Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-17-18 / 89. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. április 17-18., szombat-vasárnap Az első hazai zsebfolyóirat Az újságárusoknál a Hevesi Napló legújabb száma Új köntösben, az ország első zsebfolyóirataként megjelent megyénk közművelődési, irodalmi és szellemi környezetvédő folyóiratának legújabb száma. Összeállításunkban a gondolati függetlenséget következetesen képviselő sajtóorgánumból adunk ízelítőt. Belső kiegyezés Február vége általában sejteti a majdani, a rügybontó tavaszt. Az idén viszont a makacs tél meg-megújuló rohamától senyvedőnk. Mintha a Természet is idomulna társadalmi viszonyaink kiúttalanságához, zordságához, reménytelenségéhez. így hát valós és átvitt, jelképes értelemben is szomjúhozzuk a lélek- és szívmelengető napsütést Ígérő márciusi, áprilisi szeleket. Fásulttá, kiábrándulttá lett ez a jobb sorsra érdemes- nemzet. Ez a maroknyi nép, amely szinte egyöntetűen lelkesedett a rendszerváltozásért, az igazi, az egyenesgerincű létet garantáló demokrácia kibontakozásáért, szárbaszökkenéséért. Már 1988-tól bizakodtunk. Érthető, hiszen nap mint nap látJobbágy Károly: tűk a diktatúra fokozatos leépülését, s azzal is tisztában voltunk, hogy ezúttal Nyugat hatékony támogatására is számíthatunk. Aztán 1990-ben voksoltak a polgárok. Többségük elutasította az úgynevezett szocializmus valamennyi változását, beleértve a kitűnően sminkeket is. Akkor úgy véltük, hogy a felhőtlenebb légkör, a két-három esztendőn belüli gazdasági kibontakozás nem vágyálom. S mi történt? Majdhogy csöbörből vödörbe estünk. A hon továbbra is magas „lázból” vergődik. Ijesztő méretekben gyarapszik a munkanélküliek amúgy is tetemes hadserege, a terebélyesedő szegénység rendre nyeri ütközeteit, csatáit. Égig szöknek az árak, s a labirintusból kivezető Ariadné-fonál- nak nyoma se. Polgárjogot nyertek az ügyeskedők. Akárcsak egykor a vadkapitalizmus korszakában, amikor kizárólag a gátlástalanságot illette hozsanna: Pártzászlók — vörös, rózsaszín, fehér — mögé menekedő haramiák milliárdos vagyonokat harácsoltak össze, kisemmizve azokat a kisembereket, akik ezt a hatalmas értéket megteremtették. Ötvenhat áldozatvállalói nem ezt akarták, hiszen elutasították a nagyüzemek és -birtokok esetleges urait. Polgári hétköznapokért fogtunk fegyvert. A megértésért, a toleranciáért, egy ország anyagi és szellemi felemelkedéséért. Mindez jó néhány fényévnyire tőlünk. Katasztrofális a közérzet, sebzett a humánum és a psziché. Ordas, személyeskedő indulatok tornyosulnak, s azok óhajtaSaufert Attila: nak ítélkezni, akiket idővel nem véletlenül rendel következetes elszámoltatásra az utókor, a história. Ráadásul megkésve, s azzal a hévvel, amelynek hiányzik az etikai fedezete, s amelyet megvétóz — ez aligha vitatható — a krisztusi alapállás. Helyesebb lenne magunkba szállni, s düheinket megfékezve az önmagunkkal való belső kiegyezésre összpontosítani energiánk egy részét. Száműzzük a durvaságot, mellőzzük az övön aluli ütéseket, szabjunk gátat mohóságunknak, tagadjuk meg álszent mivoltunkat, s győzzük le a reánk testált félszeket. Higgyük el: az ekként ková- csolódott harmónia kisugárzik, s mások számára is medicinaként hat. Ráadásul megszűnne az a széthúzás, amely zsibbasztja erőinket. Azokat, amelyeket minél gyorsabban hadba kéne vetni. Nemcsak az idegsimogató atmoszféráért, hanem az annyira sóvárgott nagyobb szelet kenyérért is... A hajnal Idő Szegény, még kissé fázva didereg. Babusgatom ot, jaj nagyon, nagyon Olyan, akár egy árva kisgyerek, csak toporog az utcasarkokon; még nem tudja, hogy jőjjön-menjen-e? ...Ha nem szégyellne, rína egy kicsit. Kiles ingéből melle, köldöke és látni sovány, nyeszlett vállait. Én láttam őt, amikor született: A terhes éjjel méhe meghasadt, együttérzően méla tehenek bőgtek a szénás félszerek alatt. Egy pár óra és látom újra őt kiterítve, — a Nap gyilkolja le. És mi virrasztó éjjelembé nőtt, nem dobog bennem kis, ijedt szíve. Én meg, a Naptól szinte csillogó csizmámban nézem sápadt arcomat. S a pillanat, a bennem elhaló tapogatózva jajgat, mint a vak. Amikor fiatalok voltunk Meztelen lelkünk Ártatlan papírhajóján Suhantak a reggelek Nagyot sóhajtottak A sötét árnyak És elléptek előlünk Fiatal lábak elől Nagy réteken játszottunk akkor Ciróka levegő ült felettünk Nem tudtuk a mérgező éveket Sem a félelmes képeket Csak az eget akartuk És a nyárszagú Kézmeleg életet. Falling dawn — új amerikai film A film 1991 egy nyári meleg napján játszódik Los Angelesben. Férfi főszereplője Michael Douglas. A váratlanul bajba kerülő motoros férfi történetét dolgozza fel. Az amerikai élet mindennapjait ábrázolja, hogy milyen könnyen kerülhet bajba az az ember, akinek sohasem volt dolga a rendőrséggel. (FEB-fotó) Kecskefarm A kis dunántúli dombok közé rejtett falun áthajtva mindig szembe- ötlik a patakpartra nyúló szélső házsor, az úgynevezett páskom egyik modernizált nádfedeles háza. Bár a ház is kirí a falu mára már megszokott sátortetős fazonházai közül, nem különleges formája, hanem a hosszan elnyúló hatalmas kertben szénát és csutkaszárat ropogtató tarkakecskék és kisgidák látványa ragadott meg. Gyerekkoromban nekünk is voltak kecskéink, és nagyon a szivünkhöz nőttek. Hej, de sok kecsketejet megittam, de sokat is ugrabugráltam a drága kis kecs- kegidákkal. Istenem, versenyt futottunk a széllel, a hajunk lobogott a szélben... Egyik nap elhatároztam, hogy bemerészkedek a kecskefarmra. Már a bejutás sem volt egyszerű: a derékmagasságig érő palánk- kerítés kapuját belülről egy hatalmas: Ujgur névre keresztelt hófehér komondor és egy kisebb, szintén hófehér pumi őrizte. Csengetésemre alacsony, törékeny fiatalasszony jött elő, s belekapaszkodva a két fenevad szőribe próbálta távoltartani őket tőlem, míg beosonok a házba. A lakás egész földszinti lakótere egybeépített, mindenütt sima fapolcok, régi padlásokról mentett ládák, komódok, téglából rakott búboskermence, rakott dikó, csergével leterítve. Igazán barátságos egy otthon. Jöttömre minden lyukból egy- egy kis lurkó: összesen négy szaladt elő, s elkerekedett szemmel bámulták az idegent. Hamarosan előkerült a férj is. Ötven év körüli, fejetetején kopaszodó piros-pozsgás, bajszos középtermetű ember. Hellyel kínáltak a kecskelábú asztalnál, előkerült a házi pálinka, kecskesajt, és beszélgetni kezdtünk. — Mi járatban errefelé? — kérdezte ravaszkás mosollyal a háziúr Péter bajsza alatt elmosolyodva. — Megmondom őszintén, azért merészkedtem bekéredzkedni, mert reméltem, hátha megkínál valaki egy kis kecskesajttal... — mondtam ravaszul. — No, akkor jó helyre jött és éppen jókor, mert most sajt is van, meg akarat is a kínálatrra! — nevetett a fiatalasszony Zsuzsa, s újabb pohárkával töltött. A pálinka megoldotta a nyelvemet. S kérdések özönét zúdítottam rájuk. — Mióta van meg a farmjuk? — Ó, csak két éve. — És ez a gyönyörű ház? Úgy érzi magát benne az ember, mintha gyerekkora nagyapai tanyájában lenne — mondtam ámulva. — Az úgy volt, hogy mindketten munkanélküliek lettünk a városban. Férjem népművelőként tevékenykedett, én meg szövőnőként. Éltük a panelpatkányok életét, szültem az államnak a gyerekeket, amikor a rendszerváltás szépen óvatosan kihúzta a lábunk alól a talajt. Először a szövődét számolták fel: úgy mondták, hogy privatizálják. Ez magyarra lefordítva azt jelentette, hogy elküldték bennünket. Aztán a művházat zárták be, mondván kommunista csöke- vény, nincs rá szükség. Egy polgári demokráciában nem kell a népet művelni, nem igényli... így tehát felmondtak Péternek is. — Galádság! — fojtottam részvétemet egy újabb adag pálinkába. Az asszony így folytatta: — Péter idevalósi. Megvettük ezt a kertet, a rajta álló roggyant vityillóval. Eladtuk a városi panellakásunkat, és felépítettük ezt a drága kis házikót. Két évig az istállóban laktunk, míg épült a ház, de túléltük. — És a kecskék? Hogy kerültek a képbe? — Hat azok úgy, hogy amikor leköltöztünk, kaptam ajándékba egy kis gödölyét húsvétra. Nem volt lelkem levágni. Felneveltem, bepároztattuk, s lett két kis gidája. Azokat sem volt szivünk levágni... — És akkor vettünk még öt anyakecskét, s azok is leellettek. Most már harminchat anyakecskével gazdálkodunk, s jelenleg van nyolc kis gödölyénk és kilenc gidánk.... — teszi hozzá az ember. — Istenem, ez egy egész kecskecsorda. Ámulatomat látva kitessékeltek a farmra. Hátul helyezkedett el a kert alsó traktusában. Állt az istállóból, egy nyitott pajtából, szénarakásból, csutkaszárkú- pokból és kifutóból. Idilli látványt nyújtott a harminchat anyakecske és sok ugrándozó kis gida. Örömmel járattam a nyájon tekintetemet, s lelki szemeim előtt megjelent az egyre szaporodó sereglet, s láttam magamat a kisgidákkal versenyt futni a szélben, lobogó klottgatyában, mezítlábasán.... Révedezésemből Péter hangja térített vissza. — Ötven az ideális anyaszám. Addig szaporítunk, utána levágjuk a gidákat. Zsuzsa megtanult zsendicét, túrót, sajtot készíteni. Ebből fogunk megélni. — S meg lehet? — Nézze, ha már az állam eltaszított bennünket, nem érdekli hogy a négy gyerekkel éhendög- lünk-e, akkor valamibe kapaszkodni kell. Tudja, erős gyökere van a mi népünknek, s a föld hátán is megél. Látja amit kidobnak: csutkaszár, Ízig, útszéli, árokparti gaz, azt mind-mind idehordom. És ezek a drága kis jószágok hálásan fogadják, s még bennünket is eltartanak... — Gazon élünk uram, csutkaszáron és kecsketúrón, de kukázni és sírni, könyöradományért koldulni azt soha! — veti fel a fejét büszkén Péter, s bajsza alatt hamiskásan elmosolyodik. Balogh Gyula Bogumil Cikkek, versek, tanfolyamok Megjelent a Délsziget A hagyományokhoz híven változatos tartalommal várja az olvasókat a Nemzetközi Tőkés László mozgalom kulturális folyóiratának, a Délszigetnek legújabb száma. Ebből a sokrétű anyagból választottuk az alábbi szemelvényeket. Egy elfelejtett író feltámadása ...Kerecsendi Kiss Márton hazai pályafutása tehát 26 éves korában végétért. 1947-ben Argentínába vándorolt ki, ahol kilenc éven át szerkesztette Vörösváry Istvánnal a Magyarok útja című lapot. Tegyük hozzá: ők voltak a nyomdászok is. Szedték, tördelték, nyomták az anyagot és sokszor cipelték haza az ólmot, a déli világváros túlsó szegélyéről. Ám a nagy küzdelemmel fenntartott emigráns újság az argentínai magyarság számos intézményének megszületését tette lehetővé, s a nehéz körülmények között is nagy szerepet játszott abban, hogy az argentínai magyarság társadalommá formálódott. Különben a lap mellett indult el a magyar könyvkiadás is! Az emigráció első nyomtatott könyve egy Krúdy-regény volt, majd Vaszary János új könyve. Csak szakember tudja elképzelni mit jelentett ez a munka kilenc nyomorúságos éven át. Az argentin gazdasági helyzet is mélypontra zuhant, így előbb Vörösváry István, majd Kerecsendi Kiss Márton Kanadába települt át, s Magyar élet lett az új, torontói magyar hetilap címe. Kerecsendi egyébként az emigráció számos lapjának dolgozott. Sőt írásai olykor idegennyelvű lapokban — köztük latin-Amerika legtekintélyesebb lapjában, a „La Razon” vasárnapi mellékletében is megjelentek. Asztalfiókjában, polcain — pincében és padláson — cikkek, riportok, ridió-előadások közt egy kész színpadi munkát is őrzött, a „Hetedhétország” című verses mesejátékot a lázadó, szerelmében és szegénységében megalázott falusi legényről, aki végigjárta a világot, hogy megszerezze az aranyat, amivel szerelmét megválthatná. Végül meggyötörve, arany nélkül kell visszatérnie a szülőföldre, falujába, ahol várta a hűséges szerelem és a hazai föld, melynek minden porszeme arany... Ám ez az igényes, verses színmű soha nem került színpadra. Végülis mint irodalmi különlegesség, művészi külsőbe öltözött könyvként jelent meg, és aratott sikert — magyarok között — szerte a világon. így Vancouver, majd Caracas magyaljai közt, ahol a szerző „asztali színpad” formájában adta elő, helyi szereplőkkel. De Bálint és Boglárka története a falábú katonával könyv formájában szintén visszhangot vert, hiszen a szülőföld szeretetét és a hazai temetők hívását sugározta. A sokat megpróbált és megviselt Kerecsendi Márton 1990. február 23-án hunyt el Cleveland-ben. Majd hamvaiban hazatérve, szülei sírjában talált végső nyughelyét 1990. április 19-én. Losonci Miklós: Anyámnak 90. születésnapjára Petyhüdt arc, leffedt bőr, hintőporral rejtett szőr. Korty bor, negyed kifli, remegő kéz, nyikorgó bicikli. Fáról hullott barack, hűlő kályha, kopár malaszt. Sebek az arcon, sebek a szívben, szürkehályog. Akármerre pillant, gazzal teli az árok. Roppanó térd, szédülés. Mira víz, nitromint, rozsdás kés. Macska jaj dúl a szobában, igaz társ, hiába kérdez, a világ egy nagy hallgatás. Minden hiába, negyven kilót mutat a mérleg. Főtt csirke, főtt krumpli, pozdoijává tört remények. Lefedt bőr, savanyú tej, keserű magány. Lesben áll a kígyó, — Úristen, Mama, Anyácska, Édesanyám! 1991 Simonyi Imre: Az emberről Keress egy rőfnyi emberséget — térdig kophat belé a lábad, bejárhatsz hetven vármegyéket s amit találsz: öreg utálat. Csupán néhány szellemi zápfog s valami komikus vicsorgás, tülekedés, zavar és pártok és vezérek és tömeg és morgás. — Csőbűtor és városrendezés, könyvtárszoba és őszitárlat: híg kulturális berzenkedés... ... és pipáznak az ágyűgyárak! •<-C 4 n c > \ s : \4 Q i 4 1
