Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31-1993-01-01 / 307. szám

8. ÚJÉVI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. december 31-1993. január 1., csütörtök-péntek Tóth-Máté Miklós: Határidőre ígért novellát az egyik irodalmi folyóiratnak, és már csak két napja maradt a megírásra. Ez még nem lett vol­na nagy baj, ha egyáltalán valami eszébe jut. De az agya, akár a sü­ketre püfölt rádió, nemhogy ze­nét, de még néhány recsegő han­got sem adott. Neki, a nagy Gö­dör Edének! Az elismertnek. A díjazottnak. Akit már-már „klasszikusként” kezeltek a szakmában. — Edém, drága, csak ne ide­geskedj — vigasztalta a felesége —, máskor is megtörtént mar, hogy nehezebben írtál, aztán úgy jöttek a gondolataid, mint a fel­hőszakadás. Válj egy kicsit. Pi­henj. — Pihenjek?! Két napom van még, sőt már annyi sem. Meg­ígértem ezt az átkozott novellát, mindenképpen le kell adnom. Ezeket nem hagyhatom cserben. Tudod, mit mondott a szerkesz­tő? Hogy egy Gödör-novella megemeli, ünnepibbé színesíti a számot, és kimutatott tény, ha én írok bele, akkor pult alól adják az újságárusoknak. Hitelem van! Ezt a hitelt rongáljam most azzal, hogy nem adok semmit? Valljam talán be, hogy egy avar sírban ta­lált lókoponyában több ötlet nyüzsög, mint az én fejem­ben...?! — Főzzek még egy kávét? — kérdezte az asszony, amolyan „tőlem csak ez telik” hanghordo­zással, de Gödör ingerülten lein­tette. Felállt az íróasztaltól, át­ment a másik szobába, és kinyi­totta a szekrényt, amelyben a ré­gi írásait tartotta. Arra gondolt, hogy a „házi levéltárban," az ar­chív anyagok között talán rá­akadhat még olyan leletre, meg­kezdett vagy csak hevenyészve odavetett írásra, amit kellő kö­rültekintéssel használhatóvá csi­szolhat. Legalább annyira, hogy ne vessen árnyékot a nevére, sót ha lehetséges, kicsit még fénye­sítse is azt. Izgatottan látott neki a kuta­tásnak, fújkálta le a port a vaskos paksamétákról, és közben egy régi füzet akadt a kezébe. A fe­delére vinyettával gondosan rá­ragasztva: Magyardolgozatok. Gödör Ede VII. b. Aztán talált még egyet, amibe már nyolcadi­kos korában, közvetlenül az érettségi előtt írt. No nézd csak — tűnődött —, ezek még megvannak? Hogy úszták meg azt a sok költözkö­dést? Elérzékenyülten lapozgatta az irkákat, de meghatottsága bosz­Dolgozatok szús fejcsóválásba csavarodott át, mert egyetlen sem akadt a dolgozatai között, amire Kárász tanár úr jelest adott volna. Nem­hogy jelest, de még jót sem. Ki­vétel nélkül csak elégségest. Sőt a külalakra meg a helyesírásra elégtelent is kapott legalább há­romszor. Ahogy böngészte a dolgoza­tokat, a régóta várt ötlet olyan cinkos természetességgel ugrott ki az agyából, mint valamikor diákkorában, ha egy jó „stiklire” készült. Mi lenne, ha az egyiket lemásolná, és azt vinné be a szer­kesztőségbe? Semmi csiszolás, semmi javítgatás, csak úgy natúr, ahogy annak idején az olajszagú tanteremben, a tollpercegéses csöndben kiötlötte. Hiszen ak­kor még frissen működött az agya, termékenyen, és különben is Kárász tanár ur pikkelt rá, mert állandóan lekarikatúrázta, hogy pénzért árusítsa a „híveknek”, mint hajdan a bűnbocsátó cédu­lákat. Elnevetgélt kicsit ezen, aztán kiválasztott egy dolgozatot, legé­pelte, és még aznap bevitte a szerkesztőségbe. — Már azt hittük, megfeled­keztél rólunk — fogadta a főszer­kesztő. — De aztán megnyugtat­tam a többieket, hogy amit egy­szer Gödör megígért... — így igaz — helyeselt az író —, én mindig tudtam a kötelessé­gem veletek szemben! Most is. Amikor Gödör elment, a fő- szerkesztő elolvasta az írást, az­tán lassan, mintha most ismer­kedne a betűkkel, elolvasta még egyszer, majd rendkívüli érte­kezletre hívta össze a munkatár­sakat. — Barátaim — mondta —, ad­játok körbe ezt a novellát. Sürgő­sen kíváncsi vagyok a vélemé­nyetekre. A Gödör-mű kézről kézre sur­rant, és amikor már mindenki túl volt a vele való megismerkedés eseményén, egymásra néztek, várták, hogy a másik kezdje a hozzászólást, de csak a csend nyúlott irgalmatlanul hosszúra. Végül Serte Kázmér megkönyö­rült a többieken, és megszólalt. — Kérlek — nézett a főszer­kesztőre —, ezt Gödör személye­sen hozta be? — Igen, személyesen. Serte Kázmér bólintott, mint aki ezt a tényt tudomásul veszi, de a tekintetét még néhány má­sodpercig a főszerkesztőn felej­tette. Próbált valamiféle „vissza­jelzést” kiolvasni a pillantásából, de semmi ilyesmit nem tudott. A főnök úgy nézett vissza rá, mint­ha csak egy kiló karfiol árát mondta volna meg az imént. — Akkor azt kell hinnem — folytatta Serte —, hogy Gödör ezzel az írásával érdekes kísérlet­be kezdett. Mintha egyszerre há­tat fordított volna eddigi mun­kásságának, az erősen absztra- hált, meditativ jellegű prózának, hogy most valami neoprimitív irányzatot honosítson meg. Ez a tőmondatos, rusztikus stílus... — Mit beszélsz te itt összevisz- sza?! — Kenéz Ábris dühösen tö- rölgette bepárásodott szemüve­gét. — Dicsérni akarod ezt a di­lettáns förmedvényt? Ezt a pró­zában megmintázott kerti tör­pét? Gödör vagy megőrült, vagy viccel, vagy egyszerre mindkét állapotában is részesít bennün­ket! Lehet, hogy én semmit sem értek az irodalomhoz, de kevés ilyen közhelyekkel zsúfolt mar­haságot olvastam eddigi életem­ben! „Reggel a faluban.” Már a címe is blaszfémia! És az egész nem szól semmiről! Egyszerűen leúja, hogy milyen egy falusi reg­gel. Pontosabban, milyen volt egy falusi reggel, valamikor öt­ven évvel ezelőtt. Legalábbis er­re következtetek az ilyen monda­tokból, hogy „a kisbíró megverte a dobot”, meg „távolról a kondás tülökje hallik”. Hallik! így! És egyáltalán, hogy hallatszik egy tülök?! — Nem értek veled egyet — jött tűzbe Serte Kázmér is. — Ne keverd bele Gödör iránti ellen­szenvedet a művéről alkotott bí­rálatodba. Engem éppen a gyer­mekrajzokra emlékeztető, kere­setlen egyszerűsége fogott meg. Az őszintesége! Az a merészség, hogy szinte lecsupaszította a stí­lusát, és nyelvet öltött a modern irányzatoknak. Elsősorban saját magának. Mintha ezt mondaná: így is lehet. Nem körmönfontan. Nem sejtelmesen elhúzódó, több gondolati, érzelmi réteget is csik­landozó körmondatokban. Eh­hez társul a téma egyszerűsége is. Amiben éppen úgy ítélkezik a múlt felett, hogy minden didak- tikusságot mellőzve, leír egy fa­lusi reggelt. Megdöbbentő pél­dául ez a mondat: „Apám vállá­ra vette a kaszát, oldalára kötöz­te a fenőkövet, és nehéz léptek­kel indult a határ felé.” Magya­rázzam? Azt hiszem, fölösleges. Csak gondoljátok el, mennyi mindent sűrített bele ebbe az egy mondatba! Kevés ilyen tömör megfogalmazását olvastam az öntudatosodó, a helyzettel elé­gedetlen, a harcra kész paraszt­ságról. A vitába most már többen is beleszóltak, és közel három órán át „vesézték” Gödör novelláját. A szerkesztőségi tagok egy Ser­te- és egy Kenez-pártra szakad­tak, végül az ügyben a főszer­kesztőre várt a döntés, aki kellő diplomáciával megszavaztatta őket, és mivel egy szavazattal Sertéék kerekedtek fölül, Gödör írását a nyomdába küldték. — Tiltakozom! — kiabált Ke­néz Ábris. — Ettől csak a dilet­táns író-önjelöltek kapnak majd vérszemet. Nem a földekre, ha­nem majd ide kell kivezényelni a katonaságot, mert mi leszünk rá­juk szorulva! Arról már nem is beszélve, hogy ezzel teljesen lejá­ratjuk magunkat az irodalmi ber­kekben! — Tévedsz — mondta diadal­masan Serte Kázmér. — Inkább egy jó vitát zúdítunk ezzel a „be­reklakókra”. Legalább egy fél évig fuldokolnak majd a sodrá­sában. Gödör ezzel az írásával alaposan felkavarja az irodalom „állóvizét”. Szétlöki egy kicsit ezt a makacsul terpeszkedő szel­lemi békalencsét! Neki lett igaza. Alighogy meg­jelent a Gödör-novella, megin­dult egy vitahadjárat is mellette és ellene a különböző folyóira­tok, újságok hasábjain. A szélső­séges elutasítástól a görögtüzes dicshimnuszig, jócskán akadt hozzászólás. Gödör nem vett részt a szellemi csetepatéban, ha­nem ezalatt szorgosan dolgozott. Egymás után gépelte le és közöl­tette minden iskolai dolgozatát. Ezzel új irányzatot teremtett, meghökkentően új stílust lökött be a köztudatba. Amikor a leg­utolsó dolgozata is megjelent — sajnos, csak azt a két füzetet ta­lálta meg, akárhogyan is kutatott később —, egy levelet hozott ne­ki a posta. Karász Antal nyugal­mazott középiskolai tanár volt a feladó. „Kedves Gödör fiam — írta —, bár már a kilencvenedik évemet taposom, de azért még nem hü­lyültem meg. Újra elolvastam a dolgozataidat, hogy hátha téved­tem annak idején. Nem téved­tem. Legfeljebb annyiban, hogy szokatlanul elnéző kedvemben lehettem, amikor kegyelemből elégségesre osztályoztam azo­kat.” Az öreg semmit sem változott — gondolta Gödör, az energikus és csak itt-ott reszketeg betűket nézve —, ezt már régen sem lehe­tett átverni! Mindig résen volt. sikerek Bécsben Kár volt a benzinért... „Megmondtam neki, hogy nem szívesen látjuk otthonunk­ban” — jelentette ki Donna Lo­renz apja, amikor szeme elé tá­rult a nem mindennapi látvány: a nappali romokban, s a romok közt egy könnyű repülőgép alu­mínium alkatrészei... A kanadai Edmonton (Alber­ta tartomány) villanegyedének lakói nem sokat aludtak azon a bizonyos, közelmúltbeli napon. Egy szerelmes férfiú, a 30 éves Randy Mock ugyanis több órán át zaklatta mélyrepülésben (mi­közben fák tucatjait borotválta le) kétüléses Cessna gépével volt barátnőiének, Donna Lorenz- nek családját és szomszédaikat. A rendőrség kénytelen volt éj­nek idején mintegy száz embert kiköltöztetni otthonából, ám az elszánt fiatalember, aki azt köve­telte, hogy szót válthasson a lány­nyal, akkor sem volt hajlandó abbahagyni a szerelmi bosszú­nak ezt a különös módszerét, amikor már fogytán volt a ben­zinje, és ezt közölte is a vele érintkezésbe lépett repülőirányí­tókkal. A dolog vége az lett, hogy a benzin elfogyott, a Cessna mo­torja köhögni kezdett, majd a gép lepottyant, egyenesen Lo- renzék nappalijára. Randy ko­moly koponya- és arcsérüleseket szenvedett. 1988-ban hősünk már halla­tott magáról — egy bíróság felté­teles börtönbüntetést szabott ki rá, amiért akkori szerelmét, egy 18 éves lányt megakadályozta abban, hogy elvétesse megfogant gyermeküket. Az abortuszt vé­gül is elvégezték. Idén júniusban elbocsátották állásából Mockot, aki üzem­anyagtöltő volt az edmontoni nemzetközi repülőtéren. IBUSZ A bécsi belváros kellős köze­pén, a Kartnerstrasse kicsiny mellékutcájában, a Krugerstras- sén rövid ideig kinn volt egy név­tábla. Flamingo — hirdette ma­gát az újdonatúj utazási iroda. Nem sokáig. Rosszul választotta a helyszínt. Nem mintha nem lenne ez va­lóban hamisítatlan városköz­pont, csak hát a kedves leendő kuncsaft tétovázott, mielőtt be­lépett volna, azután be se lépett — vagy ha igen, csak egyszer. In­kább egy másik, szomszédos iro­dába mént, ha utazhatnékja tá­madt. Igaz, azon a névtáblán nem olyan dallamos a felirat, de ismerik a bécsiek vagy 55 éve. Az IBUSZ-nak — mert így hívják a Flamingót megfojtó konkurenci­át — ennyi ideje működik a köz­ponti irodája a Kartnerstrassén, és már 15 éve a másik, itt a Kru- gerstrassén. Ez az IBUSZ persze, már nem az az IBUSZ. Sok éven át mono­polhelyzete volt, s csak és kizáró­lag a Magyarországra utazók ke­resték. Aztán jött a nagy utazási sza­badság, a vízumkényszer eltörlé­se — előbb az osztrákok „önálló­sodtak”, és már nem volt szüksé­gük segítségre, ha át akartak ruc­canni Magyarországra. Később változtak az igények, de a lehető­ségek is. A bécsi IBUSZ elhatározta, egy lesz a sok közül — Bécsben működik vagy másfél ezer ki- sebb-nagyobb iroda —, és bele­vágott a túraértékesítésbe, a vi- szonteladásba. Akik éveken ke­resztül velük utaztak Magyaror­szágra, most meglepve és öröm­mel maradtak velük, és választa­nak spanyol, görög, török vagy bármilyen egyéb utat. Az egy- egy égtájra szakosodott nagy tú­raszervezők többnyire nem igazi irodák, útjaikat közvetítők révén értékesítik. Mint ahogy más ügy­nökségek magyarországi utakkal is kereskednek. Ez a forgalom felfutóban van, s különösen így lesz ez, ha a ma­gyarok is rájönnek, hogy eseten­ként milyen jól járnak a bécsi IBUSZ ajánlataival. Aki egyszer kipróbálta, az fel­ismeri, ámbár tény: mások a ma­gyarok utazási szokásai. Ezek a nyaralások, még ha úgynevezett üdülőklubokba szólnak is, sok­kal lazábban szervezettek, mint a nálunk megszokott utak — mondják a bécsi IBUSZ-osok. A csoport együtt utazik, rend­szerint Charter-gépen, aztán együtt viszik a szállodába őket, ahol a szállodaigazgatóság egy pohár itallal köszönti az érkező­ket, és elmond mindent, amit csak tudni kell. Ennyi. Ha benne van az út­ban, akkor van meghatározott tól-ig időben étkezés, de külön­ben mindenki „szabad”, s a vé­gén együtt utaznak vissza. Kínál­nak programokat, azután vagy részt vesz rajta a nyaraló, vagy nem. Ez a fajta útértékesítés azért még a kisebb hányada a forga­lomnak. A legmeglepőbb a ban­ki tevékenység sikere. Igaz, az egész bécsi belvárosban egyedül az IBUSZ-nál lehet délután fél hatig banki feltételek mellett pénzt váltani — az „igazi” ban­kok korán zárnak, az automaták meg sarcolnak. Nő az érdeklődés a repülője­gyek iránt, ez érthető: egészen meglepően olcsók is vannak köz­tük. De tudnak még mást is. Re­mek falusi turizmus kínálja ma­gát Ausztriában, télen mesés sí­tereppel, nyáron gyönyörű er­dőkkel, tavakkal, s mindig az el- képzeltnél kedvezőbb árakkal. Magyarországra járó — gyógyszállóinkba vissza-vissza- térő, kúrákra rászoruló — ügyfe­leik hűségesek. Ezek az utak még mindig a forgalom 60-65 száza­lékát teszik ki. És persze, a bécsi IBUSZ is „benne van” minden otthoni rendezvényben. Néha nem a legnagyobb örö­mükre. Mondjuk az Aida-jegyek eladása nem bizonyult igazi nagy üzletnek. Szerencsére nem volt nagy sikere — ellenkező esetben még a mostani 300-nál is többen követelnék vissza a pénzüket. És még jó, hogy csak a pénzü­ket. Hiszen volt köztük olyan, Brazíliából érkezett vendég is, aki csak ezért ment át Budapest­re, ezért vett ki szállodai szobát... És mégse a brazil panasza a legkellemetlenebb, ő ugyanis leg­alább nem személyes ismerős. Ez az iroda nagyon családias. Arnica Kirch — sok-sok éve ő az irodavezető — soha nem siet, tü­relmesen figyel, ha visszatér az utas, és elmeséli, milyen élmé­nyei voltak. Mint most az az oszt­rák, aki hatalmas virágcsokorral a kezében mesél törökországi kalandjairól — igazán minden jó volt, ki tehet a lumbágóról, amely ágyhoz kötötte. Jövőre megpróbálja megint, hátha most már a betegszobán kívül mást is lát. Szóval majd je­lentkezik... és szerencsére nem ő az egyetlen. Üj kémek a régmúltból A széttéphetetlenül összega­balyodott szovjet-brit kémtörté­net újabb szálait hozta napvilág­ra egy washingtoni sajtóértekez­let, amelyen a Random House kiadó részleteket mutatott be a KGB irattárát feldolgozó új könyvsorozatának tervéből. Ki­derült, hogy a Szovjetuniót a harmincas évek közepétől az öt­venes évek elejéig nemcsak a Cambridge-i Kör néven ismert kémcsoport szolgálta a legendás kettős ügynök, Kim Philby veze­tésével, hanem létezett egy má­sik csoport is, amelyet most Ox­fordi Körnek neveznek. Brit szak­értők nemrégiben egyetértet­tek abban, hogy a most nyilvá­nosságra hozott KGB-iratokban „Skót” fedőnéven szereplő egyén — az Oxfordi Kör vezetője — nem más, mint az 1984-ben elhunyt Peter Wilson, a Sothebys árverési cég egykori vezetője. Wilson Etonban és Oxfordban tanult, s ott a Clarendon Klub tagja volt. E baloldali érzelmű diákok csoportja jó kapcsolato­kat ápolt a cambridge-i diákok Apostle nevű körével, amelyből a Cambridge-i Kör tagjai kike­rültek. Kim Philby-t, a Cambridge-i Kör vezetőjét az új adatok sze­rint 1935-ben Londonban szer­vezte be a szovjet hírszerzés egy nő közvetítésével, akinek személy- azonosságát még nem hozták nyilvánosságra. Korábban az volt az általános nézet, hogy Philby-t vagy 1934-ben Bécsben szervezte be első felesége, egy osztrák kommunista, vagy a spa­nyol polgárháborúban állt szov­jet szolgálatba. Philby körének kemény magját hárman alkot­ták, valamennyien Cambridge- ben végzett férfiak: Guy Bur­gess, Donald Maclean és Sir Anthony Blunt, a királyi tulaj­donban levő festmények későbbi felügyelője. Az urak valameny- nyien dolgoztak hosszabb-rövi- debb ideig a brit hírszerzésben- kémelhárításban, vagy a külügy­minisztériumban és brit nagykö­vetségeken. Philby állítólag Bur­gess és Blunt közvetítésével ter­jesztette ki a hálózatot az oxfordi diákokra is — Wilsont, a „Skó­tot” 1936-ban szervezték be. Az „oxfordi kórház”-hoz tartozók belső köre állítólag ugyancsak négy emberből állt, de ezeknek is számos további kapcsolatuk volt. Szakértők úgy vélik, hogy az Oxfordi Kör teljes kémle­génységéből még többen életben vannak. A brit kémelhárítás rábukkant a Cambridge-i Kör nyomára, de Philby, Burgess és Maclean 1951 májusában elmenekült a Szovjet­unióba. Előzőleg az volt a leg­fontosabb tevékenységük, hogy figyelmeztették Moszkvát, mi­lyen titkos üzeneteiket fejtette meg a brit hírszerzés. Most ismét feltámadt a gyanú, hogy Sir Ro­ger Hollis, a brit kémelhárítás akkori vezetője figyelmeztette őket, mivelhogy maga is szovjet ügynök volt. Bluntot csak évtize­dekkel később, halála után lep­lezték le. A brit kémelhárítás munkáját egyébként akaratlanul segítették a szovjetek is azzal, hogy igen átlátszó kódneveket adtak ügynökeiknek. A Wa­shingtonban nyilvánosságra ho­zott iratokból kiderült, hogy Maclean fedőneve Waiser (né­metül árva) volt, mivelhogy apja már nem élt. A homoszexuális Burgesst Maedchennek (kis­lány), Bluntot pedig Tonynak nevezték el. Az Oxfordi Kör léte azonban meglepetés a britek szá­mára. Az ötvenes években egy szovjet szökevény, Walter Kri- vickij ugyan jelezte, hogy tevé­kenykedik a „Skót”, de nem tud­ta megmondani, ki az, a camb- ridge-iekre összpontosító brit kémelhárítás pedig úgy vélte, hogy Krivickij téved, és a skót Macleannel keveri össze az illetőt. A szovjet KGB utóda, az orosz információs szolgálat részesül a Random House-zal közösen ki­adandó könyvek bevételéből. A jövedelemből a KGB irattárának további feldolgozására is költe­nek majd. Tíz év alatt 11 kötet megjelentetését tervezik. Az első kötet Alexander Orlov karrierjét követi majd végig. Orlov az NKVD, majd a KGB egyik veze­tő munkatársaként a'30-as évek­től a Cambridge-i Kör moszkvai felelőse volt, hozzá tartozott a berlini Rote Kapelle irányítása, aztán ügynököket toborzott az USA-ban az atomtitok kifürké- szésére, s ő volt a legmagasabb rangú szovjet kém, aki valaha Nyugatra szökött. ■<3Ü-<m Érdekességek Kínából A turistacsalogató szörny Turisták ezreit vonzza Kína egyik nemzeti parkjába a nagy lehető­ség : talán éppen nekik adatik meg, hogy találkozzanak a vörös szömy- nyel, amelyet a helybéliek csak a Vad néven emlegetnek. A kétméteres, ember formájú lény, amelynek testét vörös szőrzet borítja, leginkább a tibeti Jeti testvére lehetne. Bár híre már bejárta az országot, s jó turistacsalogatónak bizonyul, a szörny a maga valóságá­ban még soha nem mutatkozott. Igaz, lábnyomokat és szőrzetmarad­ványokat már hátrahagyott. AIDS Az AIDS vírushordozóinak száma — egy nemrégi adat szerint — Kínában 890-re emelkedett, ami az utóbbi hét hónap során 26 száza­lékos növekedést jelent. Kínai egészségügyi illetékesek az emelkedést jórészt a kábítószer-fogyasztás terjedésének tulajdonítják, de egyút­tal hangsúlyozzák, hogy a prostitúció és a homoszexualitás térhódítá­sa is jelentősen hozzájárul a növekedéshez. Bár a térségben még mindig Kínában a legalacsonyabb a fertőzött- ségi mutató, azok a feltételek, amelyek a betegség teijedését elősegí­tik, változatlanul tabu témának számítanak. Az Egészségügyi Világ- szervezet szerint a kínai egészségügyi minisztérium valójában meg­próbálja a prűd ideológián túljutva, őszintén kezelni a kérdést, de a megelőzőmunkát nehezíti, hogy a kínai közbiztonságért felelős szer­vek az AIDS által fertőzötteket bűnözőkként kezelik. Ötezren úszták át a Jangcét Amit Mao Ce-tung 1956-ban tett meg először, ugyanazt cseleked­te a közelmúltban ötezer edzett kínai: átúszta az öt kilométer széles Jangce folyót. Az Új-Kína hírügynökség jelentése szerint a látvá­nyosság egymillió nézőt vonzott, annál is inkább, mivel 1985 óta a Jangce áradása miatt nem kerülhetett sor hasonló eseményre. A folyóátúszók között katonák mellett húsz mozgássérült és egy “ 83 éves férfi is akadt. Mao Ce-tung egyébként a hatvanas években többször is megbirkózott hasonló feladattal, sportteljesítményével ugyanis jelképesen arra kívánta buzdítani a kínai fiatalokat, hogy a nehézségek ellenére is harcoljanak a kommunizmusért. Illegális pornográfiáért halálbüntetés Kína ismét példateremtő módon csapott le a „főbűnök” egyikére, a pornográfiára. Lapjelentések szerint ugyanis nemrégiben halálra ítéltek egy kiadót, aki illegálisan jelentetett meg pornográf könyve­ket. Két társa — akik maguk is pornográf kiadványok megjelenteté­sével foglalkoztak — kilenc, illetve 15 évi fegyházbüntetést kapott. Légyirtás, mint nemzeti mozgalom A népi mozgalmak hazájában, Kínában, új ellenség megsemmisí­tésére szólították fel a pekingi lakosságot: rovarirtókkal és riasztók­kal megkezdődött a legyek elleni hadjárat. A kínai kormány az akció­tól azt reméli, hogy hozzásegít majd a város tisztábbá tételéhez, ez pe­dig ahhoz, hogy a 2000-ben esedékes olimpiai játékok rendezésének jogát Pekingnek ítélik. A két évre szóló kampányt nagyszabású várostisztasági akcióval is összekötik, hogy a legyek kedvenc tartózkodási helye, a szemét minél kisebb mennyiségben „legyen jelen” az utcákon és a nyilvános helye­ken. Az akcióban mindent „bedobnak”, amit mi sem bizonyít job­ban, mint az, hogy a kampány részeként 41 egyetem csaknem három­ezer diákja és tanára osztogat a légyirtásra buzdító röpiratokat. 47 Aflrri rVnlnini Árnhá/ IíhIvis \Yis:irl<>i:m;ik

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom