Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-17-18 / 219. szám
8. oldal Hétvégi Magazin 1994. szeptember 17-18., szombat - vasárnap Vita a kritika feladatairól, az ítészek küldetéséről, felelősségéről A sajtóetika jogán Kínosan komikus és keserű dolog, rám kényszerített kötelesség, hogy egy olyan, számomra is tiszteletet parancsoló korú egri író, újságíró miatt kell tiltakoznom, akinek eleddig a nevét sem írtam le. A Heves Megyei Hírlapnak és jogelődjének húsz év óta vagyok szerzője. Rendszerint irodalmi értékeket szoktam népszerűsíteni. Most azért írok, mert a július 20-i lapszámban minősíthetetlen módon és hangon kritizált írásomat az olvasók közül sokan nem ismerhetik, csupán a vele kapcsolatos torzítást olvashatták. Kötelességem, hogy tájékoztassam őket - a sajtóetika szellemében és jogán - a magam véleményéről. A nyári vakációról visszatérve hallottam, hogy a július 20-i lapszámban Farkas András súlyos dolgot követett el ellenem. De azt gondoltam: miért ne érhetne engemet kritika? Abban bíztam, és bízom ma is, hogy a Hírlap nem egészen Farkas úr feuduma. Mégis elhűltem, amikor cikkét elolvastam. Ennyi személyeskedést, kicsinyes rosszindulatot eddig csak a politikai életből ismertem. Az irodalomban az ilyesmi párját ritkítja, de a publicisztikában is enyhén szólva: szokatlan. Tettét az ürügyül használt jó ügy miatt tartom kártékonynak. (Egy korábbi pamfletjére, amellyel saját lapjában, a Hevesi Naplóban „tisztelt” meg - olyan ízléstelen volt, hogy máshol aligha tudta volna megjelentetni - nem is válaszoltam). A miskolci Dimenziók című periodika ez évi hármas számában írást közöltem A bencés szellemiségre) címen. Farkas úr, miután az olimpuszi magaslatról lepillantva lesajnálja és az elfekvőbe utalja ezt a kiadványt, háromkolumnás cikket kanyarít kis írásommal kapcsolatban. Megtiszteltetésnek is vehetném ezt - ha nem lenne mindez különös. Sajnos, írásomnak már a címét is félreérti. Rám fogja: ötletem támadt „megírni a bencés szellemiséget" . A címben „szellemiségről” szerepel. Ezt csak a félreértések bajnokaként lehet félreérteni. Egy szerinte is „nem nagy terjedelmű írás"-ban, vagyis tíz gépelt oldalon „megírni a bencés szellemiséget” , és ezzel a szándékkal megvádolni valakit: abszurdum. Csak a vak nem látja, meg aki nem akarja, hogy a „röl" mire vonatkozik. Filozófiai mélységű, történeti érvényű értekezést követel, holott célom egyszerűen az volt, hogy egy emlékezést, vallomást írjak egykori bencés tanáraimról, azokról, akik számomra példát adtak a bencés szellemiségről. Meghökkentő titok, hogy Farkas úr emiatt miért lobbant ellenem éktelen haragra. Elvitatja jogomat, hogy írásomban más célt tűzzek magam elé és más feladatot válasszak, mint amilyent és amit ő elvár. Nem éppen toleráns és demokratikus magatartás. Kérlelhetetlen vagdalkózásba kezd csupán azért, mert körtét akart ízlelni, és almába harapott. Félreérti a kritika műfaját is. Nem kritikát ír, mert a kicsinyes személyeskedés, becsmérlés nem az. A kritikának megvannak a maga műfaji követelményei. Számon kéri rajtam azt, amiről szándékom sem volt írni: a másfél évezredes bencés tanító rend történetét. Háborog, hogy miért csak tanáraimról írok. Kioktat elemi ismeretekből. Toposzokból szeretne vizsgáztatni. Elegánsan pálcát tör felettem. Azzal vádol, hogy nem tudok írni. (Ebben van is igazság, ha például azokra gondolok, akiket mindig lelkesen kutatok és tanítok.) Annak jogát is megtagadja tőlem, hogy erről a témáról szólni merészeljek. írásom csak ürügy, hogy valami más okból támadt sértettségét ellenemben dühödten kiélhesse. Vétkem, hogy dr. Bánhegyi Jóbot a bencés szellemiség megtestesítőjének tekintem... Jób bácsi magyartanára és egyik érettségiz- tetője volt Habsburg Ottónak. Méltán híres tanítványa Szapudi András Királyfi a tanítványok között című dokumentumriport könyvének ajánlásában írja: „Bánhegyi Jób számomra a magyar bencés megtestesítője volt... Szent életű pap volt, vallásosságában és hazafiságában egyaránt kiemelkedő egyéniség”. Neki nem rótta fel Farkas úr ezt a „tévedést”? „Falusi gyermek”-nek titulál. Oktalan elnézést sugall a „falusi" megnevezés pejoratív használata. Ezért a megnevezés szemantikai gesztusát határozottan visszautasítom. Egyébként tudhatná Farkas úr, hogy mennyi tehetséget küldött a magyar falu, de még a puszta és a tanyavilág is! A magyar bencés rendnek hány büszkesége érkezett faluról? A bükkszenterzsébeti Utassy Józsefből a kortárs magyar líra kiválósága lett. Pedig költőként még csak nem is debütálhatott Egerben. Sebaj, debütált Pesten, és elérkezett Az Értől az Óceánig. (Fájdalom, de igaz: Farkas úr meg mindmáig „egri” költő és író maradt). A polgárosodó nagyközségből várossá fejlődött Kapuvár szülötte vagyok. (A parasztemberek a nyugati határszélen önmagukat és egymást falun is polgárnak nevezték.) Szülőfalum oppidum volt, a Trianon körüli nehéz időkben Sopron vármegye székhelye is. Már egy 1162-es oklevél castrumként említi. Diákkorom színterei: Győr, Debrecen, Leningrád-Szentpétervár milyen „faluk”! Falu? Sok mindent lehetett ott tanulni! Még egy kis illemet is: a „Köszönni tisztesség, fogadni emberség!” alapelvet is. Parasztfiú vagyok, elsőgenerációs értelmiségi. Farkas úr is egri kisgazda parasztember sarja, aki ült szekéren, hajtott lovat, ha nem is szántott gyöpöt. Farkas úr úgy viselkedik, mint egy párbajhős, aki önmagáért élvezkedik a bajvívásban, és közben elfelejti, hogy a párbajt miért is vívja. Kritizálni persze mindent és mindenkit szabad: engemet is, írásomat is. De talán nem kellene ennyire kimutatni a lenézést, mert ezt mégsem illik... A fejemre olvassa: A stílus maga az ember- írja Buffon". Ez a nagy titok valahonnan nékem is ismerős! A válaszom: „AZ ÍRÁS ERKÖLCS”. Az ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSEGET is említhetném, amely mindannyiunktól megkövetel bizonyos fokú mértéktartást, önmérsékletet is. Miért haragszik annyira Csoóri Sándorra? Miért akarja szövegemből kiirtani Csoórinak a Kodályról szóló, a Mestert a galyate- tői réten láttató verséből idézett pár sort? (Csoóriról lehet különvéleménye, de az enyémet bízza csak rám.) Kodály-élményemet - sok száz társamhoz hasonlóan - dr. Nádasi Alfonznak, Kodály Zoltán munkatársának, orosztanáromnak köszönhetem. Az talán nem baj, hogy Kodály annyira szerette a bencéseket, és gimnáziumunkat is meglátogatta, és csodálatosan szólt a tanulóifjúsághoz? Valóban nincs semmi összefüggés a bencés értelmiség és Kodály Zoltánnak a pannonhalmi látogatásakor adott nyilatkozata között: „...teljesebbé lettem Pannonhalmával. Hazánk kultúrával és művészettel megszentelt legősibb földjén meghatottan járok. Ott, ahol először hangzott fel minden zenei stílus őse, a gregorián." Nagy tudását, számos területen elismert jártasságát, latinos műveltségét Farkas úr jogosan, bár kissé gyakran és egyénien hangsúlyozza: „De itt mi két okból is érdekeltek vagyunk, valamelyest jártasak vagyunk a hazai és az egyháztörténelemben és a két stúdiumban, egyáltalán a történelemben több szellemiség van - nem is beszélve a szerzetesekről -, mint aminek itt az árnyékát sem látjuk.” Szíve joga kritizálni írásomat, amelynek megítélése valóban nem az én tisztem. De fel nem foghatom, hogy a bencéseket kivont szablyával miért óvja ellenem? Árról talán mégsem tehetek, hogy fényes elméjét rám, méltatlanra pazarolta, és a szeme világa, látása ennyire meghomálylott. Mit tehetek, ha Farkas úr oklevelemmel, doktori címemmel, kandidátusi fokozatommal egyetemben magához képest ennyire „alulképzettnek” ítél? Bevallom szerénytelenül: az irodalom kies mezején és a bencés témakörben vele szemben mégsem érzek mikó-komple.xust. (Mikó: kisebbrendűségi komplexus, eredője a német Minderwertigkeitskomplex). Művének cikkére a végén teszi fel a koronát. Végképp elárulja legfőbb szándékát: nem tájékoztatni akar, és nem is engem akar szakmai módon meggyőzni- lebunkózni szeretne, hogy lábam alatt fű se nőjön. Figyelmezteti a miskolci szerkesztőket: „ha a régió szellemi életében csak ilyen dolgozatokat kérnek vagy kapnak, úgy tűnik, mintha ez a barokk város csak selejtgyártásra rendezkedett volna be.” Ez aligha nemes gesztus bizonyítéka. Ez: szellemi hitelrontás. Amit másról írunk, ránk is jellemző. Vajon nagy fogyatékossága írásomnak, hogy nem idéztem tanáraimtól hasonló, magvasan szellemes, velősen tartalmas mondatot, mint amilyent Farkas úr ellenem fennhéjázva felhoz: „Néhai kedves osztályfőnököm szokta volt mondani a nagy semmire, ha a fiú ötölt-hatolt történelemórán: „Fiam, ez a mondat - nyeletlen bicska penge nélkül". Csupán a filológiai pontosítás miatt jegyzem meg: ominózus írásom ettől az összefoglaló változattól alig különböző rövid cikkek formájában szinte hiánytalanul megjelent már, mégpedig az Új Emberben, a Vigíliában, a Hazánk című irodalmi és kulturális folyóiratban. Diákkorom bencés örökségéről szóló nyilatkozatra pedig a Vigília főszerkesztője kért fel. így történhetett, hogy vallomásom eme folyóirat idei negyedik számában - túlontúl megtisztelő környezetben - többek közt Esterházy Péter, Nagy Gáspár, Andorka Rudolf és mások írásainak társaságában látott napvilágot. Farkas úr egy aligha megbocsátható szerénytelenségre is rákényszerít. Szándékom ellenére olyasvalamit citálok, amivel az embernek halála után is csak pianissimo illik dicsekednie. De engedtessék meg nekem, hogy ne Farkas úr tévedhetetlenségét tekintsem mérvadónak. A teljesebb és igazabb összkép érdekében Bánhegyi Miksa atyának, a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár igazgatójának leveléből idézek: „Minden élő és elhunyt tanárod nevében köszönöm mindazt, amit róluk írtál.” Csak ámulok és bámulok, mint „Sámuel és Bámuel, hogy Farkas úrnak nincsenek fontosabb megímivalói. Nem luxus ez? Számomra egyenesen rébusz: ha ennyire gyenge, sőt bűnrossz az írásom, akkor miért veszteget rá annyi gépelt oldalt? Úgy is megtisztelhette volna az olvasóit, hogy erről a szép témakörről az enyémnél klasszisokkal jobb cikkel ajándékozza meg őket. Azt kívánom, hogy Farkas úrtól sok országos és regionális lap és folyóirat szerkesztője kérjen és közöljön kéziratot. Kívánom, hogy ne magánkiadásban, ne saját drága pénzén lássanak napvilágot, hanem tisztes honoráriumot biztosító jó nevű kiadóknál. Örülnék, ha művei nem süllyednének el olyan méltatlan kritikai visszhangtalanságban, mint eddig, és ha munkásságát idehaza és külhonban is illőn számon tartanák. Kínosan komikus és keserű dolog mindez. Mégis kimondom: a békességet óhajtom. A megbékélés, a kiengesztelődés híve vagyok, ha csak lehetséges. De ez kétoldalú esély. Mégis megígérhetem: az egri Farkas András nevét - a jelző azért szükséges, mert vannak más Farkas Andrások a múltban és a jelenben is - ezután sem fogom leírni, ha ezt paritásos, vagyis kölcsönös alapon tehetem. Őszintén remélem, a jövőben szebb és jobb ügyekben lehetek a Hírlap szerzője. Cs. Varga István, egri polgár Aggódó nyilatkozat Mint a haza és emberiség javát szolgáló irodalomnak Egerben és a tiszteletre méltó hagyományú Heves megyében élő munkásai, nem hallgathatunk olyan jelenségek feltűnésekor, amelyek a kereszténység, a humanizmus és a mindenkire kötelező jó ízlés értékeit látszanak fenyegetni. Ezek közé tartozik a tévesen liberalizmusnak nevezett szellemi anarchia számos tisztátalansága, ám még nagyobb az aggodalmunk, ha valamiféle oktalan és ártalmas gyűlölködés az értékek őrzőinek sorában jelentkezik. Farkas Andrást a megyei közvélemény a katolikus szellemiség képviselőjeként tartja számon, s bár ő mindig hangsúlyozta távolságát nem egytől közülünk, soha nem mulasztottuk el tiszteletben tartani írói szuverenitását, s tartózkodtunk még a megjegyzésektől is vele szemben. Soha nem kívántuk a megyei sajtót a lényeges kérdésektől távol álló személyes vetélkedések színterévé tenni. Annál nagyobb értetlenséggel és megütközéssel fogadtuk Farkas András úrnak a Heves Megyei Hírlap ez évi július 20-i számában megjelent veszélyes megnyilvánulását, „Mi hordozza a szellemiséget - és hogyan?” cím alatt. íróhoz és igényes kritikushoz méltatlan, durva támadást intézett Cs. Varga István irodalom- történész és főiskolai tanár ellen, az utóbbinak a „Dimenziók” felső-magyarországi szemlében megjelent, „A bencés szellemiségről” című írása kapcsán. A bírálatra természetesen mindig szükség van, s e nemzetet a „mély süllyedésből” csak „a szellemharcok tiszta sugaránál” tudjuk kivívni és „oly magasra tenni, mint lehet”. Ám e tiszta sugarat az első pillantásra meg lehet különböztetni a démoni gyűlölet kénköves lángjától. A műbírálat nem személyeskedik, a műbírálat az alkotást veszi szemügyre, és az olvasót igyekszik a műélvezetben vagy az ismeretszerzésben az alkotótól eltérő szempontokkal jobban eligazítani vagy gondolkodásra késztetni, eközben állításait - „gondolattalanságot, ismétléseket, kopogó sorokat” - a megbírált műből vett idézetekkel dokumentálja. Farkas András ehelyett a szerző személyét sértegeti, ennek eddigi munkásságával bőven megszolgált jó hírét rontja - ezért akár perelhető is -, sőt végső kicsengésben azt követeli, hogy a régió szellemi életében ne a nevezett szerzőtől közöljenek tanulmányokat. Farkas András nem gondolta meg, hogy ezzel a személyiségi jogokat és a sajtószabadságot sérti egyszerre, továbbá a „Dimenziók” szerkesztőjét inzultálja azzal a váddal, hogy az nem tud különbséget tenni érték és selejt között. Farkas András egyetlen ellenkező adattal vagy megcáfolt idézettel sem bizonyítja dühös állításait. Nem mutat ki elvi vagy tudományos eltéréseket a maga és Cs. Varga felfogása között. Csupán személyi elfogultságról tesz tanúságot, ártva ezzel a nyilvánosság előtt a kritika szellemi rangjának. Eközben a megyei sajtót lealacsonyító személyi gyűlölködések színterévé teszi. Sajnáljuk, hogy Farkas András ezúttal saját színvonala alá került. Mi Cs. Varga írását - a „Dimenziók” szerkesztőségének ítéletével megegyezőleg - színvonalasnaiCertékesnek és szükségesnek tartjuk, akkor is, ha - természetesen - valamennyiünknek kü- lön-külön lehetnek saját látásmódjából fakadó megjegyzései. Farkas Andrásra pedig, mint egy belső békét nélkülöző, ártalmas gyűlölet fogságában vergődő lélekre, részvéttel tekintünk. Csak kérni tudjuk Istent, segítsen neki megszabadulni a gonosztól. Mindenkihez, aki a toll, az ecset, a hangszer, a kamera mestere ebben a szűkebb hazában, aggódva fordulunk: ne engedje a szellemi színvonalat a nemtelen sértegetések és késelések kocsmai gőzében elsüllyedni. Eger, 1994. augusztus 29. Apor Elemér, Lőkös István, Sándor András (Folytatás a 9. oldalon) Az egyik amerikai szappanopera sztárja, Mary Beth Evans, gyermekeivel Négy napon keresztül bábjátékosoktól volt hangos Nantes. Legnagyobb sikert Rabelais színdarabjának előadói aratták.
