Heves Megyei Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-01-02 / 231. szám
8. oldal Hétvégi Magazin 1994. október 1-2., szombat - vasárnap Mint szürke kis egér surrant reggelente a kukázó kis öregasszony, kétkerekű kiskocsiját "maga után húzva kukáshelyiségből kukáshelyiségbe, amíg csak tartott a hatalmas szalagházak sora. Mellette loholt farkát vidáman felcsapva hű korcs ebe, Fickó. Az asszony hetvenes éveiben járó, valaha szép arcú, karcsú, finom mozgású, törékeny teremtésként hatott, s finom mozdulatai, amint a kukákból kimentett holmikat mustrálta ízlésre, valami hajdanvolt intelligenciára emlékeztetett. Lényegében minden érdekelte, ami még megőrzött valamit funkciójából: bedöglött kávédaráló, letört fülű edény, csorba bögre, kistányér, kidobott könyvek, folyóiratok, törött tükördarab, lyukas cipő, pulóver és feslett harisnya... Szépen kisimította, megtö- rölgette a holmikat, majd felrakva a kiskocsira, a kukázás végeztével hazafuvarozta a lakóteleptől távol eső lakásába. Az öreg bérházba érve, mint valami beosonó tolvaj lopta fel a hátsó cselédlépcsőkön zsákmányát harmadik emeleti lakásába. A kiskocsit a cselédlépcső alá húzta be, s onnan hordogatta fel apránként a tárgyakat. Sokszor fél napja is ráment a hurcolászásra. Lakása idővel megtelt a sok odahurcolt holmival. Először a hálószobát használta raktárnak. Telirakta a szekrénypolcokat, az ágy alját, majd a padlóra rakosgatta a sok lim-lo- mot. A nap nagyobbik részét a kincsek szétválogatása és szortírozása foglalta le. Külön kupacokba kerültek az evőeszközök, a fémtárgyak, majd a ruhaneműk, papíráruk, az üvegek, kidobott visszaváltha- tatlan palackok, faáruk, drótok. Vilma mindent precízen raktározott és számon tartott. - Fő a raktárrend! - mondogatta olykor Fickónak, s ilyenkor megütögette a korcs eb horpa- szát, s cuppanós csókot nyomott pofájára. Aztán amikor a hálószoba megtelt, folytatta a raktározást a nagyszobában. Mikor a nagyszoba is megtelt, akkor járatokat vájt a lomok közé, s mint egy vakondok közlekedett a plafonig érő lomraktárban. A végén már a villanyt sem használta, mert vakon is eltalált a járatokban vackához a sarokba, ahol meghúzták magukat Fickóval. A villanyt már régen kikapcsolták nála, s kikötötték a gázt is. Minek is, látni nem óhajtott senkit és semmit. Elege volt mindenből, ami körülvette. Ha látni akart, akkor bebújt vackába, s lehunyva szemeit, átölelve a félszemű korcs ebet, radiátorként húzva azt magához, belső látásával élte meg egész eddigi életét. A víz sem kellett már neki. Minek. Mosakodni időtlen idők óta nem mosakodott, főzni sem főzött, mert amit a kukákban talált, elég volt neki. Aztán egyszer csak eljött a nap, amikor úgy érezte, hogy az Úr elé kell állnia. Az Ür szólította őt, s illő módon megtisztálkodva indult a nagy útra. Teiicngedte a kádat vízzel, levetette koszlott gönceit, s egy kukában talált összeszáradt, fél darab Flóra szappannal lecsutakolta ráncos testét. Ősz haját kifésülte, kitépte belőle a pókhálóktól összeragadt gubancokat, s a járat közepén lévő térségben kinyitva a szekrényajtót, az ajtó belső felén lévő megvakult tükörben nézegette szánalmas testét, majd leült a tükörrel szemben a kissámlira, s Fickó térdére hajtott fejét vakarászva elmerengett. - Látod, kiskutyám, mivé lesz az ember? Mit látsz abban a tükörben: egy vén, ráncos boszorkányt. A kutya panaszosan közbevakkantott, de az öregasszony leintette - Ne, ne, kiskutyám! Ne tiltakozz, ez van. Ezzé lettem: öreg múmiává... Jegyezd meg: az ember nem öregszik meg soha, ha lélekben fiatal marad. A test, az bizony öreggé válik, s ha a lélek megrokkan, jaj akkor: meghal a szív is. Tudod, voltam én is egyszer fiatal... hehe? Hol van az már? - legyintett, fogatlan száját torz vigyorra húzva. Voltam én is szép, de mennyire! Bomlottak utánam a férfiak: katonatiszt, párttitkár, igazgató... Zakatoltam a VIT-en, építettem egyetemistaként büszke Sztálinvá- rost, daloltam a béke dalát... „sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót...!” - sipította elfúlón, s a kutya vele szűkölt. Vilma hadarva folytatta, érezve: nincs sok hátra... Három férjet nyűttem el, öt gyereket neveltem fel, iskoláztattam ki. Aztán mi lett belőlem? A férjeim mind elhagytak, ki elvált tőlem, kit a halál ragadott el... a gyerekeim meg, eh...! Nincsenek. Már nekik is gyerekeik vannak, némelyiknek unokája is. Magamra maradtam, mint a szedett fa: nem kellek senkinek. Kinek kell manapság egy hetvenkét éves főkönyvelő, süketen. A számítógépet, szoftvereket, printereket nem nekem találták ki. Én csak egyhez értek: a hűséghez... Hűséges voltam a gyárhoz. Még egy ideig be-be jártam előbb négyórásnak, aztán csak alkalmilag, de hát jött a rendszerváltás, a nagy felszabadulás, a privatizálás. Először volt a nagy fellelkesülés, aztán jöttek a bankkölcsönök, az áfa-csalások, a lázas kapkodás, és ugye, ekkor már nem kell a hűséges cseléd, nem kell a látó, a precíz szakember, mert az összekuszálás, az adóssághalmozás lett az úr! Bizony-bizony, az öreg cseléd eleinte szóvá tette, hogy nem lesz ez így jó, hogy baj lesz... s mi lett belőlem: kilöktek, hogy a lábam se érte a földet! Kilöktek onnan, ahol húsz évig főkönyvelő voltam, szakmai hozzá nem értés miatt. Bizony, kiskutyám, ilyen az élet! És aztán, hogy mi lett aztán? Kiskutyám, mi lett volna, hát jött a nagy pukkanás! A szappanbuborék szétpattant, visszajöttek a kommunisták, s a cég bejelentette a csődöt. Először engem löktek ki, aztán a többi szakképzettet, majd a még maradiakat hátrahagyva, köddé váltak a híres ügyvezető igazgatók! De jól van ez így. A gyárat nem tudták magukkal vinni, az itt maradt. A kisíbolt milliókért meg nem kár! A pénz nem boldogít... engemet már régen nem boldogít... Kiskutyám, még utoljára elénekeljük együtt a nótámat, aztán szépen felöltözöm a legszebbik ruhámba, s elutazom, örökre elutazom... - suttogta Vilma, s rázendített fakó, rekedtes hangján: „...Mért múlik el minden, ami szép, Isten tudja, visszajön-e még?”. Befejezve a nótázást, maga elé révedt egy kicsit, majd elkezdte a szekrény másik ajtaját kicibálni, mert a jobb oldalában lévő, fodros gallérú, azsúrozott fekete ruháját akarta elővenni, s miközben az ajtóval hadakozott, a rozzant szekrény kibillent egyensúlyából, rádőlt a meztelen öregasszonyra, s a szerencsétlen kutyára. Három hét múlva találtak rájuk a rendőrök és a tűzoltók. A lakóknak eleinte nem tűnt fel az oszló test szaga. Gondolták, a vénasszony által ösz- szehordott szemét bűzlik. Az- tám amikor már a bűz egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni, akkor kezdték figyelni, hogy hol van az öregasszony. Feltűnt később a lakóknak, hogy nem látják a kiskocsit sem a lépcső alatt - valaki ellopta idejekorán azt is. És még mindig nem hitték el, hogy valami baj lehet, bíztak, majd csak előkerül valahonnan... De a szag csak áradt egyre penet- ránsabban, elviselhetetlenül. És ekkor hívták ki a rendőrséget. Az ajtót betörő hatósági ember könnyezve kapkodott levegő után, a tűzoltók ájultan kúsztak a szeméthalomba vájt folyosókon, és végül rátaláltak a már oszlásnak induló tetemekre. Három nap alatt eltakarítottak mindent. Az új lakó már meszeli a falakat. Miért ne? Elvégre nem történt semmi, az élet megy tovább. Meghalt egy ember. Nagy dolog, naponta százezreket pusztít az esztelenség, mi ez, csöpp a tengerben. Nem téma... napi hír csupán. Balogh Gyula, Bogumil Nemzetközi szlavisztikai szimpózium Immár ötödik alkalommal rendezték meg Szombathelyen a hagyományosnak számító nemzetközi szlavisztikai szimpóziumot. A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Szlavisztikai Intézetének vezetője, Ga- dányi Károly köszöntötte a hazai és a tizennyolc országból érkezett egyetemi oktatókat és tudományos kutatókat, akik mintegy 150 előadást tartottak a szlavisztika legkülönbözőbb területeiről. A plenáris ülésen négy előadás hangzott el, amelyek közül elsősorban Joze Pogacnik „Pre- seren és Petőfi” címet viselő, analógiákat és összefüggéseket felvázoló, gondolatgazdag elemzése és Nyomárkay István professzor a szlovén és a szerb nyelv grammatikai terminológiáját összevető fejtegetése váltott ki nagy érdeklődést. Á plenáris ülést követően a szlavisztika jeles hazai és külföldi művelői kilenc szekcióban folytatták a munkát. A szimpózium résztvevői különböző szláv nyelveken, illetve angolul és németül szólaltak fel. A többéves kutatásokat és tapasztalatokat összegző, a legújabb eredményeket közzétevő előadásokat e vázlatos beszámoló keretében még felsorolni is lehetetlen. A szlavisztika szakemberei a tudományág szinte minden témakörét érintették. A nyelvi, nyelvtörténeti kérdések mellett nagy hangsúlyt kaptak a kongresszuson az összehasonlító irodalom modern megállapításai, és megkülönböztetett figyelmet szenteltek a magyar-szláv kapcsolatoknak és a dialektológiai kutatásoknak. A nyelvi-nyelvészeti előadások többsége a szláv nyelvek - horvát, macedón, orosz, szlovén, ukrán - morfológiai, mondattani, stilisztikai és frazeológiai sajátosságait és az idők folyamán végbement változásait, fejlődési jellegzetességeit elemezte. A szekcióban a szláv nyelvek történeti fejlődése és a nyelvi változások ok-okozati összefüggése is több értékes előadás témáját képezte. Rangos polémia alapjául szolgált többek között a „Nagy Péter reformjainak hatása az egyházi szláv nyelvre” címmel megtartott, a külföldi szakirodalomra is gyakran hivatkozó, értékelő jellegű felszólalás. A sokszínű szláv nyelvű irodalom problematikája is számos érdekes és élvezetes előadás tárgyát képezte. A tematikájában a népköltészettől a mai, modem literatúráig terjedő, széles skálán mozgó, kényesebb kérdéseket is feszegető értékeléseket gyakran rangos viták követték. A magyar-szláv kapcsolatok szekciójában sűrítve és átfogóan voltak jelen a szlavisztika múltjának és jelenének fontosabb kutatásai, eredményei és feladatai. Szép előadás hangzott el Me lieh Jánosról, a neves magyar szlavistáról, egy másik szakember a magyar szlavisztika történetéből idézett fel egy fejezetet, a szombathelyi főiskola rektora az Oroszországban élő finnugor népek nyelvi szituációját interpretálta. A szekció gazdag és változatos tematikájából külön említést érdemelnek a nyelvi kapcsolatokat, a bilingvizmust, a kódváltást, a nyelvi interferenciát és a szellemi hídépítést értelmező-értékelő, magas színvonalú eszmefuttatások. E sorok szerzője is a magyar-szláv kapcsolatok szekciójában tartott előadást a mai szlovén drámáról és színházról, abban a reményben, hogy a két szomszédos nép kulturális kapcsolatai ígéretesen alakulhatnak. A többnapos szlavisztikai szimpózium ünnepi aktussal zárult. Ebben az évben a szombathelyi kuratórium először adta át a Fran Miklósié-díjat hat kiváló szlavistának, akik kiemelkedő munkát végeztek a tudományágban, és tevékenységükkel nagyban hozzájárultak a nemzetközi kapcsolatok erősítéséhez. A hagyományokhoz híven a nemzetközi konferencián elhangzott előadások rövidesen nyomtatásban is megjelennek, és ily módon az elhangzottak szélesebb körben is közkinccsé válhatnak, a kapcsolatok bővítését is elősegíthetik. Hekli József Ki minősíti magát „kidőlt keresztfának”? Az egyik személyzeti vezetőm egykor nyugállományba került, és kisvártatva arról panaszkodott, hogy „kidőlt keresztfának nem köszön már senki!” Ez az ember magáról állította, hogy élet-halál ura volt. Ezt neki is így tanították, belésulykolták: ember, te tudd, ha személyzetis lehetsz: élet-halál ura vagy. Sok más mellett ők adták át a felmondóleveleket, fegyelmiket, - teljesen mindegy, milyen légből kapott indokkal. Minekutána nyugállományba kerültek, akár mert elérték az öregségi nyugdíjkorhatárt, akár mert négy-öt évvel korábban előnyugdíj áztatták magukat, vagy velük tették azt - hát bőszen panaszkodtak. Merthogy elveszítették korábbi fontosságukat, hogy fölöslegesnek érzik magukat, hogy mindaz, amit tettek, az is haszontalan volt. Nem lett nyomós az életük ezen a földön. Kiürültek, s nem elég ez a megritkult lég, amely fojtogató, fullasztó, ráadásul még nem is köszön nekik vissza senki. Fájdalmas állapot, s nagyon szomorú életút! A bűnökért törvény szerint jár a büntetés. Ez pedig - jó esetben - törli a bűnt. Tudniillik, mert eleink is így tudták: élet-halál ura csakis egy van, mégpedig a háromszor szent nevű Teremtő és egyben Megváltó. Ha végigtekintünk a világtörténelem színes palettáján, azonnal szem- beötlik, hogy abból soha nem származott semmi jó, ha valaki Istennek képzelte magát. Kár panaszkodni. Több okból is! Egyrészt mert rengeteg energiát vesz el az embertől pusztán a sérelem elmondása, netalán ismételgetése során, másrészt nem elegáns. Hogyan várjuk el a szeretetet lamantálva, lakri- málva, hisz magunk is nehezen viseljük el a siránkozók egyre népesebb társaságát. Mindenkori tetteinkért felelősek vagyunk, és szigorú számadást kell adnunk arról. A váltót egykoron nekünk is benyújtják. Dőreség lenne abban bizakodni, hogy éppen mi mentesülünk alóla. Azért nehéz szembesülni mindezzel, mert az idő haladtával fáradékonyabbak, sértődékenyebbek, megtörteb- bek leszünk, tűrőképességünk is alábbszáll: hallásunk, látásunk, járásunk, s még ki tudja, mi mindenünk romlik. Épp ezért valamit feltétlenül észre kell vennünk: hogy a hazafelé vezető úton nemcsak értékeinkből veszítünk, hanem a lelkünket, testünket nyomóhúzó terheinkből, hibáinkból is, és ez jó, mert a rossz tulajdonságok el is torzulhatnak időskorban annál az embernél, aki ragaszkodik hozzájuk. Le kell tenni a bőröndöt! Ki kell ventil- lálni az áporodott gondolatokat, önvizsgálatot tanácsos tartani. Nincs ok az aggodalomra. Isten kerek világában helye van minden életkor jelen idejének. Megférnek egymás mellett. Ha a nyugdíjas ember is a jelenben él, akkor nem ütközhet meg a fiatalabb korosztály másféle jelen idején! A világ nekik fiatal - nekünk öregszik! Akkor is, ha nem akarjuk tudomásul venni. Próbáljunk szépen megöregedni. Ez elsősorban nekünk jó! Utána nyomban környezetünknek is. S akkor derűsen visszaköszönnek, avagy jó előre előreköszönnek. Ne feledjük: „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.” S aki már semmi mást nem tud tenni, még mindig óriási tevékenység lehetőségét hordozza magában: imádkozhat! Végre, öregségére megtanulhat imádkozni! Nem sietve, nem kötelességszerűen, hanem elmélyedve az imádság adta csendben. Másokért is. így vezet az élet valóban hazafelé! Megszépült arculattal! Patkós Attila A húszéves Nick Adler a zene világában keresi a sikert. Apja Lou Adler, zenei producer, anyja Britt Ecklund, neves filmszínésznő Stanley Clarke, a világ egyik legjobb basszusgitárosa, jól ismert filmkísérő- zene-szerző is Vilma
