Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-02-03 / 154. szám
4. oldal Szemtől Szembe 1994. július 2-3., szombat - vasárnap Péntek esti láz - a selypi diszkóban Könnyen elképzelhető, hogy - a bérleti szerződés lejárta miatt - bezárja kapuját Selyp és az egész környék híres-hírhedt szórakozóhelye, a kultúrházi diszkó. Nem az első eset, hogy a fiatalok szórakozási igényeit kielégíteni hivatott rendezvény máshol ver tanyát a városban, ám az is tény: az érintett körzetek lakói már előre félnek, nehogy az otthonuk közelébe essen a választás. Péntek, kora este. A selypi sarkon a forgalom olyan, mint általában. Semmi nem utal arra, hogy rendkívüli esemény lenne készülőben. A kultúrház előtti parkoló teljesen üres. Az épületet körülvevő parkot nemrégiben szabadították meg a méteres fűtől, készülve a cukorgyári munkások gyűlésére. Padok, rózsák, lámpasor - ideális környezet a romantikára vágyóknak. A városrész legpatinásabb, legnépszerűbb presszója, a Ruby is ebben a komplexumban működik. A vendéglátóhely - még a hatvanas években - onnan kapta a nevét, hogy egykori vezetője kísértetiesen hasonlított Jack Ruby-ra, a Ken- nedy-gyilkosság merénylőjét „elintéző” bártulajdonosra. Jelenleg még üres a helyiség. Mindössze két lány, a két Zsuzsa sürgölődik a pult mögött. Rendezgetik a poharakat, rekeszeket készítenek elő, tesz- nek-vesznek. Tapasztaltak már, tudják, néhány perc, és kezdődik a mindent elsöprő roham. A petőfibányai busz érkezik elsőként. Tucatjával szállnak le róla a lányok és fiúk, hogy - mintegy bemelegítésként - útjuk a csehóba vezessen. A vér- mesebbek csatakiáltásokkal esnek be az ajtón, a szolidabbja siet elfoglalni a jobbnak számító helyeket. Rövidesen betoppannak az apaiak, a zagyva- szántóiak és a helybéliek is, akik közül sokan gyalog jöttek. Kellemes az idő, útközben meg lehetett látogatni néhány lebujt. A lányok legújabb viselete a hippikort idézi. Tölcsér ujjú ingek, hosszú mellények, trapéz- gatyók. Feketével festett könnycsepp az arcon, leengedett haj, mint hajdan a Janis Jopliné. A legidősebbik tizenhét éves lehet. A srácok marconábbak. Tüskefrizurájuk, bőrdzsekijük félelmetessé teszi némelyiket, míg a többséget - a hatvan kilón aluliakat - inkább komikussá. Előkerülnek az otthonról hozott házipálinkás bütykösök, az asztal alatt és a WC-ben jókat szürcsölnek belőle. Hiába, szükség van a gyorsítóra, különben ki győzné anyagilag a méregdrága sört. Egy nagy darab, kockás in- ges fiú megissza a második felesét, majd hirtelen lefordul a székről. A közelben ülők felékapnak, támogatják, pátyol- gatják. Aggódnak érte. A kölyök néhány pillanat múlva észhez tér, feláll, józanabb, mint a többiek együttvéve. Úgy tűnik, csupán a gondoskodás hiányzott neki. Két csitri viszi a poharát új- ratölteni. Gusztusos, jó alakú lányok. Biciklisnadrágban, bugyi nélkül. Kihívó látvány, ám nem biztos, hogy csak annak, akinek szánják. Fejenként két deci vodkát kémek, naranccsal. A helyükre billegnek, de húsz perc múltán újra kémek. A székről leesős óbégatni kezd. Néhány hónapja még hátközépig érő hajú rocker volt, ám bevitték katonának, s a frizurája most ennek megfelelően rövid. Fennen hangoztatja, hogy ő bizony skinhead, és társasága - mint egy mai Háry Jánost - szájtátva figyeli. A keskeny helyiségben fülledt a levegő, gomolyog a füst, de az ifjúság még mindig tódul be az ajtón. A pulthoz már csak hosszadalmas sorban állás után lehet odajutni, a tülekedők belerúgnak a vendégek székeibe, az asztalokon sorra borulnak a poharak. Kimegyek, hadd szellőzzön az agyam. A lépcsőn nincs egy talpalatnyi hely, minden fokán ketten üldögélnek. Nem zavarja őket a közelben éktelenkedő hányástócsa, a kiömlött sör szaga sem. Legfeljebb átlépnek rajta. A kultúrházat közben kinyitották, de nem engedik még be a jónépet. Aki nem a Rubyt választotta, az most a pádon ül, sétál, vagy a bokrok alatt heve- rész. Időközben a parkoló megtelt, fel-alá járkáló kutyás őrök vigyázzák a rendet. Farmemadrágos, edzőcipős lányt fog közre két társa, a karjánál fogva húzzák végig a járdán. A csaj szemmel láthatóan nagyon részeg. Hirtelen kirántja magát istápolói közül, ám nem jut messzire. A fűbe huppan, csendben bámul maga elé. Éjfél körül térek vissza. Már szállingóznak hazafelé azok a tinik, akiknek eddig szólt az engedélyük. Többnyire ők a legfiatalabbak, sokuk még általánosba járhat. Nem látszik, hogy ittak volna. Akad, akiért a papája eljött autóval, s ha jókedve van, hazafurikázza a lovagot is. A Rubyban még mindig tömeg, füst, ordibálás. Molcsi, a főnök egyre idegesebb, alig tudja féken tartani a társaságot. A poharakat az udvaron szedik össze. Mind több a kötekedő, akikről lerí: nem a tánc, hanem egy jó kis balhé végett látogattak ide. A szomszédban viszont azok vannak többségben, akik szórakozni jöttek. Kitűnő a hangulat, bár alig fémek egymástól. Szerencsére jó idő van, nem kellett kabátot hozni, így legalább biztos, hogy nem lopják el. A környéket ekkorra már a szerelmespárok uralják. Nem zavarják őket a lámpák és a járókelők sem. Csak diszkréten nézek a telefonfülke felé, amelynek mindkét részében egy-egy felvillanó ülep jelzi, hogy nem éppen távolsági beszélgetéssel foglalatoskodnak. Két óra után szétszélednek a fiatalok. Előfordult már, hogy aki nem bírt az erejével, megállított egy autót, belerugdosott, inzultálta a vezetőt. Történt errefelé nemi erőszak is. Két lány stoppolt a huszonegyesen, felvették őket, és az ügy a rendőrségen folytatódott. A harmadik „megúszta” azzal, hogy elpáholták a barátját. A lakosság úgy-ahogy megszokta már ezeket az estéket. Szombat délelőttönként „kedvenc” foglalatosságuk eltüntetni az éjszaka nyomait: összetört üvegeket, hányásnyomokat, használt óvszereket. Inget, fehérneműt többször is találtak már, egy fóliasátorban pedig farmernadrággal együtt lehúzott bugyira leltek. Vajon miben mehetett haza a gazdája? Amikor a füvet kaszálták, két maroknyi kulcscsomót szedtek össze. Hétfőn összefutok az egyik, diszkóban „megismert” kislánnyal. Csókolommal köszön, majd felrémlik neki, hol találkoztunk. Cinkosan rám nevet, és mintha mi sem történt volna, ki-ki megy a maga útján... Tari Ottó Útszéli lányok - egy utazó naplójából Most, hogy már mindent szabad (volt), jól láthatóan megszaporodtak az útszéli örömlányok. A szexipar - kilépve hát a szűkös terekről - tágas, jó levegőjű határokra nyílik. Nem szívesen veszek fel sto- posokat, s ha mégis megteszem, csak a gyengébb nemnek állok meg, mint a minap is, amikor egy integető lánynak lassítottam. „Hosszú az út az éjszakában” - gondoltam, jó lesz elcsevegni majd. Rendet raktam az első ülésen, mint afféle jó vendéglátóhoz illik. A lány kinyitotta az ajtót, és így szólt:- Mi van cicám, mondjad gyorsan, mert dolgozom... Szaxofon egy rongy, dugás öt!- Értem, értem - léptem be a partneri beszélgetés előjátékába. - Hát, ami azt illeti, ez nem is olyan sok. Miért vagy ilyen olcsó?- Tudod, elváltam a férjemtől... - duruzsolja halkan a sztereotip választ. Végignéztem a hajdan jobb napokat látott, félig tátott szájú, kissé megroggyant, festettszőke bombázót, míg egy frappáns választ fogalmaztam, de csak nem akart sikerülni. Nem is sikerülhetett, mert a lány izgatott fejforgatással elterelt e szellemi munkáról. Ajkai megremegtek, s az ablaküvegbe kapaszkodva, így sürgetett.- Igyekezz cicám, mert mint mondtam, dolgozom... A barátom, ha meglát csak úgy álldogálni, összever. Hallod, igyekezz!- Ne haragudj - szakítottam félbe -, ilyen gyorsan, nógatásra nekem nem megy, nem ágaskodnak fel a gondolataim. Halasszuk későbbre a döntést, meg az áfát is nélkülöző vetüle- tét.- Menj a francba, te marha - mordult fel a gyurmakeblű hölgy, és rám vágta az ajtót. Még ki sem kacagtam a feszült perceket, alig gurultam néhány métert, amikor két leány integetett ismét. Felvettem őket, és csalódással nyugtáztam, hogy ezek a lányok nem azok a lányok, hiszen árat sem diktáltak, csak beültek ide a hátam mögé. Mi ebben a buli? Ekkor megszólalt a fekete szépség:- Bulira megyünk, két faluval odébb kiszállunk.- Elviszlek házig benneteket, ha megmondjátok, mennyibe kerül a szaxofon.- Talán úgy százezer mondja az egyik. Majd visszakérdez: - Nem jó?- 150 - emeli a tétet a másik, s egyre reménytelenebbül találgatnak.- No, akkor ha nem megy, jó lesz itt az út szélén is, állítom meg a beszélgetést és az autót. A lányok kiszálltak, de az ajtócsapás előtt választ szerettek volna kapni. S amikor beavattam őket a „titokba”, megborzongtak, majd megkérdezték immár nevetve:- Mi mennyit fizetünk?- Semmit - válaszoltam.- Kösz, mi is jobban szeretjük ingyen csinálni, amit teszünk. És eltűntek az éjszakában. Én pedig nem vállaltam több lányt. Ilyen későn, ebben a korban ennyi is elég... Sziki Károly JÚLIUS Munka és munkanélküliség, szórakozás és élvezet, pénz és szegénység vesz körül bennünket. Mindez hajszolt tempóban űzi az embert. Ezért látunk sok fáradt arcot és szemet. A technikai civilizáció nem tűri, hogy valaki elmaradjon, mert megőrlik az élet malomkövei. Ezért lendült fel a pszichoterápia, amely gyógyulást hirdet a fáradt idegeknek, hogy tovább tudjuk folytatni az űzött vadéhoz hasonló életet. Innen erednek a konfliktushelyzetek, a személyiségzavarok és nemcsak felnőtteknél, hanem már gyermekkorban is. Az orvoslás szomorú faja a gyermek-ideggyógyászat. Vannak, akik hipnózist, pszichoszomatikus kezelést, zenés terápiát, illetve pszichoanalízist alkalmaznak. Mindez a modem élet fogaskerekei közé került embert kívánja gyógyítani. A gyógyítási kísérletek sorában előkelő helyre kerültek a meditáció különböző formái. A meditációs technikán alapul az agykontroll. Mondják, hogy relaxációs állapotban közel kerül a résztvevő a tudatalattijához. Kapcsolatba kerül az univerzális erőkkel. Megszólal benne egy belső hang. Megismeri a természet erővonalait. Elfogadja az élet kihívásait. Nem úgy, mint a mindennapi élet megtagadásával járó régi, klasszikus meditációs módszerekben. Békén ülni, lecsitítani az értelmet. Kívülről látni magunkat - békével tölt el bennünket. Ezeknek a technikáknak az a veszélye, hogy kizárja ugyan a külvilágot, önmagába fordul - és beleveti magát egy ismeretlen mélységbe, mintha a világűr fekete lyukjába ugrana. A keresztény meditáció klasszikus formája a lelki életnek. Mindig létezett. Illés próféta és a remeték pusztai magánya meditativ magány volt, de nem Nirvána, hanem nagyon is aktív magány, mert célja Isten volt, akit a lélek magányában találtak meg. Ezért nem csupán meditációról beszélünk, hanem elmélkedő imáról. A cél nem menekülés az élet hullámveréséből, nem önmagunkba fordulás, nem passzivitás, hanem nagyon is aktív cselekvése a léleknek, társalgás Istennel, és ennek nyomán akaratának megismerése és teljesítése. Thomas Merton hívő, keresztény és trappista lesz Cincinnatiban, és ezt írja: Amerika felfedezi a szemlélődő életet. Ez visszhangzik Alexandriai Sz. Kelemen irataiban is (208): „Isten előtt nem a nyelv beszéde az ember tolmácsa, mert ő mindenkinek gondolatát ismeri: amit nekünk a hang jelent, azt mondja el Istennek gondolatunk”. A kora középkor nagy mestere volt Cassianus, aki Tanításaiban így szól (419—428): „Bensőnkben úgy imádkozunk, hogy gondolataink és gondjaink szétszórtságától szívünket egészen megtisztítva, bensőségesen és szeretetteljes bizalommal az Úr elé terjesztjük imánkat”. Hosszadalmas elemzés helyett Loyolai Sz. Ignácra utalunk, akit a luteránus Walter Nigg meleg elismerésben részesített. Ignác megtanította korát és korunkat az elmélkedő imára (devotio modema). Aktuális reá gondolni, e hó utolsó napján emlékezünk meg róla. Meditációs módszere ma is él és iránymutató. Megtérése után a monserrati kegyhelyen a fogadalmi tárgyak közé akasztotta fel lovagi kardját, és elvonult Manresa barlangjába, ahol egy hónapon át elmélkedett eddigi életvezetéséről. Itt jött rá, hogy nem a katonai érdemszerzés az élet célja, hanem Krisztus követése. Szellemes meglátása a lelkek megkülönböztetése. A lovagregények olvasásakor pillanatnyilag örömet érzett, de utána üres volt a lelke. A szentek élete nem okozott mindjárt örömet, de utána boldognak érezte magát. Manresai magányában keletkezett Lelkigyakorlatos könyve, amely nemzedékeket nevelt. Volt, aki azt mondta róla: több embert vezetett életreformra, mint ahány betűje van. Sz. Ignác elmélkedése nem a relaxáció passzivitása. Nagyon is aktívvá teszi az embert, mivel a lelki tehetségeket foglalkoztatja. Itt is van koncentrálás, de az elmélkedés vége visszafordulás az aktív világhoz, mert fel kell tenni a kérdést: mi következik mindebből az én életemre vonatkozólag? Időt szentel annak, hogy megszólaljon a lelkiismeret benső hangja, és elvezessen az emberhez méltó cselekvéshez, amelynek szlogenje: Mindent Isten nagyobb dicsőségére (A. M. D. G.). Ignác foglalkoztatja az emlékezetet visszaidézve a kitűzött témát. Ezt az értelem fényénél megvizsgálja, és szemléli értékét, szépségét, következményeit. Végül foglalkoztatja az akaratot, amikor felteszi a kérdést, mit kell tenni, mit kell elkerülni és miben kell változtatni. Ez az elmélkedési forma befelé fordulás is, de csak azért, Istennel és saját magunkkal találkozunk. Szellemi tevékenység ugyan, de nem hullik a Nirvána fekete lyukjába, hanem visszatér Isten akaratának teljesítéséhez a mindennapi életben. A lélek megvilágosodik, elnyeri a belső szabadságot és békét, de ez már Isten békéje. Miklós Béla Szokatlan levél Albionból - avagy egy érdeklődő művész... Napi postánkban annyi minden zsúfolódik néha össze. Ez a levél különös, a szöveg rögtön a közepébe vág: „Tisztelt Uram! Nemzetközi brit koncertzongorista vagyok, és az 1995 év folyamán tervezett koncertjeim során szeretnék 45-60 perc időtartamban magyar zongoraszóló darabokat bevenni műsoromba... Igen érdekelne, ha kaphatnék kéziratokat a kevésbé ismert magyar zeneszerzőktől is..., főként érdekelne az 1990 után komponált zene. A következő adatokra lenne szükségem a zeneszerzőktől a kéziratokon felül: 1. Életrajz, részletekben kitérve arra, mik voltak a főbb tényezők, amelyek befolyásolták a munkájukat. 2. Fekete-fehér fénykép a zeneszerzőről. 3. Sajtócikk, ha van. 4. Háttér-információ a zeneműről. 5. Ha van lemez, magnó, disc, satöbbi... Szeretném hangsúlyozni, jobban érdekel a zenemű minősége, mint a szerző karrierje, és teljesen meg tudom érteni, ha lemezek, sajtócikkek, satöbbik nincsenek... Az érdekelt zeneszerzők írhatnak magyarul, mivel fordítóm van... Remélem, hogy... tisztelettel: Richard Meyrick. (Pontos cím, telefon, faxszám szerkesztőségünkben.) A küldött fotóról a zongora mellől egy fiatalember néz ránk: levele tartalmát ezzel a képről sugárzó atmoszférával nyomatékolja. Komolyan gondolja, amit leír. De honnan gondolja: nyereség lesz az ő karrierje számára, ha netán ismeretlen, de tehetséges közép-európai komponistákat vesz fel tervezett ’95-ös programjába? Nos, akad a Csatornán túl egy fiatalember, aki nemcsak hallott vagy tud valamit erről a neki nagyon távoli világról, amit Magyarországnak hívnak. Pontosabban: tud annyit rólunk, hogy zenében Liszt óta külön színfolt vagyunk a zeneirodalomban, nemcsak Bartók és Kodály után utalnak át jogdíjakat az ő hazájából is, hanem arról is sejtései vannak, hogy ez az ötlete nem lesz, nem marad visszhang nélkül. A kor érdekli csak? Nemcsak inkább az utóbbi évek vissza- hallása, az a négy, amióta demokrácia létezik ebben az országban? Ez a kötése, kikötése a legizgalmasabb, s talán elsősorban erre koncentrálnék én is - ajánlanám szerzőinknek is erre a hangsúlyos kitételre figyelni -, mert Richard Meyrick arról akar tudni, ahogyan ezt az utóbbi négy esztendőt vissza tudják és akarják zengetni a mi magyar komponistáink. A kor, ahogyan a zenész zongorára átteszi az érzéseit, gondolatait, az életét. És mit gondolok azokról, akik írni fognak Richard Mey- ricknek? Vegyék komolyan ezt a gesztust. Ez a férfi nem politikus. Ezt a szándékot nem a kiszámított, patikamérlegen ki- dekázott érdekek irányítják. Ez az ember hisz abban, hogy a. szellemi, a művészi, és egyáltalán a lelki életben nem számítanak, nem léteznek azok a határok, amiket a fegyverek és egyéb erők olyan sok gyanú és vergődés között őriznek. Remélem, sikerünk lesz: Meyrick úr ígéri, gondoskodik, hogy erről a visszajelzés eljusson hozzánk is. (farkas)
