Heves Megyei Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-176. szám)
1993-07-24-25 / 171. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. július 24-25., szombat-vasárnap Tóth Béla: „Indulás Pannóniába” /. M agam ülök az oszlopos ámbitus jókora kiugrójában. A gyaiulatlan asztal lapján egykor sárga fények villogtak; a karcsú nyakú butéliákba csorgatott Kaplony-hegyi óbor aranysujtásos incselkedése. Most vastag por lepi, és a repkény száraz törmeléke. ...Mindenkivel történt már ilyesféle. Mert alszom, álmodom, álmodva az egészet, és tudom, hogy bármikor felébredhetek. De nem nagyon akarok. Egyszerre érzek szorongó szomorúságot és eufórikus örömöt. Tompaszürke a derengés. Nem tudom, hogy milyen évszak van. Minden mozdulatlan. Nincs egy zöld levél, egy szál virág. A jó holdnyi kert nem törődik sem velem, sem a régi házzal. Mintha évszázados avar bontaná. Ám ott a három óriásplatán. Nagyapám hangját hallom — talán az avar alól: „De kár, hogy a középső kiszárad...” Most láthatóan épek. Attól eltekintve, hogy még 1949-ben kivágták mind a hármat. Amikor a „Sztálin Utján” téeszcsé beköltözött a kétszáz éves házba, Hunták elvtárs vezetésével. És a porta fehér lándzsakerítése? Aláette magát a rozsda, terméskő alapját jórészt elhordták. De hátha most megvan? Látni kellene. Sűrű spirea futott mellette, gyönyörű orgona, rengeteg tamariszkusz. Hátha... Mert íme: a leszakadt zsaluk sem csapkodják a vedlett falat. Helyükön vannak, és a hófehér vakolat is ép. Be is mehetnék az ebédlőbe. Á falak még nem felejtették el fiatal anyám lépteit, kedves, vendégkínáló hangját. Pohárcsengést hallanék, és nagy baju- szú nevetéseket. A zöld cserépkályha pedig eljönne a faltól, és jóságosán a vállamra tenné meleg kezét. Anyám ruhámon igazítana, apám szeme zsebemet célozná — és csöndes örömmel nyugtázná, hogy most nincs benne béka. ...De hát vastagon ül rajta a por és a repkény száraz törmeléke... Bentről finom cigaretták, komoly szivarok füstjét érzem. Sültek páráját. Némi fahéjas-vaníliás gyanúim is vannak. Az álom fellebbez- hetetlen logikája: ennél az asztalnál én már mindent tudok. * A körorvos hangját külön meg kell hallani. — Ez a szegény Jóska is élhetne még... Valami koppan. Egy ezüstkeretes fénykép. Aztán megilletődött csend. Majd egyszerre beszélnek, nevetnek. Van, aki a térdét csapkodja. Pár évvel később megtudtam, hogy miért. Anyám kezében régi írások, levelek, fényképek. Megfogom a súlyos keretű képet. Ritkuló hajú, szúrós szemű népfelkelő százados. Már nem fiatal. — Kováts József, dédnagyapád legfiatalabb öcs- cse. Nem ilyen volt. Amit tartasz, az a legutolsó képe. 1918-ban készült. Keserves halállal végezte. — És akkor ezen nevettek? — Éppenséggel nem. Mindenki szerette, mindenki sajnálta. No, akkor hallgass ide... * A vörös postakocsi utasa pedig kiseperte a didergő álmot a szeméből, és úgy döntött, hogy ő bizony megérkezett. „Holnap József-nap — gondolhatta — kissé megnézem Kováts Józsi barátomat. Zöld a zsalu, régi a ház, és ő nótás-szíve házigazda. A lányai szép szemű, halk beszédű asszonyok lesznek, ha megnőnek, talán lila harisnyakötőt viselnek, és Schubertét penget az öreg alabástrom óra. Még az istállója is mindig rendben van. Jó lesz egy kis forralt bor... Hogy szeretem én a tányérhúst tormával is...” Azzal leverte a lábát a kiugróban. A vörös postakocsi utasa az ajtó felé indult. Ekkor járhatott utoljára porcsalmai Kováts József házában. *- Háború? Az nem lesz. Kalugyer legyek, ha igen. És ha lesz? Megrakjuk Erdélyt és a Délvidéket katonasággal, ahogy Tisza Pista mondta. Akkor aztánjöhet, aki megunta az életét! Mert az a Moltke — ebbül mindig van — egy porosz gárdaezreddel ellovagol Sedanig. Mit mondok? Párizsig! A francúzok már vigyázzba se tudnak állni, annyira bántja őket a... grácia öreg fejemnek, hölgyeim. Az ángliusok? Kalmárkodnak. Rátehénkedtek a fél világra, aztán most ide-oda hajókáznak a híres flottájukkal. Krüger apró is fáintosan kimosta a szájukat. Az egész szárazföldi hadseregükért nem adnám oda a hajdani Szápáry-regimentet. Ne hívjanak Kászonyi Ben- dének, ha... Hej, amikor én még főhadnagy voltam hetvennyolcban! Már tudták, hogy mi következik. Kovács József kezébe vette a hegedűjét; a Margit leány zongorához ült. Vagy negyvenen figyelték a vén sast. ... — Az V. század felderítésre indult Dobojból Zepcse felé. Át a szakadékon. De a muzulmánok... Hafiz pasa tekergői... nos, tömegtűz jobbról, balról! Persze, hogy viszonoztuk. Mégis, mégis... — és igen szép baritonját tömör zengésű hegedűszó és emlékező akkordok kísérték: „Boszniában van egy árok, Ott feküsznek a huszárok... Hetven magyar csonka teste Kiált a magas egekre Véres bosszúért!” Kászonyi, az árvaszék nyugállományú elnöke az ünnepekre emelte poharát. Ünnepi Zrínyi-dolmánya megfeszült, és olyan komor gőggel ült vissza, mintha ő lenne Borsa Kopasz. Pedig nem ő volt. Az Utas félrehajtotta fejét. „Hány ilyen reálpolitikus lehet az országban? Mindegy. Emez is elmehetne a cinkotai kurucok közé — nyolcadiknak. De Zombortól Kassáig, Soprontól Fogarasig a nagyszájú kályhákban fenyőtuskó lobog és nyírfaág. Pattogó padlók... és rengeteg befőtt van a sifonéro- kon. Pipaszag és sokéves szilvórium illata. Öreg bőrfotelek szaga. Lefekvéskor a vendégszobában égő gyertya, kancsó bor vár. Levendula illatozik a párnámon. A lovak dobbantása behallatszik az istállóból. Aranyfüst... Az a másik már nem az. A „cunard line” gőzhajók kőszénfüstje. Eddig hány százezer nyomorult magyart hordtak ki az Egyesült Államokba? És velünk meg mi is lesz voltaképpen? Ám elalvás előtt megnézem a Jóska lovait. Mert én késmárki diák voltam, és a nyarakat Nyíregyházán töltöttem.” A Partium csodálatos ételeinek sora éjszakába fordította a vacsorát. Ezüst koccant nemes kristályon, porcelánon. Az Utas rakott tányérja fölött- egyszerre hallott mindent. — Mama... Csáky-Tomor Elíz mindig Monasz- terlytől kapja a ruháit... — Csak éppen az ő apja nem főerdész, hanem főispán... leányom. — Becsap a bérlőm. Már rég tudom. Felpofozom. Meglátjátok. — Hadnagy létére nem tudja a tarokkot meg a kalábriászt! Tán még a nasi-vasit sem? — Azzal a kancával melléfogtál. Szűk az orra lyuka. Nem fogja bírni az iramot. — Küry Klára? Jó, jó, de Pálmay Ilka... Még most is! — „Meg fogom találni azt a radírgumit, amivel Magyarországot eltüntetem a térképről!” — Szóval... így beszélhet a trónörökös? Mi? Az ilyet... izé, kérlek alássan... le kellene puffantam! — Száz szál piros rózsát küldött Tildának. Aztán egy hét múlva ki kellett állnia... nehézlovassági karddal, bandázs nélkül. — A nyúlpástétom a burgundival harmonizál... na, ez az. Isten éltesse, Jóska! — Szentpétervár most sem fér a bőrében. Ma ez már több, mint pánszláv hisztéria. De majd a Kaiser! — Azt úgy kell aranyágam, hogy a „végy egy darab marhahúst, minden hártyás részeket mess le róla, vágd apróra, s készíts apró karbonádot, sózd meg, kend be olvasztott írós vajjal, hintsd meg finom zsemlemorzsával...” * ...Hegedű, cselló, fuvola, zongora, cimbalom. A reformkori kesergő és verbunkos utat talál a ködszerű dohányfüstben, mert már csak a pianínó két gyertyája világít. Az Utas látni véli a komódon egy régi, nagykárolyi megyebál megfakult táncrendjét... talán arróla bálról való? Dióbama honvédatilla hever egy háromszáz éves, bronzpántos brassói ládán... ült-e rajta valaha Lavotta János? — Egy finom „ritardando” után lendül a dallam. „Indulás Pannóniába”... és tiszta, feszes „szűkített”... aztán mozdul a magyar laterna magica, bizakodó-engesztelő útjára indul a keleti álom. Dübörgő ménesek, számolhatatlan gulyák, teli hombárok, zsongó méhkasok, éles szablyák, világító ablakszemek, örökké tárt kapuk világába... s már nem akarta Zápolya cserben hagyni a királyt Mohácsnál. Eltűnik a vérrel-korommal kent írás kastélyok és kunyhók faláról: „Hic fűit Ritschan!”, és Caraffa csak vadászni járt Felső-Magyarországon. Montecuccoli talán... meg sem állt a futó császári sereg. Damjanich sem félti a — szakállát, és a millennium fénye elég lesz a következő évezredre is. Aztán... nyavalyás szóhintés, hogy Ferenc Ferdi- nánd netán kiköpött volna a Hofburg udvarán, amikor a Hajdúezred adott díszőrséget... Ugyan, hiszen szól a zene... Csak Kászonyi Bende alatt mozdult a szék: — Megfojt minket a kamarilla, uraim... Szápány egykori katonája néha megfeledkezett — a kiegyezésről. * „Csillagtalan, hideg éjszaka volt, amikor a vendégek elmentek. Tálak, tányérok, poharak piramisait kellett kivinni, és Jóska bátyád az ablakokat nyitogatta. Még ki is hajolt: — Halljátok... olyan sötét van odakint, hogy ha valaki pofon vágna, hát nem tudnám, hogy kitől kaptam... Kapott is egy akkorát azon nyomban, hogy csak a nagy asztal állította meg. Holta napjáig nem felejtette el.” Holta napjáig... II. A román géppuskák újra megszólaltak a Kraszna túlpartján... A székely hadosztály Máramarosszi- get, Szilágysomlyó, Csúcsa térségében még keményen vissza-vissza csapott, ám a Szatmárnémeti- Mátészalka távolság már pokoljárás volt. Lőszer, élelem és gyógyszer nélkül. A többszörös beltenyészet lábán kolbász trófeája, a tegnapi antant-kém a farkastorkú, sötét szájpadlású gróf Károlyi Mihály fafeje mögül sohasem múlhat el Kun Béla cinikus vigyora. Az úgynevezett „proletár internacionalizmus” históriába belehányó, szörnyű grimasza. A Nagymajtény-ómenű gróf (nép) köztársasági elnöksége alatt (a „békeszerző...” „Belgrád áldozata...”) alaposan hozzájárult a román hadsereg felfegyverzéséhez; a népbiztos két rossz közül már csak a számára elviselhetőbbet választhatta: a román térnyerést. A fegyveres proletár-dicsőség megfutott. Az egyetlen magyar ügyért harcoló erőnek, Kra- tochwill tábornok szerencsétlen seregének sorsa nem lehetett kétséges. ...A román géppuskák újra megszólaltak a Kraszna túlpartján. „ Tudod, kisfiam, a sorozatok akkor már a Nagy vég házainak tetejét is bontogatták. Fölöttünk is pattogott a cserép, de nagyapád felment a padlásra, hogy... átjöttek-e már a Krasznán ? Nagyanyád hiába sírt, ő csak legyintett. Mi az neki. Hat évig volt katona, ebből több mint négy év frontszolgálat, és csak kétszer engedte szabadságra Oberst Imre von Ebergényi. — A híd talán még a mienk volt, ám a székelyek borzalmas állapotban vonultak Ópályi-Nagydobos felé! Szekérre rakott sebesültjeikkel, némaságra ítélt lö vegeikkel, üres tölténytáskákkal. — A jókora porta egy kis időre megtelt velük. A konyha majd kigyulladt; az udvaron is sütöttek-főztek az asszonyok. Kiürült a kamra, a baromfiudvar az egész Nagy végen. Beesett, borostás arcok, sehova se néző szemek. Késsel vágták, foggal tépték az ételt. Aztán: a tarisznyába. A sebesülteknek is... kis tejet... van még bor? Istenem... a zabot, szénát elvinnénk... Nem tudjuk, hogy... aztán menjenek a házba, de ne zárkózzanak be... Istennek ajánljuk... ...Odabent Jóska bátyád Győrtelek és Kocsord között kapott fejsebét az öreg Rosenberg doktor kötözte. Látszólag nem tett végzetes kárt a puskagolyó. — Nem kelhet fel — mondta az orvos. — Szállítani sem lehet. — Akkor amazok hamarosan lelövik! — Mit lehetett erre válaszolni? A géppuskák elhallgattak. A románok... átjöttek. Az udvar kiürült. Időnként szakadozott puskatűz hallatszott egész közelről. És akkor... ..És akkor kardját botként használva, kilépett a kapun porcsalmai Kováts József. Nagyon lázas volt. Nem létező rohamjárőröket vezényelt a Kraszna felé. Rajvonalba parancsolta a századát. Századát...? Hajdan szép, zengő basszusa szétrepedt. Hangja pudvás-rekedt volt, és nem tudta kihúzni a kardját. Aztán letérdelt. Már gyerekes hangon ri- mánkodott, hogy forduljanak vissza, ne adják fel a várost... Felkapták, és dunna került egy szekérderékba, párnák a kas farba. Nyikkanva indult a szekér. A saroglyára, két oldalt a bőrfára repedezett körmű kezek tapadtak. Ennyien maradtak a századából. ...A konyhai tűzhely parázsán elégett egy véres honvédsapka. Az utca elején, a Kálmán-patika mellett sötétpo- létós dzsidások mozdultak. Lovaik patája hamarosan bekövetkező botozások baljós ígéretét csattogta.” ’’Románok elől, vörösökön át... vagy tizenöten Egerbe értek. Mert nemrég ott volt az ötösök, a szatmáriak kiegészítő parancsnoksága. Talán mások is oda tartanak a régiek közül. És ebben az örök fényű városban kórház is van, orvosok... Segítség. Egy párszor a húszéves invalidus, a félkarú Kászonyi zászlós kísérte fel a várba: — Fogjál meg jól, Jóska bátyám... Le-leült a Bolyky-bástyán. Lassan emelte a cigarettát a szájához, majd eldobta, és gyufát gyújtott. Fénytelen szeme a napot kereste. Mit érzett, mire gondolt? ... — Isten hozott benneteket, parancsoljatok... azzal a kancával melléfogtál... Erdélyt és a Délvidéket, ahogy Tisza Pista mondta... ezt kóstoljátok meg, öcsém!Esz-dúrleányzó, dehátrapedállal... finom, hűvös a hegedű corpusa, Boszniában van egy árok, nagyon szeretem Bach-ot, de Lavottát is... kikísérem a vendégeket. A jobb szárnyra vigyázz, zászlós! Indulás Pannóniába, az Utasnak eljátsz- szuk, hogy Késmárk felől süvít a szél, és szál gyertyát, kancsó bort a vendégszobába. Én addig kiszellőztetem a dohányfüstöt. Sötét van odakint, nagyon sötét... — Egerben temették el.” Anyám hangja egyre halkul. Már nem látom a három platánt, és a leszakadt zsaluk a vedlett falon lógnak. Nincs egy zöld levél, egy szál virág. Magam ülök az oszlopos ámbitus jókora kiugrójában. A gyaiulatlan asztalon vastagon ül a por és a repkény száraz törmeléke-ctg 100 éves a velencei biennálé „A művészet alapvető kérdése” az ez évi velencei biennálé összefoglaló címe. A megalakítás 100. évfordulójára negyven országból érkeztek kiállító művészek. (FEB-fotó) Magyari Barna versei Nyári éjszaka Jusztinának látod kedves nyár van piros hálóinged alatt a szótövek beleszakadnak az éjszakába bámulom tündéri lényedet Óda kedvesemhez Jusztinának testeden naponta többször virágzik a nemesített vallomás szívem két tüzes frázisa között olvadozom érted áradó szépséged szememben ma is parttalan folyik s szerelmünkben egy daktilus megmártóztatja lábait közben a szívem fölött serpenyő sistereg ez a helyzet ettől ilyen meleg meleg meleg gyere bújj hozzám most nem kellenek a szavak és ölelésem hieroglifáiból ma éjjel ne akard kibogozni magad nézd toliam hegyén néhány hasonlat játssza még játssza még mosolyodat míg te hófehér ruhában és körömcipőben csörtetsz át ösztöneimen még mindig hanyatt fekszem a versben hol illatod leng a rímbokrok alatt de lassan fölkelek, s egy csokorba kötöm neked ciklámen-színű szívveréseim NYÁRI RUHÁZATI VÁSÁR A CENTRUM ÁRUHÁZBANJÚLIUS 26-tóV
