Heves Megyei Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)

1993-07-31-08-01 / 177. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. július 31—augusztus 1., szombat—vasárnap Colonel Papp Levél a szegénységről Kaptam egy levelet, fura volt, napokig nem hagyott nyugodni. Más­kor is kaptam már hasonlót, de akkor nem éreztem nyugtalanságot, semmit, akkor valahogy tudtam, mi miért íródott. Ez a levél arról szól, hogy valaki szegény. Olyannyira szegény, hogy azt kéri, intéz­ze el az újság, állítsanak fel ingyenkonyhát a kisvárosban, ahol él. Papp Tibor: „Jó kapcsolat alakult ki a fogadó ország honvédelmi minisztériu­mának tiszt­ségviselőivel is...” — példa rá ez az ara­nyozott dísz­fegyver, ame­lyet a kikül­detése lejárta­kor tett hú- csűlátogatás- kor kapott a bolgár minisz­tertől Máskor is kaptam már ilyet, mondom, de ez most más volt. Ebből az írásból nyugalom és in­telligencia áradt, szépek voltak a mondatok, egyszerűek, tiszták, és ami talán nem fontos, de jelzésértékű egy magamfajta le­vélolvasónak: nem találtam ben­ne helyesírási hibát. Ha nem fél­nék a túlzástól, azt is mondhat­nám: novella volt inkább, a gon­dok és félelmek szép leirata, még ha ez groteszknek is tűnhet, hisz mégiscsak a szegénységről van szó. Most itt ülök a levél írójának a lakásában. Népművelő, könyv­táros, egy régiről újrakeresztelt utcában, sarokházban, kétszo­bás lakásban él Gyöngyösön, ő, a férje, a két nagyobbik lánya meg a két közös gyerek, egy kisfiú és egy kislány. Most csak a legki­sebbik van otthon (vagyis az asz- szony van ővele), nem is tudom, milyen az, ha hatan töltik ki a la­kás konyháját, szobáját, most csend van. * * * — Nem gondoltam volna, hogy eljön — fogad e szavakkal —, azt hittem, csak beteszi az új­ságba a levelet, nem szoktam amúgy leveleket írni. Igaz, nem is jár nekünk az újság, már le- mondtuk, nagy ritkán megve­szem a Nők Lapját, azt is elviszi később a barátnőm. A hirdetős újságot olvasom csak, azt ingyen dobják be. A lakás nincs fényűzően be­rendezve, az ágyat kisszék tá­masztja ki, már nem tartják a ru­gók. A szekrények tíz-húsz évvel ezelőttiek. Ha van is egyfajta íz­lésviláguk az Makóknak, az a nagyszobán nem tükröződik, s ez nem is csoda. Itt élnek a szülők, és itt kapott helyet az ötéves óvo­dás fiú meg a kétéves kislány is, négyen egy szobában, egy átla­gos, magyar szobában — itt nincs helye a szépérzéknek, a gyakor­lati kényszer mindenen uralkodik. A levélíró — nevezzük Évá­nak — szemüveges, molett asz- szony, pólóban van és melegítő­nadrágban. A mellette csendben játszadozó kislányon is szép kis ruha. Tévét látok a polcon, még egy videolejátszót is. — Tényleg szegénynek gon­dolja magát? — kérdezem, nem is azért, hogy provokáljam, vala­hogy jobb ezt kérdezni, mint hogy diplomás létére komolyan gondolta-e azt a szegénykonyhát... — A nagyobbik lányom most érettségizett, elég jól, és jelentke­zett Pestre főiskolára. Kétségbe vagyok esve: mi lesz, ha felve­szik? Mert aki főiskolás, arra már nem jár a családi pótlék, úgy hallottam. A másik lányom most a Balatonnál dolgozik. Abból öl­tözködik egész télen meg tavasz- szal, amit ott keres. Nagy köny- nyebbség, hogy nem kell neki ru­hát venni, de azért enni eszik őis. Igaz, néha bevásárol a kereseté­ből, de nem kérhetem ezt tőle mindig, ha megszorulok. Pedig sokszor megszorulok... Tudja, az a szerencse, hogy nem eszünk sokat. Amikor bevásáro­lok, mindenből csak egyet tudok venni, két kiló cukrot például már nem. Csak egy kilót. Es sok tésztát eszünk. A kislányomnak az a kedvence, ez volt az első étel­név, amit ki tudott mondani: „ tét- ta”. A téliszalámiról azt se tudja, micsoda, jó, ha néha parizert ve­hetek, de most annak is örülök, hogy vége a primőr-korszaknak, és lelkifurdalás nélkül eszek pap­rikát meg paradicsomot a sza­lonnához. Nem fogyókúrás, rám férne pedig, de nem keresünk any- nyit, hogy fogyókúrázhassak. — írta a levélben, hogy a férje a húsiparnál dolgozik, és nyolc­ezer forintot kap egy hónap­ban... — Annyit. Itt van a fizetési pa­pírja, tudom, hogy hihetetlen, bruttó 11 ezer 826forint, ez nettó 9602 forint, ebből levonják az ebédpénzt, hazahoz nyolcezer nyolcszázat. Erre jön a gyed meg a családi pótlék, és kész. A kislá­nyomnak hörgőszűkülete van, rendszeresen járunk kezelésre. Az orvos ismer már bennünket, ami azért is jó, mert ha nem tu­dom kifizetni a vizsgálat költsé­geit, vár a következő hónapig. Gyakran szoktunk kölcsönkér­ni, a férjem a kollégáitól, én itt a szomszédoktól, másképp nehe­zen húznánk ki egyik hónaptól a másikig. Ennyiből élünk. Hétezer-két­száz forint jut egy főre, sajnos, mert ha hatezer-kilencszáz jutna, akkor adnának rendszeres neve­lési segélyt. így nem adnak. Két éve voltunk utoljára nyaralni, ak­kor is csak az anyáméknál. Igaz, nekik a Balatonnál volt egy nya­ralójuk, most, hogy a szüleim meghaltak, ezt „megörököltük” a két nővéremmel. El kéne adni, de az egyik nővérem nem nagyon akarja. Ő pedagógus, egész nyá­ron lent tud nyaralni... — érthető. Pedig ha eladnánk, végre kitapé­táznánk a lakást, meg lenne új bútorunk is, mert ezeket a mosta­niakat még a válásom után hoz­tam magammal. A volt férjem egyébként majdnem ilyen rossz körülmények között él, nem is messze tőlünk. A lányok néha át­járnak hozzá, de hogy különös­képpen támogassa őket a tartás- díjon túl, az nem képzelhető el. A videót négy éve, részletre vettük — és azóta nem is vásárol­tunk semmi nagyobb dolgot. Apámtól örököltem egy hűtőlá­dát, nemrég azt is eladtam, hogy legyen mit ennünk. Öltözködni kilós ruhákból szoktunk, meg a múltkor a Máltai Szeretetszolgá­lattól kaptunk ruhákat, nemcsak a gyerekek, én is. * * * Amíg anyám meg az anyósom élt, könnyebb volt, adtak tyúkot, babot, barackot, néha egy ezrest, most viszont már senkire nem számíthatunk. Ebben a házban sokan élnek ilyen színvonalon, higgye el. Az előbb volt itt a ba­rátnőm, három kanál cukrot kért, hogy legalább a gyereke teá­jába tudjon tenni. Cukrom még volt... De kávéval például nem tudom megkínálni, elfogyott, és körülbelül harminc forintom van fizetésig. Kérdezem: hogy bírják idegi­leg. Óhatatlan, hogy ilyen körül­mények között a sanyarú kedvet a másikon vezesse le az ember. Azt válaszolja, hogy mostanában tényleg feszültebb, inkább ő, mint a férje, csakhogy a veszeke­déshez épp elég, ha az egyik morcosabb a kelleténél... A legkisebb gyerek, míg be­szélgetünk, csendben játszik. Az anyja néha megtörli az orrát, né­ha az ölébe veszi. Lefényképez­ném őket, de riaszt, hogy talán azt gondolja: a szegénységét akarom megörökíteni. Es bár őszintén beszélt a dolgairól, s nem volt benne szégyenérzet, csupán valami ösztönös bele­nyugvás, mégsem tudnám meg­mutatni mindenkinek az arcát, a szemét. Mint ahogyan a nevét is a saját szemérmességem miatt nem adtam közre — pedig vállal­ta volna —, egyszerűen azért, mert nem a neve és az arca, vagy a lakása berendezése a lényeges, inkább a sorsa, s talán a jövője is. Az övé, és még sokaké, akik nem írnak újságoknak levelet, hanem megpróbálják leplezni mások, s esetleg maguk előtt, hogy egyre kevésbé örülnek a másnapoknak, s egyre kilátásta- lanabbnak látják az életüket. Nem a boldogságot keresik, és nem távoli tájakra vágynak, még csak a karrierjüket sem egyenge­tik szüntelenül: számukra az a kérdés, hogy mit egyenek más­nap, s ha jön a tél, hogyan vará­zsolják át egyik hónapról a má­sikra a kifizetetlen számlákat. Doros Judit Kár, hogy nem uniformis­ban jött. Úgy ismertem meg, s most furcsán hat a könnyű nyári öltözékben. Bár, ha jobban meg­figyeli az ember, ezernyi apró jel árulkodik arról, hogy a civil ruha alatt katonaszív dobog. Erre utal a mozgása, határozott kézfogása, az egész tartása, s a percrepontos érkezése a megbeszélt találkozó­ra. Mondom is neki: „Ezredes úr, ez a katonák és a diplomaták erénye...” Veszi a lapot. Őszinte derűvel — s nem a hirképekről, a pár pil­lanatig futó tévésnittekből ismert diplomáciai „műmosollyal” — jegyzi meg: elég sokat állt, persze jó értelemben véve, a „szőnyeg szélén” ahhoz, hogy megillesse ez a jelző. Bizony, teszi hozzá el­komolyodva, bizony, elszaladt az idő... — Mostanában, hogy annyi minden történt velem, el is gon­dolkodtam ezen. A múltkor pél­dául Szegeden, ahol a tanítókép­zős osztályunk negyvenéves ta­lálkozóját tartottuk, s arról be­szélgettünk, hogy kit hová, mer­re, milyen életpályára sodort a sors. Az enyém meglehetősen sajátos volt. Olyan értelemben mindenképpen, hogy eljutottam „az értől az óceánig...” — Vagyis Szegedtől... — ...Szófiáig. Számomra az volt az „óceán”, ugyanis ott ju­tottam el katonai szolgálatom csúcsára, amikor kineveztek oda hazánk nagykövetségének kato­nai és légügyi attaséjává. — Amiről, gondolom, egyko­ron még álmodni sem mert volna. — Meglepő lesz, amit most mondok: ha nem is Szófiáról, de a diplomata hivatásról bizony ál­modoztam én, méghozzá erő­sen... A nyugdíjas ezredes, Papp Ti­bor kényelmesen hátradől a fo­telban. Megvárja, míg a MÚ- OSZ-székház presszójának csi­nos pincérnője egészségünkre kívánja az asztalra tett frissítőt meg a kávét, aztán az ismerősnek kijáró kajánsággal jegyzi meg: „...nem erre a válaszra számított, ugye?” — Hát..., nemi — vallom be, s érzem, most „diplomatikusan” kellene kivágnom magam. — Csakhogy— kezdem is a replikát —, ha ilyen gyökere volt a dolog­nak, akkor mitől sajátos az az életút? — Attól, hogy annak idején, ’53 őszén egyszerre mehettem volna külügyi akadémiára meg polgári pilótaképzőbe. Ott áll­Dormándon, Bukta Jánosék- nál betonkeverő áll a kapuban, maltert hordanak a felső szintre, a háztető egy részét új palák bo­rítják. Ennek ellenére a gazda szomorú és kétségbeesett. A Dó­zsa György úti gondozott házban üresek a szobák, a konyha és a fürdőszoba is. A falakat vastag koromréteg borítja, az ajtó- és ablakkeretekben csak imitt- amott látni üvegdarabokat, a konyha falán pedig nagy kerek folt jelzi: itt izzóit a szilikát július 10-én, szombaton délután. Való­színűleg ez a kerek, megmagya­rázhatatlan erő borította lángba Buktáék házát. A berendezésből maradt hulladékok nagy része már a szeméttelepre került. Az udvaron hever még néhány relik­via: a konyhaszekrényben tömb­bé olvadt kanalak, szétégett és elolvadt esernyők, vasalók, sza­tam azzal a dilemmával, hogy melyiket válasszam a két szere­lem közül, mert mindkettőért egyformán fájt a szívem... Végül a sereg döntött, ugyanis augusz­tusban behívtak katonának, és kerek harmincnyolc évi hivatá­sos szolgálat lett belőle. Tatán kezdődött, Kecskeméten, Sza­badszálláson, Verpeléten és Egerben folytatódott, majd Gyöngyös következett, s innen vezetett az út a bolgár fővárosba. Ahol — mint sorolja az emlé­kek felidézésekor — három nagykövet mellett dolgozott, s felejthetetlen négy esztendő volt ez minden nehézségével és szép­ségével együtt — vonja meg a gyorsmérleget. — Veszélyes az óceán, de ha tud úszni az ember... — mondom erre azzal, hogy nem mindig öröm, ha bedobják az embert a mélyvízbe. Pláne a Balkánon. — Hallatlan feszültségek fe­szítik ezt a térséget, ezzel a tény­nyel mindig és minden kérdés­ben számolni kell. Mind Görög-, mind Törökországban, mind pe­dig Bulgáriában joggal hivatkoz­nak a történelmi múltra, a régi dicsőségre, s zokon veszik, érzé­kenyek rá, ha úgy emlegetik a kontinensnek ezt a részét, hogy a „sötét Balkán”. Szinte mind­egyik országot sújtja a nemzeti­ségi kérdés, a szegénység, s saj­nos ezek a megoldatlan sorskér­dések párosulnak a kimondott vagy kimondatlan területi igé­nyekkel. S ezek teszik szinte ál­landóan robbanásveszélyessé a térség atmoszféráját... Kar lenne egy balkáni „tűzvé­szért” — jegyezzük meg, miután felidézzük azokat a helyeket, ahol mindketten megfordultunk már. A letűnt korok levegőjét árasztó kisvárosokat, Szófia he- yét, a Vitosát, a rilai kolostort, a omokdűnés félszigeteket, a tengert... — ...Maradjunk a mélyvíznél. Hogy sikerültek az első „tem­pók” a diplomácia „ tengeré­ben ”? — Úgy, hogy előtte sok-sok leckét kellett vennünk a felesé­gemmel együtt, aki végül is az egyik legjobb háziasszonynak, nemzeti vendéglátónak bizo­nyult az ottani diplomatakörök­ben. S mint korábbi idegenfor­galmi szakember, sok hívet szer­zett Magyarországnak... Szóval, nyelveket kellett tanulnunk, is­mernünk kellett a protokolláris szokásokat, az alkalomhoz illő öltözködést, viselkedést. Nem ti­movár, elfolyt műanyag babák, elkormozódott meséskönyvek... — Mi történt önöknél azon a szombat délutánon ? — Nem tudom — tárja szét ta­nácstalanul két karját Bukta Já­nos, a nyugdíjas vasutas. — Szombaton délben megebédel­tünk Misikével. Tudja, őt és An­dikét 3 éves korukban hoztuk ki az intézetből, azóta nálunk ne­velkednek. Én úgy terveztem, hogy lepihenünk egy kicsit, de Misiké azt mondta, engedjem el a szomszéd utcába játszani a ba­rátjához. Ő elment, én meg ki­mentem a határba. S egyszer csak jönnek értem, hogy tűz ütött ki a házamban. Misiké fe­dezte fel, amikor hazament vizet inni. Mintha megérezte volna, hogy nem szabad otthon marad­nunk, mert azóta már nem él­nénk. tok: a kezdők nehézségével bir­kóztunk időnként, de nem val­lottunk szégyent. Pedig ugyan­csak vannak „furcsaságok”, mint például a francia és az angol ülte­tési rend közötti különbség a va­csorákon, ahol szigorú etikettje van annak, hogy ki ül mellettem vagy a feleségem mellett, illetve velünk szemben. Vagy hogy nem utasíthatja vissza az ember a szí­ves kínálást, még akkor sem, ha bizony szokatlan az étel... — Volt rá példa? — Nem is egyszer. Az egyik legemlékezetesebb az a koreai fogadás volt, amelyen sült kutya- hust tálaltak fel. Ezeket az állato­kat kimondottan étkezési célra tenyésztik, s — állítólag — mi­előtt megölik őket, veréssel fo­kozzák a vérnyomásukat, hogy ízletesebb legyen a húsuk... Ami azt illeti, számos kollégánknak viszont a mi magyaros ételeink voltak „egzotikusak...” Ennek a témának az emlege­tésekor valahogy nem kívántam szendvicset rendelni, még ha korgott is már a gyomrom. Ideje hát váltani a beszélgetés fonalát, a „kollégákról” esik hát szó. An­nak ellenére, hogy más-más „szempontból” nézték a világot, bizonyos kérdésekben jó volt az együttműködés a katonai attasék között. „Colonel Papp” — így szólították ott a magyar ezredest — számos barátra is lelt közöt­tük, ma is sokan kapcsolatot tar­tanak vele. Az egyik amerikai most éppen a volt szovjet rakéták megsemmisítését ellenőrzi Oroszországban, a francia tiszt pedig az ENSZ-erők egyik pa­rancsnoka, az osztrák kolléga pedig Budapesten teljesít szolgá­— Mitől keletkeztek a lángok? — Ezt senki sem tudja megfej­teni. A tűzoltók kijöttek, eloltot­ták a lángokat, de a szakértők nem tudták megállapítani, mi történt. Kaptunk is egy papírt, hogy a tűz keletkezésének oka is­meretlen, és nem a mi felelőtlen­ségünkből ered. Kérem, a lakás­ban megmagyarázhatatlan dol­gok történtek. A konyhában — ahol a tűz keletkezett — nemcsak az ablakkeretek és a szekrény ég­tek szénné, hanem a rajta lévő vasaló, a szamovár is szétolvadt, az evőeszközök összeolvadtak, a szobában szintén így járt a varró­gép és a csillár. A fürdőszobában a bojlerben minden egy tömbbé vált, szinte lefolyt a falról, vi­szont a törülközőtartón lógó nej­lonharisnyák teljesen épek ma­radtak. A fogas alatt két mosó­gép is állt, egy régi Hajdú márká­jú, és egy új automata. Képzelje el, a régi gép teljesen szétolvadt, a másik meg működik. Azt mondják, ezt a gömbvillám okozta. — Jelenleg az alagsorban lak­nak, szinte mindenük elégett. — Semmink nem maradt, amit házasságunk 30 éve alatt a feleségemmel összeraktunk. Az irataink, a gyerekek ruhái, játé­kai, a bútoraink, a szemüvegem, a porcelánok, mind használha­tatlanná váltak. Szerencsére a ház megmaradt. Ezt is a szom­szédoknak köszönhetjük. Tudja, a bajban csakugyan összetarta­nak az emberek. Amikor meglát­ták, hogy tűz van, jöttek, oltot­ták, megállították az autókat, akinek volt poroltója, az oltott, míg a tűzoltók meg nem érkez­tek. Hétvégén kijöttek a füzes latot. S természetesen jó kapcso­lat alakult ki a fogadó ország dip­lomatáival, kül- és honvédelmi minisztériumi tisztségviselőivel is. — Az egyik legfontosabb fel­adatom közé tartozott a Varsói Szerződés feloszlatását követő­en Für Lajos ottani látogatásá­nak előkészítése. A miniszternek ez volt az első útja egy volt szo­cialista országba, amellyel első­ként mi kötöttük meg a kétolda­lú katonai együttműködési szer­ződést, ez azóta is érvényben van. De az sem mellékes, hogy olyan időben teljesítettem diplo­máciai szolgálatot, amikor lé­nyegesen enyhült az elkülönülés a volt Varsói Szerződés és a NA­TO országai, illetve katonai ve­zetései között. Ekkor már nem minősült „főbenjáró bűnnek”, hogy elsőként vettem részt az an­gol és az amerikai, majd pedig a német katonai temetőkben ren­dezett kegyeleti megemlékezé­seken és koszorúzásokon. Ezek a tisztelgő részvételek nagyon jó visszhangot váltottak ki az érin­tett országok diplomáciai testü­letéiből. — Egyszer meg kellene írnia ezeket— vetem közbe, bár lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, mert Colonel Papp nyugdíjas­ként a Magyar Hadtudományi Társaság és a Kis Károly Hadtu­dományi Kör alapító tagjaként bekapcsolódott a Biztonságpoli­tikái és Honvédelmi Kutatások központjának munkájába, és en­nek során a Balkánon folytatott magyar katonai diplomácia tör­ténetével és lehetőségeinek vizs­gálatával foglalkozik. Hogy ne Játszódjék oly „sötétnek” a szép­séges Balkán... Szilvás István Bukta János a hypós vízzel telt üstben áztatja a maradék össze- kormozódott tányérokat abonyi biztosítótól, kaptunk 50 ezer forint gyorssegélyt, s a GYI- Vl-től is hoztak 30 ezret, hogy a legszükségesebbeket pótolni tudjuk a gyerekeknek. Később az egri Állami Biztosító embere is kijött, de ő nagyon felháborí­tott. Azt mondta, csak akkor fi­zetnek, ha az elégett holmik számláját be tudom mutatni. Kérte a szemüvegkereteimről, a feleségem kézimunkafonalairól a számlát. Amikor minden el­égett... Bukta János az elemi csapás után, szombaton éjszaka kiment a kertbe szeretett diófája alá, s egy vastag kötelet is vitt magával. Nehezen tudta magában feldol­gozni, miért is rá mérte ezt a csa­pást a természet ereje. (Vagy az azon fölüli erők?) Aztán úgy ha­tározott: az ember még ennél is erősebb... Sárközi Judit Ennyi maradt az ablakkeretekből, a meséskönyvekből és a játékokból A megmagyarázhatatlan erő „Semmink sem maradt...”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom