Heves Megyei Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-13-14 / 37. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. február 13—14., szombat—vasárnap Talán már éppen lopako­dott a falu felé, alattomo­san, hogy ne lehessen fel­ismerni és Védekezni elle­ne, amikor az apró portás­fülkében délután ötöt ütött az óra. Ilyenkor van a váltás, nyugodt körül­mények között lapozza át a naplót az érkező és a tá­vozó vagyonőr, mindez le­zajlik 25-30 perc alatt. Azon a napon is így volt, s abban az órában még sen­ki sem sejtette, hogy más­nap reggelre Rédére be­szökik a félelem. Sebők Benjámin ’76 óta is­merte váltótársát, együtt szolgál­tak a honvédségnél, mielőtt elér­keztek a nyugdíjasesztendők, s elszegődtek a Megamorvhoz. — Huszonnégy-negyven- nyolcban dolgoztunk, hárman váltottuk egymást, ahogyan ép­pen jöttek a napok — ültet le a szűk fülkében. — Ak r éppen szerdától csütörtökig voltam be­osztva, 17 órára érkezett meg Szűcs Bandi, azaz András. A szokásos menetrend szerint megtörtént a szolgálat átadása, szétnéztünk, felírtuk a kazánok adatait, mint minden alkalom­mal. „Hát, cikkor jó szolgála­tot...” — bűcsúztam el, s még lát­tam, hogy a kutyával bíbelődik, estefelé el szoktuk engedni... Másnap futótűzként terjedt el a faluban a szörnyű tragédia hí­re: Szűcs Andrást megölték. — Nem tudom, egyszerűen nem tudom magamban meg­emészteni — sóhajt a váltótárs. — Főként, ha arra gondolok, hogy mit élhetett át. Vagy mit él­hettem volna át én, netán a har­madik váltótársunk, ha éppen minket lepnek meg a sötétség leple alatt. — Azóta volt már éjszakás? — Lennem kellett, ügy hozta a beosztás. — Őszintén, Sebők úr, nem félt? — Mit mondjak? Hát..., nem vagyok nyugodt. * A temető felől érdeklődöm, két idősebb asszony magyarázza, hol kell először balra, majd jobb­ra fordulnom. Karjuk mozdula­tával követik a szavakat, ízesen mondják, hogy el sem lehet té­vedni, a népek is arrafelé tarta­nak már. Nemsokára kezdődik a búcsúztatás a ravatalozónál. — Istenem, Istenem — sopán­kodnak egymás ellenébe —, mik nem történnek a mai világban...! Ver az Isten bennünket, de na­gyon ver. Összekulcsolt kézzel említik: Szűcsék nemrég kerültek a falu­ba, ebben az utcában építkeztek, szép házuk van. — Áldott jó ember volt az, ké­rem — bólongat egyikük. — Nem volt rá egy rossz szava sem senki­nek. Mondják a népek, hogy sző­lőt vállaltak művelésre, a héten akartak kimenni a határba. Minderre a távolból rákondul a harang, hamarosan csendíte­nek is majd. — Most már csak imádkozha­tunk érte — zárják a beszélgetést az utcabeli asszonyok. Moró Sándor tiszteletes azzal fogad, hogy bizony felbolydul a falu, ha egy tagja gyilkosság ál­dozata lesz. Még a hívő közösség is, annak ellenére, hogy az az em­ber nem tartozott közéjük. — Suttogva találgatnak az it­teniek, mi is történhetett — gon­dolkodik el maga is. — Nézze, a mai kor minden nyavalyája meg­található ebben a faluban is, az emberek hajszolják a pénzt, a fiatalok is olyanok, mint minde­nütt. A többségben azért, akik örökölték az erkölcsösséget a nagyszüleiktől, még megvan az egymás iránti tisztelet. Érthető hát, hogy egy ilyen kirívó eset megdöbbent mindenkit. — A faluban járva-kelve, úgy vettem észre, hogy félnek az em­berek. — Hát, hogyne félnének... Ha hiszi, ha nem, tavaly nyárig én úgy aludtam itt éjszaka, hogy tár­va-nyitva voltak a lakás ajtajai. Majd egy augusztusi hajnalra ki­rabolták a templomot, vonított is a kutya, de ki gondolta volna. Felhergelhette akár egy sündisz­nó is, vélné az ébredő ember... Igen, mára már félnek a helybeli­ek, sok itt például az özvegy, ma­gányosan élő ember. Indokolt lenne talán, hogy polgárőrök se­gítsék a helyi rendőr munkáját, Rédére beszökött a félelem persze elgondolkodtató, mit ér az ember puszta kézzel... * Gondolataiba mélyed a pol­gármester, Balázs József, amikor azt kérdem tőle, hogy történt-e valaha is hasonló tragédia a falu­ban. Tősgyökeres nagyrédei, mégis hosszasan kell kutatnia az emlékezetében. — Mintha meséltek volna róla az idősebbek, hogy talán a két háború között meggyilkoltak va­lakit, állítólag szerelemféltésből. Ezután témát váltva mondja, hogy a mostani eset ne tévesszen meg, ebben a faluban sem rosz- szabb a közbiztonság, mint bár­hol a környéken, más hasonló adottságú településen. — Való igaz — idézi a közel­múltat —, tavaly nyárig a helyi rendőr, Kovács András még Gyöngyöshalász nyugalmáért is felelős volt, mi több, időnként Gyöngyösre is berendelték egy- egy járőrszolgálatra. Az önkor­mányzat végül is úgy döntött, ki­harcolja és támogatja azt, hogy önálló körzeti megbízottunk le­gyen. Vettünk egy gépkocsit, vállaltuk az átalakítás és az üzemben tartás költségeit... — ...És úgy gondolják, hogy ez elegendő is lesz a közbiztonság megszilárdítására ? Beszélik a fa­luban, hogy a hét elején betörtek az iskolába is. — Igen, oda is betörtek... — bólint rá. — Sajnos, a körzeti megbízott egy ideje betegeske­dik. Lehet, hogy vérszemet kap­tak a bűnözők. Pedig nem ma­radt rendőr nélkül a falu, a gyön­gyösi kapitányság megerősített szolgálatot ad a hétvégeken, raz­ziákat tart, hogy megelőzze a bűncselekményeket. — Ahogy mondani szokták: volt egyszer egy polgárőrség... — ...Volt. De ennek külön története van. Annak idején, ’91-ben, pechünkre éppen hús- vétkor kellett volna adniuk az el­ső szolgálatot. Hogy stílszerű le­gyek, az ünnep „szétlocsolta” a társaságot. Utólag megítélve, nem is volt valami nagy a lelkese­dés, egy-két vállalkozó szellemű helybeli akadt csak erre a szolgá­latra. Mint Sánta Tibor, a falu­szövetség elnöke, akitől a pol­gárőrség megalakításának gon­dolata is származott, vagy Kiss László, aki a kezdet kezdetén irányította a szűk csoportot. — Akkor hogyan tovább? — Az idei költségvetés készí­tésekor felvetődött, igaz, döntés még nem született róla, hogy ma­radjunk meg a „rendőrvásárlás­nál”... Ez, hogy úgy fogalmaz­zak, biztosabb, mint a polgárőr­ség. Más szóval, egy leendő rendőrőrs beosztottjait számon lehet kérni, az önkénteseknek vi­szont csak köszönetét mondha­tunk az áldozatvállalásért. * Nemcsak a polgármester, ha­nem több helybeli is megemlíti beszélgetés közben Kiss László nevét, aki ma a termelőszövetke­zet vagyonőre. Ha képletesen is, de maradt a „kaptafánál”, s a rendre vigyáz éjszakánként. Ne­ki is megemlítem, hogy „volt egyszer...” — Tizenöten-tizennyolcan kezdtük, nagy lelkesedéssel, de mire belerázódott volna a társa­ság, négyen-öten maradtunk — erősíti meg a községházán hal­lottakat. — Miért morzsolódtak le az emberek? — Senkit sem akarok meg­bántani, de sok olyan ember van, aki mindent szeretne, ígérni is tud, de amikor lépni kellene, ak­kor meg sehol sincs. Azt is el tu­dom képzelni, hogy restelltek ki­menni az utcára. Meg hát vissza­veti ezt az egészet az, hogy nincs a kezükben semmiféle jogosít­vány az intézkedésre, ha történik valami. Az meg, hogy csak úgy sutyiban szemlélődjön az ember, meg felirkáljon dolgokat, nem vonzó ma már... — A Megamorv tulajdonosa, Morvái Ferenc most azt mondta, megszervezi a saját fegyveres pol­gári őrségét, még az is elképzel­hető, hogy felajánlja a falunak a szolgálatait. Mit gondol, tudná­nak velük együttműködni? — Ha engem megkeresnek, újból vállalni fogom a szolgála­korrupt, tehetetlen helyi vezetés felelős lenne. Eddig a hosszas fejtegetés, amelyből viszont sajnálatosan pontosan az nem tűnt ki, hogy a milliárdos cég eddig miért bízta éjszakánként a vagyonának őr­zését mindössze egyetlen nyug­díjas őrre, egy kutyára és egy, a kis portásfülke sarkába állított vasdorongra... * — Semmi esélye sem volt...! — jegyzi meg Sebők Benjamin, amikor szóba kerül a társa elleni támadás. — A betörők felfeszí­tették a kerítés egyik részét, amely hullámpalából készült. Ezt észrevehette a kutya, majd az őr is, s bizonyára kiment meg­nézni, hogy mi történt. De ezt ta­lán csak akkor tudhatjuk majd meg, ha sikerül elfogni a tettese­ket... A betörést, péntekre virradó hajnalban, Cserta Lászlóné fe­dezte fel. — Reggel ötre jöttem be dol­gozni — idézi még most is remeg­ve azokat az órákat —, s amikor a portához értem, nem láttam Bandi bácsit. Nem sejtettem rosz- szat, mert azt gondoltam, éppen körbejárja a közeli helyiségeket, ahogyan szokták éjjelente. Fel­mentem hát az irodákba, s ott láttam meg azt a rombolást, amit a pénztárban műveltek a betö­rők. Ijedtemben átrohantam a szemben lévő házba, ott él az egyik alkalmazott, majd a közel­ben lakó ukrán dolgozókat riasz­tottuk... Aztán megjöttek a rendőrök, a nyomozókkal elő­ször egy cipőt és egy vértócsát láttunk, majd a kazánházban rá­találtunk az agyonvert emberre. Szörnyű volt... Sebők Benjamin lehajtja a fe­jét, rámered a jókora vasrúdra, s csak nagy sokára fakad ki belőle. — Nem ezt a sorsot érdemel­te...! Szilvás István de reménytelen eset. E pár szó után faképnél hagy, csak néhány lépéssel távolabbról fordul visz- sza, mutatóujját a szájához eme­li. Égyértelmű a mozdulat: „ne szólj szám...!” * — Itt van a fiam, a társam és utódom, akinek ezt a fát ültet­tem, ezt a céget hátrahagyom. Kilókat fogyott a bűncselek­mény óta, és fél... — közli emelt hangon Morvái Ferenc. — És be­vallom, én is félek. Amikor ki­szállok az autómból, négyszer is körülnézek, nincs-e a közelben valami csavargó, aki mindenre képes. Mit gondol, miért viselem ezt állandóan az övemen? Gyors mozdulattal hajtja fel a zakója alját, kivillan alóla az ön­védelmi pisztoly fémes agya. — Nem titok, hogy fegyverem van, meg kell védenem magam valahogy, mert engem nem véd meg ez a társadalom, ez a rend­őrség, ez a Belügyminisztérium — folytatja a magyarázatot. — Azon viszont csodálkozom, hogy egyáltalán meghagyták ná­lam ezt a pisztolyt. Mert itt min­denkitől elvették, még azoktól a vagyonőreimtől is, akik koráb­ban hivatásos katonák voltak. Pedig ha Szűcs Bandinál ott lett volna a pisztolya, nem ez lett vol­na a dolog vége... A Megamorv vezetője sorolja még azokat az okokat, amelyek miatt ez a tragédia bekövetke­zett. Mondja, bárki előtt vállalja a szavait, nem a háttérből beszél. — Hol van itt közbiztonság? Nem is lehet, hiszen az író-törté­nész kormány nem törekszik ar­ra, hogy megszülessenek a köz- biztonsággal kapcsolatos törvé­nyek. Úgy látszik, még nincs elég áldozat hozzá...! — érvel. — Hát majd lesz, mert a BM, akitől csak tudta, visszavonta a fegyvert, mondván: jobb, ha az ő kezük­ben vannak azok. Kellenek majd, ha az elégedetlenség miatt intézkedniük kell a kizsigerelt la­kossággal, a másfél millió mun­kanélkülivel szemben. S kell azoknak a belügyi ezredeknek, amelyeket úgymond határrendé­szet címén állítanak fel. Holott mindenki tudja, hogy a saját vé­delmükre hozzák létre őket. Morvái úr magabiztos. Teheti, mondja, vele nem bánhatnak el, Az AS-M Kiadói Kft. és a Heves Megyei Hírlap Szerkesztősége meghirdeti Ifjú lapmenedzser kereső v vetélkedőjét, HÍRTORNÁ 77 Kik vehetnek részt a vetélke­dőn? — a megye általános iskolái­nak felső tagozatos tanulói, — azok az osztályközösségek, szakköri csapatok, baráti társa­ságok, akik kedvet éreznek egy olyan játékos erőpróbára, ahol nélkülözhetetlen a felkészültség, a leleményesség és a kreativitás. — azok az ötfős csapatok, amelyek eleget tesznek a nevezé­si feltételeknek. A nevezés feltételei — február 15-24. között csa­patonként minimum öt új előfi­zetőt gyűjt a Heves Megyei Hír­lap számára. A lapunkban meg­jelentetett nevezési lapokat a he­lyi postahivatalokban lehet hite­lesíteni. A nevezési lapok beküldési határideje: 1993. március 1. Címünk: Heves Megyei Hír­lap, HÍRTORNA 3300 Eger, Barkóczy u. 7. Pf. 23. Az érvényes nevezési lapokat beküldő csapatok automatiku­san játékunk részesei lesznek. Részükre postai úton írásos tesztkérdéseket juttatunk el. Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy azok a csapatok előnyt élveznek, akik február 15-től rendszeresen figyelemmel kísérik a Hírlapot, az abban megjelent írásokat. Ez már csak azért is ajánlatos, mivel kérdéseink zöme a lapból szár­mazik! II. forduló (március közepe) A teszt kérdéseit sikeresen megválaszolok közül azt a 24 csapatot hívjuk meg a második fordulóra, akik hibátlanul töltik ki a tesztlapot, pontszámegyen- lőség esetén azok a csapatok jut­nak tovább, akik a minimum 5 előfizetőn kívül minél több előfi­zetőt gyűjtenek a nevezési lapo­kon. Ébben a fordulóban az el­méleti kérdések szintén a Hírlap­ban olvasottakhoz kapcsolód­nak. Emellett olyan ügyességi feladatok is szerepelnek, ame­lyekben a játékosok megmutat­ják rátermettségüket, mene­dzsertulajdonságaikat. Ezen erőpróba után tizenkét csapat folytathatja a versenyzést. III. forduló (április közepe) Az előző fordulóban megha­tározott gyakorlati feladatok si­keres megoldása előnyt jelenthet a játék mostani szakaszában. Ek­kor dől el, hogy melyik hat csa­pat jut a döntőbe. Döntő (május közepe) A döntő előtti hetekben a csa­patoknak lehetőségük nyílik újabb értékes pontok szerzésére. A fődíj megnyerésére annak az ötfős csapatnak van a legna­gyobb esélye, amelynek tagjai a legalaposabban tanulmányozták a Heves Megyei Hírlap tavaszi lapszámait. A vetélkedőnk fődíja Az ötfős csaphat + 1 kísérő: tíznapos külföldi nyaralás - IBUSZ Bank. A nyertes csapat iskolájának 50 ezer forint II. díj Az ötfős csapat + kísérő: tíznapos balatoni nyaralás — Express. 30 ezer forint III. díj Az ötfős csapat + kísérő: négynapos pusztaprogram a Hotel Hubertusban. + 15 ezer forint Nevezési lap Csapat neve: ............................................................................ Csap atkapitány neve: ........................................................... Á ltalános iskola neve, címe:.................................................. A csapatokat felkészítő neve:................................................. Ú j előfizetők neve és címe: Név cím Cím 1. 2. . 3.. 4. . 5. . 6. 7. . 8. . 9. . 10. . A helyi posta bélyegzője: tot. De ehhez társak kellenek, meg technikai feltételek, benzin az autóinkhoz, rádió a kapcso­latteremtéshez. Az a vélemé­nyem, hogy miután Rédén gaz­dag porták és emberek vannak, lenne mit félteni, védeni... * Furcsa tapasztalat, de mintha vegyes érzelmekkel emlegetnék a faluban Morvái Ferenc nevét. Mielőtt hozzá indulunk megbe­szélni a cégénél történteket, azt mondta egy falubeli, hogj olyan ez a kft., mint a Fehérvár Áru­ház, „mindig történik valami”. — Nem ez az első betörés ott, meg a Morvái körül is állandóan zajlik az élet — bizonygatja. — Valami vonzza oda a bűnözőket, mert ugye, van itt téesz, van Sámson, azoknál meg szinte semmi... — Mire gondol konkrétan ? — próbálok többet kihúzni belőle. ha bármi is esne vele, legalább ti­zennyolc országban kérdezné­nek rá, hogy mi történt azzal a „parasztfiúval” — mert annak tartja magát —, akit fontos ven­dégként tartottak számon az amerikai nagykövet búcsúestjén, s még a Bush elnök látogatása al­kalmával adott fogadáson is. Épp ezért ki meri mondani, hogy annyi minden nincs rendjén eb­ben az országban, s erről az al­kalmatlan, „családi vállalkozás­ban” működő kormány tehet. — Az előbb azt mondtam, fé­lek — kanyarodik vissza eszme- futtatásában a cégvezető. — Per­sze, csak magánemberként, mert mint vezető, nem tehetem meg ezt. Nekem, nekünk erőseknek kell lennünk, mert biztos támaszt kell nyújtanunk azoknak, akik­kel együtt dolgozunk. Ezért is határoztam el, hogy megszerve­zem az üzem munkáját biztosító polgári fegyveres csoportot... Itt valaha tíz fegyver is volt, mára, mint mondottam, csak az enyém maradt meg. S ez szégyenletes dolog, úgy döntöttem hát, hogy vissza fogom szerezni, bármi áron is vissza fogom szerezni eze­ket a fegyvereket, s odaadom a vagyonőreimnek... Ne sejtsen emögött senki semmiféle politi­kai szándékot. Csak arról van szó, hogy meg fogjuk védeni azt, ami a miénk. Meg fogjuk védeni magunkat, ha már a kormány nem teszi meg, holott a befizetett adóink fejében ez a kötelessége lenne... Természetesen, ebben szót kívánunk érteni a lakosság­gal, velük hamarosan egy nagy jelentőségű falugyűlésen talál­kozunk majd, hogy ezenkívül tisztázzunk még egy sor olyan kérdést, amelyben a mostani Gyász es döbbenet (Fotó: Perl Marton)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom