Te­réz (Eger) szintén bőrműves munkájáért, ezüstplakettet ér­demelt Lovászné Juhász Rita (Mátrafüred) viselet kategóriá­ban, bronzplakettet vehetett át Fehér Jánosné (Eger) viseleti alkotásaiért. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet csoportja szőtteseiért arany fokozatot ka­pott. Az országos kiállítás január 9-ig látható. Császi Irén Egy mondat végiggondolása Korszaknyi késedelemmel jutott el hozzám a mondat - mint annyi más -, amely ma is és mindig is alkalmas a végiggondolásra. A mondat, a benne lévő gondolat, nagynevű tulajdonosától és ki­szenvedőjétől, mert hiszen hosszú lelkiismeret-vizsgálat eredmé­nye a vallomás - Kondrád Adenauertöl (1876-1967), a Bundesre­publik kancellárjától származik, aki 1963-ban, tehát nyolcvanhét éves korában vonult vissza a közéleti szerepléstől. Nem is akármi­lyentől! Nem is akármilyen időszakban vállalta a szinte lehetetlent: abban a Németországban ment teremteni a Rendet, a Kiegyensú­lyozottságot, ahol még 1945 késő tavaszán is hóhérkézre adták azt, aki akár egy pillanatig is kételkedni mert a német nemzeti szocia­lizmus bármilyen doktrínájában, főleg gyakorlatában. Az a mondat így hangzik: „Ha most feladjuk, Európa elveszett, és minden kezdődik elölről, a nemzetállamok vetélkedései és viszá­lyai, amiből csak Moszkva nyerhet a végén." Mindezt 1954-ben mondotta, amikor Londonban megalakították a NATO-t - ám ma is minden szó aktuális, s nemcsak Németország, hanem Európa, de benne apró kis hazánk aktuálpolitikai helyzetére vonatkozóan is. Kezdjük az elején: „Ha most feladjuk” - mit, miért, kinek, hol, mikor? A vesztes jobboldal, a volt koalíció, a keresztény gondolat és az európaiság hangoztatok a gazdasághoz, a reálpolitikához ügyetlen kezekkel nyúlhatok most siratják azt a hatalmat, amit azért kaptak meg, mert 1990-ben mindenkinek elege támadt az idegen hatalomnak a nyakunkon ülésétől, a nemzet becsülete és a józan ész is azt parancsolta, hogy közakarattal menesszük azokat, akik vagy akiknek elődjei - ne szégyelljük bevallani - szolgai, va- zallusi módon kiszolgálták a moszkvai érdekeket. Most a nép, a le nem váltható, az istenadta nép, amely „minden idők jármán nyögni fog, Arany János veretes szövege szerint is, most visszaszavazta a bukott diktatúra örököseit, mert nem tűr­hette, hogy olyan nyelven beszéljenek a fejét sem súroló magas­ságban olyan önjelölt, magabiztos, olykor a szemtelenség határát is messze meghaladó politikai képzetlenek róla, de sohasem vele, miközben a nyomor vagy annak veszélye minden küszöb előtt elsé­tált, még mára sem hagyta abba settenkedését. Ha most megint azt mondjuk, hogy ezek a szociál-liberálisok nem akarják érteni a nemzeti önazonosságot, ha megint elkezdjük a szavalatot, hogy a mi olvasatunkban mi is a demokrácia, mi is a nép, mi is a magyar, mi is a nemzeti, és aki nem a „keresztény” és nem az „európai” gondolatkörről írott szélsőjobb kiskátét olvassa, magolja be, igyek­szik terjeszteni, az már bolsi, az már elmehet azonnal bűnbánatot tartani, mert a magyar igazság ott kezdődik, ahol a próféták zengik az általuk gyártott Halleluját. Ennyit a nemzeti gondolat túladago­lásáról! Nyomor ellenében! 1963-ban, egy diadalmas szerep végén, matuzsálemi korban lé­pett a színpadról K. A., aki 1954-ben nem tudhatott arról, hogy Tito meghal majd egy adott pillanatban, Európában folyamatok, fe­szültségek keletkeznek, amelyek észrevétlenül vagy nagyon is ész­revehetően bomlasztják azt a szövetséget és szövetkezést, amelyet a háború után a nagyhatalmak létrehoztak. De ez az aggastyán va­lamit megtanult hazája és Európa történelméből: amikor a nemzeti gőg, vagy hívjuk bárminek is azt a hadipotenciált, amely váratla­nul, de megjósolhatóan, ha működésbe léphet, az működésbe is lép. Ennek a hadiakaratnak a takaró zászlaja mindig is a nemzeti színekben hivalkodó nacionalizmus. Az a túlgerjesztett indulat, amely elvakít milliókat, ha hagyják. A mai olvasó, a gondolkodást még nem feleslegesnek tartó pol­gár itt, Európában, a kétségbeejtő lelki traumák elágazási pontjai­nak véli mindazt, amit déli határainkon túl mindennapi gyakorlat­nak fogadnak el: azért kell ölni embereket, megbecsteleníteni a lá­nyokat, asszonyokat, kínozni, hazátlanná tenni gyerekeket, mert muzulmánok, mert pravoszlávok, mert horvátnak hiszik magukat, mert szerbeknek születtek, mert mohamedánok maradtak akkor is, amikor a törökök visszaszorultak Európából, egy apró kis földsáv- nyi részre - talán a Hágia Szófia és Konstantinápoly miatt. (Tuda­tosan használom az alapító nevet.) Sokszor nem akarunk a szemünknek, az agyunknak, a fülünknek és az indokoknak hinni, miszerint a titói telepítési politika eredmé­nyeképpen mindenütt megerősödött szerb enklávék Boszniában is, máshol is önálló köztársaságokat akarnak, vagy olyan jogokat, amik tűz-víz ellentéteket fejlesztenek ki, napról napra erélyesebb kiadásokban, lehetőleg minden négyzetkilométeren meghagyva annak a lehetőségét, hogy egy önjelölt fiók-Napóleon hadsereget gyűjthessen - és támadhasson. Kire? Azokra, akikkel évszázadok óta egy területen kell élniök. A jogot veszi magának, hogy keresse azt, aki ott sokáig háborítatlanul élt, amíg oda nem rakták a titói po­litikai elgondolás szerint a szerbeket. (Analógiáért nem kell menni, csak a Baltikumig, és körsétát lehet tenni a grúz vidékeken, végig a FÁK teljes határvonalán.) A gondolatsort csak elindítani akartam, felütni a hangot, amit meg kell hallani K. Adenauer üzenetéből. Ő tudta, hol és mikor, mit kellett tennie. És nem kisebb veszéllyel számolt, mint Európa elvesztésével, elveszejtésével, ha nem fognak össze, akkor, 1954-ben, a nacionalizmus megfékezésére. Akkor is tudta már, hogy az ideológia nem old meg semmit! Ő ne tudta volna, aki a sa­ját bőrén tapasztalta meg Hitlert, táncolt végig évtizedekig tojáson és egyéb törékeny szerkentyűkön, összeköttetéseken, szakaszokon, hogy aztán lecövekeljen azoknál a megoldásoknál és módszerek­nél, amelyek a hatalom érett filozófiájából származtak. „A minden kezdődik elölről” - nem jóslat, nem fenyegetés; megállapítás, a törvényszerűség idézése. Itt is hosszú életének ke­mény tapasztalatai igazították el. Ez az elölről kezdés annyit jelent, hogy csapás-ellencsapás-visszacsapás szakad ránk feltartóztatha­tatlanul. Itt, Európa közepén is. De a világban is. Ha a hatalmak, a nagyok, a még nagyobbak, a legnagyobb, ezek összességükben sem érik fel manapság ésszel, hogy tennivalóik sürgősek, hogy odázhatatlan minden olyan lépés, amely a helyi konfliktusok őr­jöngéseit megakadályozhatja, akkor borul minden: megszűnik a jog, az etika, a Világörökség papíron dédelgetett fantazmagóriává változik át, az emberiség tudatában és nemcsak Hollywood szem­üvegén át nézve Abel helyett Káin lesz a sztár, akinek gerinctelenül behódolnak majd a tömegek. Mert akkor a népek és nemzetek he­lyére egy képlékeny, megfélemlített massza fog élni ezen a bolygón. A mondat legérzékenyebben kezelendő részéhez érkeztem: „ ...amiből csak Moszkva nyerhet a végén." Félreértés ne essék: ma úgy tűnik, Moszkva, Jelcinnel az élen: kezelhető partner és hata­lom a világ számára. De ismerjük a forrongás néhány összetevőjét, amelyek lázassá teszik a FÁK mai állapotát, Zsirinovszkij szélső­jobbra húzó szándékait, a gazdasági állapotokat, s a még meg sem formált demokrácia izgató kérdéseit, s így nem nehéz belátni, hogy az európai térségben szaporodó bizonytalansági tényezők annak a hatalmi étvágynak adnak őrölnivalót, amely így is nehezen tűri, hogy másodrendű szerepre kárhoztatják. A józan mondat átsüt a korszakon, és idáig veti eligazító okos­ságát. Ha észrevesszük. Ha végig merjük gondolni! Ezt ne hagyjuk abba! Farkas András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom