Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)

1993-04-14 / 86. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. április 14., szerda Látószög Hús és a bárdja Nagyjaink, akik annak idején úgyszólván a legkisebb gon­dolkodás nélkül hátat fordítottak mindennek, s mindenki­nek, ami, aki keleti — aligha így képzelték legújabb nyugati „kalandozásainkat”, az ugyan már általunk is meglehetősen régóta lakott, de mindmáig „el nem ért” Európa megközelí­tését, mint utóbb sikeredett. Az történt ugyanis, hogy kis ha­zánk még nem is tagja a KGST-ből annyira vágyott Közös Pi­acnak, meg sem kóstolta az EGK ízét, de leendő családjában már érkezése előtt kiosztották számára duzzogásra késztető nyaklevesét. Hogyha nem mindjárt az első pofonját! Hiszen mi más lenne az Európai Gazdasági Közösség mi­nap elrendelt hústilalma, s az ebből számunkra következő — a feldolgozott termékekkel együtt — hozzávetőlegesen 50 millió dolláros exportkiesés?! Arculcsapás vagy „csak” várat­lan hidegzuhany — egyre megy. A fejlett, irigyelt és sóvárgott haladóbb világnak nem kell, amit reménykedve kínáltunk ne­ki közismerten szerény, de mindeddig a határainkon túl is még oly sok helyen kedvelt, elismert javainkból. Hallani sem akar arról, amivel idáig — kevéske büszkeségeinkből — dicse­kedni bátorkodtunk, a puhább valuták korában is többnyire keményebbekhez jutottunk újra, meg újra. S hirtelen fordulatukat, váratlanul megváltoztatott állás­pontjukat új barátaink nem is magyarázgatjákkülönösebben. Inkább sejtéseikre hivatkoznak, mintsem konkrét vádakkal, bizonyítékokkal válaszolnának csodálkozásunkra. Éppen csak azt nem felelik döbbent kérdésünkre, hogy: csak. Ilyenformán — ügye? — mi sem természetesebb, mint a mogorva „Adjon Istent”, hasonló „Fogadj Istennel” viszo­nozni. Vagyis: ha Nyugat-Európában nem kell a kelet-euró­pai hús, hát kontinensünk szerencsétlenebb feléből, jelesül Magyarországról sem nyújtózkodunk tovább annyira tisztes termékünk amonnan ajánlott változatáért. Még ha az „fejlet­tebb, kulturáltabb” is a miénknél. Egyszóval, a hús fölött—úgy tűnik — a csatabárdok is elő­kerültek. S cseng talán a miénk is úgy, mint a hajdani kard, amivel mind máig oly szívesen büszkélkedünk, ha kell, ha nem. Vér még nem folyik, s talán ezután is így marad, de a hangulat mindenesetre már meglehetősen harcias mindkét oldalon. S nem csillapítja ezt még a "sógorság”sem, noha már annyira kezdtük szeretgetni egymást, hogy történelmünk ko- miszabb időszakait is felejteni próbáltuk. Szót nem érdemelne a dolog — ha egyéb miatt jött volna a haragosdi. No, de hát ez a hús igazán húsbavágó! Az 50 millió dolláros árbevételi elmaradás mégis csak valami. Igen érzé­keny, mondhatni azt is, hogy roppant fájó vesztesége orszá­gunknak. Kegyetlen ítélet kínlódó mezőgazdaságunk, gyen­gélkedő élelmiszeriparunk számára. Amikben eddig okkal és joggal oly nagyon bíztunk. Mi jöhet ezután? Van, lehet-e egyébben reménykednünk? Csak találgathatjuk, de megválaszolnunk nehéz. Mivel, ha az erősebb oldalunkról is kiderítik, hogy valójában gyöngécske, jobb, ha a másik eszünkbe sem jut. A húsnál maradva is idéz­hetjük a klasszikus mondást, noha a füstbe ment terv termé­szetesen egészen más állatokkal számolt: „Anyám, nem ilyen lovat akartam. ” Vagy kár ezen lovagolni...? Gyóni Gyula Gazdasági folyamataink nyomában (IV.) Ki lesz a vevő? Ha már eljutott egy vállalat abba a helyzetbe, hogy átalakult gazdasági társasággá, következ­het a tényleges privatizáció, vagyis az értékesítés. Ennek is megvan a maga szigorú eljárása. Kezdve attól, hogy a vállalatról cégbemutató füzetet szokás ké­szíteni, pályázatot kell kiírni, az ajánlatokat értékelni kell, és ha minden jól megy, végül is sikerül eladni a céget. A tapasztalatok szerint egy ilyen ügylet átlagosan három-öt per lehetőségét rejti magában. Szigorú szabályai van­nak például a pályázati hirdetés­nek, amelyet könnyű megsérte­ni, és máris van támpont a perre, ha valaki — rendszerint egy vesz­tes pályázó — utólag meg akarja óvni a döntést. A legnehezebb feladat mégis az igazi vevő megtalálása, illetve annak mérlegelése, hogy melyik ajánlat a legjobb, melyik a legal­kalmasabb arra, hogy a vállalat biztos jövőjét garantálja. Jó ideje világossá vált már, hogy a válla­latok iránti fizetőképes kereslet csökkent, ugyanakkor változat­lanul erős a nyomás a privatizá­ció gyorsítása iránt. Ezért a kor­mányzat különböző módokon igyekezett a keresletet növelni, és olyan privatizációs módszereket bevezetni, amelyek a kispénzű emberek számára is reális esélyt adnak a tulajdonszerzésre. így került sor az Egzisztencia-hitel (E-hitel) bevezetésére, majd a feltételek enyhítésére, a Munka- vállalói Résztulajdonosi Prog­ram (MRP) megindítására, es nem utolsósorban a kárpótlási jegyek fizetőeszközként való el­fogadására. Néhány kísérlet tör­tént már a privatizációs lízing al­kalmazására, és szó van újabb technikák kidolgozásáról is. So­kat foglalkozott a sajtó a hitelje­gyek, továbbá a részletfizetésre történő vásárlás bevezetésével is. Miközben ezek a lehetőségek módot adnak a tulajdonosi kör szélesítésére, sok fejtörést is okoznak a privatizálandó válla­latok sorsáról döntő szakértők­nek. Mert a dolgok logikája foly­tán sokan úgy gondolkodnak: ha valamit kárpótlási jegyért is meg­kaphatok, miért adjak érte kész­pénzt? Ha kedvezményes felté­telekkel, „E-hitelben” is meg le­het venni, miért, adjak érte kár­pótlási jegyet? És miért vegyek igénybe egyáltalán hitelt, ha még kedvezőbb feltételeket is kilátás­ba helyeztek? Mivel elég sokféle változat jöhet szóba a fizetésnél, nagyon átgondoltan kell mérle­gelni, hogy melyik ajánlatot cél­szerű elfogadni. Feltéve, hogy több ajánlat is érkezik a felkínált vállalatra. Az eddigi tapasztala­tok alapján azt is megfigyelték, hogy a magyar befektetők —- a dolgozók vagy a vállalat vezetői — sokszor nagyon is szemérme­sek. A külföldibefektetők — a pi­ac értékítéletére hivatkozva — könnyedén mondanak ki olyan alacsony árakat, amekkorát a vállalat saját emberei ki sem mernének ejteni a szájukon. A decentralizációs privatizá­ció első ütemében 433 vállalat vesz részt. Az év végén ezek 85 százaléka már szerződést kötött valamelyik tanácsadó céggel. A szerződés megkötése után az érintett vállalatok közül csak­nem 277 alakult át tárasággá. Ezzel elvileg eljutottak arra a pontra, hogy megkezdődhetett a tényleges privatizációjuk. A tár­saságok közül azonban csak 74 céget értékesítettek 1992. decem­ber 31 -ig, és további 15-20 válla­lat pályázati kiírása volt folya­matban ebben az időpontban. A tapasztalatok szerint azok­nál a vállalatoknál haladtak jól az események, amelyeket kellő hozzáértéssel és alapossággal ké­szítettek elő. Ugyanakkor az is tény, hogy ebben a körben is nő a vesztesegekkel, kinnlevőségek­kel és adósságokkal küszködő cégek száma. Az első önprivati­zációs ütembe tartozó vállalatok közül az év végén 37 volt kényte­len csődöt jelenteni, és 51 válla­latnál meg kellett indítani a fel- számolási eljárást. A csődhely­zet megoldásánál, az egyezségek létrehozásánál is segítséget nyúj­tanak a szakértők. A decentralizált privatizáció második ütemében, 1993. janu­ár végén 277 vállalatot tartottak számon. Ez az a kör, amely az in­duláskor még akár az „ezresek klubja” nevet is viselhette volna. Mert az akkori elképzelések sze­rint az 1000 dolgozót foglalkoz­tató, 1000 millió forint forgalmú, és ugyanekkora saját vagyonú cégekből akarták kialakítani a második ütembe tartozók cso­portját. De később lazítottak a határokon, és mivel a vállalatok maguk is ajánlkozhattak a máso­dik ütembe való felvételre, végül is az eredeti elképzelésekhez ké­pest kisebb cégek adják a vállala­tok zömét. A második ütembe tartozó vállalatok átlagos nagy­sága 400 millió forint körül van. A második ütem 1992. au­f usztusában indult meg. Az azt övető öt hónap alatt a cégek 53 százaléka indította el a privatizá­ciós folyamatot, vagyis keresett és talált magának olyan tanács­adó céget, amellyel szerződést kö­tött a privatizáció lebonyolításá­ra. Ezek közül a vállalatok közül 18 százalék társasággá is alakult már. Ténylegesen azonban csak négy társaságot értékesítettek a második ütem keretében. Az ide tartozó vállalatok száma azon­ban nem végleges. A cégek fo­lyamatosan jelzik részvételi szándékukat a programban, mert sok vállalatnál úgy gondol­t 'ák, jobb, ha maguk is beleszól- íatnak a privatizációs elképzelé­sek kidolgozásába, mintha nél­külük születnek a döntések. Ezért például 1993. januárjától több mint húsz új cég jelentkezett azzal a kéréssel, hogy csatlakoz­hasson a decentralizált privatizá­ció második üteméhez. (Folytatjuk) Szerzői találkozó a tanárképző főiskolán Az „Üj Bekezdés” Egerben Néhány esztendeje, hogy Észak-Magyarországon megala­kították az Uj Bekezdés Irodalmi Alkotócsoportot és Művészeti Egyesületet, amely nemes vállal­kozásával az egész országból ösz- sze kívánja fogni a tehetségeket, sőt a határainkon túli magyar nyelvű szerzőket is. Működését „ Időjelek “ címmel, negyedéven­ként megjelenő almanach, s so­rozatban kiadott könyvek, első­sorban pályakezdők munkái, il­letve különféle rendezvények — baráti találkozók, nyilvános elő­adások — jelzik. A költészet napját az idén is külön rendezvénysorozat kö­szöntötte. Ez alkalommal Apáti Zoltán „Táltostalanul”, illetve Vass Tibor „Forgószél” című, új versesköteteit mutatta be az egyesület előbb az április 10-én, Miskolcon tartott sajtótájékoz­tatón, majd az északi-keleti or­szágrésznek még több helyén. Nyíregyháza után, április 26-án 18 órától az egri Eszterházy Ká­roly Tanárképző Főiskola pince­klubjában találkoznak a szerzők közönségükkel. Ezt kell megörökíteni! Művész meg a parasztjai Megesik, hogy az ember be­megy önfeledt érdeklődéssel egy kiállításra, és vastag bűntudattal távozik onnan. Pedig ezt a mű­vész sem akarhatta, mi sem kö­vettünk el olyasmit a napfény­ben, egyáltalán a fényben fürdő teremben, ami megterhelné a lel­kiismeretünket. Akkor hát csak a képek... Bizony! Fogarasi György, a festő, erő­sen a középgeneráció egyik tag­ja, számomra — egriek számára — a teljes ismeretlent jelenti. Ide­hozott egy rakás képet: portré­kat, egyesben, kettesben, hár­masban, néhány táj-jegyzetet, hogy a sok arc közé belesandít­son némi változatosság. De ezek az arcok nem városiak, még csak nem is munkások, akiket hama- rost megkoptat a gyári robot és a József Attila által is megénekelt városperem, a kémények zord és füstös vüága. Itt középkorú, in­kább öreg parasztok néznek ránk, nem fenyegetve, nem jó­kedvűen, inkább olyan szürké­sen, a mindennapi homályból éppen kilépve vagy kiszólítva, hogy mutassák magukat. De nem akárki kérésének tesznek ők eleget, ókét nem a városi kör­nyezetből a falura leszaladó dip­lomás keresi meg, hanem a vér — a vérből — atyafi, aki festővé „szerezte” fel magát. Azzal, hogy tanult, azzal, hogy elsajátí­tott némi technikát, éppen eleget ahhoz, hogy mindazt kifejezhes­se, leképezhesse, amit maga kö­rül lát. Amit észrevesz, vagy ész­re akar venni. És ez nagy-ket­tő... Fogarasi György tudatos mű­vész. Megtalálta a neki fontos té­makört, az általa megélt világot, a parasztokét, akik mindennap rálehellik a művészre, a fajtájuk közül valóra a köznapot, a bajló­Onarckép * Őseink (egy kép a sorozatból) (Gál Gábor reprodukciói) dást a földdel, a világgal, a csa­láddal, az unalommal, a nagyon alacsonyan bukdácsoló napi rit­mussal. Szóval: nincsen ezekben az arcokban semmi különös azon kívül, hogy belenéznek a művész szemébe, és türelmesen várják, hogy hagyná őket odébállni, mi­nek is ez a maskaraság. Hogy ők ilyenek, ezt kell megmutatni? De hát kinek? Ki lenne ma, 1993- ban kiváncsi olyan arcra, amely akár ötszáz vagy ezer évvel ez­előtt is ilyen napszítta, ilyen ba­rázdás lehetett, és akkor moz­dultak meg a ráncai, ha átkozó- dásra fordult az idő, mert „elver­te a búzát ajég.” Vagy meghalt az asszony meg a gyerek, pedig hogy kellett volna a dolgos kéz?! Ezek a fejek itt mind egyfor­mák. De csak annak, aki felüle­tesen, tartózkodóan vagy mesz- sziről sandít rájuk. Mint nekünk, akik a városi forgatagban néha meglátunk kínai vagy japán cso­portot. Csak úgy emlékszünk rá­juk, mintha egy kaptafáról kerül­tek volna le ezek a kiálló pofa­csontra húzott arcbőrök. Pa­rasztjaink is ilyeneknek tűnhet­nek. De vesszük a fáradtságot, és rátapadunk egyikre-másikra, ki­derül: minden arc, minden tekin­tet sajátosan külön alkat, vagy a szem, vagy a száj körül ott hú­zódnak az egyéni sorsnak a mu­tatói, a gyűrődések és a szarkalá­bak. A bajusz, a fejfedő, a kabát, a csizma, az ing, a zárkózottság takarja ezeket a testeket. És lel­keket. A mai társadalom — itt nálunk — két generációra visszakacsint­va nyolcvan százalékban ezektől a parasztoktól származik. Keve­set mondtam. De mi már hűtle­nek vagyunk hozzájuk. Megfe­ledkezünk róluk. És helyettük, a bűntudatunktól kisérve itt látjuk őket Fogarasi művész úr jóvoltá­ból, az ő hűsége és megbízható­sága révén. És megtiszteljük őket, bűntudatos főhajtással. Ennyit a fajtánkról...! Farkas András Mitől tisztiorvos a tisztiorvos? Mindenki úgy emlegeti város­szerte Gyöngyösön, hogy a tisz­tiorvosi hivatal. Pedig az intéz­ménynek nagyon jó hangzású, egy kicsit tálán „kimódolt” neve van. Hivatalosan így hangzik: „Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Gyöngyös Városi Intézete.” Ember legyen a talpán, aki ezt egyyszuszra ki tudja mondani. Denat ez nem is fontos. Maradjunk a leegyszerű­sített és ilyen módon közszájon forgó elnevezésnél. Ennek az in­tézetnek a tevékenységéről ér­deklődtem dr. Mózer Albertnál, a városi tiszti főorvosnál. — Az elmúlt esztendő egy ki­csit a tanulóév is lehetett... — Egy kicsit az is volt, hiszen ez a szolgálat az elmúlt negyven esztendő alatt nem létezett. Most alakult. — Hová tartozik az intézet? — Közvetlenül a népjóléti mi­niszter felügyelete alá. — A második világháború előtti tisztiorvosi szolgálatot újí­tották fel tulajdonképpen? — Úgy van. A közegészség­ügyi és járványügyi feladatok mellett az egészségvédelmi fel­adatokat is ellátjuk majd. Ezt népegészségügynek hívjuk egy­ségesen. Átvettük még a volt ta­nácsi rendszerben működött vá­rosi főorvos funkcióit is. — Ezek szerint van tennivaló­ja elég... — Uj feladatként a városi tisz­tifőorvoshoz kerültek az anya- és csecsemővédelmi hálózat, s a vá­roson kivül a vonzáskörzet veze­tői is. Összesen 23 községről van szó. — Hogyan biztosították a szükséges tárgyi eszközöket? — Rendkívül nagy nehézsé­gek árán. Miután létszámban is mgnövekedtünk a volt Köjálhoz kepest, az intézet elhelyezése sem volt könnyű. Az önkor­mányzat segítségével azonban sikerült gondjainkon úrrá lenni. Egyébként együttműködésünk az önkormányzattal jó... — ...OiíT, működikegy főor­vos. Jól tudom? — Tekintettel arra, hogy az egészségügyi dolgokat egy szak­embernek irányítania kell. Vele is kitűnő a kapcsolatunk. Ó az egészségügyi menedzser. A vá­ros egészségügyi alapellátása tartozik hozzá. — A kórház? — Az nem, a kórház önkor­mányzati tulajdonban lévő önál­ló költségvetési egység, amely je­lenleg az önkormányzat „aláren­deltje”. Ez jó is, meg nem is. Eb­ben is alapvető változások vár­hatók. — Szóljunk a mindennapi gyakorlattal kapcsolatban az elmúlt évi gondokról. Mik voltak ezek? — A szervezetet fel kell építe­ni. A személyi feltételeket is meg kellett teremteni. Ebben a kór­ház volt a segítségünkre. — Az ellenőrzési feladatokat hogyan látták el? — Minden egészségügyi egy­séget ellenőrizni kellett. Elég sok hiányosságot tapasztaltunk, amelynek minden esetben a pénzhiány volt az oka. — Mit tapasztaltak az üzletek, az elárusító helyek ellenőrzése­kor? — Rengeteg probléma volt a privatizáció miatt, mivel az új vállalkozók a közegészségügyi, a járványügyi szabályokat nem is­merték. — Azt mondják, a vállalatok­kal szemben sokkal szigorúbban járnak el, mint a magánvállalko­zókkal. Igaz ez? — Ezt egyáltalán nem lehet mondani: egyformán járunk el minden ellenőrzéskor. — Mennyire szigorú a bünte­tés? — A véleményem szerint egyáltalán nem szigorú. Hadd mondjam úgy: a háromezer fo­rintos bírságot könnyedén kifize­tik az adott esetben. — Feljelentés nincs? — Ha indokolt, van. Abban az esetben, ha nem tartja be a sza­bályokat, a működést felfüg­gesztjük. — Panaszkodnak az érintettek az eljárás szigora ellen? — Nem nagyon. A jelenlegi gazdasági helyzetben igyek­szünk megértőek lenni. — Essék szó a sikerekről is. Mit tud jó lelkiismerettel elköny­velni az elmúlt évről? — Az egyik az, hogy a védő­női hálózat kiválóan működik. Sikerült a háziorvosi szolgálatot is megszervezni. Az üzemorvo­sok is lehetőséget kaptak a házi­orvosi teendők ellátására. — Volt-e olyan helyzetben, amikor „ verekednie” kellett? — Talán a városi és a lengyel­piacot említhetném, ahol a tisz­taság színvonaláért rengeteget kell hadakoznunk. De a város tisztaságáért is küzdenünk kell. Van tennivalónk a háziorvosok leterheltségének csökkentéséért is. Reméljük, sikerül kiépíte­nünk a 24 órás mentőszolgálatra épülő ügyeleti reendszert. A sür­gősségi ügyeletet a lakosság szempontjából kell minél előbb megteremtenünk. A társada­lombiztosítás és az önkormány­zat annyagi forrásaira támasz­kodva lehet az országos mentő- szolgálattal a szerződést meg­kötni. — Nem teszik szóvá az embe­rek, hogy ebben a nehéz gazdasá­gi helyzetben most apró-cseprő „szemétügyekkel” kell piszkálni a lakókat? — Bizonyára ezt többen pisz- kálódásnak veszik. De a felada­tunk az, hogy az összes „köz”- dolgot rendbetegyük, például a közegészségügyet, a köztisztasá­got is. Ez mindannyiunknak az erdeke. Ebben nemcsak a ható­ságoknak, hanem a lakosságnak is tennie kell. Mert igaz az, nogy az emberek egy része nagyon ne­héz anyagi helyzetben él, de emi­att a közegészségügyi feladatok végrehajtásától nem tekinthe­tünk el. G. Molnár Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom