Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-25 / 275. szám
8. HÍRLAP, 1993. november 25., csütörtök Üzen a szerkesztő J. K. íme a panasz, a kifakadások mellőzésével: „1988-ban váltunk el. A bíróság a gyerekeket olyan bizonyítás után ítélte a férjemnek, amelyben a közeli rokonok által előhozott adatok játszották a döntő szerepet. Igaz az is, hogy hasztalanul szerettem volna magam is előállítani tanúkat, akik a való igazat mondották volna, a környezetem meg volt félemlítve, még mindig magas polcon ült ez az ember, aki beleszólhatott az emberek életébe. Nem akarnám elősorolni, milyen vagyonmegosztást sikerült összehozni a bíróság előtt, de az bizonyos, hogy ott is én voltam a vesztes, mert az ellenfél ügyes ügyvédje úgy csoportosított, az értékelés úgy sikeredett, az apróbb-nagyobb fel- és lejátszása az értékelésnek több helyen úgy alakult, hogy engem nagyon rosszul érintett. Mentem a fellebbezésben addig, ameddig tudtam, de nem sok eredménynyel. A gyerekeimet nem tudtam visszaszerezni, mert a nevelésre alkalmasság kérdésében olyan papírokat nyújtott be a bíróságnak a féljem, amik csaknem elpirultak szégyenletükben. Mit lehet és mit kellene tennem, hogy ez a tragédia orvoslást kapjon, mert ez nekem súlyos csapás. Nem hiszem, hogy ki tudom heverni, kell, hogy a gyerekeimtől való megfosztás valami módon rendeződjék. A láthatás, a találkozások nem pótolják azt a veszteséget, ami engem ért.” Nem véletlenül nyúltunk az ön leveléhez. Mostanában többen fordulnak ilyen irányú írással szerkesztőségünkhöz. Mintha évekkel később, az elszenvedett vereség — mert a bontóperben csak relatív győztes van! —, a család hiánya őrölné az idegeket, az újrakezdés, az újraépítkezés remenye és lehetősége egyre távolodik. Ön is — akárcsak mások — azt állítja, hogy a bíróság azért hozott ilyen vagy olyan döntést, mert a pártállami társadalmi-hatalmi felállásban a bírót, a bíróságot befolyásolhatták. Suttogtak ilyesmiről, hallottuk, azért a mi memóriánk sem hagy még ki. Testünk-lelkünk harmóniája A személyiség belső védelmi rendszere A szervezet a káros külső behatások ellen az immunrendszeren keresztül védekezik. A pszichikum pedig a benne keletkezett nemkívánatos feszültségeket sajátos lelki elhárító mechanizmusaival próbálja hatástalanítani. Egyik lehetséges megoldás a fantáziálás. A megszégyenített ember elég jól kiadhatja a dühét, ha elképzeli (vagy elmondja valakinek), hogyan leckéztetné meg a szemtelent, hogy teljes elégtételt nyeljen (ahogy a valóságban ez nem sikerült). Vesztesként elképzelt ellenfelére egy idő után már nem is tud haragudni, és szégyenérzete is enyhül. Gyakran tetten érhető az elfojtás. A szégyenletes eseményeket és saját, furcsa érzéseinket, illetlen vágyainkat és elfogadhatatlan indulatainkat mintegy száműzzük a tudatunkból, így azok pillanatnyilag automatikusan elfelejtődnek. Ez az eljárás nem mindig tökéletes, mert a kellemetlen feszültség néha kerülő úton előbukkan álmainkban, meg különféle ideges panaszainkban. Van ennél hatásosabb technika is, amellyel szinte nyomtalanul kiesik a kellemetlen emlék vagy cselekedet, mintha nem is lett volna. Meg nem történtté tevéi'(szakszóval: anulláció) zajlik ilyenkor. Az e módszert „alkalmazó” személyek memóriájában mintha „fehér foltok” tántorognának, és ők nem veszik észre. Gyakran előfordul, hogy letagadják (anélkül, hogy szándékosan hazudnának) a cselekedeteiket, vagy másoknak tulajdonítják a saját hibáikat. Ez a többiek számára természetesen meglehetősen kellemetlen megoldás... Enyhíti a kudarc vagy hántás feszültségét, ha az ember önmagának is bagatellizálni (kisebbíteni) próbálja (’’nem is olyan nagy baj ez”), vagy racionalizálja, megmagyarázza, elméletet gyárt hozzá (’’azért olyan rosszindulatú velem ez az ember, mert irigyel”). Kissé talán hihetetlen, de nemritkán tapasztalt elhárítás a kivetítés (projekció). Ha az erre hajlamos személyiségű ember fél, akkor környezetét ítéli félelmetesnek. Ha haragszik valakire, akkor úgy érzi, hogy ez a gyűlölet másokból árad őfeléje. Szorongását vagy haragját néha úgy próbálja elhárítani a gyermek, de a felnőtt is, hogy akaratlanul is azonosul valakivel (ez az identifikáció). Ha fél, akkor egy bátor ember viselkedését utánozza, és ez megnyugvást kelt benne. Ha beépíti szülei erkölcsi normáit, akkor enyhül a bűntudata, javul önértékelése. A kompenzáció (kiegyenlítés) nemcsak pillanatnyilag, hanem hosszabb távon is hasznos megoldás. Az ember a valóságos — vagy vélt — testi gyengeségét, fogyatékosságát mondjuk szellemi tevékenységgel pótolja, és ez helyreállítja önbecsülését. Ha meggondolatlannak vagy hirtelenkezűnek ismeri magát, akkor ezt fokozott óvatossággal próbálja kiegyenlíteni. Túlzásba is vihető ez; sokak számára ismert figura, aki hiányosságait dicsekvéssel, gyávaságát pedig agresszivitással próbálja elfedni. A legértékesebb elhárítás az elaboráció, vagyis az élmények aprólékos szellemi megmunkálása, teljes belső feldolgozása, az indulatok maradéktalan levezetése. Van ember, aki egy idő után el tudja magában fogadni hozzátartozójának elvesztését vagy saját, közelgő halálát. Egy agresszív személy kiadhatja magából a haragját favágással anélkül, hogy bárkit bántana, és anélkül, hogy továbbra is bosszankodna. Uralomra vágyó emberek abban vetélkednek, hogy ki a „jobb”, és így értékes tudományos felfedezésekben, művészi alkotásokban vagy másokért végzett tevékenységben vezetődik le energiájuk. Az élet nehézségei, a környezetünkből származó ártó hatások feszültségei — mint ahogy írásainkban is többször érintettük — sok embert megbetegíte- nek. Fenti példáink azt mutatják, hogy lehet saját erőnkből csökkenteni a belső feszültségeket, és így lelkileg egészséges maradni. Ezek a feszültségelhárító, énvédő lelki „technikák” persze, nagyrészt automatikusan működnek bennünk, de még felnőttkorban is fejleszthe- tőek. Dr. Ignácz Piroska A Markhot Ferenc Megyei Kórházban, a belgyógyászat intenzív osztályán feküdtem. Az öt nap alatt, amit ott töltöttem, any- nyi mindent láttam és tapasztaltam, hogy nem mehetek el ezek mellett szótlanul... Először is meg kell említenem az osztály vezetőjét, dr. Misz Mihály főorvos urat, akit felelősségteljes munkájában sem a munkaidő; sem a fáradtság nem korlátoz. Éjfélkor is ott lehet látni a betegek ágya mellett, ha annak állapota úgy kívánja. Ez a mentalitás az egész osztályra rányomja bélyegét. A kedves, mosolygós nővérek szorgoskodása fél gyógyulást jelent. Mint a jól olajozott gépezet, olyan pontosan, hangos szó nélkül végzik fáradságos, nagy odafigyelést igénylő munkájukat, kezdve a naponta megismétlődő ágyhúzástól a betegek mosdatá- sáig, a hőmérséklet és a vérnyomás méréséig, az EKG-vizsgá- lattól a vérvételig és a gyógyszeradagolásig. Bárhol legyenek a kórteremben, szemük mindig a betegeken van. Közülük bárki megmozdul, már mellette is vannak, hogy mi a panasza, miben segítsenek. Nagyon jóleső érzés látni ezt a szorgos tevékenységet. Ezúton mondok köszönetét mindnyájuknak... Kívánom, hogy soha ne hervadjon le arcukról a mosoly. A sok betegség, szenvedés láttán se veszítsék el kedvüket. Nemes hivatásukat gyakorolják minél hosszabb ideig. További jó munkát és eredményes gyógyítást kíván: Huszártalálkozó Jövő év tavaszán lesz ötven éve annak, hogy a magyar hu- szárság utolsó lovas seregteste, a volt magyar királyi első honvéd lovashadosztály Vattay Antal altábornagy parancsnoksága alatt a frontra indult. Erre az eseményre emlékezve, a nyíregyházi Jósa András Múzeum találkozót szervez 1994 májusában a hadosztály tiszti kara és legénysége részére. A Heves megyében élőket is várják. Jelentkezni lehet a következő címen: Jósa András Múzeum, 4401 Nyíregyháza, Benczúr tér 21. Pf. 57. Néhány gondolat egy nyelvről Az egri eszperantisták a nemzetközi mozgalomban Van egy nyelv a világon — azaz több is van ilyen, csak éppen ez a legelterjedtebb —, az eszperantó, amely nem kötött egyetlen nemzethez sem, hiszen alkotója, dr. Zamenhof Lajos lengyel szemorvos a legtöbbet beszélt nyelvek közös szókincséből alkotta meg 1887-ben. Tehát — ahogyan látjuk — a nyelv még fiatal, hiszen egy nyelv életében száz év nem nagy idő. Miután az alkotó lengyel volt, az eszperantó ténylegesen először Lengyel- országban kezdett elterjedni. ’’Ahány nyelven beszélsz, any- nyi ember vagy” — tartja a mondás. Azonban annyi ember lehetsz, amennyi akarsz — ha megtanulod az eszperantót, mert az eszperantisták valóban tolmács nélkül tudnak beszélni: európaival, ázsiaival, amerikaival, afrikaival egyaránt. Az eszperantó szerkezetét a mesterséges egyszerűség jellemzi, megtanulása sokkal köny- nyebb, mint más nyelveké. Hogy miért könnyű? Azért, mert szavainak nagy többsége nemzetközi, nyelvtana zseniális, 16 egyszerű szabályból áll, a szavakat nem kell ragozni, kivétel nincs. A képzők segítségével egy-egy szótőből 20-30 szó is képezhető. Az eszperantó megkönnyíti más nyelvek tanulását is. Nem a nemzetközi nyelveket akarja pótolni. Ellenkezőleg, a különböző nemzeti nyelvű kultúrák és népek békés, baráti együttműködésének egyik fontos feltételét, a mindenki által elsajátítható, megtanulható nemzetközi nyelvet adja. Az eszperantót a béke közös nyelvének nevezik, és a békemozgalom már 36 éve működik. A fő cél tehát a népek közötti barátság erősítése. 1983 augusztusa fontos mérföldköve volt az eszperantista mozgalomnak. Mi, magyarok rendeztük meg a 68. eszperantó-világtalálkozót, amelyre több mint ötezer eszperantista érkezett hazánkba. Én már az idősebb korosztályhoz tartozom, hiszen az eszperantót 1958 óta művelem. Sok kongresszuson vettem részt, ám legfőképpen a magyarok által rendezett 1983. évi világkongresszus lepett meg. Itt mindenki meggyőződhetett arról, hogy az eszperantó nemzetközi nyelv, élő nyelv. A legújabb megállapítások szerint is szerte az egész világon sok millióan beszélik. Az eszperantó átélt két világháborút, és ma is él, habár szerintem manapság egy kis megtorpanás látható. Az egri tanárképző főiskolán fakultative tanítják. S most hadd ejtsek pár mondatot az egri eszperantistákról. Súlyos veszteségek érték egri csoportunkat, hiszen két kivaló eszperantistát vesztettünk el a közelmúltban. Mindkettőt nehezen tudjuk majd pótolni. Az egyik dr. Hevesy György volt, a másik pedig dr. Baloßh Viktória. Hiányukat nagyon erezzük. Hiszen Hevesy György Európa egyik legjobb nyelvésze volt, míg Balogh Viktória lelkesen tanította szeretett nyelvünket. Országszerte elismertek voltak mind a ketten. Kis írásomban meg kell emlékeznem róluk, mert akik egy mozgalomért olyan sokat tettek, megérdemlik mindezt. Remélem, hogy városunkban még sok követőnk lesz, és újra fellendül mozgalmunk. Ebben — természetesen — nagyon sokat tudnának segíteni az újságok. Hiszen az embereknek tudniuk kell(ene) arról, hogy létezik egy nemzetközi nyelv, amelynek segítségével sok barátot szerezhetünk szerte a világon. Szabad legyen megemlítenem, hogy az eszperantó a létjo§ osultságát már sokszorosan be- izonyította. Remélem, hogy a nyelv újra fellendül, és mindazoknak, akik elsajátítják, nagyon sok örömük telik majd benne... Id. Zakar János Róma: a szent falak és a béke városa Nemrégen az egri Telekessy utcából egy kis csapat indult Rómába, hogy megcsodálja az örök várost, és csatlakozzanak az 1500 magyar zarándokhoz. Az utazás élményeiről az egri Császár Zoltánná számolt be lapunknak. Leveléből idézünk: ”Az utazás hosszúnak ígérkezett, de észre sem vettük az idő múlását, mert lelki vezetőnk, dr. Seregély István egri érsek, a Magyar Püspöki Kar elnöke egyháztörténeti előadásával lekötötte figyelmünket. Ravennában, egy tengerparti szállodában foglaltuk el szállásunkat, hogy másnap pihenten vegyük birtokunkba Rómát. Az első nagy élmény a Szent Péter tér lenyűgöző látványa volt, a középen emelkedő obeliszk oldalán szökőkúttal, kétoldalt négy sorban elhelyezett dór oszlopok, tetejükön a szentek hatalmas szobraival. No és maga a Szent Péter-bazilika, amely Szent Péter sírjára készült. Belépve a hatalmas bronzkapun — az apostolok szobraitól jobbra —, Michelangelo fájdalmas szépségű Pieta szobra tárult elénk, majd Szent Péter szobrában gyönyörködhettünk, és megérinthettük simogatásoktól megkopott lábát. A 9 órakor kezdődő tűk a Boldogasszony anyánk, a vatikáni és a magyar Himnuszt. Meghatódva indultunk a Magyarok Nagyasszonyának szentelt kápolnába, ezt követően megtekintettük a pápai síremlékeket is... Különös élményt jelentettek Róma külvárosában a katakombák, amelyek 20 kilométer hosz- szan kanyarognak a föld alatt. Tizenegy méter mélyen • megismerkedhettünk e régi temetkezési szokással. Mindannyian izgalommal készültünk a pápai fogadásra: az Áldások termében láttuk és megérintettük Krisztus földi helytartóját. A Szentatya beszédében a Magyarok Nagyasz- szonya oltalmába ajánlotta az egyházunkat, népünket. Többször szólt hozzánk magyarul, a fogadás végén „Dicsértessék a Jézus Krisztus” köszöntéssel búcsúzott. Mi, jelenlévők, soha el nem felejtjük ezeket a perceket, mert erősítik hitünket, szerete- tünket... E felejthetetlen délelőttöt a Maria Maggiore-bazilika és a Mózes-szobor megtekintése követte. Az emberi és isteni érzések együttes kifejezése nyújtott lebilincselő látványt. Az „antik Rómába” is elzarándokoltunk, s Viktor Emanuel emlékmű mellett elhaladva, meredek lépcsőn jutottunk fel a Capitoliumhoz. A Fórum Romanum látványa tárult elénk, majd a Palatínus, a Constantinus-diadalív és a Colosseum, Róma legismertebb műemlékei kötöttek le bennünket. Az építészeti remekművek megismertetése nem mindennapi feladat, de kiváló vezetőnk, Czakó István kanonok lebilincselő magyarázatával, kiegészítő történeteivel kápráztatott el bennünket, bővítette ismereteinket. Ezt a sétát egy újabb közös szentmise követte a magyar zarándokokkal; a beszédet dr. Seregély István tartotta. A Vatikáni Múzeum és a Six- tusi-kápolna szavakkal ki nem fejezhető gyönyörűséggel örvendeztettek meg bennünket. Raf- faello termei, Michelangelo páratlan kápolnája arra késztette a szemlélődőt, hogy átélje a teremtést, a vízözön egyes epizódjait és az utolsó ítélet drámaiságát. Zarándokúink a Stefano Rotondo körtemplomban, bajorokkal közös szentmisével zárult. Fájó szívvel, de új reménnyel, és lelkileg megtisztulva, hitünkben megújulva indultunk hazafelé. A Szentatya áldása... A bíróságra azonban ilyen személyre szóló, netán telefonos ráhatást nem kellett gyakorolni. Azt írja, hogy az egyik közvetlen rokon vallomása számottevően jutott érvényre a bírói indoklásban. Tapasztalatból tudjuk, hogy nemegyszer ugyancsak kínos helyzetben érezhette magát a döntést hozó három személy — mármint a bíróság —, amikor az egyik oldalon „hemzsegtek” az olajozottan, gördülékenyen nyilatkozó tanúk, a munkatársak, aperes felektől kisebb- nagyobb távolságban élők, térben és időben pontosan elhelyezték az „eseteket”, adatokat, míg a másik oldalon félszegen, tartalmatlanul mondogatták el azt is, amit pedig biztosan tudtak. Bizonytalanul, felemásan vallottak olyan tényekről is, amikbe döntően beavatkozhattak volna, ha a teljes igazságot ten tik ki. Utólag ön is úgy látja talán, hogy akik nem mertek elmenni az ön oldalára „vallani”, azok hozták önt olyan tárgyalási állapotba, amikor a bíróságnak nem lehetett más döntést hoznia, mint ami hátrányos volt és maradt az ön számára. A törvény, amely alapján az ön házasságát is felbontotta a bíróság, bizonyára nem a legtökéletesebb az európai térségben, a bíróságok is hibázhattak, amikor az ügyben a döntést meghozták, mert minden ítélet bírói mérlegelés kérdése. De most, annyi év után ezekhez az ítéletekhez hozzányúlni már nem lehet. Ha végiggondolja, a gyerekek szempontjából is — új környezet, új iskolák, új pozíciók az egymástól elhidegült volt házastársaknál, mindkét oldalon az időközben létrejött és bomló kapcsolatokkal — megnyugtatóbb, ha ön is türelmes szeretettel viszonyul a kialakult körülményekhez. Igyekezzék úgy berendezni az életét, hogy a legtöbbet nyújthassa gyermekeinek, és a lehetőségek szerint a legtöbbet kaphassa tőlük — szeretetben... Ehhez pedig nem kell újabb ítélet, mert ez csak az érdekeltek magatartásától, megbékélésétől függ. aoai nvaaar ly. gimn. tanár
