Heves Megyei Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-29-30 / 255. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1994. október 29-30., szombat - vasárnap Balogh Béláné: „Nézzük csak meg, rendben van-e minden..." „A jó szóból itt sosem volt hiány...” Sebbel-lobbal érkezik, szinte csak percekkel azután, hogy a falu utcáin harsogó hangoshíradóból kiröppen a hívó szó. Úgy terem ott, mint ahogyan számítottam rá, előre mondták: „össze van nőve a kerékpárjával”. Amikor ezt - mint ismertetőjelet - megsúgom neki, sóhajtva rátámaszkodik a kétkerekűre, s annyit mond: „...már azt hittem, valami komoly baj van!” S hogy nem véletlenül aggódik Ilonka nővér, azt már odabenn, az apró védőnői „rendelőben” tudom meg, mert az év hátralévő részében még 4—5 újszülött érkezése várható itt, Tamaörsön. És hát a kismamákra nagyon oda kell figyelni, meg arra a tizenhat apróságra is, akiket sorra látogat a Tama, a Víg, a Ságvári, a Móricz vagy az Alkotmány utcában, mint most is tette.- Ja, a kerékpár... - szemüvege mögött huncut rebbenés -, már meg sem tudnék lenni nélküle. Talán annak a napi öt-hat kilométernek is köszönhetem, hogy a több mint harmincöt évi szolgálatom alatt nem volt egyetlen táppénzes napom sem... Valóban szívós, vékony alkat Balogh Béláné. Látszik, hogy örökmozgó típus, aki pillanatokon belül ott terem, ahol éppen szükség van rá. Márpedig ebben a faluban szinte nincs olyan ház, amelynek portáján nem lenne szívesen látott szakember. És vendég is. Mert történt már olyan, meséli egy kis noszogatásra, hogy öltöztetőnőnek hívták Rácz Jolánka esküvőjére, mert hát kihez is fordulhattak volna, mint Ilonka védőnénihez.- Sajátos falu ez - céloz az eset kapcsán arra, hogy négyötszáz cigány él errefelé. És nem is akármilyen körülmények között: itt már szép otthonok vannak, a vegyes házasság sem ritka, mint a Rácz Jolié, akiből tisztes asszonynevén Csillaghegyi Józsefné lett. - És sajátos a ragaszkodásuk is - folytatja egy másik anekdotával, amely Danyi Beátához fűződik, aki egyszer azt mondta neki meghívó gyanánt: „...magának jönnie kell, ide tartozik a családhoz.” A védőnő sok családhoz kötődik: évente harminc gyermek születik a faluban. Amikor ide került, 1966-ban, harminckettő jött a világra, ’74— 75-ben volt a legtöbb újszülött, 35-35 egyaránt. — Akkoriban az volt a gondom, hogy nem jutott el a szülők tudatába a védőoltások fontossága. Nem is igen hozták el például a kicsiket a meghirdetett Sabin-oltásra, úgy jártam házról házra beadni nekik a teába cseppentett szérumot - idézi a „hőskort”.-És ma...?- Ma inkább agitálnom kell, meggyőzni az újdonsült anyákat, hogy minél tovább szoptassanak. Az anyatejnek nincsen párja, olyan védettséget ad a gyermeknek, amely aligha, vagy csak nehezen pótolható. Anyaként is mondom nekik, s hála, ma már egyre többen meg is értik ezt, mert a legdrágább kincs a gyermek... Nagy-nagy családja lett a védőnőnek, mire ’89-ben nyugdíjba vonult. A saját - immár felnőtt - két gyermekén kívül a fél falu lakosságával, vagy kilencszázukkal törődött a csecsemőkortól az iskola befejezéséig, az asszony- nyá érett lányokkal meg még a későbbiekben is. Generációk váltásával együtt suhantak az évei.- Ma is úgy tűnik, mintha tegnap hívott volna ide Tisza- roffról dr. Csapó István megyei főorvos - simít végig az évtizedek statisztikáit őrző dossziékon. - Csakhogy azóta a tegnap óta eltelt majdnem negyven esztendő, s egyszerre csak azt vettem észre, hogy le kell állítani a kerékpárt, s háziasszonyként élni tovább a hétköznapokat. A családdal, az unokákkal teljesedett ki az életem, de el nem szakadtam senkitől a faluban, mert jó szóból itt sosem volt hiány... Két esztendő telt el így, a nyugdíjasok kenyerén, aztán úgy hozta a sors, hogy ismét szólították: szükség van a munkájára. Ahogy érkeznek, s egymás után letelepszenek az előtérben, hogy kivárják a sorukat az édes tehertől büszke nők, úgy érlelődik meg benne újra és újra: milyen jó segíteni. Osztozni örömben, bánatban, mert mindkettőből kijut egy ekkora közösségben.- Tizennyolc gyermeket sirattam el velük együtt, többnyire koraszülötteket, vigasztalóul csak annyit tudtam mondani: a jó Istennek is az kell, akit szeret... - a nehéz percek emlékei ezek, amelyeket az old fel, hogy bekopog a vizsgálatra várók egyike. Vele már egy egész dinasztiát idéznek, Bangó Károly famíliáját. Az egy szép család, bólogatnak, tizenkét gyerek, 34 unoka és 26 dédunoka. Balogh Béláné önkéntelenül a magasba lendíti a két kezét.- És én mindet-mindet felemeltem egészen az égig, így ni...! Szilvás István Spéter Erzsébet és az ő díja... „Elpusztítják szép nyelvünket...!” Vendégségben moldvai csángók között Amikor évekkel ezelőtt a New York-i Püski-könyvesboltban Lakatos Demeter szabófalvi költő verseit kezembe vettem, nem tudtam, Moldva melyik táján található ez a falu. Kárpáton túl, a Szeret és Moldva folyók között ráakadtunk a nyáron. Órákon át egy csodálatos parasztember vendégei voltunk - csángó magyarok között. Erzsébet asszony körül mindig akad közéleti sztriptíztáncos, bájos vagány és értékek szerelmese. Mindenféle és mindenkiféle. Szeretem, hogy minden negyedik díjosztó gálaestjét vidéki színházban rendezi. Volt már Szegeden, most Szolnokon lesz. S a döntő szót az újságokban megjelenő szavazólapok kitöltői: a fővároson kívül élő nézők tízezrei mondják ki. Gyűlölet és hódolat, irigység és udvarlás, gáncs és haszonlesés veszi körül Spéter Erzsébetet. Persze, ő egy boldogan rikító jelenség, szelfméd-király- nő, goromba és jólnevelt; kicsit mulat rajtunk, kicsit (nagyon) szenved. Csak hát amiről ez a szabadszájú asszony jobbára hallgat, az a többszöri elárultatása. A negédes hódolat mögött rosszmájú susmus. Pedig a kolozsvári Unió utcából Amerikán keresztül hozzánk visszaszakadt asszony anyanyelvűnk oltárára helyezte pénzét, energiáját, szervezőkészségét. Vendégeit mindig az érdekes egyéniségek közül válogatja össze, akiknek - függetlenül pártállásuktól, állásuktól - fontos a magyar kultúra. E maszek fejedelemasszony egymagában jobb menedzsere egyben-más- ban pódiumművészetünknek, mint sok intézmény. Lehet vitatkozni ruháin, kalapjain, modorán, de az vitathatatlan, hogy nem a saját ízlését tukmálja alapítványára; csak a tehetséget honorálja, tízezrek voksaira figyelve. Rögeszmésen csak az anyaországi és a határon túli magyar művészet érdekli, s ezért, ha kellett, megnyert minden kormányt és pénzügyminisztert — mindből kihozta a legjobbat. Kinevezném tiszteletbeli konzulnak, és magas kitüntetésre terjeszteném fel. Ha nem szerettem volna is a turbánjait. Igaz, nem könnyű partner. És életkor tekintetében egy ismeretlen kategória képviselője. Hetvennyolc év tapasztalataival fölvértezett, Faust világából ide toppant szemtelen, bölcs, kortalan. A fausti helyzettől eltérően azonban a lelkét nem az ördögnek adta el, hanem egy angyalnak, és még keresett is rajta. Megnyert magának bennünket, örömet szerzett megannyi nagy magyar művésznek, s ráadásul önmagának egy kis vidám halhatatlanságot. Ebből osztogatja díjait is. Bodor Pál- Maradt elég magyar itt, de csak vínek, mik beszélünk csángosul. A gyermekeknek nem volt szabad tanulni csak oláhul és oroszul. A háború előtt zoláhok sufolkodtak rajtunk, haligáltak kükvel, mert románul nem tudtunk. Magyar iskolába jártunk. Z’en anyám nem járt osztályokat. Csak amit a zanyjától, a zapjától kapott, úgy maradt ez a beszéd. Kéne, hogy csináljanak iskolát, hogy leveleket hozzanak, hogy legyen mitől tanulnunk. Miből javulunk, ha nem írunk, nem olvasunk? Mikor elmentem dolgozni a vasútnál, voltam 15 éves. A zoláhok sufolkodtak rajtunk. Tanultunk kellett az ű nyelvüket. Később megemberkedtem, ma- gyarosszan, hogy beszéljek. Negyven esztendőt köves dolgoztam. Nem volt mivel csinálni, volt hit gyermekem, elevenek. Hármat elhánt a feleségem. Nehézből éltem, szegín ember voltam. Nem volt kell, de elmentem dologra. ’59-ben be voltam zárva Zsi- lába, mert rosszul beszíltem. Be voltunk rekesztve, miután el- törvínyeztek. Hoztuk-vágtuk a nádat a deltába. Sze tudja zisz- ten, mennyen meghóttak. E ló- akval horták, kocsival a hulta- kat. Temettük ott hellbe. Ebídet nem adtak. Betűitek sze ollan betegszígbe - mondják - hóiéra. Sok ezer megholt ottan. Én csináltam egy ívet csak. Kieresztettek hamarább, mert vótam szegín ember, volt hit gyermekem. Nem volt mit együnk, pityukát, kukuruzát vettem, hogy tartsam a disznót. Nem volt mit adjak negyik. Nem volt adj a tyúknak, hogy senvidik tojmást. Kellett vegyünk mindent. Moszt adtak fűidet, hogy dolgozzuk műk. Tavasszal kaptuk a hellet, bevettek e kukuruzával, e pityu- kával, tettem szüllüt, hogy si- náljak bort. Jönnek a zünnepek, jön a huszvit, jön a karáson. Házaszodik meg a gyermek, a lyány. Akkor kell az asztalra, mit tesz az asztalra? Nem volt mit vegy. Szüllüből megsinálod te, kinyomod te, kiszorítod te. „Escu..., Escu...! Megüttik a tiránt... Itt nem talált szemmit a forradalom. Szerettük, hogy megüttik e tiránt, azt megüttik. Moszt ez mit csinál, nem tudjuk. Jól csinálna, rosszul csinálna? Már nem van besüle, mert moszt elvette zerőjét másziknak, akkor mit ütte meg azt? Nem mondom a nevit. Nem van messze attól, mellik meghótt... Van televízió, van rádió. Hallgatom az Európát. Nem mondü igazand. Hazug. Még hazug. Sze kacag. Amellik kacag, az en mtiszta ember. Kacagsz valamikor, kacagsz, de mikor te hordozod az országot, sze kacagsz-hazudsz! Mise dolog ez? Nem tiszta dolog. A régi szekuritátét felvetkeztette újbul mász ruhába, tatsák űt! Márciusban is büntették a magyarokat Marosvásárhelybe. Mondták zoláhoknak, hogy szökjenek magyarokval, mert azok kérik iskolát. Ez nem engedi, ész úgy nem engedte tirán isz. Akkor mitől válik ki, ez jobb van, mint a másik? Mindtől még rosszabb. Az volt parasztka, nem tudott levelet olvas, nincs klasszája. Ez beszél idegen nyelveket, esz rosszabb. Úgy látom én. Nem biztatom szenkit. Mit mondok én, úgy látón én. Ha ő járt volna Zitába mint jártam én, nem si- nálna rosszat. „Vár a zidesanyám odahaza...” Jó beszídet, jó tanácsot várunk. Legyen csak béke, váltsa meg az Iszten az embert. Ha hisz benne, akkor meglesz, ha nem, megfordullon. Szeretni kell a békét, ne legyék háború, ne legyék veszekedíszek, beszél lenek az emberek egyik a másik- val júl. Éllenek júl. Mi mán megsináltuk a béke, elvégeztük a némettel. Akkor a 45-be kilenc hónap. Mise hónap volt akkor? Kilenc májusba, akkor elfogyott a háború. Akkor jártam az Érdibe ’39-be, ’40-be, mikor eljöttek a magyarok. Énekeltek: piros, fejér, zöld, ez az igaz magyar föld. Mondták nekem: Józika, gyere állj meg itten, ne menj el te Moldvába, te áll meg itt! De mondom, megyek a haza, vár a zidesanyám, za van húgom, van ösém, amellyik várnak odahaza. Nem marattam el ott. ’40-be, mikor bejöttek a magyarok, elvettík az Érdit. Nem gondol arra most szenki. Persze, hogy nagy dolog, hogy mondják Magyarországba, hogy vannak még magyarok Szabófalvába. Közepi országnak, a Romániának vannak szók magyarok itt. Szók falu van, hogy elfelejtettík a beszédet. Hátré múlva 120 év. Zegész magyar falu itte körbe vót menve Szeret víz. Itt napkeletre sze van még egy víz: Moldova. Víz foil. Itt mind laknak csak magyarok. De moszt nem beszéllek azok, elmaradtak. Már csak három falu van, körüli mind román. Bákóba vannak még többen. Itt elveszett a magyar beszíd. Volt a régi falu Berendiste, hol a banyha, ott esznek a marhák. Van banyha. Van forrasz, szók forrasz van. Kiástuk a kutat, sze csináltunk tekenőt itten köbül. Sze ott masznak a népek, feleségek, sze a lányok. Mosznak ruhákot, meg a lepedüket. Ami van embernek a házánál menjen, mossza meg ott. Ott mosz. Sze ott ásztak, készen kaptak hultakat. Felszámították az ar- hiológok. Kaptak a dzsürüket, kaptak a nyakukra nyakéket. Szép drága dolgok kaptak. Ezek 1200 év jőve, akkor kapták, magyarok voltak. A zoláhok mondták itteni a magyaroknak, hogy jöttek Er- dilybül erre. De a vinyek mel- lektül hallottam én, ho z’Attila oda, Budához elment, leült Budába. Ő a magyaroknak a nagy emberik, mellik húzta őket, jöttek napkeletül. Királ vult. Sze maradtak betegek, maradtak vínek, ezeket háttá el, nem mind vitta el. Felszaporodtak, fel itt! Vult egy poéta itt, Lakatos Demeter, csinált poézeket, csinált nekük a magyar beszédeket. Lakatos Demeter, az meg van húlva. A verseket a szekuri- tate mind elvette. Nincs semmi vers. Nem volt víny, mikor ki- szult, 66 éves. Nehéz beteg volt. Annyival rosszul fordult nekie, leült az út melle, be es hánta szemeit, kiszúlt. Tágult a szüve. Mert hordoták a szekuri- táté. „Eljöttek a nyámaink, a magyaraink...” Megkérem a feleségemet, vetkezzen fel ű es. Ezek az ingei még mikor jártam a tánchoz. Táncoltam a feleségemvel, ni. Ű szűtte, neki vannak szép da- olgai.- Hull van, jöjj ide, te! Nézd meg! Mucsizd meg az ingedet!- Nem mucsizom- Mellikeket varrtad te? Vedd ki a katrincádat, ingedet. Ez a kendezű? Mi ez? Abroszka? Mi ez, te?- Ezt terítettük a zasztalra.- Mi ez? Vedd fel te!- Nem, nem veszem.- Honne, vedd fel! Fényképeznek velem oszt ni. Tesznek bele az újságba. Kell szégyellned? Hát jó, ha megértük ezeket a napokat, hogy eljöttek a nyámaink, a magyaraink. Kell félned?- Nem olyan szép ez a kat- rinca.- Vedd mászt akkor, amelyik szép! Hej te, vedd fel! No, haragszik a feleségem, micsináj- jak neki. Megánnád! Haj, te vedd fel, hát miskű vedd fel! Tegyen e sztrusztullat a kalapomra? Hogy jártam én, mikor voltak ifjú ’40-be? Állj meg te, ugyan rossz bába. Te magyarkáné, te! Megvénültél sze... Küldik el a fényképet, isz akkor megbánod.- Szégyellem, hogy elkészült. Nem készült ritkelés.- Ezek az emberek beszélnek űk nagy embereikvel. Engedik nekünk isz a szabad világot itt, hogy beszélünk mink isz magyarul. Kelnek levelek. Szép, hát mondja, hogy nem szép?! Lejegyezte: Sziki Károly „Fényképeznek veleifi oszt ni...!”
