Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-17-18 / 219. szám

1994. szeptember 17-18., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 9. oldal Szólnom kell, ha rólam van szó! (Folytatás a 8. oldalról) Szomorú szívvel ülök az írógéphez, mert megint belerángattak két, általam nagyon tisztelt szemé­lyiséget valamibe, amihez alapjában véve másod­lagos közük van. Ha van. Lőkös Istvánról és Apor Elemérről van szó. Mi is motiválta őket? Kezd­jünk hát neki! Cs. Varga István megfedd engem, minősít, leszól, szembesít mondatrészeket oda, ahova sosem szóltak, nem is illenek, beszél sajtó­etikáról, a gyűlöletről, arról, hogy az általam kri­tika tárgyává tett írás több részletben, itt és ott, meg amott is megjelent, hogy volt tanára milyen hálát zengett érte; hogy az a bencés, akiről ő írt, a Habsburgoknál nevelőként működött, hogy Ko­dály miért és hogyan mondta, hogy mi bajom van Csoóri versével, amely gyönyörű. Nyelvtanilag is kioktat, ha én bencés szellemiséget kérek rajta számon, netán tanulmányt, vegyem már tudomá­sul, hogy a szellemiségről írt. De mit is írt Cs. Varga István tulajdonképpen? Olyan lírainak ve­hető visszaemlékezéseket, mozaikokat - innen az ismétlések -, beiktatva az irodalomtörténészi szakmai hanghordozást is a beidegződés okán, ám ami nem enged helyet egyetlen olyan gondo­latnak sem, amely Cs. Varga Istvántól származik. Honnan veszem ezt a vakmerő, megint halálosan sértő kijelentést? Idézem Cs. V. 1.-t: „Csupán a filológiai pontosítás miatt jegyzem meg, hogy ominózus írásom ettől az összefoglaló változattól alig különböző rövid cikkek formájában szinte hiánytalanul megjelent már, mégpedig az Új Emberben, a Vigíliában, a Hazánk című irodalmi és kulturális folyóiratban”. Ha jól értem - mert már semmiben sem vagyok biztos rövid cikkek formájában, tehát részleteiben, nyilván a hetila­pokban, folyóiratokban megszokott „színes anyagként” adták közre. Mert az is. így egybe­fűzve sem más, mint lírai képsor, adottak a nagy nevek az idézetekhez, itt baj nem lehet, „Óra et labora”, a szerző a szellemiségróV beszél, és nem mutatja be a szellemiséget, amiről írnia kellene. A líraian hevültnek szándékolt sorok nem állnak össze mássá, mint a visszaemlékezésből kilépő képek maradnak meg bennem, az olvasóban. Ahol az írásmű megjelent, ott sokfelé tapogató- dzó, a régió szellemi életét bemutató tanulmány, írás kapott, kap helyet. Ez a lírai visszaemléke­zés, véleménygyűjtés, nevek felsorolása valami helyett - nem illett bele a Dimenzióba. Nem arról szólt, amit a cím ígért. Az, hogy az írásmű nem az, aminek lennie kellett volna a címe után, za­vart engem. Újból elolvastam, ma sem teszek le kritikai észrevételeimről. Cs. V. I. azonban nem áll meg írása védelménél, azaz, hogy kifogása­imra érdemi nyilatkozatot nem tesz. írása minden passzusában csak a szellemi produktum érdekelt. És érdekel ma is. De nem úgy van ezzel Cs. V. I.! Emleget feudumot, sajtószabadságot, meg azt fő­leg, hogy már ki mindenkibe belemartam, lassan már nem marad Egerben emberfia, akit az én győlöletem meg nem sért. Tisztázzunk valamit! A szeretet, a gyűlölet nem kritikai alapállás. Ha valakinek van mondanivalója, és megjelenik, az kritika tárgya lehet. A szeretet, a gyűlölet mind­addig nem jöhet számításba, amíg az érvek, ellenérvek össze nem ütköztek. Itt állítottam va­lamit, de nincs rá érdemi válasz, csak az, hogy én megsértettem a sajtószabadságot, az emberi tisz­tességet, önmagam alatt járom a gyűlölet és az önteltség vitustáncát, mert Cs. V. I.-ról másod­szor is olyat mertem írni, ami az ő érdekét sérti. Az első esetben citáltam is olyan mondatát, ami után odatettem a kérdést: Magyar anyák, fejtsé­tek meg, mi ez? Menjünk sorban! írásom július 20-án jelent meg az észrevétel Cs. V. I. opusáról. Ma kaptam kézhez Cs. V. I. hatoldalnyi írását. Ma szeptember 5-e van. Kétlem, hogy csak ek­kora időtávolságban jutott el hozzá a lap, és benne „kifakadásom”. Lehet, hogy így van. Csak azt nem tudom, honnan veszi, hogy én minden­kibe beleavatkozom. Tudtommal Cs. V. I. a má­sodik ember ebben a városban, akivel „kritikai el­intéznivalóim” támadtak. Évtizedekre vissza­menő múltam van a helyi újságban. Az An- tall-éra alatt fényképes cikkeket írtam a teológiai tanárról, dr. Koncz Lajosról, a szocdemes dr. Ko- rompai Jánosról, a most parlamenti képviselőnek megválasztott Kalmár Péterről, a KDNP-s váro­satyáról, dr. Molnár Miklósról, foglalkoztam Székely Gábor gondolataival, a budapesti főpol­gármester-helyettes Egert érintő elképzeléseivel; felfigyeltem az üstökösként feltűnő Szekeres Im­rére. Ha én mindegyiknek az álláspontjával azo­nosultam volna, mint ahogyan most megszapo­rodott vitapartnereim állítják, rég elkapott volna a tudathasadás. A közélet, annak szereplői a fi­gyelem középpontjában állnak, azokról szólni kell. Nem pártpolitikáról kell beszámolnunk, de ismertetni kell jelenségeket, amelyek érdeklik az embereket. És ezt a munkát a felbukkanó szemé­lyek nélkül, azok bemutatása nélkül nem lehet. Ne féltsen engem Cs. V. I., és ne nézzen le, mert engem a Magvető, vagy más márkás kiadó nem adott ki, nem adhatott ki. Ha Fábri Zoltán, a háromszoros Kossuth-díjas fdmrendező nem tesz alám szöveget 1988-ban, a még meglévő cenzúra miatt, ma nem lenne tizenhetedik kiadványom a nyomdában. S ha már lenéznek engem az én kel­lemes vitapartnereim, idézek egy-két véleményt, azon túl, amit Pomogáts Béla két kötetem recen- zoraként baráti gesztusként adott rólam. Kálnoky László legyen az első a sorban, mert egri, és mert 1984-ben írta. Többek között ez áll a négyoldalas kézzel írt levélben: ” ...köszönöm a Népújságban megjelent szép kritikádat, amely így is bármelyik fővárosi folyóiratban megállná a helyét, és nyil­vánvaló, nagyobb szabásút is tudtál volna írni, ha annyi teret kapsz, mint a pesti folyóiratok kri­tikusai”. 1988. október 30-ról Fábri Zoltán: „Ez a munkád engem - azt hiszem - még jobban imp- resszionált, mint az első. (Az Ez is színházra utal.) Verselőkészséged egyszerűen elképeszt. Oly könnyedén szerkeszted össze strófáidat, hogy az ember azt gondolja, az a Farkas András nem kell, hogy szenvedjen azért, amit ír, belőle anél­kül, hogy a keze megállna, ömlik, csak ömlik a ritmus, a rím. S a gondolatszövevény. Előző munkádban sem volt utolsó. Igényes volt ott is, nagyon is. De ebben a műben valami különös, nosztalgikus fájdalommal szövődik össze szünte­lenül az élet alig felfogható, bonyolult összeku- szálódottsága (és nemcsak a pár perc rövid távla­taiban, hanem a múlt és jövő végtelenségéig ki­terjesztve) és a magyarázatokat kereső kénysze­rűen magányos elme szüntelen útkeresése és az előbbivel való ütköztetése. És ez a gondolatsor nem lanyhul el, ez úgy feszült az egészben, mint a kifeszített húr, minden oldalról kipengve vizs­gálva az életet. Ez roppant izgalmat hordoz.” (A kötet több ezer soros filozófiai poéma). Az én drága öreg barátom. PÖG (dr. Pogány Ódon Gá­bor, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott fő­igazgatója) 1992 decemberében ide küldött ne­kem tizenöt sort, amit majd beleöregedve e ké­nyes kritikusi hajszába, egyszer kiadok a kezem­ből. Az lesz a hab a tortán! Dr. Lőkös István is írt rólam, illetve munkámról néhány elismerő mon­datot. Most megint egyszer hatottak rá, és tett va­lamit, aminek nem örültem. Azért, mert nem hi­szi el, hogy igazat írtam? De hát sebaj! Még egy-két sor dr. Kapor Elemértől, a kilencvenes évekből: „Amikor elkövetkezik az idő, nyugodtan fogom örök álomra hajtani a fejem, abban a biz­tos tudatban, hogy lesz valaki, aki megemléke­zésként minden szépet és jót el fog mondani ró­lam, még akkor is, ha meg sem érdemiem. Szeré­téiből, jó barátságból, jóérzésből, jó emberség­ből. - Köszönöm. A jó Isten tartson meg sokáig. Szeretettel ölel egyre öregebb barátod, Elemér”. Akik ráhangolódnak egymásra és az értékekre, azok így nyilatkozhatnak. Más hullámhossz az, ahonnan nekem, rólam, miattam, vagy magáról, maga miatt Cs. V. I. visszaszól. Ez a „vita” is mesél majd rólunk, ha a könyvtárak megőrzik a papírokat! Mert az írás megmarad! Farkas András *** (Szerkesztőségünk ezzel a vitát lezártnak te­kinti.) Látlelet Lőrinciről: merre tart egy új város? A városháza - oldalnézetből... (Fotó: Kaposi Tamás) Pethő László jászberényi szociológus 1993 tavaszán kapott megbízást a lőrinci poigármesteri hivataltól, hogy elemzést készítsen az önkormányzat működéséről és a jövő kilátásairól. A szakember a polgármester­rel, a jegyzővel, kilenc aktív és egy visszalépett képviselő­vel, valamint a hivatali dol­gozókkal folytatott beszélge­tések alapján az elmúlt év őszére elkészítette tanulmá­nyát. Ebből adunk közre részleteket. A településrészek egymás­tól eltérő fejlődése előnyöket ugyanúgy eredményezett, mint hátrányokat, buktatókat. Az egymástól elütő életfor­mák ellentétek forrásai lettek, amelyek esetenként ma is befo­lyásolják a lakosság életét és kapcsolatait. Az önkormányzati választá­sokig a helyi közigazgatás fo­lyamatosan alárendelt szere­pet játszott a helyi ügyek inté­zésében, Ugyanakkor az is tény, hogy a rendszerváltás előtti évtizedben a helyi poli­tika érdekén’ényesítő szerepe javult. 1990 őszén Lőrinciben az önkormányzati választásokon négy polgármesterjelölt és 27 képviselőjelölt indult. A mai helyzetből visszavetítve pár­toktól távoli, saját szóhaszná­latuk szerint „politizálástól tá­voli” függetlenek szervezete a testület. A kulcsszerepet betöltő polgármesteri címre igazi esé­lyesként csak a korábbi ta­nácselnök indult, akit tapaszta­latai, illetve a fejlesztés terén felmutatott eredményei alap­ján polgármesteri székbe emelt a település. Esélyeit mindenképpen rontotta, hogy hosszú ideig pártmunkás volt, ám ez az általa nyíltan hangoz­tatott tény egészen másként hatott szeptemberben, mint az azt megelőző parlamenti vá­lasztások idején. A képviselő-testületen belül markáns különbségek mutat­koztak a köznapi életben felér­tékelt szakértelem és népsze­rűség terén. A bekerültek ol­daláról nézve úgy tűnik, hogy a pártok néhány személyt eleve nem akartak indítani. Megál­lapítható, hogy az érdekcso­portok, illetve pártok a válasz­tások során lényeges szerepet játszottak, és nem lesz ez másként 1994-ben sem. Azzal a kiegészítéssel, hogy valószí­nűleg másfajta indítékú és célú szövetségek jöhetnek létre. Nem képzelhető el pél­dául, hogy a vállalkozói-me­nedzseri réteg továbbra is ki­marad. A megalakulás során a 14 tagú testület sok egyéni érdek együttesét, összegződését és összeütközését jelentette. A polgármester számára biztosí­totta eddigi tevékenységének folytatását, így neki jelentette a legkevésbé ismeretlent és szokatlant az önkormányzati típusú működés. A többieknek sokkal inkább ambícióik vol­tak, mintsem helyzetismereten alapuló tapasztalataik. A helyzetnek többféle kö­vetkezménye lett. A nem ke­vés csalódással és gyanakvás­sal összeülő testület tevékeny­sége csikorogva indult. Szembe kellett nézni azzal, hogy a demokrácia nem va­lami könnyen emészthető, el­andalító csodaszer, hanem ha­tása nagyon is széles skálán mozog. Az ellenzéki indíttatá- súaknak például „le kellett nyelniük” a polgármestert, va­lamint a néhány MSZMP-s múlttal rendelkező képviselőt, akiket esetleg korábban le- kommunistáztak. Többek sze­rint különösen fájdalmas volt tudomásul venni a polgármes­ter kapcsolatait, amelyek je­lentős része továbbra is mű­ködtethetőnek bizonyult. A polgármesteri hivatal és a testület viszonyát a kezdetek­ben meglehetősen sok fenntar­tás és gyanakvás jellemezte. Tény, hogy a hivatal egyes dolgozói aktívan részt vettek a választási előkészületekben, valamint ténylegesen haszno­sítható információkkal is lé­nyegében csak ők rendelkez­tek. A testületi ülések külsődle­ges - de egyáltalán nem lé­nyegtelen - eleme az ülésrend. Ez spontán módon alakult ki, de az idők folyamán rögző­dött, és a vélemények, szavaza­tok alakulásában is lényeges szerepet tölt be. A polgármes­tertől balra ülők inkább az ő támogatóinak, míg a velük szemben helyet foglalók ellen­zékinek minősülnek. Ezt szá­mos tény erősíti meg. A „bal­oldal” a polgármester centrális helyzetére és kapcsolataira épít. Ezek olyan, esetenként döntéseket befolyásolni képes elemek, amelyekhez érdemes csatlakozni. Az itt ülő „hívek” - funkcióikból adódóan - szintén képesek a polgármes­teri vitorla dagasztására. Tipi­kus példája ennek a hivatali gépkocsi beszerzése. Ennek egyik lényeges indítéka volt, hogy a rendőrőrs is kapott szolgálati jármüvet. (A hiva­tali megideológizálásakor azonban nem ezt, hanem a polgármester reprezentációs feladatát tartotta fontosnak kiemelni az egyik megkérde­zett. Ha nincs az Opel - sofőr­rel együtt akkor a polgár- mester egy pohár bort sem ihat meg, el kell hárítania a koccintásokat, amit esetleg nem írnak a város javára.) A polgármester rendkívüli módon történő tartózkodása; vissza-, illetve háttérbe húzó­dása mind hívei, mind ellenfe­lei számára megnehezíti a vé­leményalkotást. Ennek okai ' megválasztásának tényében, illetve korábbi tevékenységé­ben keresendők. A szemközt ülő ellenzék sem nevezhető a hatalomból kirekesztettek duzzogó gyüle­kezetének. Ennek egyik jele az alpolgármesteri cím elnye­rése. A feladatkör ugyan meg­lehetősen körülhatárolatlan - amit vitatnak is néhányan -, bizonyos hatalmi funkciók ér­vényesítésére azonban min­denképpen alkalmas. A megismert tények és ada­tok birtokában nem mutatko­zik akkora különbség az egyes tagok teljesítménye között, miként arról ambícióik árul­kodnak. Negatív visszhangot váltott ki egyes tagok soroza­tos döntésképtelensége. Van­nak, akik elzárkóznak a hatá­rozott véleményalkotástól, nem szavaznak, ami nem teszi eredményesebbé a testület munkáját. Voltak, akik az ef­fajta magatartásformát oly­annyira kritikusan szemlélték, hogy megkérdőjelezték a rendszeresen tartózkodó kép­viselők mandátumának érvé­nyességét. Szerkesztette: Tari Ottó Lino Pianezzola egész életében arról álmodott, hogy Ferrarija legyen Annikor álma 14 éve teljesült, különös gondolata támadt: garázsát összeépítette a lakásával. Toulouse közelében fiatal történelemtanárok az iskolaév kezdetére, hogy a gyerekek kedvet kapjanak a tanuláshoz, középkori játékokat szerveztek

Next

/
Oldalképek
Tartalom