Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)

1993-04-30-05-02 / 100. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. április 30—május 2., péntek—vasárnap Notre Dame Tavasz van, húsvét. Pá­rizsban, az II de la Cité fái virágaikat bontogatják. A katedrális gótikus boltívei alatt emberek ezrei gyűl­tek össze, hogy gyertyákat gyújtva egy till örüljenek az újjászületésnek. (Egres Béla felvételei) Víz a pohárban A magyar ember, ha valamit nem lát tisztán, és nem tud eliga­zodni a tények vagyonnak látszó dolgok zűrzavarában, azt mond­ja: Öntsünk tiszta vizet a pohár­ba! Ez a mondás nyelvünkre for­dítva azt jelenti, hogy tegyünk félre minden mellébeszélést, fe­csegést, találgatást, bajkeverést, és egyértelműen — napnál vilá­gosabban — jelentessük meg a színtiszta igazságot. A család, amelyről szó lesz, immár tizenhárom esztendeje haragban van egymással. Nem mindenki mindenkivel, hanem egyik a harmadikkal, harmadik az elsővel, tehát félj az anyóssal, testvér a testvérrel. Akik nem haragszanak, azok hol az egyik­nek, hol a másiknak fogják párt­ját, háta mögött nyilatkoznak, és akarva, nem akarva belekeve­rednek a családi perpatvarba. — Mióta nem beszélnek? — Tizenhárom éve műit júni­us 22-én. — Ilyen pontosan tudja a dá­tumot? — Nagyon pontosan, kérem szépen! Ez a nap ugyanis nekem örökre emlékezetes lesz, mert a testvérbátyám azzal rágalmazott és gyanúsított, hogy érdemtele­nül meg akarom szerezni sze­gény beteg édesanyám vagyonát. — Ón mióta nem beszél az öcs- csével? — Júniusban múlt tizenhárom esztendeje! — Jól emlékszik a dátumra? — Sajnos, nagyon is jól! Ez a nap volt ugyanis az, amikor a tu­lajdon testvéröcsém gálád mó­don, másokkal összejátszva, őt meg nem illető pénzhez akart jutni anyánk kárára. — Hol volt akkor az édesany­ja? — Mi tartottuk! A feleségem és én. — Akkor tehát az ön kárára is „okoskodott". Rövid ideig elgondolkodik, keresi a szavakat, aztán kivágja: — Úgy van! Nincs itt mit be­szélni, tiszta vizet kell önteni a pohárba. — Mit mondott az édesanyja? — Mint mondott volna egy anya? Egy anya, akinek két édesgyermeke van. Semmit! Csak sírt-rítt, tördelte a kezét, és ezt hajtogatta: Béküljetek ki, fia­im! Én mindkettőtöket egyfor­mán szeretlek. Itt tulajdonképpen abba is maradhatott volna a beszélgetés, ha be nem jön az idősebb testvér felesége, az egyik meny: — Bolond beszéd! Nem az anyósommal volt itt baj, hanem a pénzével. A pénzre ment itt a já­ték! Azt akarták, hogy tartsuk is az anyósomat, meg a pénzét is adjuk oda. A sógornője miért haragszik? Ingerült válasz: — Azért, mert beleütötte a dologba az orrát! Méghozzá hü­lyén. így kilenc éve becsületsér- t tésért már a bíróság is elítélt. De < nekem igazam van, és az a sem- < mirevaló... ‘ Megáll az ész! Tizenhárom p esztendő alatt a hamu alatt foly- j ton izzik a parázs, és a lángok fel- j felcsapnak. Pedig azóta sok min- ? den történt: meghalt a mama, { felnőttek a gyerekek, itt-ott unó- l kák is születtek, sőt már réges- I régen döntött a bíróság is. Csak a I gyűlölet meg a harag maradtak életben. Azóta a falu ragadvány­nevet is adott nekik, és úgy tisz- telik őket: Haragos Jankóék. | A tanácselnökkel váltok szót! i — Nem próbálták őket békíte­ni? I — Hiába! Nem tudtunk a po­hárba tiszta vizet önteni. — De hát döntött a bíróság is, és az igazság... — Nem ilyen egyszerű ez, ké­rem! Mert ahol a gyűlölet, az irigység és a rosszindulat uralko- I dik, ott a pohárban a víz mindig ' zavaros marad... Korrajzok Vér és arany a Szajna partján H ausmann prefektus: — Való igaz, hogy a régi Párizs eltűnik. Görbe sikátorok, kö­zök, tenyérnyi terek, macskakö­ves utcák. Elbúcsúztatjuk a sa- létromos középkort... III. Napóleon: — Macskakö­vet mondott, prefektus? Hausmann: — Igen, Felség. A kialakítható nyílegyenes sugár­utakat, széles, levegős körutakat aszfaltozzuk. Az aszfaltról nem lehet barikádot rakni. Egy „láz­roham” esetén ezeken kiválóan érvényesül a puskatűz, hát még a kartács! Különben is: munkát tudunk adni Franciaország min­den kőművesének, ácsának, te­tőfedőjének. Az eljövendő fény Városában nem lesz több tünte­tés vagy... forradalom, Sire. III. Napóleon: — Lásson hoz­zá, báró! * A XIX. század tablójára külö­nös, meglepő színekkel rajzoló­dik az a pár évtized, amely a má­sodik császárság összeomlásától a XX. század beköszöntéséig le­pereg a francia történelem ho­mokóráján. ... Sedan után kánkánt táncol a napóleoni gloire a Moulin Ro­uge-ban. Egyfelől Monsieur Of­fenbach, a zenebankár muzsiká­ja mulatságossá varázsolja azt is, ami fáj, miközben szamárfület és miegyebeket mutat, majd pedig nyelvet ölt a nagypolgárra. Más­felől Maupassant a nevetséges­ben is meglátja a fájdalmasat, a hétköznapi szürkében is a her- vizmust, korszak méretű freskók harsogó jelenetei mögött a por­szem tragédiáját. Ám az a kér­dés: kinek szégyene hát az arcpi­rító kapituláció? Az arisztokrá­cia minden átmeneti optikai csa­lódás ellenére — 1789 óta — nem számít. S a „citoyen” — bár a szá­zad közepéig még fel-feléleszti azt a lángot, amit egykor Robes­I pierre gyújtott, lassan nagy hasú „bourgevis”-vá válik, aki bank­ügyleteivel, tőzsdei manipulá­cióival, Nucingenjei-Rostignac- jai frázisaival, érzelgősségével, cinizmusával, tehetségtelen tá­bornokaival szétmállik Bismark szuronyai előtt. A Saint-Antoine fiai és lányai pedig vörös zászló alatt igyekeznek a kommün utol­só napjaiban mindazt felrobban- tani-felgyújtani, amit a Krup-lö- végek össztüzei kihagytak. Pus­kapor- és petróleumszagú kézzel néznek szembe a sortűzzel a Pére Lachaise falánál. Bekormozó- dott lelkiismeretük nem ismeri a megbánást, mint ahogy Thiers sem a megbocsátást, a kapitulá­ció után revanst lihegő, könnye­ző, ordító polgárság az igazi pat­riotizmust. Zola tolla pedig an­nak a nyomorult világnak véres­gennyes fájdalmát kényszeríti szemünk elé, aminek ijesztő sö­tétségét csak kiemeli a Champs- Élysées fénye; aminek már nem tudja feledtetni kakofóniáját az angouléme-i harangok kondulá- sának múltból suhanó, ezüstös tisztasága... S igen, a kapituláció nagyokosait épp olyan szégyen­letesen kergeti két szó: „J’accu- se!”, mint nemrég a po­rosz ulánusok rohama, vagy az anarchisták bombái... Két világ él a századforduló Párizsában. Az egyik az Elysée- palotában halk mosollyal, kifür­készhetetlen Richelieu-arccal örül a revans-őrületnek. Szomo­rú közeljövő formálói: képzele­tükben nemcsak Elzász-Lotha- ringiába száll vissza a francia tri­kolór, hanem az Idegenlégió szu­ronyai is véresebbek lesznek: gyarapodjon, hát gyarapodjon az óriási gyarmatbirodalom. Ömlik a fekete földrész vére?... Szenegálok, marokkóiak, Tu­nisz, Algír, aztán Indokína. „En avant, a becsületért, Franciaor­szágért...!” Arany, arany. Vér és arany... A másik világ üres zsebű; s a Quartier latin kövei lyukasra koptatták cipőjét. Testét elnyűt- te a koplalás, a mindig éhomra felhajtott abszint... Udvarra nyí­ló hónapos szobák, rakparti sze­relmek... Igen „gondol halálra, borra, nőre”, övé a vér, amit a zsebkendőjén meglát, de másé az arany. Ám szeme állja a napot, s kopott ceruzája, ecsetje, vésője, kottája egy sohasem látott vilá­got teremt. Ez a három évtized érleli meg Ady Párizsának ízét, atmoszfé­ráját, melyet csak meg kellett íz­lelnie a fiatal, korlátokat nem tű­rő, múltat temető, újat kereső és találó zseninek, aztán élni sem tud többé nélküle. De mi ragadta meg Adyt a szá­zadforduló Párizsának kavargó, vibráló, komoly és önmagát gú­nyoló, hervikusan nemes, egy­ben meghökkentően erkölcsi, si­lány, csodálatos múltját vallásos tisztelettel ápoló, emellett klasz- szikus formák diktálta hagyomá­nyait dühösen kikacagó, még meg sem mérhető új csodákat te­remtő szellemi forgatagában? Időnként megunta „Hunnia úri trágyadombja”-ként is emlege­tett hazáját? Összehasonlítha­tatlanul szabadabbnak látta a francia polgári köztársaság vilá­gát? Ady nemcsak megújhodást követelő „forradalmár” volt (aki aztán következetesen megkeres­te tévútjait és zsákutcáit), hanem művész, költőóriás, aki új eszmé­it a maga nyelvén hirdette. Ez az akadémiai igényektől jócskán el­szakadó új költészet a költő saját „Énekes, véres és boros”, „szent” műhelyének érdeme. Ám rokon-érzések, rokon-fáj­dalmak, rokon-örömök villan­tak a fiatal magyar fogadó ada­kozó Párizs ölén, melyek a költő lelkében ismerősen otthonra lel­tek. Itthon „vad indák” gyűrűz­ték körül; ott Rodin márványba szeretett, ölelő mozdulatai vár­ják. Toulouse Lautrec színeket teremtő impresszionizmusa fo­gadja, Renoir, Manet képeiről pedig Debussy muzsikája per­metez, mint „Harangszó a lom­bokon át...” (Debussy talán épp a Pont-Neuf-ön áll, nézi a felhők vonulását, s nem Bach, Beetho­ven, Liszt, Wagner súg neki har­móniát, hanem a tenger hullám­verése és a Loire menti erdők ha­talmas hárfája...)” S egy minden érzést, gondolatot gátlástalanul bevalló költőnemzeték legna­gyobbjainak sorait... nem, nem olvassa, hanem éli. Mert rokon­nak, őszintének, igaznak érzi. „Mentem, két öklöm ronggyá rothadt zsebemben. A köpeny vállamon már eszmé­vé szakadt. Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt, S nem álmodott még Hejh! Sze­relmet senki szebben! ... térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját pengettem egyre csak, mint lan­ton méla húrt!” A vergődő, halódó emberi sorsokon felelőtlenül túlnéző, farizeus erkölcsi törvényeket ápolgató polgári közvélemény, ez a tiszteletre méltó pocsolya úgy fogadta sokáig Rimbaud, Verlaine, Baudelaire magánéle­tét és művészetét, mint a hazai olvasók (?) döntő része az Adyét. Csoda-e, ha Ady tollából (pedig nem ő volt műfordító egyéniség, hisz saját értékeinek tudatában nem tudott felnézni senkire!) hitelesen illatos szép­séggel, forrón és magyarul ki­cseppennek Baudelaire és Ver­laine sorai? „Örökkön hajt a Démon, űz, kí- sérget, Halk levegőként úszkálgat kö­rültem, Tüdőmbe suhan s én gyötrődve égek Örökös vágyban, szomjúság­ban, tűzben. Zavart szemembe kap s előttem vágtat Piszkos rongyok és nyitott se­bek árnya S egész rémes tára a Pusztulás­nak...” S az „élet-csatákban” felseb­zett testű-lelkű magyar költő Pa­ul Verlaine álmával tud álmodni egy szép, igaz, gyógyító szere­lemről, egy nőről, „Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki Bús áttetsző szívem többé már nem talány ' Sápadt homlokomnak verejték- patakán Frissítve omlanak az ő szent könnyei.” v A francia szimbolisták síró, daloló, átkozódó, imádkozó, ] megbotránkoztató és gyónó, szí- ' nekben tobzódó — de mindig őszinte, szép, nagy művészete beletükröződik Ady leikébe. Az igazi bűvöletes Párizst jelenti számára ez a költői világ. Azt a Párizst, ahol Szent Lajos hídján mindig szembefordult a Szajná­ról fújó friss, erős széllel, hogy erősödjön azokhoz a haverok­hoz, melyeket újra és újra kez­dett a „naptalan Kelet”-en. p m elválni Párizstól A mindig nehéz, nehéz. A Szent Mihály útjára be­szökkenő ősz egy pla­tán levelét hullatja a beteg költő arcára. Vagy Baude­laire lelke üzen..? A Bois-ban egy kalap csipkéje... Karcsú ru­haderék... Egy napernyő Monet színeire gondol... Talán... az a nő, akiről együtt álmodott Paul Verlaine-nel. „Mégis megyek. Visszakövetel A sorsom. S aztán meghalok, Megölnek a daltalan szívek S a vad pézsma-szagok. Megölnek s nem lesz mámorom Kinyúlok bután, hidegen Páris, te óriás Daloló Dalolj mámort nekem. Az alkonyatban zengnének itt Tovább a szent dalok. Kivágtatna a vasszörnyeteg És rajta egy halott.” Ady: A Gare de VEsten Tóth Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom