Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)

1993-04-03-04 / 78. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. április 3-4., szombat-vasárnap Április Áprilisban jólesik megmár­tózni a tavasz hűvöskés, illatos levegőjében, megfürdetni arcun­kat a napfényben. Újra kezdődik minden, jön a virágzó tavasz és a termékeny nyár. Elmúlik az inf­luenza, vege lesz a fűtési szezon­nak, levetjük a nehéz téli ruhá­kat. Minden megváltozik. Erről beszél az április, a jó idő nyitó hónapja. Erre az időre esik a nagyböjt és a nagyhét is. Kevesek jutnak el a nagy emberek Pan- theonjába, az Egyház mégis nagy időkről beszél. A nagyböjt negy­ven napja és a nagyhet arra céloz, hogy ennek az időnek együttérző megélése naggyá tesz bennün­ket, mert beállít azok sorába, akik között nagyra nőhetünk. A böjtölők sorában találjuk a legnagyobbakat. Nagy pillanat volt, amikor Mózes a Sínai-hegy lábánál összetörte a tízparancs első két kőtábláját az aranyborjú láttán. Még nagyobb volt, ami­kor újra meghívást kapott, hogy jelenjen meg a szent hegyen, és újra írja fel a kőtáblákra a szövet­ség tíz kijelentését. Előzőleg azonban negyven nap és negy­ven éjjel szigorú böjtöt tartott. Il­lés „útra kelt, hogy megmentse életét”. Negyven nap és negyven éjjel vándorolt és böjtölt, így me­nekült Jezabel királyné haragja elől. Dániel a perzsa birodalom­ban eszi a száműzöttek kenyerét, amikor értesül népe szabadulá­sáról. Jobban meg akarja érteni a híradás jelentőségét, ezért így ír: „Azokban a napokban én, Dáni­el három hétig gyászoltam. Jó ételt nem ettem, húst és bort még számba sem vettem, olajjal nem kentem meg magamat, míg a há­romszor hét nap le nem telt. ” Krisztus küldetése kezdetén át akarta gondolni jövendő mű­ködését. Elvonult a pusztába, ahol nyugodtan gondolkodha­tott. Úgy látszik, megszentelt ha­f yomány volt a negyvennapos öjt, amelyet ő is a legnagyobb szigorúsággal tartott meg. Ezért az első kísértés éhségérzetét akarta kihasználni, amikor eszé­be juttatta, hogy változtassa a köveket kenyérré. Krisztus a maga kedvéért nem lép ki az ön­ként felvett emberi dimenzióból. Manapság a böjtöt a fiatalság megőrzésére, betegségek elhárí­tására vesszük igénybe. Korunk sokféle betegsége visszavezethe­tő az elhízásra, a mértéktelen- ségre. Megemelkedik a koleszte­rinszint, fellép a vércukor, defor­málódik a test. Sokan ezért élnek ma mértékletesen. Ezért vannak tele az újságok fogyókúrarecep­tekkel. Köztudott, hogy a sertés­zsír- és a rendszerint kapcsolódó alkoholfogyasztás túlsúlyossá tesz, ami nehéz a gyomornak és a szívnek. Erre figyelmeztet a ta­vaszi nagyböjt. A tavasz hetei a lélek ifjúságá­hoz is vissza akarnak vezetni, amint arról meghatottan ír L. Uhland a „Tavaszi hit”-ben: „Langyszellő, lágyan ébredező,/ Éjt és napot zizegve besző,/ Be­hatol minden zugba. / Ó üde illat, friss csengetés,7 Szegény szívem, te se légy már nehéz!/ Kezdj min­dent újra, újra!” A lélek tavaszi hitében min­dent újra lehet kezdeni. A böjtö­lés a legősibb koroktól kezdve a bűnbánat jele volt. Erről beszélt Mózes, amikor az engesztelő na- ot előírta: „A hetedik hónap­on, a hónap tizedik napján böj­töljetek, s ne végezzetek semmi­féle szolgai munkát, sem a közü- letek valók, sem a közietek élő idegenek. Ezen a napon végezzék el rajtatok az engesztelés szertar­tását, hogy megtisztuljatok. Tisz­ták lesztek az Drelőtt minden bű­nötöktől. "Nagy nemzeti tragédi­ák után is böjttel fejezték ki a visz- szatérést a szövetség Istenéhez. Sámuel figyelmeztette a népet: „Ha szívetek mélyéből az Úrhoz akartok térni, távolítsátok el az idegen isteneket, szívetek ragasz­kodjék az Úrhoz. Akkor kisza­badít benneteket. Majd imádko­zom értetek az Úrhoz”. Böjtöltek is azon a napon. ^Azt mondták: „ Vétkeztünk az Úr ellen”. Nehe- miás a perzsa fogságban hallja, hogy Jeruzsálem romokban he­ver, és nyomorúságban élnek, akik az óhazában maradtak. Ek- korígy ír: „A mikor ezeket a híre­ket vettem, elültem, sírtam és kö­nyörögtem az ég Istenének színe előtt. így szóltam: Ó égnek, föld­nek Istene, megvallom Izrael fia­inak vétkeit, amelyeket elkövet­tünk ellened, nem tartottuk meg parancsaidat, törvényeidet és rendelkezéseidet." A Szeleukida uralkodók idején súlyos üldözés folyt, Jeruzsálem lakatlan volt, mint a puszta. Makkabeus Judás a szemben lévő dombokon gyűj­tötte össze a népet, hogy imád­kozzanak. „Böjtöltek azon a na­pon, vezeklőruhát öltöttek, ha­mut szórtak a fejükre, és meg­szaggatták ruhájukat. ” Aböjt lelkületét fejlett formá­ban foglalja össze az Izaiás-isko- la egyik késői tanítványa, amikor az Ur szájába adja a következő­ket: „ Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mond­ja Isten, az Úr: Törd össze a jog­talan bilincseket, és oldd meg az igaz kötelékül Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze min­den igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan sze­gényt fogadd be házadba. Ha me­zítelent látsz, öltöztesd fel, és ne fordulj el embertársad elől. Ak­kor majdfelragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad esett seb gyorsan beheged.” Az Ószövet­ségben a böjtöt nagyon komo­lyan vették. Főleg abból állott, hogy napnyugtáig sem ételt, sem italt nem vettek magukhoz, nap­nyugta után is csak kenyeret et­tek és vizet ittak. Alkalmaztak külső jeleket is. Darócruhát öl­töttek, hamut hintettek fejükre, megszaggatták ruhájukat, illat­szert nem használtak. Az Újszö- vetségelsősorban a benső megté­rést hangoztatja: „Mikor böjtöl­tök, ne legyetek komorak, mint a képmutatók. Keserves arccal böjtölnek ugyanis, hogy meglás- sék rajtuk. Te amikor böjtölsz, il­latosítsd be fejedet, és mosd meg arcodat, hogy ne az embereknek mutasd böjtölésedet, hanem Atyádnak. Atyád, aki a rejlekben is tát, megfizetneked.”Mm felfo­gásunk szerint a böjtölés nem­csak a megtérés jele, hanem a fe­lebaráti szeretet gyakorlásának alkalma is. A böjt fegyelme ösz- szeszedett imára hangol. így ala­kul ki a böjtölés szentháromsága: önmegtagadás, imádság, jó cse­lekedet. Ez a három adja meg sa­ját magunk és a társadalom tava­szi megújulását. Ezeket a tavaszi heteket „nagy” jelzővel emlegetjük. Nagy idők ezek — és nagy embe­rekké tesznek, mert rávezetnek az önmagunk feletti uralkodásra. Chesterton azt mondta: azért ka­talizált, mert az Egyháznak van böjti parancsa és házassági tör­vénye, amelyekkel megtanít uralkodni az önfenntartás és,a fajfenntartás alapösztönein. És van-e nagyobb ember, mint aki önmaga felett tud uralkodni? Miklós Béla Erzsi mama komfortban, a férfiak nyomorban Lenn a pincében Ostoroson minden a szőlőt és a bort szolgálta. Az ott élők kez­dettől fogva szőlőművelésre rendezkedtek be, és a bortáro­lásra igen alkalmas tufakőzetbe vájtak pincéket, ahol aztán nemcsak a hordókat tartották, hanem a családok is ott éltek, így aztán a magasabb dombol­dalakban két-három szinten is készítettek üregeket a pincefa­ragás mesterei. Mert ez sokáig külön szakma volt Ostoroson. Később, amikor módosabbak lettek a helybeliek, a pincék elé már szobákat is épí­tettek, még később pedig egesz házakat emeltek. Ám ahogy ha­ladtak a korral a falu lakói, a domboldalba vájt mesterséges üregekbe újra csak a hegy leve került: a régi pincék így még ma is „működnek”. Egyiket-mási- kat azonban még nem hagyták el az emberek, ők a mai napig is a „tufaotthonok” lakói... Nem a múlt századot idézi... — Keressék csak Erzsi ma­mát, az övét érdemes megnéz­ni. ..!— biztatnak a faluban, ami­kor a pincelakásokat keressük. Erzsi mama fönn lakik a „ficak- ban”, s éppen a konyhában tesz- vesz, amikor odaérünk. Nem va­gyok egy szálfatermet, de még nekem is össze kell húznom ma­gam, hogy beférjek az ajtón, sze­rencsére Erzsi mama még nálam is kisebb. S amint fotós kollégám is belép a táskájával együtt, telje­sen megtelik a konyha, amelyet a pince elé emeltek. A házigazda, hogy helyet csináljon, azonnal kitaija a mögöttünk lévő ajtót, ami a hajdani tipikus pincelakást rejti. Alacsony, boltíves, fehérre meszelt helyiség, középen vas­kos oszloppal, oldalt hatalmas szőlőkáddal. — Ez az oszlop minden pincé­ben megvolt — mutat rá Erzsi mama. — Nem csak azért, hogy tartson, más szerepe is volt, e kö­rül tanultak meg járni a gyere­kek, és erre akasztották a férfiak a borotválkozótükröt. A plafonról kolbászok és sza­lonnatáblák lógnak, fonott ko­sárban, kendővel letakarva ke­nyér pihen, a stelázsin befőttek sorakoznak, és átható borillat terjeng mindenütt. Nem is csoda, hiszen egy függöny választja el csupán az igazi pincét, ahol feke­te-piros hordók sorakoznak a különböző színű, illatú és évjára­tú nedűkkel. — Az uramé volt ez a pince, ide jöttem férjhez — kezdi élet- történetét a 84 éves, még ma is fürge néni. — Sajnos, hamar meghalt, én meg itt maradtam a három gyerekkel, meg az apó­sommal, akiket mind el kellett tartanom. Akkoriban sem kap­kodtak az özvegyasszonyon, aki­nek három gyereke is volt. Gaz­dálkodnom kellett, felültem a kocsira, és hordtam a bort min­denfelé. Lovakat, tehenet, ba­romfit tartottam mindig. Jártam én a világban üzletelni. Még most is „feketézek” — villantja rám huncutul a szemét —, el­mentem én még Bécsbe is. Most már nem bírok, de bort még min­dig mérek, csapiáros vagyok itt­hon... , — Úgy tudom, a gazdálkodá­Barczi András: „Amíg élek, el nem adom.” tak kötni. Készítettem én zokni­kat is. Most is ezzel foglaltam le magam, s amikor szanatórium­ban voltam, ott is kötöttem egy kék pulóvert. Még az orvosok is csodájára jártak. — András bácsi, miért ragasz­kodik a pincelakáshoz? — Szerettem itt lenni nagyon, de a lányomék magukkal vittek a faluba. Amikor leköltöztem, a tanács meg akarta venni múze­umnak, de nem adom, míg élek... Józsi bácsi viszont maga a „rejtély”: körülbelül ennyit tud­nak róla mondani a faluban. Nappal az öregek otthonában gondozzák a 80 évnél idősebb embert — mert pontosan azt sem lehet tudni, mikor született —, délután pedig hazamegy a dom­bon lévő pincelakásaba. Józsi bácsinak kackiás bajusza van, görbe botja, és nagyothall. Pon­tosabban csak azt hallja meg, amit akar. Azt például, hogy ne igyon oly sok bort, néha mosa­kodjon meg, és engedje, hogy ki­takarítsák a házat, soha nem hallja meg. Talán nagyothallása az oka, hogy kissé zárkózott ter­mészetű a núsz éve Ostorosra te­lepült férfi. Előéletéről soha nem beszél, nem tudni, honnét jött, merre élt korábban, vannak e ro­konai a világban. Felesége halála után szinte mindent eladott a ta­karos pincelakásból, amiből csak egy rongyokkal letakart ágy, egy rozzant konyhaszekrény maradt meg. A bokáig érő porban jelleg­zetes szag terjeng, ami arról árul­kodik, lehet, hogy az öreg a dol­gát is odabenn végzi el... Skanzen lehetne Az ostorosi múlt képviselői ők, a pincelakások utolsó lakói. Fia sikerül a domboldalt és a partfalat megvédeni az omlástól, és megmenekülnek ezek a jelleg­zetes lakóhelyek, egy skanzen létrehozása szerepek a polgár- mester terveiben. Egyedülálló lenne Magyaror­szágon... . Sárközi Judit Horváth József: „Ennyi maradt a takaros pincelakásból.” (Fotó: Gál Gábor) Bak Erzsébet, Erzsi mama: „Szeretek a pincében élni...” son kívül mással is foglalatosko­dott... — Nemcsak a munka telt ki belőlem, voltam én táncosnő is... — mutatja a fotóalbumot. — Én vezettem az asszonykórust soká­ig, de 74 éves koromban abba­hagytam. Nem bírtam tovább táncolni, énekelni. Akkor „szív­összeroppanást” kaptam... Itt meg Páger Antal mellett vagyok — húz elő egy másik fényképet. — Már akkor öregasszonyt kel­lett játszanom a filmforgatáson, pedig még nem is voltam öreg, csak 63 éves. Nekem mindegy volt, nem tiltakoztam én semmi ellen. Jóakarat, türelem volt ben­nem mindenhez. — Soha nem gondolt arra, Er­zsi néni, hogy kiköltözzön a pin­céből? — Elkezdtem én építkezni a faluban, meg a fiamnál is laktam egy darabig, de aztán visszajöt­tem ide. Ezen a helyen éltem le az egész életemet, meg szeretek is a pincében lakni. Nem vizes, télen meleg, alig kell tüzelő, nyáron meg hűvös. Meg itt kedvemre gazdálkodhatok még mindig a jó levegőn — terel bennünket a gaz­dasági udvar felé, ahol felfuval- kodott pulykák és frissen kikelt kiscsirkék járkálnak, s mint ko­moly gazdasághoz illik, három kutya is ádázul őrzi a portát. Érzsi mama nem adja fel: vil­lany, a kútban szivattyú, hűtő- szekrény, rádió és két piros tele­fon jelzi, nem vagyunk egészen a múlt században... „Szerettem itt lenni nagyon...” Míg a nénit hallgatjuk, átcso­szog a szomszéd, András bácsi, hogy néznénk meg az ő pincéjét is. FÍomok az udvaron, bent roz­zant asztal, szekrény, koszos fa­lak és sok por. — Tíz éve már, hogy nem la­kom itt — mutat körbe a gazda. — De szinte mindennap kint va­gyok... A 86 éves férfi egy gyapjúpu­lóvert húz elő a valaha jobb na­pokat megélt szekrényből. — A rabságban kötöttem, amikor „bánat-betegségbe estem”. A nyugati fogságban németek is voltak velem, ők mondták, csi­nálni kell valamit, és megtanítot­Kelet felé is kaput nyit a Tőkés-mozgalom Kárpátaljai vendégcsoportok Hatvanban Régen hallatta már a hangját a Nemzetközi Tőkés László Moz­galom. Ám ez nem jelent tétlen­séget. Friss híreink ugyanis arról vallanak, hogy a viszonylagos csendben tovább szélesedett, gazdagodott a mozgalmi munka Hatvanban. Igen jelentős akció­ként ugyanis a közelmúlt napok­ban sikerült a testvéri együtt- munkálkodás alapjait lerakni ke­leti szomszédainknál, az Ukraj­nában élő magyarság körében. E munka gócát Beregszász alkotja, ahol a város bő negyvenezer la­kosának többsége nemcsak ma­gyar, hanem intenzíven ápolja is a magyar kultúrát, iskolapoliti­kát, üzemei közül pedig nem is egy már magyarországi gyárak­kal lépett szövetségre. Mi az, amire fel kell figyel­nünk e kárpátaljai település éle­tében? Ahogyan Tóth Mihály já­rási elnöki megbízott informálta lapunkat, Beregszászon három gépgyár is működik a téglagyár, a tejüzem, a bútor- és dohány­gyár szomszédságában, viszony­lag jó megélhetést biztosítva a dolgozók ezreinek. Az oktatás, a kultúra területe sem elhanyagolt. Az alapfokú iskolákon kívül ma­gyar nyelvű gimnáziuma is van Beregszásznak, a járási művelő­dési központban magyar színtár­sulat bontogatja szárnyait, a ze­neiskola pedig balettoktatással is foglalkozik. Feltétlenül meg kell említe­nünk, hogy Beregszász és kör­nyéke művelődési lehetőségeit igen hatékonyan segíti a Magya­rok Kulturális Szövetsége, amely nemcsak egy varroda, egy nép- művészeti vállalat megteremté­sében segédkezett a helyi ipar ki­építése során, hanem most azon ügyködik, hogy mielőbb meg­épüljön a területi igénynek is megfelelni kívánó színtársulat és balettegyüttes saját otthona. A járási elnöktől megtudhattuk: ez utóbbi téma kapcsán Magyaror­szágról is támogatást remélnek, miként erre ígéretet kaptak egy Beregszászon is megfordult bu­dapesti miniszteriális küldött­ségtől. Most pedig vegyük számba, hogy miként igyekszik gyümöl­csöző kapcsolatot teremteni a Nemzetközi Tőkés László Moz­galom a beregszásziakkal, egyál­talán az ukrán nyelvterületen élő magyarsággal. Nos, még ezen a nyáron Hatvanba és környékére várják a beregszászi népi együt­test, amelynek vendégszereplé­sét a boldogi népi együttes viszo­nozhatná. Hatvanba és Hódme­zővásárhelyre, valamint Salgó­tarjánba kaptak invitálást a kör­nyék magyar festői, szobrászai, népművészei, akiknek kiállítása­it a Hatvani Galéria viszonozza majd. És hogy a két tájegység emberei is közelebb kerüljenek egymáshoz, Hatvanból és kör­nyékéről buszkirándulásokat szerveznek Ukrajnába, persze viszontlátogatással, ami a diák­ságot is közös áramkörbe kap­csolná. A fentiekben megfogalmazott témák kapcsán egyébként rövi­desen elnökségi ülést tart a Tő­kés László-mozgalom, s törek­szik hatékonyan közreműködni mind a feladatrendszer kidolgo­zásában, mind annak gyakorlati lebonyolításában. A SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK AJÁNLATA: Juan Cortez: Megveszem ezt a nőt 2. rész Utta Danella: Felejts, ha élni akarsz Frank G. Slaughter: A frontsebész Antikváriumunk azonnali készpénzfizetéssel vásárol régi könyveket, könyvritkaságokat. SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK: Eger, Hatvani kapu tér 8. tel.: 316-998 Érsek u. 2. tel.: 323-393 SIPOTÉKA ANTIKVÁRIUM ^ _____Eger, Bajcsy-Zs. u. 2. tel: 322-562_____^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom