Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)

1994-11-12-13 / 267. szám

1994. november 12-13., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11. oldal „Meg kell oldani a mamát...!” M entőautó áll Juliska néni háza előtt, amikor felérünk hozzá. Erre­felé már nem járnak buszok, gyalogosan kell felszuszogni a dombnak eredő utcácskákon. Békés környék, a kertek aljától szőlő, ameddig a szem ellát, madarak se igen járnak erre, csak nyáron a seregélyek, de a szüreten túl azok se bolondok a semmi fölött körözni. A legkö­zelebbi bolt is messze van, csak egy kocsma üzemel az utca sarkán - inni azoknak is kell, akik a város peremén élnek. így aztán Juliska nénihez is a házigondozó hordja fel a regge­lit.- Tudtam, hogy jönnek a mentők - mondja Kati -, csak nem számítottam rájuk ilyen korán. A fiatal lány tíz hónapja lá­togatja rendszeresen a nénit. Jó szándékú öregasszonynak is­meri, aki voltaképp önellátó, megfőz magának, rendet tart, mos és vasal, csak a bevásárlást kell idegennek intéznie, ehhez is inkább a rokonok ragaszkod­nak. Nem örülnek, ha a mama kilép a házból, akármi történhet vele. A verandán, hordszékben ül Juliska néni, az egyik mentős kockás plédet terít rá, gondosan begyömöszölgeti a derekánál, „meg ne fázzék, mamikám” - nyugtatgatja.- Jánoskám, kisfiam, ne en­gedd, hogy elvigyenek - ri- mánkodik az idős asszony, de Jánoskám a füle botját sem mozdítja, csak áll az ajtó mel­lett, feszült inakkal, türelmetle­nül, „kinek hiányzik ez a cir­kusz?” kifejezéssel az arcán.- Mama! - sopánkodik egy középkorú nő, vélhetőleg Já­noskáimé. - Már megint azt a kopott mamuszát húzta fel. Hová rakta azt a szépet, amit én vettem magának?- Szorít - mammog a néni. - Nem szívesen viselem...- Hogy szorítaná má’, beszél itt össze-vissza marhaságokat - mérgelődik az asszony, s per­dül, keresni a szépet, amit ő vett. Kisvártatva előkerül a szobából, kezében a lepkés-pi- pacsos szegedivel, letérdel a mama elé, fejti a lábáról a ma- muszt, s tolja a bütykös ujjakra az újat.- Nem akarok menni. Ne vi­gyenek el! Édes, jó urak, hagy­janak itthon - sírdogál a néni, de a mentősök nem irgalmaz- nak, felkapják a széket, s már viszik is kifelé. Jánoskám kul­log utánuk. Felesége, mintha csak most eszmélne, rendezgeti a frizurá­ját és arcvonásait: - Ni csak Ka­tika, segítséget is hozott? - kérdi. A gondozónő bemutat, az asszonynak felcsillan a szeme:- Ó! Újságírónő?! Jaj, mi­lyen kár, hogy épp most vitték el a mamát. Mindig azt mondo­gatja, „ha ő egyszer elmesél­hetné valakinek az életét, s azt megírnák...” Na, mindegy. Én is el tudom mesélni, pedig ő nem az édes anyósom. Mi csak úgy megörököltük a mamát. Az apósom mindig nagytermészetű ember volt, valóságos nőfaló, szegény anyósom, sokat szen­vedett tőle, az Isten nyugtassa. Még ki sem nőtt a sírján a vi­rág, amikor ide hozta a házhoz Juliska nénit, a mamát, mert én már csak így szólítom, mi más­nak is nevezhetném? A meny végre levegőt vesz, és betessékel bennünket a szo­bába. Az ajtófélfán hímzett gir­land, az asztalon horgolt terítő, rajta üvegváza, benne műanyag rózsák, műanyag harmatcsep­pekkel. A szárnyas tükör előtt „Mátrai emlék”, legelésző fa­őzikék. A politúrozott székeken kelimpámák.- Tessék leülni - biztat ven­déglátónk, de ő maga csak a szekrénynek támaszkodik, s folytatja a mama történetét.- Juliska néninek apósom volt az első férje. Hetvenévesen állt az oltár, jaj, mit mondok, az anyakönyvvezető elé. Lányko­rában is volt egy kérője, sőt..! - mondja sokat sejtetően -, több is volt az annál... Teherbe is ej­tette Juliska nénit, de aztán be­hívták őkéimét a frontra, Ju­liska néni pedig elment egy an- gyalcsinálóhoz. Nem is lett az­tán neki saját gyereke. Szóval, hogy szavamat ne felejtsem, a papa ide hozta a mamát, aztán pár évvel később meghalt. Mi pedig megörököltük a mosto­haanyósomat. Újabb levegővétel.- Sok bajunk van a mamával. Azt mondja, elhordjuk minde­nét. Nézzen körül, kedves! Mit lehet innen elvinni? - kérdi, hir­telen megfordul, s kicsapja a szekrény ajtaját - Nézze meg ezeket az öltönyöket! Apósom egy alacsony ember volt, a fér­jemet pedig láthatta, mekkora hatalmas! Kinek kellenek ezek a molyette vacakok? Ez a ruha meg a mamáé. Azt akarja, eb­ben temessük el. Bordó színű nyo- mott-dzsörzé ingruha lóg a fo­gason, akasztóján almazöld tekla gyöngysor.- Ezt is ide akasztotta, ne­hogy kimaradjon a koporsóból - kacarászik idegesen az asz- szony. Visszasüllyeszti a ruhát a többi közé, és gondosan fordít egyet a szekrénykulcson.- Esetleg azt a madonnát szeretném - sandít a falon függő festményre. Ábrándos tekintetű szűz láttatja lobogó szívét. - Mondta a mama, vi­gyem, de én nem viszem, mert nem hiányzik, hogy utána rám kiabálja. Ha mégis vinném, másnap szaladna a szomszé­dokhoz, hogy kifosztjuk. De nem ez a legnagyobb bajunk vele. Hanem az: iszik! A jó múltkor is úgy szedték össze az utcán. Kijár a kocsmába. Pedig én mindig hozok neki egy félli­teres Hubertust. Igyanak már egy kávét! * Míg a konyhában készülő­dik, nagymamám jut eszembe. Ő is a Hubertust szerette. Igaz, ő nem az utcán csuklott össze, hanem az udvaron. „Megszé­dültem, kisanyám”, mondta, és én elhittem neki. Sosem kétel­kedtem a szavaiben, meséi is valóságosak voltak. Rendsze­rint mi voltunk a főhősök, csupa pozitív alak. Gonoszság semmi, csak jóság. Nagybátyám figyelmeztette anyut, miután évi kétszeri láto­gatásai egyikén szintén „fur­csán viselkedett” nagyi. Bácsi— kám felkapaszkodva a távolsági buszra, a válla fölött szólt visz- sza: „Meg kell oldani a ma­mát!”- Hogyan oldjam meg? - ta- nácstalankodott anyu, de vá­laszt már nem kapott, a busz zö- työgve elindult. Míg nagyapám élt, az utolsó hónapjaiban a WC-re sem ment ki, ágyban fekve vegetált. He­tente többször is elmentünk hozzájuk, de az, hogy összeköl­tözzünk, „alapterületileg” szóba sem jöhetett. Tíz éve halt meg nagyapa. Nagymama a spejzban zoko­gott, hogy ne is lássa, amint „tepsiben” viszik ki az öreget. Akkor összekapkodtuk a leg­szükségesebb dolgait, s átköl­töztettük nagyit anyuékhoz. Reggelenként elkísértük őt az öregek napközi otthonába, este érte mentünk. Apám agyvér­zése óta már nem kell oda jár­nia. Egymást felügyelik.- Nem ilyen nyugdíjasévek­ről álmodoztam - mondogatja apu. - Egy fedél alatt az anyó­sommal! Nehezen viseli, hogy nagyi kilencvenévesen fürgébb, mint ő, szélütötten. Unaloműzés­képpen alattomos találós kérdé­seket ad fel neki: „Hány gye­reke volt?” Ilyenkor nagyi csak pislog, fogalma sincs, anyámat húgának, engem, ha hébe-hóba eljutok hozzájuk, iskolatársá­nak vél.- Lajoskám! Ne gyötörd már ezekkel a buta kérdésekkel - kérleli anyu apámat. - Mit számít az, kinek hány gyereke van! Közben int a szemével, men­jek ki vele a konyhába.- Megőrülök tőlük - súgja. - Csodálod, hogy nyugdíjasán is visszajárok dolgozni? Ott leg­alább történik valami. De itt­hon? Állandósult a diliház. Mondhatom apádnak, hogy hagyja, sokkal rosszabb is le­hetne. Hány öregasszonyról hallani, akit ágytálazni kell, és ráadásul még undok is. Apu sejti: róluk diskurálunk. Utánunk totyog a konyhába. Hogy apropója legyen érkezé­sének, mutatja a gyógyszeres dobozkáját:- Látod, ennyi orvosságot kell bevennem egyetlen nap alatt. Azt mondja a doktor, ne idegeskedjek. Hát hogy az is­tenbe ne idegeskednék, össze­zárva egy szenilis vénasszony- nyal. Nem ilyen nyugdíjaséve­ket gondoltam magamnak... - kezdi elölről a mondókáját. Arról ábrándozott szegény­kém, hogy majd a telkén kapir- gál, ha megöregszik. Egy ár­nyat adó fa sem volt a kertben, amikor megvette, kannában hordta a vizet, hogy a csemeték gyökeret eresszenek a szikes ta­lajban. Az új hajtásokat meg­simogatta, megpuszilgatta, és beszélgetett velük. Mióta beteg, nem tud elmenni hozzájuk. *- Szóval, iszik a mama - folytatja a néni menye, és elénk rakja a gőzölgő feketét. - Mintha nem lenne elég bajunk. Együtt lakunk a lányomékkal, 52 négyzetméteren, panelban. A kisunokám egy ördögfióka. Mi az urammal a kisszobába menekülünk, és a televízió hangjával nyomjuk el a sival- kodását. A vejem munkanél­küli, a lányom gyesen, így egész nap együtt vagyunk. Mondom is Jánosnak: addig örülj, míg dolgozol, de neki ez nem vigasz, fél, hogy bezár az üzem, és elküldik korkedvez­ménnyel nyugdíjba. És még mindezek tetejébe a mama. Ez a mi keresztünk, kedves.- Mennünk kell - tápászko- dik Kati. - Úgy gondolom, es­tére már vissza is hozzák Ju­liska nénit. Holnap jövök a szokásos reggelivel. * M ilyen vizsgálatra vitték a nénit? - kérdem a lányt a kapun kívül.- Azt szeretnék, ha a pszi­chiátrián kiállítanának egy bi­zonyítványt, hogy gyámságra szorul.- Miért?- Ez kell ahhoz, hogy szociá­lis otthonba csukathassák. Négyessy Zita

Next

/
Oldalképek
Tartalom