Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-09 / 290. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. december 9., szerda Arcok Egerből C saládja a múlt század köze­pe óta él Egerben. De az ük­nagyapjának a dédapja — utána kellene számolni, hány ge­nerációt is jelent ez a nevezet f— itt járt 1687-ben, a gróf Koháry által vezényelt magyar seregtest­tel, és katonásan vett részt Eger visszafoglalásában. Ezt az őst Fe­rencnek hívták, ennek az apját, Jánost a Zrínyi-Frangepán ösz- szeesküvésben ítélték el. Egy tyúkugrással arrébb a történe­lemben, az üknagyapja, aki ugyancsak a Péter nevet viselte, ’48 után Kufsteinben évekig el­mélkedhetett, mennyit is lehet szenvedni a magyar szabadsá­gért. Az ő fia már Egerben taní­tott. A nevelői és kortársai által aláírt okiratot kapott abból az al­kalomból, hogy akkor már hu­szonöt évet szolgált az egri belvá­rosi községi iskolában. Ezt a tisz- tességtevest olyan nevek látta- mozták, mint 'például Grónay, FeleyAranka, Csepreghy, Izsépy. Dr. Bánhidy meg találkozott olyan egrivel, akit Bánhidy Gyu­la tanított — a kereskedő Székely Endrét említi —, aki nagy szere­tettel beszélt „az öregről”. És hogy mennyire meghatározó emlékeket gyűjt ősze a gyermek agya: felragyogó arccal meséli, hogy az a vitéz, Szakács Antal— akinek hősiességét Egerben em­lékoszlop hirdette sokáig a mai Hatvani kapu téren — a solferi- nói csata után, 1859-ben többek között Bánhidy Adolf huszár­hadnagy életét is megmentette önfeláldozásával. (Szorgalmazni is fogja, hogy ez az oroszlános kő visszakerüljön méltó helyére.) Dédapjának két fia közül Gyula, a nagyapa törvényszéki bíró volt, a fiatalabb, Ödön a Do­bó-gimnázium elődjében, a Do­bó István Főreálgimnáziumban matematikát tanított, és az igaz­gatóhelyettesi beosztásig emel­kedett. A család 1886 óta lakik a Ró­zsa Károly utcában. 1948-ban, születésekor apja bíró (gimnazis­ta korában kivaló úszó, száz há­ton országos ifjúsági bajnok) volt. Édesanyja tanítónő, Tria­non után Erdélyből menekültek: a csík- és udvarhelyszékbeli ro­konokkal ma is eleven a kapcso­latuk. A nagyapának volt némi szőlője Egerben, ezért kulákká nyilvánították, miközben az apja az úgynevezett „kulákperekben” — mert tisztességes jogászember — sorra felmentette a kulákság- gal vádoltakat. (A mai fiatal nemzedék csak tankönyvből is­meri, ha ismeri ezt a fogalmat, és annak minden következmé­nyét.) Ezért le is tiltották a bírói beosztásból, és csak azt engedé­lyezték neki, hogy a felnémeti kőbányában „építse a szocializ­must”. A kőtörés közben is fel­nevelt három gyermeket: László tanár az esztergomi ferencesek­nél, Zoltán a dédapa foglalkozá­sát űzi, pénzügyőr. Péter a Gárdonyiban érettsé­gizett. A humán tárgyak vonzot­ták, régész szeretett volna lenni. Végül a debreceni Felsőfokú Építőipari Technikumot végezte el, majd az Eötvösön szerzett jo­gi diplomát. 1976-ban megnő­sült, felesége — közgazdász — családjában fertály mester is akadt: ezt a helyi tekintélyt azok értékelik igazán, akik ennek a városnak a históriáját már köze­lebbről is böngészgették. Két gyerek, egy lány és egy fiú ül az asztalhoz naponta. Tíz éven at dolgozott a városi tanácsnál, öt évet a tarnaleleszi tsz-nél jogtanácsosként, hét éve pedig a vízmű vállalat jogi képvi­selője. 1989-ben lépett be a Füg­getlen Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártba. Családi ha­gyomány ez a kisgazda-rokon- szenv, mert apja 1945-ben itt ta­lálta meg politikai elképzelései­nek a lehetőségeit. 1990 ősze óta önkormányzati képviselő, a költségvetési és gazdálkodási bi­zottság tagja; ez év tavaszától az urbanisztikai bizottság elnöke. Személyes célja is, hogy szeretett szülővárosa hagyományaihoz méltóan fejlődjön tovább, egy pillanatra sem feledve, de nem is túlértékelve azt, hogy Eger a nemzet történetében milyen ne­vet vívott ki magának. Szűkebb rokonságához tartozik a Sziklay- család is — dr. Sziklay Árpádot, az orvost mindenki tisztelte és szerette —, akiknél a humanista gondolkodás nem szólamokban öltött testet. Pártja válságról válságra buk­dácsol. Kérdezem is, nem egé­szen alaptalanul: ilyenkor, ami­kor stílus és célok tekintetében annyi minden zavaró j elenség ta­pasztalható, a Parlamentben is átülés, szétválás, lemorzsolódás, durva hangnem, a demokráciát veszélyeztető tünetek, jelensé­gek, események fodrozódnak, a demokrácia fogalma és gyakor­lata körül annyi a bizonytalan­ság, magyarázkodnak jobbra- balra, ő hogyan fogalmazza meg a saját álláspontját a tüskés kér­désre? Kinek felelős a mai politi­kus: a pártnak, a (végrehajtó?) hatalomnak vagy a saját lelkiis­meretének? A válasz nemcsak jogászi, hanem etikus is: „Min­den tettemben a nemzet érdekeit tartom szem előtt. A sorrendet mindig be kell tartani, salus rei prublicae suprema lex esto, min­dig a legfőbb törvény — az állam üdve, érdeke.” Breznay Imre kétkötetes ta­nulmányából tudjuk, hogyan alakult, formálódott a török alóli felszabadulás után Eger külső és belső élete. Most ez a dr. Bán­hidy Péter által felvázolt család- történet azt igazolja, hogy az em­ber magatartását jelentős mér­tékben meghatározzák szellemi és lelki öröklései. Génjeinkben hordozzuk a múltat. Fontos dön­téseinkben belépnek azok az er­kölcsi reflexek, amik számunkra kikerülhetetlenek. A családi vo­nulatokhoz képest sok minden másodrendű kötöttség. De ezt fel kell ismernünk, ennek formát kell adnunk tetteinkben is. Nem ünnepi szónoklat kérdése a csa­ládi hagyomány, hanem eleven hatóerő és hajtóerő, akár a napi olitikában is. Csak tudatosítani ell ezt. És tisztelni! Farkas András Lírikus számvetés Farkas András új verseskötetéről Nem adatott neki könnyű sors, sablonos, ám kikövezett pá­lya. Már ifjúként a költészetre es­küdött, s kötettel is jelentkezett. Aztán jött a második világégés, a többéves „hadifogoly-beutaló a később testvérinek hozsannázott Szovjetunióba. Ott találkozott a diktatúra iga­zi arcával, ott szembesült az em­bertelenség szinte valamennyi változatával. S amikor hazajött, akkor rá kellett döbbenje, hogy számára is léteznek még ama jelképes po­kolnak ismeretlen bugyrai. A perifériáról érkezett, s eb­ben a sanyargatott hazában majdnem oda rendelték. Hite, annak megváltása miatt. S azért is, mert nehezen visel­te, hogy mások mondták meg neki, hogy mi a fekete, illetve a fehér. A hallgatás évtizedei követ­keztek, s azt az első bemutatko­zást csak néhány esztendeje kö­vette a többi. Szerencsére azon kevesek kö­zé tartozott, aki dolgozott az asz­talfióknak is, bízva abban, hogy egyszer valamennyi művének közlésére megérik az idő. Publikálta is azokat. Méghozzá ebben a neki máso­dik rendszerváltozásban, ebben a tengeri szennyet, mocskot te­remtő vesződséges, kínkeserves, s még távolról sem zárult átme­netben. Közéleti hangoltságú lévén, szembesülnie kellett a jellemte- lenség, a mindenáron fennma­radni kívánás gyomorfacsaró stációival. Figurákkal, akiknek helyi értéke a tizedesvessző után következik. Sztoikus nyugalommal fogad­ta az újabb tehertételt, s eszébe sem jutott, hogy hitelessége ré­vén jogos érdemeire hivatkozzék. Ehelyett inkább azt az önvizsgá­latot választotta, amely az örök érvényű etikai regulák „kódexé­ben” szabatott meg, s kizárja a felszínességet, az öntetszelgést, a részrehajlást. Lírikusi fegyvertára ma is a ré­gi­Azoknak írta a Mozaikjátéko- katis, akik valaha elsajátították a verstan összes fortélyát, akik ér­tékelik a hexameterek, a szonet­tek sajátos varázsát, azt, hogy az ősi köntöshöz miként társíthatok a legkorszerűbb, a legmostanibb töprengések, gondolatok. Küldetéstudata sarkallta a megintszólásra, arra, hogy hir­desse: minden elmúlhat, de a Szépség, az Igazság hosszabb tá­von sosem csorbulhat, s a lélek megtisztulása evilági „üdvözü­lést” is hozhat. Nemcsak azok­nak, akik vállalják a szinte fla- gellánus szemléletet, hanem azoknak is, akik a katarzis révén jobbá, nemesebbé edződnek. Hangvétele sokrétű. Az iróni­ától, a gúnytól, a percemberkék ostorozásától az emelkedettsé­gig, a hamisítatlan pátoszig ível. Nem maradva adós persze a köny- nyed játékossággal sem, hiszen poéta sosem tiszteleghet sem teg­napi, sem mostani faragott képek előtt. Vívódása nem felesleges, hi­szen a belső rend, az erkölcsi tar­tás diadalmaskodását sugallja: És nem, és nem! És mégsem hagyom abba, Ezt a rendet magasra tartom, S ha minden más erő is megtagadja, Feladat van, végzem, kitartón, Hosszas imával. (Hosszas imával) Ez a missziós erő lendíti át a megtorpanásokon, hiszen érzi, számosán figyelnek rá, s okulnak abból, amit postáz. Nemcsak a jelennek, hanem a jövőnek is. Hála Istennek, ezentúl már kódolatlanul... Pécsi István az eiozo eveKnez nasomoan Hatvanban az idén is megren­dezték a véradókat köszöntő ün­nepséget a városháza nagyter­mében. Elsőként a zagyvaszántói álta­lános iskola ifjúsági vöröskeresz­tesei egy verses összeállítással köszöntötték a vendégeket, majd Kulics Ildikó, a Vöröske­reszt városi vezetőségének alel- nöke, illetve Juhász Gábor, a szervezet titkára méltatta a vér­adók áldozatos munkáját. Elhangzott — egyebek között — az is, hogy harminc évvel ez­előtt nyílt először lehetőség az önkéntes véradásra, ám ekkor évente csupán 200 liter körüli mennyiséget kértek a jelentke­zőktől. Később viszont akadt olyan esztendő is, amikor 1200-1500 liter életmentő vért biztosítottak a rászorulóknak. így az eltelt há­rom évtized alatt mintegy 35 ezer liter vért biztosítottak a donorok a betegek gyógyításához. Az alapító tagok közül ma is sokan ismerik dr. Lippai József, dr. Szabó László, Mózes Gyula, A Iföldi Pál, Magyar Istvánná ne­vét. A mostani ünnepségen dr. Szommer Veronika, a városi kór­ház vértranszfüziós állomásának főorvosa Sztankovics Ilonának & Kiváló Véradó kitüntetést, a többszörös véradóknak, szerve­zőknek, aktíváknak pedig aján­dékokat adott át. A kórház vezetőségének kö­szönetét dr. Szabó Gábor sebész főorvos tolmácsolta a megjelen­teknek. Madártani tanácskozás A Magyar Madártani és Ter­mészetvédelmi Egyesület Bükki Helyi Csoportja december 11-én 17 órai kezdettel madártani gyű­lést tart az egri Eszterházy Ká­roly Tanárképző Főiskola pince­klubjában. A gyűlésen Szíttá Ta­más, a Bükki Nemzeti Park zoo­lógiái felügyelője tart diavetítés­sel egybekötött előadást a kuta­tási és védelmi programról. A csaknem tíz éve működő helyi csoport — a BNP-vel együttmű­ködve — elsősorban a fokozot­tan óvott ragadozómadár-fajok védelmével foglalkozik. K i nem állhatom a menedzsereket, eddig ez magánügy, de on­nantól se közügy, hogy Robert Altman filmje óta még inkább nem szeretem. Nyugodt szívvel írom ezt le, nem sértek meg vele sen­kit, a menedzser ugyanis: típus, nem pedig személy. Nálunk, Magyarországon még némiképp szedett-vedett alkat: van ugyan menedzseröltönye, de arról elfelejti leszedni a Pierre Car­din feliratot, van nyakkendője, de szinte biztosan az az egyenlila-ró- zsaszín, ami a legelső üzleti tárgyaláson szembeköszön vele. Most már menedzsertablettája is van, irodában és ágyban egyaránt hasz­nálható, mint tudjuk. Láttam néhány ilyen menedzser típusú fiatal, lenyalt hajú suhancot mostanában, diplomatatáskával közlekedtek, és rém fontosán néztek ki. Amerikában ez is egy kicsit másképp van, mint annyi minden. Ezek a görcsök legalábbis nem kerülnek a felszínre, megtanulják ke­zelni őket — a magabiztosság ugyanis a siker eredendő záloga. Robert Altman viszont a „saját óljába rondít”, már elnézést a kifejezésért. Hollywood filmvilágát leplezi le, átható könyörtelenséggel. Azt már valamennyire eddig is lehetett sejteni, hogy az álomgyár nem buzog a pozitív emberi érzésektől, a producerek, „filmcsinálók” meg főleg nem eredendően tiszták és tehetségesek. De belülről ezt idáig nem­igen mutogatták a rendezők, és valószínűleg érdekes a kérdés, hogy miért nem? Az első válasz, hogy: nem vették észre. A második, hogy észrevették, de nem merték megmutatni. A harmadik, hogy észrevették, de az a verkli, amelybe épp Hollywood által bekerültek, kitörölte belőlük az egyik legfontosabb alkotói tulajdonságot: az őszinteséget. Hogy szembenézzenek a saját világukkal, ami lehet kényelmes, csillogó, adhat pezsgőfürdőt min­den estére, meg koktélokat olajbogyóval — de vajon jelent-e valamit benne az a néhány fontos szó, hogy barátság, becsület, bátorság? A negyedik, igen egyszerű variáció, hogy számos jóérzésű ren­dező már rég megcsinálta volna ezt a filmet, de nem kapott rá pénzt — a hollywoodi producerektől. Nos, ez a film készen van, és tele van világsztárokkal, s az ember hajlamos azt hinni, hogy ezek a világsztárok igenis gondolkodnak. És adott esetben választanak. Például Altmant, aki 10 éve hátat fordított az álomgyárnak, és most leleplező filmet csinált arról. De mi van olyankor, amikor ugyanezek a színészek végigjátszanak egy másik filmet, egy sziruposat, egy számítógépes pontossággal kicentizett, a „vér-pornó-kiskutya” vonal valamelyikét? Olyankor vajon jut-e eszükbe Altman, s a saját egyszeri lázadásuk? Vagy csak bizonyos ha­tárig tisztességesek, s azon a határon túl már a bankszámla, a karrier és egyéb, ehhez hasonló — egyébként persze rém fontos—dolgok jut­nak az eszükbe? Valószínűleg mindegy. Altman és mi akkor is szeretni fogjuk őket, ha más filmben játszanak. A producer meg kinek jut olyankor eszébe, ha a vásznon Julia Roberts ül, tegyük fel, villamosszékben...? Doros Judit Balkáni magyaros(ch) Gyönyörű szivárványkapu je­lent meg a keleti égen szeptem­ber elsején. Az ősz küszöbén egyetlen nap alatt kisöpörte a nyugati szellő az évszázad káni­kuláját. A műholdfelvételek ép­pen csak jelezték a „forradal­mat”, de az asztalok mögött már­is országos számvetésbe kezdtek a kalkulátorok. Az átvirrasztott éjszaka végére a frissen hegye­zett ceruzák, számológépek, komputerek kidolgozták, mit hozott az aszály a strandoknak, az álló- és mozgóbüféseknek, s mit vitt el a mezőgazdaságtól és a kistermelőtől e sivatagi negyed­év. * Budapest, augusztus. Orvos­kongresszus a BNV területén. Panaszkodnak az amerikai orvo­sok: alkalmatlan a hely arra, hogy elmélyülten foglalkozza­nak egy-egy témával. A termek messze voltak egymástól, a köz­lekedést nem oldották meg, s a többezres tömeg sokat szenve­dett a hőségben. Érezhetően ke­reskedni akartak rajtuk a szerve­zők, mert napi 70 dollárt kértek a szállodáért és 75 dollárt egy ope- rajegyért. * Nyári egyetem Debrecen, 1992. július. A Kossuth Lajos Tudományegyetem tanára mondja: „üzleti vállalkozás lett ez is, mint lassan minden olyan kezdeményezés, mely lelkünk ápolását szolgálta. Előtérbe tola­kodtak a nyelvi programok, de azok is csak azért, hogy az üzleti érintkezést szolgálják. A szerve­zők nagy pénzt kérnek a résztve­vőktől, s közben egészen gyenge programokat, rendezvényeket, kiállításlátogatásokat szervez­nek. * Nemzetközi néptánctábor Jászberény, 1992. augusztus 2-9. A résztvevők egy része sátrak­ban alszik, másik részét kollégi­umban helyezik el. A szobákban 3-4 ágy van. A padló aligha fris­sen mosott, és a fürdőszobát vas­tagon borítják a haj szálak. Mind­ezért és a tánctanulásért négy­szeres pénzt fizet a Nyugatról jött magyar. Kérdésemre, hogy miért e nagy különbség, Kallós Zoltán így válaszolt: mi szegények va­gyunk, ők ezt könnyen meg tud­ják fizetni. Ebből tartjuk el ma­gunkat. * Egerbe érkezett Natheuson professzor, az Amerikai Tudo­mányos Akadémia tagja. Az AIDS-kutatás és az immunoló­gia-vizsgálódás eredményeiről tartott volna előadást. Kórhá­zunk nem vállalta a találkozó megszervezését, mert attól tar­tottak, hogy érdektelenségbe fullad a beszélgetés. És ha a világ nagyobb kínálat­tal is kopog az ajtón? * Közben teljes erőbedobással dolgoztak az éttermek. Csak hát a kiszolgáló személyzeten sok esetben mintha erőt vett volna a fáradtság. Indiszponált pincé­rekkel ismerkedhetett a turista nemcsak Egerben, a Szalajka- völgyben, de a Hortobágyon és a nagy hírű Budapesten is. Úgy láttam, a vásárlók könyve sok helyen lett gazdagabb egy-egy pénzére, egymásra érzékeny vendég gondolatával. Sebaj, ez még mindig jobb, mint egy ki­adós vérhas! Mit nekünk egy el­számolt végösszeg, tegnapi süte­mény, megsavanyodott leves, udvariatlan pincér! * Úgy hiszem, ezt a balkáni ven­dégvárást a hajdúszoboszlói Bé­ke Szálló portásának mondata fejezi ki leghűbben. Ő így vála­szolt arra a kérdésemre, hogy a külföldi magyarnak miért kerül négyszer annyiba a szálloda: — Mer’ ezt mi, magyarok épí­tettük, magyar pénzen, azér’!” Sziki Károly A játékos Kitüntetés, ajándékot' Vörös­keresztesek köszöntése 14 litván lián Dr. Bánhidv Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom