Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-24 / 145. szám
8. HÍRLAP, 1993. június 24., csütörtök Üzen a szerkesztő A. J. Rövidre fogott panaszát a személyi adatok mellőzésével közöljük: „Szeretném, ha levelem közzétennék a Hírlapban, és tanácsot adnának, hová fordulhatok panaszom orvoslásáért! 1972-ben kötöttem házasságot N. N.-nel, akinek második férje voltam. Első férje (itt a név szerepel) már meghalt. Ebből a házasságból három gyermek született. Feleségemnek a gyerekekkel közösen síremléket készítettünk, amelybe húszezer forintot fizettem (erről papír készült), azzal a'feltetellel, hogy az én sírhelyem is ez lesz... Mozgássérült vagyok, a temetőbe kimenni nem tudok. Jelenlegi élettársam és gondozóm... vette észre: a két sír (az első férj és a feleségem sírja) egy síremlékbe lett foglalva, a felirat is csak őket jelzi. Becsapottnak érzem magam, a pénzt elkérték tőlem, és a feleségem még a nevemen se szerepel. Nem beszélve az én sírhelyemről. Várom válaszukat. Tisztelettel: (név, pontos lakcím, az irányítószámig bezárólag).” A levelet fiatal nővel íratta, a yöngybetűs sorok arról tanúsodnak, hogy valaki a rokonsági vagy utcabéli közelből megfogalmazta a panaszt. Hosszasan eltöprengtünk gondján. A hetvenes években futott végig az országon, a falvakban a kriptaépítési divat. Generációkban gondolkodtak, amikor egy-egy, vagyonba kerülő temetői építményt megterveztettek, hadd pukkadjon a „kódissa”, hogy neki nem telik ilyesmire! Itt azonban másról van szó. A második férj — öt évvel a nyilván szeretett asszony halála után — belemegy olyan megállapodásba, hogy az asszony első házasságából származó három gyerekével együtt olyan síremlék készüljön, ahol neki is helye lesz. Papír is készült. S a papírban mi áll? Mert arról, hogy a szerződéses akaratot — vagy ha úgy gondolták: a megbízást — miként rögzítették, az egyébként logikusan szóló kérés nem tájékoztat. A kimondott szavak a kézfogással együtt ilyenkor elpárolognak, csaknem abban a pillanatban, amikor azokat kimondták, mert az a fontos, hogy létrejöhessen a mű, összeadódjék a pénz, mert csak a fedezet birtokában lehet megrendelni a kőfaragónál a síremléket. Elsősorban azért érzi magát becsapottnak, mert az elhalt asszony nem az ő nevén szerepel. A három gyerek — akik az előző férjtől származnak — valószínűleg ráhagyta az öreg panaszosra a szóban hangoztatott feltételt, mármint azt, hogy az ő nevén „szerepeljen” az elhunyt édesanyjuk; ezt a feltételt nem vették komolyan. Nekik az a házasság állt közelebb a szívükhöz, nyilván abban is állapodtak meg egymás között, hogy bármit beszéljen a második férj, ők ezt hajtják végre. Ha a kegyeleti oldalát vesszük a nem mindennapi kérdésnek, a gyerekek álláspontját megértjük, hiszen a szüleik — nekik és előttük — nemcsak az életükben, de a halálukban is egybetartoznak. Fogasabb probléma szerintünk az, hogyan képzelte el a mi anaszosunk, hogy ebben a sír- elyegyüttesben úgy legyen helye, hogy ő is „belefér” ebbe a létszámba, s főleg úgy, hogy ezt a sírhelyet a gyerekek úgy állítsák, hogy a két férj együtt nyugodjék az asszonnyal, akihez a kegyelet szálai a három leszármazottat csatolják. Akiknek végül is a második férj — idegen elem. (Azt az apróságot most nem is mérlegelve, hogy panaszosunknak közben élettarsa és gondozója is adódott. (Ő hová jut?) A levélből adódó — és inkább erkölcsinek látszó — gondokat azért vettük ennyire részletes elemzés (vagy kérdőjelezés) alá, mert szeretnénk hinni, hogy a halálra gondoló, a végső leszámolásra készülő emberek gondolatait rávezethetjük annál fontosabb szempontokra, mint a látszat, a hiúság és a jó szándékkal elköltött pénz esetlegessége. A jog egyébként azt mondja, hogy aki a szerződést nem a feltételeknek megfelelően teljesíti, a megbízást nem az adott keretek között bonyolítja le, felel ténykedéséért. De mi van a papíron? írták-e azt, ki, hol, hogyan, milyen osztásban feküdjék a sírkövek alatt, s hogy kit kinek nevezzenek? Mert ha perre megy a szokatlan ügy, a követelőnek kell bizonyítania a tényeket. Ha vannak... A parádfiirdői szanatóriumról A ’80-as években fedeztem fel a csodálatos szép magyar tájak egyikét, Parádfürdőt es környékét. Annyira a szívembe zártam, hogy többször visszatértem, mert ott megtaláltam a nyugalmat, a kikapcsolódást, a környezetváltozást, nem is beszélve arról, mit jelent nekem — egy alföldi, poros és egészségtelen városban lakó embernek — a tiszta, friss levegő! Közben teltek az évek, de Parádfürdőn mintha megállt volna az idő: a szanatóriumi épület — a szemünk láttára — évről évre egyre romlik, s ha ezen nem változtatnak, egy szép napon romokban áll majd. Szomorúan tapasztalom, hogy az úgynevezett „kedvezményes” beutalók mennyit jelentenek a nyugdíjasoknak, akik egész életükben dolgoztak, s elfáradtak lelkileg és testileg egyaránt. Számukra ma luxus az üdülés, azaz fájdalmaik enyhítése. Tavaly még csak-csak elviselhető volt, hogy a három hétre — teljes ellátással — 6300 forintot kellett fizetni, mára ez jóval többe kerül. Sajnos, az ellátás semmivel sem jobb, mint tavaly volt, sőt rosz- szabb lett, meglehetősen egyhangú. Valaha a szanatóriumban rend és fegyelem volt, ami — sajnos — mára meglazult! így ne csodálkozzanak, hogy alig vannak „beutaltak”, mert sokan kijelentették, hogy akármennyire fáj is, de többé ide nem jönnek! Nem zülleni jöttek az elfáradt emberek, hanem pihenni, nagyon sokat pihenni... A méltó rangot megérdemelné a szanatórium, s azt is, hogy az illetékesek felfigyeljenek, s mentenék, ami menthető. Vissza kellene állítani a házirendet! Emellett javítani kellene az ellátást, hiszen — akárhogyan is számolunk — napi hatszáz forintért illő lenne udvarias és figyelmes kiszolgálást produkálni, kivételezések nélkül... Sajnos, a „szesztestvérség” mellett sem mehetünk el szótlanul, s a címbeli kérdést úgy is fel- tehettük volna: „Kocsma vagy szanatórium legyen Parádfürdőn?” Mert kérdem én, miért jönnek ide, akik nem betegek? Miért nem mennek „rendes” üdülőkbe, ahol hajnalig kitombolhatják magukat?! Szerencsére az egészségügyi dolgozók — az élükön például dr. Szekeres Ilona főorvos asszonnyal — igen kedvesek és figyelmesek; a nővérek is tiszteletet érdemelnek, mert — fáradságot nem kímélve — azért dolgoznak, hogy enyhítsenek a lelki és testi bajokon. Ezért őket megilleti a szívből jövő köszönet... Tisztelettel: Bérezi Jenő szolnoki nyugdíjas Testünk-lelkünk harmóniája Rosszkedvűnk hangjai A sírás keretbe fogja az életünket. Megjelenik, amikor megszületünk, és elkísér az utolsó útra is. Általában valami testi-lelki rossznak a jelzése (fájdalom vagy tehetetlenség, feszültség, hiány..., valami nem jó). Persze, ebben az esetben is van kivétel, pl. az örömkönnyek. Mikor világraj öttét hangos sírással jelzi az újszülött, még nem beszélhetünk arról, hogy „közölni akar” vele valamit. Egyszerűen csak sír, ahogy levegőt vesz, ahogy kalimpál. Ezek mind egy összreakció részei, a sírással együtt. Még nem nevezhető közlésnek, amivel jelez nekünk. A csecsemő sírása a szülőnek, felnőtteknek feszítő, zavaró inger. Aktivizálja arra, hogy menjen oda, csináljon vele valamit, érje el, hogy abbahagyja a sírást. A felnőtt keresi az okot, a magyarázatot... Miért sír? Csinál vele valamit, egyrészt, hogy megszüntesse ezt az averzív ingert, másrészt, hogy a kicsinél is helyreálljon a béke. Tartalmat ad a sírásnak, következtet arra, mi állhat a háttérben. Beavatkozásánál figyelembe veszi a körülményeket: éppen etetni kell, ha kényelmetlenül fekszik, igazít rajta, stb. A helyzetnek megfelelően, változatosan nyúl a kicsihez, és a csecsemő is lassan elkezd változatosan jelezni. Fokozatosan — napok, hetek, néhány hónap alatt — a megszületéskor még semleges sírás közléssé változik. A szülő és a gyermek közösen jelzéssé dolgozták ki. Egyre pontosabban lehet — pusztán már csak a sírás alapján is — tudni, hogy mi az oka. Más a sírás, ha dühös, ha fáradt, ha fáj valamije, stb. A sírás megtelik tartalommal. Most már beszéd helyett használja, ezzel jelzi nem komfortos állapotait. A szülői beavatkozás nyomán (enni ad neki, tisztába teszi, kényelmesen elhelyezi, magához öleli, stb.) egyre inkább kialakul egy tapasztalat a gyermekben. Az, hogy ha sír — így jelez —, akkor jön valaki (a szülő), és neki kellemesebb lesz. Előtte nem volt olyan jó, előtte rosszabb volt. így válik a korábban semleges sírásjelzésévé a rossznak. Feltehetőleg ekkor alakul ki a sírás feszültségelvezető funkciója, az, hogy megkönnyebbülünk kicsit általa. Erre a jelzésre érkezett meg az élet korai szakaszában a segítség, jött valaki, akinek a beavatkozása kellemesebbé tette az állapotunkat. Később már maga a sírás — a beavatkozó személye nélkül is — meghozza azt a bizonyos megkönnyebbülést. Mivel a sírás a rossz jelzésévé vált, ebből már következik a válasz is arra a kérdésre, hogy: mit csináljunk, ha sír? Képzeljük el azt, hogy közöljük valakivel: „rosszul vagyunk!” Ha erre a másik ránk se hederít, esetleg még haragszik is ezért, hát megvan a véleményünk az emberségéről. Ugyanezt érzi egy síró gyermek is, csak neki nem egy emberről, hanem az Emberről lesz meg a lesújtó tapasztalata. A gyermek számára a szülő az ember, és tőle kapja az emberségről az első tapasztalatokat. Nem mindegy, milyen ez a korai benyomás: melegség, szeretet, védelem vagy részvétlenség, közöny — ha bajban van. Ok nélkül nem szoktak sírni a gyerekek, sokféle oka lehet ennek (testi-leki problémák, hiány- állapotok, stb.). Mindig meg kell keresni az okot, azt kell megváltoztatni — ha lehet —, de legalábbis mérsékelni a rossz érzéseket. Bármi is legyen az ok, a megnyugtatás, a szeretet sokat segít. Ha például a fájdalomtól nem is tudjuk megszabadítani, legalább azt az élményt tudjuk nyújtani, hogy együttérzünk, és mellette vagyunk a bajban is! Bimbó Zoltánná Ez is Albert, az is Albert Tisztelt Szerkesztőség! Az utóbbi hónapokban a Hírlap sok érdekes cikket közölt az évtizedekig elátkozott, de a pszichológiában nagyra értékelendő grafológiáról. A lap június 11-i számában Z. L. a Lang-Lüke szerzőpáros „Az aláírás grafológiája” című könyvét ismerteti, megemlítve W. Barna Erikának a kötetet kiegészítő fejezetét is. Illusztrációként három aláírásmintát közöl. Az első minta alatt a következő magyarázó szöveg áll: „A zseniális fizikus, Albert Einstein írása és aláírása. A grafológusok megfigyelték, hogy a tudósok között gyakori az apróbetűs írás.” Magam jól ismerem a közölt írást és aláírást, így azonnal feltűnt, hogy az nem a fizikus Einsteiné, hanem — jól olvashatóan — a humanista orvos, filozófus, teológus, muzsikus, tehát a szintén tudós Albert Schwe- itzeré. A névcsere sérti mindkét érintett emlékét, de még nagyobb baj az, hogy rontja a sokak által még ma is vitatott értékű grafológia hitelét. Dr. Egres Jenő Hatvan Kereskedő vasút? A címbeli szavakat szajkózza kijelentő módban az állomásfőnök és az osztályvezető, a vezérigazgató és az államtitkár, de jelen pillanatban olyan mesz- sze vagyunk még tőle, mint Pitar Maris néni a számítógépes adatfeldolgozástól! Hogy mi mondatja velem e keserű szavakat? A tapasztalat. Példáért nem kell messzire menni, elég csak megnézni a Kál- Kápolna — Kisterenye szárnyvonal menetrendjét. Az eddigi évek során se voltak elkényeztetve az erre utazók, hiszen 3 óránként volt (van) egy vonat, és éjszaka 8 óra hosszat szünetelt a közlekedés, de ami most van, az valami iszonyat. A „csatlakozások” úgy vannak megszerkesztve, hogy még véletlenül se lehessen továbbutazni kétórás várakozás nélkül. (S csodálkozunk, hogy nincs utas?) Na persze, ez alól is van kivétel: a hajnali első vonat (35840), amelynek közvetlen csatlakozása volt mind Budapest, mind Miskolc felé. A MÁV Miskolci Üzletvezetőség adatai szerint (is) 15-20 fő rendszeresen utazott e járattal, s szolgálatba a vidék vasutas dolgozói is, hiszen ezek a családfenntartó emberek más közlekedési eszközzel nem tudnak bejárni a munkahelyükre. Talán ezért szüntették meg éppen ezt a vonatot az új menetrendben az „általam igen tisztelt vezetők”! „A Magyar Államvasutak mellékvonalat nem zár be”... csak ellehetetleníti az utazást. Persze, nem nézhettük tétlenül ezt az áldatlan állapotot, s két hónappal ezelőtt — a menetrendtervezetet „megszerezve” — akcióba lendültünk. Szakszervezeti tisztségviselő kollégám végigjárta az adott vonalon fekvő települések polgármestereit, akik nyilatkozatban kérték a MÁV vezetőit, hogy a vonatot továbbra is közlekedtessék. Támogatják tervünket a vonal állomásfőnökei, a mozdonyvezetők, a vonatvezetők, a szerelvényt kiállító fűtőház vezetője..., egyszóval mindenki, aki az ügyben érintve volt. Megpróbáltam a lehetetlent is: egyezkedni a menetrend szerkesztőivel, tárgyaltam az üzletvezetőség, a vezérigazgatóság képviselőivel is, de elgondolásunk süket fülekre talált. Majd egyszer — ha olyanok is beleszólhatnak a menetrendszerkesztésbe, akik nap mint nap ezeken a vonatokon dolgoznak, úgymond „bőrükön” érzik minden hibás döntés következményeit — változni fog ez is. Nevetséges, hogy 1993-ban, 60 nappal az új menetrend bevezetése előtt senki nem akar változtatni a rosszon. Mindez persze, nem történik meg, ha nem zárnak ki bennünket a menetrend szerkesztéséből, tanácsainkat meghallgatják, s nem 6 nappal az új menetrend bevezetése előtt kapjuk meg a „munkaeszközünket”, a menetrendkönyvet. Lassan ott tartunk, hogy az utasok jobban tájékozottak a sajtó révén, mint a vasutasok a vezetőik által. Az új menetrend bevezetése után egy héttel már 16, A/4-es oldalt kitevő távirati módosítás érkezett az állomásokra!!! Ez a cikk azért íródott, hogy a sorokat olvasva, talán akad még olyan felelős beosztású ember, aki hathatós segítséget nyújt a felmerült problémák mielőbbi megoldása érdekében... Én nem adom fel a reményt! Csáki Zsigmond Kál-Kápolna, SZB-titkár (vonatvezető) „Életképek” az Északi-lakótelepről Gondolatok az egri nyugdíjasházról Hátrányos változások 1975 decemberében költöztünk be az egri nyugdíjasházba. Akkor még nem felelt meg rendeltetésének mint nyugdíjasház, kiadhattuk albérletbe a fél szobát, bejelenthettük családtagjainkat, unokánkat, és ez nem kis segítség volt az ide költözött idős embereknek, és éltünk is ezzel a lehetőséggel. Közben az itt bejelentett családtagok folyamatosan lakást kaptak, az idős emberek elestek az albérleti dijaktól, a személyes segítségtől, és az egyre növekvő rezsit szinte alig tudják már fizetni! Nyugdíjasház lett, tele gondokkal és küzdelemmel. Lassan már a levegőt is csak úgy szívhatjuk, ha fizetünk érte. Igaz, sok segítséget kapunk: igényelhetjük az ebédet, akik rászorultak, azok a kihordását is, aztán mosást, takarítást, bevásárlást, orvosi ellátást hetenként egyszer, a gyógyszert is kihozzák, de a szolgáltatások egyre emelkedő dijai bizony nem kis gondot okoznak sokaknak, nem is szólva a jókora rezsiről...! Nagyon hátrányos helyzetbe kerültünk a más önkormányzati lakásokban élőkkel szemben azzal, hogy csak idős emberek költözhettek ide, albérlőt nem fogadhatunk — ami anyagi támaszt jelentene —, a családtag pedig fizikai segítséget nyújtana. Nagyon sok olyan idős, beteg ember él itt, akinek nem csupán reggel 8-tól délután 4-ig kellene a segítség, hanem állandó gondozást igényel, s szívesen fogadna olyan valakit, aki a lakásért gondozná, ám ez itt nem megoldható. Itt olyan idős, beteg emberek élnek, akik még magukon se tudnak segíteni, nem még másokon! Ha már nyugdíj asház, három műszakos gondozást képzelnék el, ez talán megoldaná a biztonságosabb ellátásunkat. Én az első perctől itt élek, és látom is, érzem is az egyre rosz- szabbodó körülményeket. özv. Beke Jánosné Eger, nyugdíjasház * Jó munkához idő kell... ...írhatta zászlójára a Tigáz, amikor közel egy éve az egri Északi-lakótelepen az alig húszéves gázvezetékrendszer cseréjét napirendre tűzte. A munka megkezdése olyan volt, mint a villámcsapás. Mire az itt élők felocsúdtak, a lakótelep a csatatérhez hasonlított. A folytatás már csigalassúságúra lanyhult. Mire az új csövek földbe kerültek, a földmunkagépek által agyonszaggatott fák és cserjék gyökerei új hajtást hoztak. Az árkok szeméttel kezdtek megtelni. Aztán jött az ősz, a tél, megérkezett az új év, beköszöntött a tavasz, a nyár, a munkálatok még mindig tartanak. Annak ellenére, hogy az elmúlt év vége felé egy önkormányzati közmeghallgatáson a Tigáz illetékese ígéretet tett, hogy a zöldövezetben okozott károkat a tavasszal helyreállítja. (Csak azt nem mondta, hogy melyik év tavasza lesz ez.) Abban sok igazság van, hogy a jó munkához idő kell. De ennyi? Nem túlzás ez? Mikor lesz végre rend? — kérdezik jogosan az itt élők. Kérdésükre elfogadható választ talán akkor kapnak, ha lakásaik ablakából kitekintve, a környéket helyrehozva látják. Árva gólya... ...sem áll árvábban, elhagyot- tabban egy teleknek lápjában, mint a lakótelep elektromos fényoszlopa. Érdekességnek szánták az illetékesek ezt a szerkezetet — gondolom, nem kevés pénzbe kerülhetett —, amely új korában, az est beálltával, a környezeti zajok hatására hol erősebb, hol gyengébb fénnyel villogott. A környék gyerekei játékszernek használták. A hangérzékelő nyílásába kiabáltak, és élvezték a fény villogását. Ha a kezdeti időszakban elromlott, megjavították. Régóta nincsen gazdája. Ismeretlen tettesek ablakait, égőit kiverték, lábazatáról a csempeborítást lefejtették. Szabadon maradt fényterelő lemezeit a szél rázza. így áll megtépázva, világ csúfjára... Ugyan meddig? HBÁ, Eger
