Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-18-19 / 295. szám

4.

SZEMTŐL SZEMBE

HÍRLAP, 1993. december 18—19., szombat—vasárnap

A szeretet kultúrájáért

Beszélgetés Mikolai Vincével, az egri hittudományi főiskola rektorával

Az egri Érseki Hittudományi Főiskola rektorává 1993. augusztus 1-jén nevezték ki Mikolai Vincét. Borsodnádasdon született, 1948-ban. A gyártelepi egyházközséghez tartozott, ahol 1942-től szaléziak működtek, s a szerzetesek egyike keresztelte meg. Az általános iskola elvégzése után Esztergomban, a ferenceseknél tanult. Az egri szemináriumban kezdte papi tanulmányait 1967-ben, majd Budapesten tanult. 1972- ben szentelték pappá. A káplá- ni évek után, amelyeket Jász- árokszálláson, Diósgyőrben töltött, az egri Fájdalmas Anyaplébániára kerül. A szemináriumban 1978-tól tanít, majd prefektus lett. 1981-83 között a római Szent Gergely Egyetemen filozófiát hallgatott. Amikor visszatért, újra tanítani kezdett, s 1986-ban előbb az osto- rosi, majd a novaji plébániát vezette. Röviden ez életútja. De mi húzódik meg a tények mögött? Erről kérdeztük.

— Egyéni volt a döntésem — mondja. — Édesanyám katolikus, édesapám református volt. Az átlagnál nem részesültem nagyobb vallásos nevelésben. Tízéves koromban gondoltam először arra, hogy a papi hivatást választom, bár még szerettem volna matematikus vagy orvos is lenni. De egy olyan európai műveltségű hittantanárral akadtam össze, aki ezt a döntést tette számomra végérvényessé. Édesapám a lemezgyárban dolgozott, s egy mérnök meg is kereste azzal, hogy ha műszaki szakembernek taníttat, akkor gondoskodnak rólam. Apám azonban azt felelte, hogy nem másíthatja meg az én elhatározásomat. Mások is próbáltak lebeszélni. De megszoktam, hogy mindig a magam útját járom.

*

— Nyolcadikos koromban megkérdezték az osztálytól, hogy ki akar KISZ-tag lenni. Egy szál magam jelentettem ki, hogy én nem. Ekkor éreztem, hogy mit is jelent külön utakon járni. Kérleltek, hogy legalább az ünnepségen álljak be a sorba, ne lépjek külön. De aztán szerencsére az a rendezvény valahogy elmaradt. Egyszer az egyik legjobb barátom — mellesleg újságíró— azt mondta nekem, hogyha már senki nem lesz keresztény, te akkor is az maradsz. Hozzá kell tennem azonban, hogy volt bizonyos kitekintésem. Nem hihettem, hogy ilyen hirtelen megváltozik minden, ahogy bekövetkezett, de láttam világszerte, hogy milyen óriási szellemi erőt is jelent a kereszténység.

.Legyen ez az egyházmegye szíve1

mondja a rektor

nünket, s magyaráztak jobbról- balról. Pedig csak beleszólást akartunk az életünkbe. Amikor filozófiát tanultam Rómában, történeti tényként kezelték, hogy a marxizmus megbukott. Voltaképpen ott döntöttem el, hogy szilárdan és keményen képviselem elveimet, bármi is történjen. Amikor Egerben megindultak az Átriumi esték, akkor gyakran fölálltam, és elmondtam a véleményemet. Bizony, sokan eltátották a szájukat.

*

— A szembenállásom voltaképpen a kereszténység történelmi tapasztalatán alapult. Engem mindig érdekelt a politika, szívesen foglalkozom vele. De csak most érzem, milyen bölcs dolog, hogy az egyház azt kéri a papságtól: a politikába, különösen a napi politikába ne avatkozzon bele. Sokkal fontosabb, hogy felkészítsünk embereket arra, hogy szerepet vállaljanak a társadalomban. Ugyanis a politikában gyakran nem elvek, hanem konkrét alkuk döntik el a kérdéseket. Mi az elvi szempontokat állítjuk az előtérbe, s így segíthetjük a legjobb megoldások megszületését.

*

a birtoklás kultúrája helyére a szeretet kultúráját állíthassuk. A szeretet lényege pedig a szolgálat, a másokért való lét.

*

— A mai életünket nagyon meghatározza az emberi azonosság keresése. Pedig aki mindenáron meg akarja őrizni a saját egyéniségét, életét, az elpusztul, aki látszólag elveszti, az őrzi meg önmagát. Ez lehet az emberi létezés alapja. Saját magára akkor talál az ember, ha át tudja adni barátságban, szerelemben vagy más kapcsolatban. Ha így kibontom magam, akkor gazdagítom a másik embert is. De ahhoz bátorság kell, hogy kilépjek önmagámból: az Istenbe vetett hit nélkül nehéz, mert olyan forrás nyílik meg szeretetében, amely kimeríthetetlen.

*

— Természetesen mást kell várni a köznapi embertől, mint néhány bátor lelkű szenttől, aki a hitéből merített erővel nagyobb hősiességre képes. De az ő példájuk biztatja arra a többieket, hogy törjék át a gátakat, s merjenek kitárulkozni.

*

tozom, s így kell végeznem dolgaimat. Beszéltek nálunk ’’keresztény kurzusról”, pedig a háború előtti időszakban sem volt olyan nagyon hangsúlyos nálunk a kereszténységjelenléte. Ma sem éri el az iskolákban, a közéletben a 10 százalékot. Meghatározó jellegről tehát nem beszélhetünk. Pedig a magyar kultúra keresztény gyökerekből táplálkozik, de meggyengült, olykor zavarossá és bizonytalanná vált. A magyarok több mint 70 százaléka meg van keresztelve, de kevesen élnek és gondolkoznak ilyen módon.

*

— Keresztény ember és pap vagyok. Ez kell, hogy meghatározza szemléletemet. Most a papok képzése a feladatom. Ma ellentmondásos a papi szerep felfogása. Az átlagos falusi hívő tudatában más él a papról, mint amit az egyház gondol róla. Ezt annál is inkább tudom, mivel magam is falusi lelkipásztorként dolgoztam. Ott kicsit még mindig fölötte áll az embereknek, nem tudják neki föltárni személyes gondjaikat. Pedig az egyháznak Jézus Krisztust kell megjeleníteni az emberek között, jó pásztori szerepet kell betölteni. Hangsúlyozom, hogy nem az emberek fölött, hanem között. Fel kell tudni építeni azt a közösséget, amely az egyház, s szeretetben szolgál és él.

*

— A szemináriumban fontos, hogy korlátozzuk a világgal való kapcsolatot. A zártság a nevelés specialitása miatt kell. De az is lényeges, hogy ez az intézmény jobban integrálódjon az egyházmegyébe, s annak székvárosába. Legyen ez az egyházmegye szíve. A tanítványainknak meg kell ismerniük az egyházmegye sajátosságait, népének életét. Nem elvi magasságokban, mert szolgálatra kell készülni: a leendő lelkipásztorok évek óta kijárnak nevelőintézetekbe, szegény, elesett embereket gondoznak, s folyamatosan belekapcsolódnak leendő hivatásukba is.

* r

— Az elődömtől, Bosák Nándortól egy minden szempontból jó helyzetet örököltem. A hatvanhét tanulójával a legnépesebb ilyen intézménynek számít hazánkban. Viszonylag fiatal és jól képzett gárda dolgozik itt, jó összhangban, ami egy vezető számára nagyon megkönnyíti a helyzetet. Nyugodt és kiegyensúlyozott a légkör. Többen tanulnak itt a környező államokból, s szerzetesi közösségek tagjai is végzik itt tanulmányaikat.

*

*

— Húszéves voltam'68-ban. A diákmegmozdulások szele bennünket is megérintett a központi szemináriumban. Diákönkormányzati törekvésekkel álltunk elő. Elő is vettek aztán ben— A keresztény tanítások eddig szűk körben befolyásolták a politikusokat. Talán most jutunk el odáig, hogy ezek a kiindulópontok a KDNP-ben és a többi pártban jobban tudják befolyásolni a napi politizálást. Ez idő kérdése. De nagyon fontos, hogy

— Gyakran még a családtagok is csak maguk önmegvalósításáért dolgoznak. Úgy vélik, a saját esélyeiket rontják azzal, ha hozzátartozóik útját egyengetik. Pedig a másik szolgálata végső fokon az emberi kiteljesedés lehetősége. Nem vetélkedésként, hanem egymás segítéseként kellenefelfogni az életet. De a kapitalizmus versenyszelleme bele- ívódik a legszemélyesebb viszonyrendszerbe is. Pedig már Szent Pál apostol megmondta: „ Viseljétek el egymást szeretettel!” Éz nem merülhet ki kicsinyes számítgatásban, rövid távú próbálkozásokban, hogy ha te így, akkor én úgy. Függetlenül a másik magatartásától, képviselni kell ezt az alapállást. Még akkor is, ha félünk a kiszolgáltatottságtól, mert gyakran felvetődik: engedjem-e, hogy fát vágjanak a hátamon? A kereszt misztériumában a szeretet diadalmaskodik, de a mindennapok kis megpróbáltatásaiban is a szeretetre kell tenni a hangsúlyt.

*

— A politika nem választható el az emberi élettől. Már A riszto- telész is politikus lényként írta le az embert. Egy bizonyos állás- foglalás a „politikamentesség” is. A lényeg az, hogy tudatában legyek annak: közösséghez tar— Sok forma elavult, új módszereket kell találni, hogy eljuthassunk újra az emberekhez. Európa újra evangelizációra szorul. Keresni kell a megoldásokat. Sajnos, az egyház az egyik legel- öregedettebb közösség. Vonzáskörében a fiataloknak csak egy töredéke él. Bár már vannak egyházi iskolák, s ifjú közösségek is. De itt a hagyományokra építve kell kezelni az új problémákat. Nem lehet újdonsághajhász módon viselkedni, mert jöhet új divathullám, s akkor kifut a tudomány. De az igenis fontos, hogy a feltörekvő nemzedékek látásmódját is bekapcsoljuk a vérkeringésébe.

*

— Most szeretnénk megszervezni Egerben a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét. Már történt erre próbálkozás, de egy ilyen kis városban könnyen kialakul az a szemlélet, hogy ha ő ott van, akkor én nem megyek. Úgy vélem, ebben a székben ülve talán nagyobb visszhangja lesz a kezdeményezésemnek. Az itt élő keresztények között párbeszédet szeretnénk kialakítani, még akkor is, ha különböző pártokhoz tartoznak, vagy kívül állnak a politikán. Jó lenne, ha a keresztény hagyományokat jobban tudatosítanánk, vagy alkotó módon nyúlnánk hozzájuk.

Gábor László

SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTohi AJÁNLATA:

Stíluskalauz férfiaknak és nőknek Ungvári Tamás: Beatles-biblia Erre sincs magyarázat (Misztériumok a lélek, a tér és az idő világából)

Minden 1000 Ft-os vásárlás után sorsjegyet adunk.

Sorsolás: december 31-én! SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK: Eger, Hatvani kapu tér 8.

Tel: 36/316-998 Eger, Érsek u. 2.

Tel: 36/323-393 Sipotéka Antikvárium:

Eger, Bajcsy-Zs. u. 2.

Tel: 36/323-562

'

Utasítani nem szeret

A sebészet megyei szakfőorvosa

Nem könnyű időpontot egyeztetni vele. Többször kerestem, és mindig azt mondták a telefonba, hogy most a műtőben van. Próbáljam meg egy kicsit később elérni dr. Gál Istvánt, a gyöngyösi Bugát Pál Kórház osztályvezető főorvosát, akinek tudományos minősítése: kandidátus.

— Mióta van főorvos úr Gyöngyösön?

— Debrecenben, az orvostudományi egyetemen dolgoztam 1988 augusztusáig, az egyes számú egyetemi klinikán.

— Miért vonzotta Gyöngyös?

— Mert akkor itt már állt az új kórház épülete. Azzal kecsegtettek, hogy legkésőbb két év múlva be is lehet költözni az intézetbe. Arra gondoltam, hogy egy új kórház új sebészeti osztálya olyan munkatársakkal, olyan felszereltséggel, amilyet én gondolok, igen komoly vonzerőt ad.

— Nem volt ez túlságosan optimista elképzelés?

— Teljes egészében igazat adok Önnek. Mert olyan, előre nem látható akadályokba ütköztem, amelyek döntően rajtam kívül álló okoknak számítanak.

— A ma még meglévő, kiöregedett épületben hogyan lehet sebészeti munkát végezni?

— Mindig azt vallottam, hogy nem az épület a meghatározó, hanem a benne dolgozó szakemberek felkészültsége, a szakmához való viszonyuk a döntő tényező. A külső környezet a betegek szempontjából hátrányos, mivel nem tudjuk nekik azt a komfortot biztosítani, amit joggal elvárhatnak. Például: semmiképpen sem jó dolog az, hogy ebben az épületben negyven emberre jut egy WC és fürdőszoba. Az orvosi munkát főként az a korábbi szintrendszer nehezítette, amely a kórházakat különböző kategóriákba sorolta, a kiskor- háztól az egyetemi klinikáig. Ellátottságuk, felszereltségük ettől függött, és nagymértékben különbözött egymástól. Hogy példát mondjak, egy emlőrák Gyöngyösön is ugyanúgy emlőrák, mint a fővárosban. A Gyöngyösön élő állampolgár ugyanolyan teljes jogú állampolgár, minta Budapesten élő. Az orvosi teendők elvégzésében az ilyen, nem extrém betegségek esetében mindenütt azonosaknak kellene lenniük a körülményeknek. Mert ha nem, akkor én, a gyöngyösi állampolgár másodrendű állampolgárnak minősülök.

— Megkérdezem: az orvosi tennivalók elvégzése szempontjából milyenek a kpllégái?

— Onnan kezdem, hogy az elődöm nyilvánvalóan képviselt egyfajta sebészi koncepciót. Én más körülmények között dolgoztam, tehát az én felfogásom, követelményrendszerem eltér ettől.

— Ön, főorvos úr, szigorú ember?

— A kollégák annak tartanak. Én úgy érzem azonban, hogy senkinek nem ártottam, amit az is igazol, hogy annak idején azt az orvoscsapatot, amely itt dolgozott az osztályon, teljes egészében átvettem. Azt mondtam, mindenki nulláról és tiszta lappal indul nálam.

— De azért néhányon csak elmentek, nem?

— Ennek ellenére néhányan csakugyan elmentek, mert vagy úgy érezték, hogy nem tudnak megfelelni az elvárásnak, vagy egyéb motiváció késztette őket a döntésre.-5- Most hol tart a formálódásban ez az orvoscsapat?

— Még mindig alakulóban van. Eltelt ugyan öt év, de ezt én nem érzem hosszú időnek ebben a vonatkozásban. ''

— De ezt ne vegyem úgy, mintha az elődjének a bírálata lenne ez a megállapítás?

— Nem, egyáltalán nem.

— Van Önnek egy újabb megbízatása: megyei szakfőorvos.

— A megyei tisztiorvosi szolgálat bízza meg a megyei szakfőorvosokat, akiknek az a feladatuk, hogy a saját szakterületükön a megyében szakmai jellegű koordinációt valósítsanak meg az országos sebészi szakmai kollégium szellemében.

— Ön a „saját képére és hasonlatosságára” alakítja ki ezt a megyei koordinációt?

— A szakterületen lévők ösz- szefogását úgy képzelem el, hogy egy egészséges verseny megmaradjon, de úgy, hogy a megye lakossága minél magasabb szinten profitálhasson ebből.

— Nem késztette meggondolásra az a tény, hogy a megyében a gyöngyösinél két nagyobb kórház is van?

— Azt tudom erre mondani, hogy én nem jelentkeztem erre a feladatra. Én megtiszteltetésnek vettem azt, hogy erre engem felkértek. Úgy érzem, hogy erre nemcsak a szakmai múltam, hanem a jelenem is alapul szolgált.

— Hogy jut ideje arra, hogy a „megyét járja”?

— Időm az nem nagyon van, sajnos. Az új feladatok azonban most körvonalazódnak. Pillanatnyilag még nem tisztázódott, hogy hány látogatás legyen, milyen területen és hogyan.

— A megbízatása tanácsadásra szorítkozik, vagy utasítási joga is van?

— Pillanatnyilag nem tudom erre a választ, mert a munkaköri leírást nem kaptam meg. Azt tudom, hogy én nem vagyok híve az utasításos rendszernek. Talán a szakmámból adódóan a meggyőzés eszközét látom célszerűnek.

— Ebben benne van az is, hogy egy operációt végignéző főorvos úr, és utána konzultál?

— Elvileg benne lehet, ezt el tudom képzelni. Van a sebészetben most egy olyan irányzat, hogy nagyobb műtéti metszés nélkül, egy speciális berendezés segítségével tudjunk különböző szerveket eltávoh'tani, illetve a különböző szerveken beavatkozásokat végezni. Ennek az az óriási előnye, hogy rövidül a kórházban eltöltött idő, rövidebb lesz a beteg felépülése, és hamarabb áll vissza a munkaképessége. Ha mindezeket összevetjük, kiderül, hogy a nemzetgazdaság szempontjából is sok előnnyel jár ez a módszer. Meg kell mondanom, hogy az orvosoknak nem okoz könnyebbséget, mert munkaigényesebb és eszközigénye- sebb az eljárás. Sajnos, a tb részéről nem kap olyan támogatottságot, mint amilyet megérdemelne.

— A műszerezettségi igény miatt?

— Igen. Ugyanis a műszerek egy része eléggé költséges. Vannak számítások már Nyugaton, amelyek bizonyítják, hogy menynyivel gazdaságosabb az új eljárás, mint volt a korábbi. Például azt is figyelembe veszik, hogy az egyszeri anyagi befektetés menynyi idő alatt térül meg.

— Mi azonban „úri büszkeségből” nem filléreskedünk holmi aprólékos számítgatásokkal, ugye?

— Ha takarékoskodni akarunk, és azt akarjuk, hogy a gazdaságunk előrelendüljön, akkor mindenképpen azt az utat kell járnunk, amit Nyugaton már kijelöltek.

G. Molnár Ferenc