Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-10 / 133. szám

6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. június 10., csütörtök A kitartásuk, gyökereikhez való ragaszkodásuk bámulatos... „Ott, ahol zúg az a négy folyó...” Bizonyára emlékeznek rá olvasóink, hogy — amikor útjára indí­tottuk „Emberközelben” című sorozatunkat — kértük, ragadjanak tollat, s írjanak életük egy-egy élményéről, számoljanak be öröm­teli vagy épp sorsdöntő eseményekről. Azóta lapunk hasábjain már találkozhattak több ízben is ilyen írással, s a jövőben is erre biztat­juk önöket. Ezúttal Tari Ottó élménybeszámolóját adjuk közre, Lőrinciből. Szeretem Erdélyt, mi több, bolondulok érte. Túl a szubjektív rajongásomon — ennek oka, hogy ott találtam feleséget ma­gamnak, s hogy ott születtek gyermekeim — van valami, ami mindig vonz, hajt oda. így tör­tént ez a hatalomváltás előtt, és így van azóta is, immár több mint egy évtizede. De minden egyes alkalommal meg kell fizetni az élményért. Európánknak ezen az állítólagos közepén nincs még — s talán keletebbre sem — egy olyan talpalatnyi rész, ahol az ember ne venné észre, ne éreztet­nék vele — ennek minden hátrá­nyával együtt —, hogy magyar, akár itt született, akár amott. így hát bizony szerelem kell ahhoz, hogy az ember újra meg újra fel­kerekedjék... Eddig hetvenszer fogadtam meg, hogy elég volt, nincs tovább, és hetvenszer szeg­tem meg fogadalmamat. „Szép város Kolozsvár...” — dúdolom, ahogy a félmilliós tele­püléshez közeledem. Túl vagyok a határnál ilyenkor szokásos megalázó procedúrán, a kilomé­teres autósoron, Nagyvárad sár­gás füstöt okádó iparnegyedein. Ilyenkor, a sokadik utam alkal­mával már tudomást sem veszek a hosszú móc falu, Negrenin au­tógumiból készült bocskorban járó parasztjairól, az utat átszelő tehéncsordákról és juhnyájakról, a levegőben mindenütt jelenlévő ismeretlen eredetű, savanyú sza­gokról. Tekintetem elsiklik a kincses város Mátyás-szobrát övező kék-sárga-piros zászlóer­deje mellett; az aranykor „tace- paóit” felváltó, az ötvenes évek nyomdatechnikájával készült „Romania Libera” plakátjai fe­lett, hogy inkább a Királyhágóra összpontosítson. Marosvásárhelytől a hamisí­tatlan Székelyföld kezdődik. Ke­letre, a valamikori határ felé ha­ladva egyre kevésbé, majd egyál­talán nincs szükség román kifeje­zésekre. Izolált magyarság él er­refelé, eltekintve a nagyobb vá­rosok közhivatalnokaitól, vala­mint a mindenütt jelenlevő rend­őrségtől. Azon a vidéken járunk, ahol mindenki köszön minden­kinek. Ahol az anyaországból érkezett utazót megsüvegelik, mint a kiválasztott nép fiát, és ahol — ha bemutatkozol — a vá­lasz az, hogy „Isten éltesse!” A települések nevei lefordíthatat- lanok, ezért olyan szánalmas kreációkkal találkozhatunk, mint Farkaslaka helyett „Lupe- ni”, Székelyudvarhely pótlására „Odorheiu Secuiesc”, vagy Csíksomlyó helyett „Sumuleu”. Szerencsére az utóbbi időben a székelyeknél — igaz, csak náluk — egyre több a kétnyelvű felirat. Mindig csodáltam ezt a népet, amely a Hargita tövében izzad- ságos munkával próbálta ter­mésre bírni a sziklát, amely túrja az évszázadok óta másra sem, csak pityókatermelésre alkalmas sovány földet; éli egyszerű, kilá­tástalannak tűnő életét. Kitartá­sa, gyökereihez való ragaszkodá­sa bámulatos, s egyúttal — leg­alábbis számomra — érthetetlen. Mert úgy érzem, mi hajlamosak vagyunk megmosolyogni az út szélén látott, bádoglemezből barkácsolt parabolaantennákat, amelyeknek segítségével pedig soha nem látott kincs: a magyar- országi látvány és beszéd „költö­zik” a csutakokkal megrakott tűzhely mellé, a tisztaszobába. S mosolygunk, mert az itthonról vitt, eldobásra ítélt tejesdobozt a Küsmődön élő nagymama erek­lyeként a vitrinbe teszi, s talán „ékelődünk” azon is, hogy itt, Erdélyben micsoda olcsóság van. Nyugodtan tehetjük, mert fillérekért vásárolt lejünkért úgy élhetünk, mint Marci Hevesen: nem jelent semmit, ha például átszámítjuk, hogy egy liter kóla az ottani árakhoz képest mintegy hatszáz forintba kerül... Mi, „óhazai” magyarok zöm­mel csak az utazással járó tortú­rába kóstolunk bele. Szórványos útjaink alkalmával mérgelő­dünk, bosszankodunk, és azzal vigasztaljuk magunkat, hogy majd csak vége lesz ennek is egy­szer. Ma már az is halványuló emlék, hogy a „Conducator” idejében egy-egy nálunk talált Balás Gábor-könyvért, Ormos Maria-tanulmányért leszedtek a vonatról, megvertek és vissza­küldték a határon. Diktatúra lé­vén — mondtuk — az volt a „ter­mészetes”. De miért van az, hogy Ártánd közeledtével most is el­szorul a gyomor, remegni kezd a térd? Talán csak nem azért, mert az elmúlt napokban a családdal Csíkszeredában jártunk, ahol a nagyobbik fiunk megbetegedett: láza az egekbe szökött, szerveze­te semmilyen folyadékot nem fo­gadott be. Sietve kórházba vit­tük, ám arról, hogy ott tartsák, hallani sem akartunk, azonnal induljunk hát haza... A határnál hosszú, több kilométeres sor, az első autók több mint egy napja várakoznak. Az antant-szijas ro­mán tiszttel közöltük, hogy mi a helyzet, engedjen előre. Tört magyarsággal küldött vissza a fe­nébe. Látva azonban, hogy a gyerek már szünet nélkül hány, azt mondta, mehetünk, ameny- nyiben elöl egy másik autó been­ged a sorba. Egy magyar „ope- los” megszánt, erre a katona őt parancsolta ki, s zavarta hátra csaknem Nagyváradig. Hiába mondtam, ilyen áron nem kell az engedékenység, a határőr hajt­hatatlan maradt... Mára körül­belül ennyit jelent a román rend­szerváltás. Amikor Csíkpálfalván járok, mindig felkeresem öreg baráto­mat, Kálmánkát. Róla tudni kell, hogy tizenéves korában bal­eset érte, járni nem tud, s egy kis szobában éli életét. Óriási aka­rattal tanult meg autót vezetni és szerelni, de ért az elektronikához is. Számomra lenyűgöző a hite, a derűje, az optimizmusa. Azt hi­szem, ha ő nem lenne, tizedany- nyit sem tudnék a székelyekről, mint így. A múltkoriban azt mondja nekem: — Tudod komám, nekem só­gorom a Mindenható. — Hogyhogy, Kálmánka? — Hát úgy, hogy az apósom­nak két lánya volt. Az egyiket én vettem el, a másikat meg a Jóis­ten. Hát, valahogy így vagyok én Erdéllyel... Köszönő szép szavak Eszter mamának „És egyszerre ott álltam a miniszter előtt...” A tűzhelyen illatozó bableves­nek köszönhetem, hogy nem ke­rültük el egymást Eszter mamá­val. Reggel ugyanis, amikor fel­tette főni, kiballagott a közeli, fa­luszéli földre, ahol aztán kapálás közben nem tudta eldönteni, hogy felszaporította-e eléggé vagy sem. Hát erre hazajött... Elámul, hogy keresem. Bár, mondja, mostanában annyi min­den megesett körülötte, hogy lassan sorolni sem képes. S talán hinni is nehéz lenne, ha nem len­nének kézzelfogható bizonyíté­kai ezeknek a történéseknek. Vágjunk bele, biztatom, úgy, ahogy annak sora volt... Hűvös szoba mélyén ülünk, szemben egymással, kezét leejti az ölébe, pihennek a kérges ujjak. S ahogy egy pillanatra közénk telepszik a csönd, az a sejtelmem támad, hogy ez a hetvenesztendős özvegy­asszony könnyebben birkózik meg a kapával, mint a szavakkal. De kellemesen csalódom, Eszter mama ízes szavakkal mesél... — ...Hát én ilyen emberek kö­zött még nem voltam, képzelhe­ti... — bizonygatja csendesen. Hogy is lett volna, hiszen szinte ki sem mozdult szülőfalujából, Noszvajról, ahol nevelkedett, szeretett, férjhez ment, gyerme­keket szült, gürcölt otthon, robo­tolt a határban, házat kapart ösz- sze élete párjával, akit nyolc esz­tendeje búcsúztatott örök idők­re. — Képzelheti — folytatja —, két másik asszony ült még annál az asztalnál, meg egy egri kato­natiszt, meg két pesti, olyan ezre­des- és tábornokfélék; így hallot­tam a rangjukat. Es ahogyan azok elbeszélgettek velünk, olyan jól éreztem magam, mint még soha... Nem véletlenül került ehhez az ünnepi asztalhoz özv. Csufor Kálmánné, Eszter mama. Ha­miskásan említi: „...felhívtak a miniszterhez!” Aztán gyorsan hozzáteszi, na nem egyedül csak őt tisztelték meg a budapesti tisz­tiházban, hanem még vagy húsz másik asszonyt, akiknek szintén orgonasípként nőttek hadisorba a fiai. S így nemcsak a katonavi­selt gyermekeik, de az egész ma­gyar honvédség képviselői kö­szöntötték őket az anyák napján. — Képzelheti—csapja össze a kezét—, egyszerre csak ott álltam a miniszter előtt... Ott mosoly­gott rám az a nagy ember, és Eszter mama: „Álmomban sem gondoltam volna, hogy idősko­romra még ki is tüntetnek” olyan szépeket mondott: hogy hálás nekem, amiért öt szép férfit adtam a katonaságnak. Hát igen, jegyzi meg sóhajtva, csak elszámoltak magukat, mert a mostohafiával együtt hat le­gény szolgálta le az idejét náluk. Mert a férjé, aki megözvegyült korábban, a fiával együtt jött ’41 - ben ebbe a sírig tartó házasságba. — Mindig is nagy családban éltem — kanyarodik még visz- szább az időben Eszter mama —, mi is sokan voltunk testvérek, öten fel is cseperedtünk. Amint férjhez mentem, jöttek a közös gyerekek: Róza, Aladár, Katalin, Bertalan, László, Péter és János. És ’66-ban az első behívó, Aladárnak, ide Egerbe. Bertalan Szabadszálláson volt, László Alatkán, Péter Cegléden, János Ö Hatvanban szolgált. Ki ;d maradt, ki őrvezető lett, egyikük egészen a szakaszveze­tőségig vitte. Nem voltak „hő­sök”, teszi mindehhez a mama, de panasz sem volt rájuk soha. — Jaj, pedig de sokat ideges­kedtem, izgultam miattuk... — sóhajtja el. — Mert hát jól kezdő­dött az egész katonásdi a család­ban. ..! Képzelje csak, A ladár ép­pen leszerelés előtt állt, nem em­lékszem már pontosan, de mint­ha csak napok lettek volna hátra, amikor kivitték Szlovákiába, ’68-ban... Az nagyon megviselt, azután már hogyne féltettem vol­na a többit, akik követték egy­mást a bakaruhában. Böngésszük a bevonulási év­számokat, egyszerre kettő soha­sem volt benn, az igaz, de hogy szinte ki sem hűlt az egyiknek a helye, már ott is volt a másik, de­rül ki a silabuszból. Ráadásul az apjuk, legyint komótosan a régi emlékre a néni, az meg nem ke­retté magát, mesélte-mesélte a korabeli katonatörténeteket, a háború borzalmait, a szökését a fogság elől, meg mindent, ami jött. Ezek az égimeszelők, mert vékony, magas, de egészséges gyerekek voltak mind, ezek meg szájtátva hallgatták. Csak őt, bó­logat, az aggódó anyjukat ré­misztgették az estékbe nyúló ka­tonatörténetek. Most akkor egy történettel több van, mutatok a díszes okle­vélre, meg arra az egyetlen szál virágra, amely még szépen tartja magát a hatalmas csokorból, amit Für Lajostól kapott. A mí­ves okmányon ott a hiteles szö­veg: „Hálánkat és köszönetün- ket fejezzük ki önnek, hogy gyer­mekeit szeretetben és tisztesség­ben; kötelességtudó, hazáját sze­rető, hűséggel szolgáló férfiakká nevelte.”Meséli, ennek azért van nagy értéke, mert a miniszter úgy mondta: „pusztulunk, veszünk, nem kell ma már a gyerek..."És még azt is mondta nekünk: örül, mert mi még vállaltuk a sok gyer­mekkel járó küszködést, az ezer­nyi gondot, a megélhetésért ví­vott kemény harcot... Igen, a nagy család hagyomá­nya és összetartása, térünk vissza íme a beszélgetés korábbi szálá­hoz. És ekkor Eszter mama csen­desen megjegyzi: hála az Úrnak, ma is nagy családban él... — Bizony, már-már számol­nom kell, gondolkodnom, hogy hány unokám, dédunokám is van... — fogdossa szégyellősen az ujjait. — Igen, igen... Tizenöt unokám van, köztük hat fiú. Kálmán fia, Csufor Oszkár már le is töltötte a katonaidejét, Kati lányomé meg most van soron, a többiek még iskolások. Déduno­káim meg hatan vannak, öt azok közül is fiú, hát így aztán nem szakad meg a sor... Itt tartunk a tereferében, mire eljön az ebédidő. A leves sajátos illata utánunk kúszik a kapuig, Eszter mama csábítana vissza egy jókora tányérra. Köszönöm, s szabadkozom, tartok tőle, ha nekiülünk a déli asztalnak, újabb szó követi egymást, s akkor ma már nem jut ki ismét a porzó földre. Az viszont sürgeti a ka­pát, tegnap esett egy kicsit, men­teni kell azt a csöppnyi nedvessé­get. És ez most fontosabb. Hát igen, ad igazat, akkor talán majd legközelebb. — Most, így hirtelenjében — tárja ki a kiskaput —, annyi min­denről elfeledkezhettem... Szilvás István A siker hátterében A nevelő egyéniség Visszatérő emlékképem az Egri Bazilika előtti lépcsősorról: a kora nyári délutánban felsora­koznak az egyenruhás gyerekek, hatévestől tizennégy évesig vagy százan-százhúszan, nevetgélve, huncut mozdulatokkal bököd- ve-taszigálva egymást — mert ez nekik még játék, zavarban is van­nak a nagy nyilvánosság előtt, ahol a szüleik is ülnek —, beáll az a bizonyos pillanatnyi szünet, a várakozásé, amikor a műsorszá­mot bejelentik. A karvezető elő­lép, középre, ahonnan mindenki tekintetét be lehet és be kell fog­nia; karja ide-oda lendül, tíz ujja kígyózó mozdulatokkal ülteti fel a képzeletbeli kottára mindazt, aminek most meg kell születnie. Az élő zenének, lehetőleg úgy, ahogyan azt Kodály, Bartók, Bárdos és a többiek megírták. Meg ahogyan azt a karvezető át- érezte-átértette, levitte ezekhez a táguló fejekhez, ezekhez a most ébredező egyéniségekhez. És ekkor jön létre a számomra mindig is és újból megfoghatat­lan csoda: ez az izgága, mindig fecsegő, nyüzsgő, a váratlan öt­letek nyomán folyton csínytevő, és néha senkire tekintettel nem lévő gyerekhad feszülten egyet­len központra tapad. Az arcok­ból kivilágít a két szem, a két szem mögött az izgalom remeg, az agyakban beindulnak a kotta­fejek mögötti hullámzások és ar­ra várnak — ez a legfinomabb fe­szültségek egyike a világon —, hogy a karvezető beintsen. És a kórust úgy érzékeli ez a tanár, akit az iskolában szeretnek-nem Mi lett volna belőle, ha nem elégszik meg egy kulturált kis­város derűs atmoszférájával... szeretnek, mert nyűgös is lehet olykor, hogy no most, igen, most kell beinteni, ez az a pillanat, amikor minden egyértelmű, amikor minden ellenállás, kö­zömbösség, esetleges ellensze­gülés feloldódott a gyerekekben, és azt akarják mindnyájan, amit ő. Hogy a zene úgy szóljon, úgy szólaljon meg, ahogyan annyi­szor elpróbálták, elképzelték. És ilyenkor nem számít, hogy a ba­zilika előtti parkban a rigók fü­tyülnek a produkcióra, a busz belebőg a dallamba, a harang kongatással méri az időt — az élő zene él, harsog, hirdeti, hogy itt ismét győzött a fegyelem, amely nélkül nincs semmilyen világ! Víg József né— mert az ő sze­mélyiségét megrajzolni kezdtem bele ebbe az írásba — megbo­csátja nekem, hogy a leglényege­sebbel, a legnehezebbel kezd­tem, a tanári, nevelői munka leg- velejével, minden siker igazi szü­lőjével, azzal a drámával, ami ta­nár és tanítvány között a fontos pillanatokban lezajlik. És foly­tatom azzal, hogy mindehhez a tanár, a nevelő részéről hit, hit, s még egyszer hit, és erő, felfoko­zott energia szükséges. Milyen hitre is gondolok? Aki látott gye­rekeket vezényelni, tudja, mire célzok: mert nem elég elvégezni Sárospatakon az iskolát, gyer­mekként hegedülni, bekerülni a miskolci konzervatóriumba Kar­dos Pál, Reményi János, Frank Oszkár keze alá. Le kell gyűrni a pedagógus felvezető-tanuló éve­it falun, mondjuk, Arlón, ahon­nan aztán meg lehetett pályázni az egri tanárképző által meghir­detett állást, 1974-ben. Azóta tanít a „Kettesben”. Hatévesek­től huszonévesekig... Vígné — leánynevén Sarkadi Ágnes — állandóan beszámítja a lélektani terheket, amiket a gye­rekek hordanak magukban és magukkal, amikor kórusének­lésre áldozzák az időt. Akkor nincs foci, nincs mozi, télen kor­csolya, nyáron strand, de órák telnek el a kottái és az emberi összhang gyakorlásával. Amiért cserébe semmi egyebet nem kap­nak a gyerekek es a tanár — tap­son kívül —, mint azt az örömöt, amit senki nem vehet el tőlük. Amitől később felfénylenek az ifjúság évei, olyan emlékké lé­nyegülve, ami bevilágít abba a pályába, amit életútnak hívnak. (Mi, egykori énekesek, tudjuk ezt!) Es ha még ezentúl valamit el kell mondanunk, le kell jegyez­nünk erről a kemény munkára elszánt karakterről, de nevetni is tudó tanár-egyéniségről: férje ugyancsak tanár, gyerekei is ze­nélnek. Péter fia a portugál Ma­deira szigetén konzervatóriumi oktató, első kürtös a helyi zene­karban. Judit a Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskola miskolci tagozatán harmadéves, karveze­tés-szolfézs szakon. (Alma meg a fája!) Kórusa külső sikereiről fel- máglyázunk pár adatot: az „Éneklő Ifjúság” mozgalomban valamennyi minősítő hangverse­nyen arany minősítést kaptak, ti­zenöt alkalommal; 1975-től négyszer nyerték el az „Év kóru­sa” kitüntető címet, 1987-ben megkapták az „Éneklő Ifjúság Emlékérmet”. 1991-ben Finn­országban jártak, a tamperei nemzetközi kórusfesztiválon szerepeltek, ahol „háromcsilla­gos ezüstfokozatot”kaptuk. Még ebben az évben lettek „Kiváló Együttes”. Sokszor elgondolkodtam raj­ta: Pesterzsébeten született. Mi lett volna belőle, ha nem elégszik meg egy kulturált kisváros derűs atmoszférájával, és magasabbra tör? Minden adottsága fellendít­hette volna... Farkas András

Next

/
Oldalképek
Tartalom