Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-18 / 64. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. március 18., csütörtök „Szeretnék belekukucskálni a jövő századba” Egy kis terefere — Szabó Magdával Szabó Magda: „Akinek nehéz a szíve, annak számára mindig van időm...” A randevút otthonában beszéltük meg, de az utcán várt. Elkéstem, rosszkor jöttem? — ijedtem meg. — Dehogy... Csak megígértem az orvosoknak, hogy mindennap sétálok egy kicsit. Azt mondják, szüksége van rá a szervezetemnek. Gondoltam, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal. Szabó Magda (76) olyan házban lakik, amelynek falán emléktábla van. A márványba vésett sorok Szobotka Tibor író, irodalomtörténész alakját idézik. A pár éve elhunyt, de máig is jelenlévő, felejthetetlen férj emlékét. Róla azonban most nem beszélünk. Ahogy hallgatólagos megállapodás alapján nem beszélünk irodalomról sem. „Csak” tereferélünk: — Valamikor nagyon jó tornász voltam. Különösen talajon és szeren. Olyan dolgokat produkáltam szőnyegen, kötélen, bordásfalon, hogy azt mondták, gumiból vannak a csontjaim. Ma is közel áll a szívemhez a torna, szívesen nézem a közvetítéseket. Ilyenkor mindig arra gondolok: mi mindenre képes az ember?! S eszembe jut, hogy egyik kezünkben ott az istenadta lehetőség, az atom, amely megoldhatná a világ rengeteg problémáját — a másik- barraz atomfegyver, amely maga a vég, a pusztulás. Ki tudja, melyik kezünket használjuk? — Mondják, az írók örök kíváncsiak. Szabó Magda mit szeretne megtudni? — Nagyon szeretnék kicsit bekukucskálni a jövő századba. Sajnos, nem lehetek sem részese, sem formálója. — Sajnálja, hogy a XX. században született? — Jaj, dehogy! Szeretem ezt a szörnyeteg századot, ami egyszerre gyönyörű és borzasztó. Boldog vagyok, hogy akkor élhettem, amikor már volt-van tévé és rádió, amikor vannak mindenféle csodálatos szerkezetek. Anyám és Szobotka, ha csak közelébe mentek valamilyen elektromos holminak, az egész utcában rövidzárlat lett. De akkor jöttem én, és megcsináltam, amit elrontottak. — Ilyen ügyes kezű? — Kivéve, ha kézimunkáról van szó. Abból fel voltam mentve egy életre... Egyébként semmi olyasmit nem tudok, amit egy normális nőnek illik tudnia. Ha egy percnél több időt töltök a konyhában, biztos, hogy eltörök, kiöntök, odaégetek valamit. Ilyenkor a szomszédok ártatlanul meg is kérdezik: mi van, Magdus, főztél? Legjobban autózni, repülni és gépekkel babrálni szeretek. — Mondják, hogy zárkózott, magának való... Nem szereti az embereket? — Ilyesmit azt hiszem, senki nem mondhat. Én épp abban a hitben élek, hogy ahogy én szeretem az embereket, úgy szeretnek ők is engem. Talán az lehet megtévesztő, hogy mindig sietek, nincs időm sokat csacsogni, cukrászdába járni. De ha látom, hogy valakinek valamiért nehéz a szíve, akkor mindig van időm számára. Tudom, sokszor kell valaki, akinek kipanaszkodhatja magát az ember. S ilyenkor vállalom azt, hogy — hallgatok... L. Zs. (FEB) Nem bánt meg semmit Olykor fejjel ment a falnak Nem lett igazgató. Nem nevezték ki főmérnöknek. Még osztályvezetőnek sem tették meg. Sőt! A mai viszonyok között nyugalmasnak nevezett állása sincs. Ami volt annak idején, azt is elvesztette. Három gyerek apja. — Időnként eszembe jut, mi lesz a gyerekeimmel — jegyezte meg elgondolkozva Hiesz György. — Mert a mai fiataloknak a helyzete nagyon rossz. — Milyen állapotban van a feje? — Köszönöm, nincs vele semmi bajom. Az épségben maradt. — Pedig volt időszak, amikor szinte faltörő kosként élt, tevékenykedett. Nem bánta meg? — Én olyan vagyok, hogy a véleményemet kimondom. Most már azért nem mindig. Idáig jutottam. — Arról volt közismert a városban, hogy mindig a dolgok sűrűjét kereste. Miért? — Nagyon jól éreztem magam a társak körében. A KISZ-ben jó csapat volt együtt. Aztán következett a pártban végzett munka. — Családi indíttatás vezette? — Nem. Éppen ellenkezőleg. A szüléimét annak idején internálták, mint kisgazdákat, a pártállam korában. Apámról például három évig semmit sem lehetett tudni. Utólag derült ki, hogy Recsken volt. Anyámat szintén elvitték. De ők nem akartak lebeszélni a mozgalmi életről. — Mondhatom úgy, hogy „ kényszerből” lépett be a pártba ? — Nem így volt. Nem kény- szerített senki semmire. De nem is titkoltam el szüleim múltját. Egyszer volt hátrányom belőle. Megbízhatatlannak minősítettek, pedig miért lettem volna én felelős azért, hogy annak idején a szüléimét politikailag elítélték. — Tehát nem a nyílt véleménye miatt került hátrányos helyzetbe? — Én ilyet soha nem tapasztaltam. — Pedig úgy tudom, hogy a gyöngyösi főiskolán volt ilyen konfliktusa. Nem így történt? — Ezt nekem így senki sem mondta. Párttitkár és tanársegéd voltam ott. Annyi igaz, hogy jöttek hozzám néhányan azzal, hogy el fognak bocsátani, tudok- e róla. Nem tudtam. Bementem az igazgatómhoz, és kérdeztem tőle, igaz-e, hogy lapátra fognak tenni. Igaz, válaszolta. Magyarázat van? — kérdeztem tovább. Nincs, hangzott a válasz. Ekkor kijöttem. Aztán az egyik napról a másikra megkaptam a felmondásomat. — Ekkor sem látott összefüggést szókimondó természete és az elbocsátása között? — Nem. — Ekkor a reformkommunisA szaxofon lengyel királya — Namyslowski Etűdök dzsesszre és unikumra Scieranski: egy szál gitárral Odabent a. klasszikus koncert: a közönség ül, hallgat, élvezi a zenét. A muzsikusok arca átváltozik. Vajon tudják-e, miféle grimaszokat csal ki belőlük a szenvedélyük, a szemük hogyan lesz egyre inkább olyan, mint a szerelmeseké. Olyan ártatlan és hazugság nélküli. És védtelen is egyben. Idekint egy fekete, szakállas ember járkál a folyosón, s gitárján úgy szaladgálnak ujjai, hogy közben egy pillantást sem vet a húrokra. Az ő arca látszólag közönyösjön, penget, még köszön is egy biccentéssel, aztán megy tovább. Nem tudni, hogy így koncentrál, vagy csupán bemelegíti az ízületeit. Odabent — az egri Ifjúsági Ház nagytermében — a B OPART együttes (Malecz Attila, Faludi Tamás, Kormos János, Rudnai Péter) és a szaxofonos Zbigniew Namyslowski, idekint — a folyosón — Krzysztof Scieranski „játszik”. A két világhírű zenész a közreműködésével tisztelte meg a BOP-ART-ot, a külföldön hazánknál máig elismertebb csapatot, fennállásának tizedik évfordulóján. * * * Repül az idő. Itt egy-egy szám sose néhány perces: legalább negyedóra kell, amíg a zenei elképzelés igazán kifejeződik. A közönséget nem az izgatja, miről szól a dallam — mert például szól a háborúról is —, hanem az: hogyan. Az egyik csoda, ahogyan egy szál gitárral és némi technikai segítséggel oratóriumot lehet varázsolni a színpadra. A másik az összhang öröme. Ilyen harmóniában csak azok tudnak zenélni, akik egyénileg is mind-mind kiválóak. * * * A koncertnek vége. A két lengyel zenész meglepő tájékozódási készséggel találja meg azt az éttermet, ahol éjszaka is szolid árakon lehet vacsorázni. Ott ülünk az asztal mellett, s aki az előbb még a szaxofonból csábította elő a hangokat, most vodkával tisztítja a torkát. A másik unikumot iszik. — Erőspáprika... — kéri kedves akcentussal, magyarul Namyslowski, s a pacal után amolyan desszerként megeszi. Állítólag zenetörténeti eseménynek vagyunk itt szemtanúi. Hiába él egy városban — Varsóban — a két lengyel muzsikus, életükben most először játszanak együtt. Amolyan „zenei maffia” működik az országukban, s ők nem egy csoporthoz tartoznak. Magyarország, illetve Malecz Attila, a BOP-ART vezetője kellett ahhoz, hogy összebarátkozzanak. Most olyanok, mint két testvér, akik sose látták egymást. Az étteremben túl hangos a nóta, „ Trabanttal szállni élvezet... szia kis észter...” — énekli a fiú az egyszerű szintetizátor mögött, a kontraszt túl éles, néhány órája még a mennyekben voltunk, itt ez a pokol szirénjeihez — ha vannak olyanok — hasonlatos. Sétálunk a szálloda felé, éjszaka kettőkor csípős hideg van. „Holnap már tavasz lesz, bemondta a rádió...” — biztatom őket. Scieranski csak annyit felel: „Telihold van. Majdnem teli' Doros Judit „Ne írjanak rólam legendát...” Nem hálás iskolatársról írni... S furcsa, mert ilyenkor akarva- akaratlanul azok a képek jutnak az ember eszébe, amelyek egykor belerögződtek. S ezeket bizony nehéz félretenni. Márpedig számomra Fábián Noémi egy eminens és szinte megközelíthetetlen tanuló volt az általános iskolás évek alatt. Noha tudtam róla, hogy az iparművészeti főiskolára jár Budapestre, valamint több kiállításon, szakfolyóiratban szerepeltek az alkotásai; ta mozgalom egyik vezéralakja volt Gyöngyösön. Mi késztette erre a törekvésre? — Abban az időben már szinte mindenki várta a változást. Erről nyíltan beszélgettünk. Úgy gondoltuk, ahogy volt, annak véget kell vetnünk. A régi, kiöregedett vezetőket fel kell váltani friss gondolkodású fiatalokkal. Ez a gondolkodásmód vitt el engem a reformkommunisták közé. — Azt hinné az ember: aki tett azért, hogy „új szelek fújjanak”, annak az érdemeit nem felejtik el a változás után. Ezt tapasztalja most? — Az igaz, hogy most már figyelnek a véleményemre. De ha anyagi dolgokat is feltételez, akkor közölnöm kell: semmi „előnyöm” nem származott abból, hogy igyekeztem én is lebontani a régi rendszert. — Nem bánta meg, amit tett? — Egyáltalán nem bántam meg. A változásra szükség volt, és egyben elkerülhetetlen is. — A felesége se tett még szemrehányást a viselkedéséért? — Ö, mint asszony és anya, nem mindenben helyeselte magatartásomat. De konfliktus emiatt soha nem támadt köztünk. — Miután elértük azt, amit akartunk, tehát, hogy itt a demokrácia, ebben a helyzetben mennyire tudja érvényesíteni előszintén megvallom, nem emlékszem az utolsó találkozásunkra. így hát amikor érlelődni kezdett bennem a gondolat, hogy felkeresem, kissé félszeg voltam: vajon milyen lány fogad? A régi emlékű-e, vagy pedig egy fővárosi művészlélek, aki előtt „intellektuálisan” kell fellépnem, mert különben valami tanulatlan fickónak tart — elmélkedtem... ...Aztán szülei füzesabonyi lakásán — túlesvén a „kötelező” formaságokon — megbizonyogondolásait az önkormányzati kép viselő-testületben ? — Igen, engem is megválasztottak helyi képviselőnek a lista alapján. Áz egyik legkényesebb területnek, a lakásügyi bizottságnak lettem az elnöke. Mondhatom, a bizottság elég sok kényes kérdést oldott meg eddig. Ami az egyéb ügyeket illeti, a testületben hangsúlyosak a pártérdekek. De nincsenek személyi ellentétek a képviselők között, még ha esetenként ellentétesen szavazunk is. — Térjünk vissza személyes dolgaira. Szavai szerint: „lapátra tették”. Most munkanélküli? — Az egyik biztosítótársaságnál lettem üzletkötő. Most tanácsadó vagyok. — De nem lehet rossz anyagi helyzete, hiszen házat épít. Tehát... ? — Igaz, hogy házat építek, de hogyan? Volt egy családi házunk, amit örököltünk, azt adtuk el, és ez lett a kiindulási alap. Az is hozzátartozik a körülményekhez, hogy a feleségemet most bocsátották el attól a vállalattól, ami a „miénk”, az önkormányzaté. Hát ennyi előnyöm származik abból, hogy városi képviselő vagyok. Nos..., ez történt velem, így alakult a sorsom. Ennyit magamról. Köszönöm, hogy érdeklődött felőlem. G. Molnár Ferenc sodhattam: a kép nem változott. Kedvessége, bája szikrányit sem változott. Tekintete, szép mosolya szinte sugallta, hogy kérdezhetem bármiről. — A főiskolás éveidet az egri tanárképzőn kezdted, s onnan jelentkeztél az iparművészetire. Nekem ez váratlan fordulatnak tűnik... — Az is volt, bár nehéz volt Egert elhagyni. Hiszen a várost és a főiskolát is nagyon szerettem. A Magyar Iparművészeti Főiskolára való bejutásom pedig felért egy meglepetéssel. Mindenfajta vizsgadrukk, zavar és gátlás nélkül mentem el felvételizni. Utólag úgy érzem, talán emiatt sikerült. 1988-tól textiltervező szakon tanulok, és az idén végzek. Ugyanakkor a pedagógusi hivatástól sem búcsúztam el; másoddiplomásként tanár szeretnék lenni. — Egy művész életében rendkívül fontosak a kiállítások, amelyeken reprezentálhatja a munkásságát. Te hány „mérföldkövet jelentő” tárlaton mutatkoztál már be? — Először is, nem használok ilyen szavakat, hogy „művész”, és „művészet”. Csak egyszerűen az anyagokkal próbálok dolgozni. Egyébként főiskolás éveim alatt számomra három fontos kiállítás volt. Az első Salgótarjánban 1990-ben. Egy szimpózium idején mutathattam be „Áthatva” című alkotásomat, ami valójában egy fémgömb. A második számottevő kiállítást a margitszigeti Víztorony Galériában rendezték 1992 májusában. Itt az anyagokat mindenféle installációkon keresztül próbáltam bemutatni. És még hadd említsem meg a tavaly őszi Budapesti Nemzetközi Papírművészeti Kiállítást. Ezen a „Napló 1992”-vel szerepeltem. — Milyen anyagokat használsz? — Nyilvánvalóan a textilt — ami, ugye, eredeztethető a választott szakomból —, de dolgoztam már papírral, fémmel, kerámiával és üveggel is. Munka közben próbálom figyelni az anyagot, ami a kezembe kerül. SzeretNoémi kedvessége, bája szikrányit sem változott nék minél többel megismerkedni, hogy rátaláljak a dolgok sokféleségére, s hogy felfedezzem a lehetőségeket. — Az imént ugyan említetted, hogy a művészet szót a munkáidra nem használod, mégis érdekelne azonban: véleményed szerint mi szükséges manapság a művészethez? — Erre roppant egyszerű a válaszom. Szerintem három dologszükségeltetik: akicsinálja, a tárgy és a néző. Ez minden... — Erről bizonyára bővebben is beszélsz majd, mert úgy hírlik, ma „ visszajössz” Füzesabonyba. — Igen. Az „Apropó” című műsornak leszek a vendége a városi művelődési házban. A papírmunkáimból, illetve festményeimből is kiállítanak néhányat. Noémi ezzel talán be is fejezné, de van még valami, amiről nem beszélt. Arról, hogy az egyik alkotását a városnak adományozza. Ezt ne vegye senki szenzációnak, mondta végül, pusztán örömet akar szerezni az itt élőknek. Ezért arra kér, a születendő cikkben se újak róla „legendát, nincs semmi különleges az eddigi életében”... Szajlai Csaba
