Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-20 / 16. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. január 20., szerda Egri emlékek nyomában New York-i beszélgetés Karelli Gáborral — Pár perc türelmet kérek, még egy kicsit énekeltetem a ko­reai tanítványomat — szabadko­zik, mikor ajtót nyit a mester. — Ha ő elmegy, sok időnk lesz a be­szélgetésre, mert a többiek meg­riadtak a hótól, és nem jönnek. Minden jól alakul, és örülök ennek a pár percnek, hiszen Ka­relli Gábor tanítását nézni — nem mindenkinek kijáró — ritka élmény. Nagy izzással oktat, ő is énekel közben, és új technikai fogásokat mutat be. Kint zuhog a hó, e látvány a széles erkélyhez csal. A 9. eme­leti lakásból kipillantva olyan az ablakon túli világ, mint egy me­seváros. Pár lépésnyire a Central Park gyönyörű fehér fái. Észak felé egykor szabad kilátás nyílt innen, nagy távolságokra. Amit a szem legelőször befogott, talán a Washington Bridge volt és egy park itt a West Side-on, tragikus szerelmek színtere. Vajon Mári­ának és Tonynak mit jelentett ez a ház, ahol nagy elődök példáján lelkesülve új trónkövetelők ké­szülnek, hogy Bernstein darabját mihamarabb eljátsszák. Kevere­dik a hangulat, más stílusú dalla­mok szűrődnek át az idő sziva­csán. Néhány méterrel távolabb­ról, kelet felől John Lennon lép­del a River Side irányába. Háta mögött ég felé tör a Dakota-ház, és földre simulnak a Park sarká­ban az IMAGE-mozaikok. A kereskedőkön csak mosolyog, és hiába minden pisztolydörej, csak énekel, s nem perel az elmaradt emléktáblák miatt. Nincs idő merengésre, mert az órának vége, a tanítvány elkö­szön, és a mester a konyhába in­vitál. — Mindig szállodában éltem — kezdi. Ez a legkényelmesebb életforma számomra, a luxusok luxusa. Itt, a 72-es utca környéki szállodasorban rengeteg ember él így. Teljes szervizt kapok és ta­karítónőt. Száz és száz ajándéktárgy kö­zött vagyunk, s velük bejárjuk Európát, Ázsiát, átkelünk az Óceánokon, megpihenünk Ausztráliában és Afrikában, s perceket töltünk az Eger patak partján. Több évtizedes utazás doku­mentumait, kicsi tárgyait néze­getjük. Milyen csodálatosan megfér egymás mellett Korea, Svédország, Kína, Belgium, Ausztrália, Brazília, Izrael, In­dia, Jugoszlávia, Görögország. Pici nyulak szelíden lapulnak az afrikai lándzsához, a kínai masz­kokhoz. Megkülönböztetett, kiemelt helyen sorakoznak egymás mel­lett a halasi csipkék, az egri szob­rok, herendi és hollóházi porece- lánok. Keretezett, dedikált fotók­ról mosolyog ránk Toscanini, Pal­ló Imre. Közelünkben egy arany- toll, mely a Maistroé, Banjamino Giglié volt és egy korsó, melyet Neményi Lilitől kapott. Aztán a magyar lemezek, eredeti hangsza­lagok, filmtekercsek, és könyvek közelében egy kisvonat. — Negyven éves voltam, ami­kor végre megvettem. Gyermek­koromban sosem kaptam senki­től, pedig mindig szerettem vol­na egy villanymozdonyt. A szü­leim nem kényeztettek el minket, rendkívül puritán életet éltünk. Talán éppen Egerre gondolva vásároltam ezt a kis csodát? Kicsi koromban sokat nyaraltam ott, a vár tövében. Gyorsvonaton mentünk Füzesabonyig, majd átszálltunk a kisvasúira. Gyak­ran felébred bennem az az él­mény. Hirtelen elhallgat, az emlékek fonalán nem merészkedik to­vább, inkább visszavezet a tár­gyak világába. — Ezeket az ajándékokat mind-mind a növendékeimtől kaptam — mutat az apró fafigu­rákra. Hiába mondom nekik, könyörgöm, ne hozzatok sem­mit, nincs hely már ebben a la­kásban. Bólogatnak: „Yes, si­re..., yes sire!” Aztán karácsony­kor megjelennek, dobozokkal a kezükben. — Mi maradt Egerből?— kér­dezem. Látom nem érti, mi ez a csökönyös kíváncsiság, mégis el­szánja magát, hogy élményeit megossza velem. — Egerből hoztam azokat a szobrokat, amelyeket már mu­tattam. Aztán szép emlékem őrzi ez a könyv, melyet a drága Szepe- siné adott, amikor férjével kikí­sért a pesti vonathoz. Élnek még bennem az ott töltött gyermek­kori napok, az első tanuló csapá­sok az uszodában és az első beru- gásom a Korona Szállóban. Tíz éves voltam, amikor a szálló megnyitására elvitt nagyapa. Na­gyon meleg volt, jólesett a hideg sör, amit a sóstanglihoz ittam. Azt hiszem, sokat kortyolgat­tam, mert nem tudtam felállni. Úgy vitt haza Konflis Gyuszi a lovashintón. — Bennem is nagyon nehezen akar összeállni filmmé ez a Dobó téri vallatás — terelem újra önös érdekeim kordájába. — Mikor videofilmét készítet­tem ott, a Mátra árnyékában, az sem lett teljes, hogyan válna ak­kor harmonikus művé ez a be­szélgetés, melyhez én is csak cse­repeket tudok adni, a részletek apró árnyait. Látom nagyapámat az Érsek utcai lakásának ablaká­ban, amint csibukozik. Szeret­tem az ott töltött vasárnapokat, jókedv, derű és viccelődés vett körül. Hiányzik. Mindig vizes­pohárból itta a bort, éppen csak megmutatta neki a szódát. 1939- ben jártam utoljára ebben a vá­rosban. Amikor 1956 után újra visszatértem, már idegen volt minden. Csak a sírok maradtak meg nekem a zsidótemetőben, a nagybátyámé — Koltai Aladáré — a nagyapámé és a nagyanyá­mé, meg a többi nem valóságos sír, ami csak emlékhely. Édesa­nyám csináltatott egy oszlopot, mindazok emlékére, akiket on­nan hurcoltak el. Apámról nem tudok semmit, nem is sejtem, hol halt meg. Az egri főispán és az érsek legjobb barátja volt. Aztán a többi ügyvéddel elhurcolták őt is. Szegény, beteg ember! írt né­hány lapot a lágerből, de aztán nyomtalanul eltűnt. A gyönyörű olasz dalok betöl­tik a szobát, és mi Gigliről kez­dünk beszélgetni. — Az életemet neki köszön­hetem. Halálig tartó barátság fűz hozzá. 1938-ban már Olaszor- szágban énekeltem, mikor Hitler Rómába érkezett. Rendkívüli utálattal és fújolással fogadták a város emberei. Az augusztusban megalkotott zsidótörvény előír­ta, hogy külföldi zsidóknak má- rius 15-ig el kell hagyniuk Olasz­országot. Gigli Amerikába ment, s hívott, hogy menjek utá­na, mert amint mondta, „baj lesz itt, kitör a háború”. Chamberlai­né elment Hitlerhez, hozott egy papírt: „PEACE IN OUR TI­ME” — ez állt rajta. A hülye öregember esernyővel és papír­ral! Mindenki tudta, ebből béke nem lehet. Gigli küldte a meghí­vót, s én ’39-ben elhagytam Eu­rópát. Azóta itt élek New York­ban, folyamatos sikereim színte­rén, néhány lépésre a Metropoli- tantól. Sziki Károly Márciusban lép hatályba (111/3.) Mi az új a KRESZ-ben? Sok szó esett már a tavasszal életbe lépő közlekedési szabály- módosításokról, de az új KRESZ pontos szövegét viszonylag keve­sen ismerik. Nekik próbálunk se­gíteni szabály gyűjteményünk­kel. 8. paragrafus A R. 40. paragrafusa (5) be­kezdésének i. pontja: (Tilos megállni.) „(i) Autóbuszöbölben és au­tóbusz forgalmi sávban, kivéve a kijelölt megállóhelyeken megál­ló autóbuszt (trolibuszt), továb­bá a személytaxit.” 9. paragrafus A R. 42. paragrafusának (1) bekezdése: „(1) A megkülönböztető jel­zéseket (villogó kék fény jelzést és szirénát, vagy váltakozó hang­magasságú más hangjelzést) használó gépjármű, illetőleg minden ilyen gépjárművel kísért (közrefogott) zárt csoportban haladó, megkülönböztető fény­jelzést használó gépjármű részé­re minden járművel, minden helyzetben elsőbbséget kell adni, és akadálytalan továbbhaladást — félrehúzódással és a szükség­hez képest megállással — lehető­vé kell tenni.” 10. paragrafus A R. 44 paragrafusa a követ­kező (8) bekezdéssel egészül ki: (A forgalomban résztvevőjár­művek kivilágítása) „(8) Autóúton és lakott terü­leten Kívül főútvonalon a forga­lomban résztvevő gépkocsit — tompított fényszóróval — nappal és jó látási viszonyok között is ki kell világítani.” 11. paragrafus A R. 48. paragrafusának (5) bekezdése: „(5) Olyan gépkocsival, amelynek meghatározott üléseit biztonsági övvel kell felszerelni, továbbá olyan gépkocsival, amelynek hátsó üléseit biztonsá­gi övvel szerelték fel, csak abban az esetben szabad közlekedni, ha a biztonsági övvel felszerelt ülé­sen utazó személy biztonsági öve be van csatolva. Nem vonatkozik ez a kötelezettség a lakott terüle­ten közlekedő gépkocsi hátsó ülésén utazó személyre. A taxi­üzemben közlekedő gépkocsi vezetője és a hátsó ülésen tartóz­kodó utas a biztonsági övét nem köteles becsatolni.” 12. paragrafus A R. 1. számú Függeléke II. fejezete a/ pontjának utolsó mondata helyébe a következő rendelkezés lép: (II. A közúti járművekkel kapcsolatos fogalmak) „A mozgáskorlátozottak közle­kedésére szolgáló, emberi erő­vel tolt vagy hajtott kerekes szék és a gépi meghajtású kerkes szék — ha srk úton önerejéből 6 km/óra sebességnél gyorsabban haladni nem képes, továbbá a gyermekko­csi és a talicska — azonban nem minősül járműnek. Az ilyen esz­közökkel közlekedő személyek gyalogosnak minősülnek.” (2) A R. 1. sz. Függeléke III. fejezete a/ pontjának utolsó mondata helyébe a következő rendelkezés lép: (III. A közúti forgalommal kapcsolatos fogalmak) „A gépkocsivezetés és az azt követő gyakorlati vizsga során vezetőnek az oktató minősül.” (FEB) Sose halunk meg V iszonylag régen fordult elő — én ilyenre egyáltalán nem is em­lékszem —, hogy magyar film premierjére (még a Filmszemle eion 1 ne férjenek be a meghívottak, s az ünnepi aktus utáni héten még minőig csak hosszas dulakodás után lehessen a vetítésre jegyet sze­rezni a fővárosban. (Az ország egyéb városaiban könnyebb, Egerben is.) Koltai Róbert filmjével ilyesfajta csoda történt. Függetlenül a felhajtástól, a reklámtól, meg attól, hogy a közön­ség reakciója időnként kiszámíthatatlan, a film figyelemre méltó, az érdeklődés, a szimpátia iránta utólag is jogos. A siker egyik oka, hogy témája közérthető: egy lóversenybo­lond nagybácsi és kamasz unokaöccse néhány napjáról szól, amit együtt töltenek Budapesten és egy kisvárosban, szóval valós élettér­ben, emberek között. A másik oka talán az lehet, hogy az előbbiekből kifolyólag emberi érzések követhetők nyomon, s ez a „halmaz” elég tág ahhoz, hogy valamelyik árnyalatával a néző azonosulni tudjon. Mert megérthető a játékszenvedély, a kiszolgáltatottság, a szüzesség elvesztése, az aggódás azért, akit szeretünk, a barátság, a féltékeny­ség, a,kalandvagy. És persze mindezen túl a sikernek olyan „prózai” oka is van, mint például a szereplők kiválasztása. Csákányi Lászlót utolsó film­szerepében látjuk, néhány percre csupán, de ez esetben egyáltalán nem fontos a szerep nagysága. Raksánvi Gellért, Lázár Kati, Blaskó Péter, Pogány Judit, Vajda László, Lukács Andor tűnik fel ugyanígy néhány pillanatra, pár másodperc alatt is hitelesen megjelenítve egy- egy figurát. A zenéről sem feledkezhetünk meg, valószínűleg sláger lesz, dú­dolni fogjuk, mint ahogyan Bereményit, Dést vagy Pressert amúgy is szoktuk. Ami kétely ezek után maradt, az bizonyára egyedi, másnak le­het, hogy nem fontos. Mert van, aki erre azt válaszolja, hogy a negy- venes-ötvenes-hatvanas években is készültek így filmek, amelyek egy előzőre hasonlítottak: közönség ezt szerette, s annak igényét így lehe­tett kielégíteni. Szóval, van egy kis utánérzés, olyan „ezt már láttám” hangulat. Filmcímeket is lehetne idézni, az „Eldorádót” vagy a „Megáll az időt”, és még egy párat biztosan, ahol ugyanilyen megtelt szívvel ültünk a nagy, színes vászon előtt, és jó volt. A hatvanas évek, amikor még volt értelme valaminek, s úgy születtek egyéniségek, köz­ponti alakok, hogy nem nyomult utánuk egy kamera, és nem PR-me- nedzserek írták elő, hogy hogyan kell nekik viselkednük. De lehet, hogy ez is csak egy illúzió. Doros Judit Ev-forduló az MMK-ban „Rendezvényekkel segítünk a falvakban 55 A Megyei Művelődési Köz­pont jelentős szerepet ját­szik szűkebb hazánk kulturális életében: egyrészt Eger város rendezvényeinek szervezésében, másrészt a megye területén nyúj­tott szakmai segítség terén. Éz a kettős funkció azonban egy je­lentős bizonytalansági tényező forrása is. — Épületünk a megyei köz­gyűlés tulajdona — tudtuk meg Sebestyén János igazgatótól, — működési költségeink egy részét a megye, másik részét viszont a város adja. így — az év eleje táján — ennek következtében teljes a bizonytalanság: nem tudjuk, anyagilag mire számíthatunk. A dolgot csak bonyolítja, hogy an­nak idején az épület egyházi tu­lajdonban volt, a jogos tulajdo­nos természetesen szeretné visz­szakapni, nyilván a funkciójával együtt. — Hányán dolgoznak jelenleg az intézményben? — Tavaly húsz százalékkal csökkentenünk kellett a létszá­mot, így most összesen huszon­kilencen dolgozunk itt, ebből a szakmai munka a tizenegy nép­művelőre hárul. — Hogyan tudtak megfelelni az elült évi elvásároknak? — A két közgyűlés támogatá­sával sikerült talpon maradnunk. Tavaly a megyétől 9,2 millió, Eger városától 7,5 millió forintot kaptunk, ezzel szemben 24 mil­lió volt az éves forgalmunk. Je­lentős összegeket nyertünk a La­kitelek Alapítvány, a Művelődési és Közoktási Minisztérium pá­lyázatain, de a Szerencsejáték Rt-re is számíthattunk, mint szponzorra. Gyarapítottuk az eszközállományunkat, vásárol­tunk egy Toyota mikrobuszt, egy szabadtéri színpadot, de a video- és hangtechnikai berendezésein­ket is majdnem egymillió forint értékben fejlesztettünk. — A szakmai munka mérlege is ilyen pozitív? — Biztos, hogy sok dologban lehetne még fejlődni, de vannak eredményeink... Ha csak arra gondolok, hogy a foglalkozása­inkat csaknem háromezer ember látogatja rendszeresen, s hogy je­lenleg hetvenkét kisközösség dolgozik a házban — ez már ma­ga eredmény. A csoportjaink fele képzőművészeti, irodalmi, zenei, tánc jellegű, a másik fele a mo­dern eszközök használatára épül. A kiscsoportok nagy része az elmúlt két évben szervező­dött, ez is mutatja, hogy van igény a kultúrára, a művelődés­re. A házunk igyekszik minden új kezdeményezés számára nyi­tott maradni: vannak nálunk cserkészek, itt székel az Erdélyi Szövetség, a Kolping Egyesület, de helyet adunk a különböző pártrendezvényeknek is. Egyedül a bálásruha-akciók lebonyolítá­sához nem járulunk itt hozzá. Van elég hely a városban, ahol azokat meg lehet oldani, ez a ház szolgálja inkább a közművelő­dést. — Hogyan tudnak segíteni a megye területén a művelődési munkában? — Tevékenységünk inkább a kis településekre összpontosul, hiszen a városokban a népműve­lők meg tudják oldani a feladatu­kat. Elsősorban közös rendezvé­nyek megszervezésével segítünk, ahol a népművelőink a szerve­zésben, a ház eszközei a lebo­nyolításban játszanak közre, és esetenként anyagilag is támoga­tást nyújtunk. Igen sikeres ren­dezvények voltak például tavaly a boldogi falunapok, amelynek programja szinte egy héten ke­resztül tartott. A különféle kiállí­tásoktól a néptáncbemutatóig, a színjátszó-előadásokig sokszínű program várta az odalátogató­kat. Hasonlóan nagyszabású esemény volt a bodonyipalócna­pok rendezvénysorozata, ame­lyen többezer ember vett részt. De ezek csak kiragadott példák, az év során rengeteg hasonló program megszerezésében segí­tettek a népművelőink. Bemu­tatkozási lehetőséget biztosítunk a megyében működő együtte­seknek, különböző korosztá­lyoknak rendezünk színjátszó­fesztiválokat. Hogy az egri ide­genforgalmi rendezvények, a ba­rokk fesztivál, a szüreti napok vagy más egyéb nagyszabású program szervezési munkáiról ne is beszéljek. — Mit vár az idei évtől? — Legalább az elmúlt évivel azonos szintű szakmai munkát, ennek megfelelően tágabb költ­ségvetést, hogy a nálunk dolgozó szakembereket meg is tarthas­suk. Hiába született ugyanis meg a közalkalmazottaknak adható juttatásokról rendelkező tör­vény, ha egyszerűen nincs rá anyagi keret. A programjaink többnyire hétvégi, esti rendezvé­nyek, amelyeken a részvételt kü­lön is honorálhatnánk az azon résztvevő dolgozóinknak. De ha nincs miből? Akkor csak abban bízhatunk, hogy az a fajta meg­szállottság, amely a nálunk dol­gozó munkatársainkban már ki­alakult, a szakma szeretetet meg­tartja őket a pályán. Hogy med­dig? Bízzunk benne: addig, amig a közművelődésben, a kultúra területén dolgozók munkáját az értékének megfelelően el lehet ismerni. Molnár G. Krisztina Az egri szűre ti napokon ol voltak a kör­nyező telepü­léseken mű­ködő hagyo­mányőrző együttesek is (Fotó: Gál Gábor)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom