Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-01-02 / 181. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. augusztus 1—2., szombat—vasárnap A BBC-ben nem kacagnak A brit állami tévé-rádióban, a BBC-ben nem nevetnek a móka­kacagás minisztériumának meg­alakulása alkalmából. A közel­múltbeli parlamenti választáso­kon negyedszer is győztes kon­zervatívok által szervezett új kor­mányszerv hivatalosan a nemzeti örökség minisztériuma nevet vi­seli, de a britek már elkeresztel­ték móka-kacagás minisztériu­mának, mert ez a hivatal foglal­kozik ezentúl a művészetekkel, a filmmel, a könyvtárakkal, a mű­emlékekkel, a nemzeti parkok­kal, a sporttal, az idegenforga­lommal és a tévék, rádiók fel­ügyeletével. Ez utóbbi feladatát a belügyminisztériumtól vette át. Mivel még várhatóan ebben a parlamenti ciklusban, legkésőbb 1996-ban meg kell újítani a BBC működését szabályozó királyi szabadalomlevelet, máris meg­kezdődött a belharc a cégnél. A miniszter, David Mellor meghir­dette: már a közeljövőben vizs­gálatot és országos vitát nyit a BBC jövőjéről. A fő kérdés: kér­het-e a BBC állandóan növekvő tévé-előfizetői dijakat, miköz­ben a kereskedelmi és műholdas tévékkel vívott versenyben néző­inek száma egyre .csökken? A pénzügyi fenyegetés mögött po­litikai szándék is meghúzódhat: a toryk évek óta mind elégedet­lenebbek azzal, hogy a BBC — szerintük — részrehajló a mun­káspárti ellenzék javara. A BBC 25 ezer alkalmazottja most a leginkább attól fél, hogy a társaság vezetői gyors leépíté­sekkel, legkevesebb 10 ezer em­ber elbocsátásával akaiják meg­előzni az állami költségvetési fej­sze csapását. Nyilvánosságra ke­rült egy belső vizsgálat, amelyet Sir Michael Checkland, a BBC vezérigazgatója rendelt meg. Eszerint a BBC műsorigazgatoi, vezető szerkesztői önös érdekből „saját birodalmakat” építgetnek, nem törődve a nézők, hallgatók kívánságaival. „A műsor muní­ciót ad minden kritikusnak, aki azt állítja, hogy programjaink­ban a közönség és a minőség a legkevésbé fontos” — olvasható az önostorozó jelentésben. A javaslatok: a BBC-nek töb­bet kell tennie a nők, az etnikai csoportok, a mozgássérültek és a nem keresztény nézők-hallgatók megnyeréséért. Az etnikai cso­portokat megsértő előadókat ki kell dobni, s a vezetőket aszerint kell megítélni, mennyire méltá­nyosak, hogyan tartják be az egyenlő esélyadás szabályát. A tévé első csatornáján délelőtt nem kellene új műsort sugározni, hanem ismétléseket kellene köz­vetíteni, vagy bérbe adni a mű­soridőt kereskedelmi tévéknek. Ebből és a belső átszervezésből jelentős munkaerő- és pénzmeg­takarítás származhatnék. A SBC-ben nincs reklám, és most sincs javaslat arra, hogy a kötele­ző előfizetés helyett vagy mellett ebből is jövedelemhez juthatna az állami intézmény. A műsorszóró, szórakoztató-, filmipari és színházi alkalmazot­tak brit szakszervezete (BEC- TU) nemrégiben azzal vádolta a BBC legfőbb vezetését, hogy te- levízióból-rádióból szinte köny­velési céggé akarja átalakítani a társaságot, ahol csak a pénzt szá­molják. Panaszolták, hogy a pro­ducerek máris külső stábokat bé­relnek műsorkészítésre, pusztán azért, mert úgy olcsóbb, mint a saját gyártás. A szakszervezet sztrájkot tervez, mert máris 1500 embert el akarnak bocsátani a BBC-től. A brit kormány köz­vetlenül nem, csak a parlamen­ten keresztül szólhat bele a BBC stratégiai ügyeibe. A királyi sza­badalomévá a parlament véle­ményét tükrözi. Az operatív ügyeknél is áttétel épült be. A BBC elnökét, elnökhelyettesét és 12 tagú kormányzótanácsát a királynő nevezi ki, és mozdítja el a kormány kötelező erejű ajánlá­sára. Az operatív irányításért, műsorszerkesztésért felelős igaz­gatóság összeállítása viszont ki­zárólag a kormányzótanács dol­ga­Tenyérjós a Ginzán A közfelfogás szerint a japá­nok racionális emberek, elektro­nizált világban élnek, és tudato­san készülnek a jövő évszázad még a mainál is sokkal technici- záltabb társadalmára. Hogy az automaták, a robotok mellett a japán embernek is szüksége van a „lelki szolgáltatásokra”, arra az ünnepnapok zsúfolt szentélyei­ből, vagy a jósok iránti növekvő keresletből következtethetünk. A Ginza fényárban úszó épüle­teinek tövében, a nyugatias üzle­tek árnyékában esténként egy- egy feketébe öltözött, furcsa fi­gura jelenik meg asztalkájával, rajta kis lámpással, és nem szá­mítógépet kínál, ahogyan a kör­nyezethez illene, hanem kártyát vet, tenyérből jósol, stb. Hosszú sorok állnak a Ginza ismert te­nyérjósa előtt, aki — mint mond­ja — napjában harmincöt ügyfe­let szolgai ki, segít a döntésekhez tanácsot kérő embereken. Az il­lető Tokió elitiskolájában, a Va- seda egyetemen szerzett diplo­mát, majd amerikai egyeteme­ken végzett filozófusként, és on­nan hazatérve módosított pályá­ján, tenyérióslásra adta a fejét. Koisikava Maszahito évekig ta­nulmányozta az évszázados ha­gyományokkal rendelkező keleti tenyéijoslást, ami állítólag abban különbözik a nyugati irányzat­tól, hogy sokkal inkább épít az emberek jellembeli vonásaira. A mester 1500 forintnak meg­felelő összegért nemcsak a te­nyér rajzolatát elemzi, hanem hosszasan el is beszélget a jövő- jükre kíváncsi emberekkel, hogy tanácsait még nagyobb bizalom­mal fogadják. A szakma gyakor­lásához a Ginza tenyéijosának meg kellett szereznie a Jakuza bi­zalmát is, ami teljesen természe­tes Japánban, ha valaki üzletet akar nyitni. A „helypénz” lefize­tése ellenében a Jakuza szavatol­ja a „védelmet” minden üzlettu­lajdonosnak. — Az állásváltozással, háza- sodással, külföldi munkaválla­lással kapcsolatos dilemmáikra várnak tőlem tanácsot az embe­rek — mondja, amint egy újabb érdeklődő tenyerének tanulmá­nyozásába fog. Tokióban ritka a sorállás, a kétnyelvű tenyérjós asztala előtt azonban rendszerint órákkal a szeánsz megkezdése előtt hosszú sorokban várják az emberek a mestert. KI a föld alól... Svájc évtizedekkel ezelőtt kiépített az Alpokban egy hatalmas, titkos, föld alatti erődítményrend- szert. Most, hogy a hidegháború véget ért, lebont­ják az erődítmények egy részét, mert már nem kor­szerűek, és fenntartásuk sokba kerül. A keskeny alagutakat, amelyek katonai ellenőrző központo­kat, nehéztüzérsegi állásokat, hálóhelyeket, étkez­déket és kórházakat kötnek össze, eredetileg a náci Németország és a fasiszta Olaszország teijeszkedő politikája elleni elővigyázatosságból építették. A hidegháború idején azután nagy, föld alatti helyisé­geket vájtak ki a sziklás hegyekből, hogy az ország vezetőinek védelmet nyújtsanak nukleáris támadás esetén. A hadsereg elit Festungs Wachtkorgs-a (az erő­dítmény őralakulata), amely működő állapotban tartotta a föld alatti hálózatot, nemrég emlékezhe­tett meg fennállásának 50. évfordulójáról. Ebből az alkalomból az 1500 főnyi egység parancsnokai elő­ször mutatták meg a sajtónak az egyik erődítményt, amely Spiez közép-svájci városka feletti sziklák kö­zött rejtőzik. A Reuter hírügynökség beszámol ar­ról, hogy az egyik tiszt elmondotta: — Száz méterrel vagyunk a felszín alatt, s nem tudnánk lélegezni, ha nem lennének kémiai légszűrőink. — Két évre volt szükségem, hogy megszokjam az itteni munkát — jegyezte meg egy káplár. — Egy jól álcázott, 50 centiméter vastag ajtó mögött tüzérség van, de hogy milyen, azt nem mu­tathatjuk meg — fűzte hozzá a tiszt. Heinz Hesler tábornok, a svájci haderők vezér­kari főnöke közölte, hogy az erődítmény őralakula­tának létszámát csökkenteni fogják, annak a prog­ramnak a részeként, amely a hadsereg 600 ezer £o- nyi állományát 450 ezerre korlátozza. Hesler hoz­záfűzte: a hidegháború ugyan véget ért, de a Kelet- Európában és a volt Szovjetunió államaiban mutat­kozó kiegyensúlyozatlanság nagy menekülő árada­tot zúdíthat Nyugat-Európára, és Svájcnak fel kell erre készülnie. Az újságíróknak nem mondták meg, hogy meny­nyi és milyen típusú erődítményt bontanak le azok közül, amelyeket csak úgy lehet észrevenni, ha egy fegyver csöve kinyúlik egy acéllemez nyílásán át. Annyi bizonyos, hogy a hadsereg reformját olyan időszakban hajtják végre, amikor a katonaság nem túl népszerű Svájcban. Egy 1989-es népszava­záson a lakosság 36 százaléka az egész haderő meg­szüntetését követelte... a feleségem F iatalok voltak és boldogok. Nagy terveket szőttek, még a szülők is segítettek a fészekra­kásban, így sikerült megvenni a városban egy kisebb OTP-lakást. — Ne félj, Magdi! Szép sorjá­ban meglesz majd minden, aztán jöhet a gyerek... Magdi nem is félt semmitől, szerelmes volt a férjébe, akiről ugyan sok mindent beszéltek a faluban, de ő fittyet hányt a men­demondákra, az emberek pedig rántottak egyet a vállukon. — Olyan virágot szagol, ami­lyet szakít! Az első két esztendő — ha nem is az álmaik szerint — úgy- ahogy elment, de a város, a szülői ház távolsága, a támogatások el­maradása mind gyakoribbá tet­ték az anyagi gondokat. Szerel­mük a vártnál korábban virág­zott ki, és megérkezett a baba, akit boldogan fogadtak ugyan, de a viharfelhők már tornyosulni látszottak a távoli égbolton. Magdi gyesre ment, Gábor egye­lőre jól keresett a karosszériás szakmában, sőt pénzes főnöke még biztatta is. — Ne búsulj, Gabi! Amíg roncsautó lesz, addig mi vidá­man élünk... Magdi imádta a-fiát, bár az el­ső hónapok után hiányoztak a munkatársak, a barátnők, és mind nyomasztóbb lett a zártság. Új fecskének számítottak a lakó­telepen, így alig akadt valaki, akihez szólhatott volna, bár a szomszédja — egy idősebb, nyugdíjas özvegy — szívesen fel­ajánlotta a segítségét. Elmúlt már egyéves a fiuk, amikor Magdi észrevette, hogy a férje késve jön haza, legtöbbször nem is józanon. Akkortörtént az első komoly veszekedésük, a második akkor, amikor Gabi alig hozott valamit haza a fizetésé­ből. — Miből fizetem a rezsit? — szikrázott a szeme, de nyugtató­ul akkora pofont kapott, hogy beleszédült. Két napig nem látta a férjét, a gyerek mellől nem mozdulha­tott, egyedül Etelka néni, az idős szomszédasszony vigasztalta: — Megesik az ilyesmi a fiata­lok között! Békésebb hetek következtek. Gábor egyszer egy halom pénzt hozott, máskor alig valamit, és amikor a felesége kíváncsisko­dott, szűkszavúan nyugtatta. — Ilyen a szakmám! Egyszer hopp, máskor kopp... Egyik este az ajtó alatt egy le­velet csúsztatott be valaki. Ennyi állt benne: „Elkártyázta a férje, maga az enyém! Majd jelentke­zem. Csaba.’’Magdi tízszer is el­olvasta az írást, majd kitört belő­le a zokogás, és azon gondolko­dott, hogy megöli a férjét, vagy iszonyatos bosszút áll rajta. Ettől a naptól kezdve darázsfészek lett az otthonuk, a ház szégyenei let­tek, egyedül az öregasszony tar­tott ki mellettük, ő vitte el a fiát, amikor a férje részegen randalí­rozott. — Elkártyáztalak! Kiosztott lap vagy, semmi közöm hozzád... Égy szomorkás, csepergős délután csöngettek. Amikor ki­nézett az ajtón, egy fiatalember állt előtte. — En vagyok a Csaba! Mire Magdi föleszmélt, a férfi már ott állt az előszobában meg- illetődve, félszegen, mint aki jönne is, menne is. Tetőtől talpig végigmérte borostás, de gyerekes arcát, pisze orrát, vastag, fekete szemöldökét. — Akkor kerülj beljebb... A vendég ölbe ejtett kézzel — nem tudva mit kezdeni magával — bámulta az asszonyt, a könny­től csillogó szemeit, szép, szo­morú arcát, majd mintha végre­hajtó lenne, a szobában nézett körül tüzetesen. — Elnyertelek kártyán, izé... — Klári! — Klárika — mondta ki a ne­vét, és mosolygott. Az asszonyba összegyűlt a megalázottság érzése, a keserű­ség, a szégyen. Arcát elöntötte a düh, és lehordta mindennek az előtte ülőt, mert aki az ő férje ba­rátja, az sem lehet más, mint aljas gazember, aki ilyesmire veteme­dik. Már-már ugrani készült, hogy összekarmolja, megmatja, amikor ötlete támadt: hisztéri­kusan vetkőzni kezdett, és eltor­zult, démoni arccal a heverőre vetette magát. — Gyere! Gyere hát! Itt hever előtted a kártyán nyert boldogsá­god. A tied vagyok! Az utolsó szavakat már zokogta, és amikor idegrohamából magához tért, a férfi már nem volt sehol. Néhány nappal később Csaba újra csöngetett, megint ott ült azonaszéken, ahol a múltkor, fá­radtnak és szomorúnak látszott, alig jutottak el a tudatáig Magdi szavai. — Ne haragudj a múltkori­ért... Hallgattak, és nézték egymást, többször mondani is készültek valamit, végül az asszony törte meg a csendet. — Főzzek egy kávét? Csaba bólintott, és azon tűnő­dött, hogy milyen barom ez a Gabi, hogy egy ilyen asszony mellett züllésnek adta a fejét. A kávé illata betöltötte a szobát, a szomszédban felsírt a gyerek, de aztán csönd lett megint, a búcsú­zó nap sugarai fénycsóvát rajzol­tak a padlóra. — Mióta kártyázol? — Én nem kártyázom! Akkor egyszer szálltam be a huszonegy­be, és szerencsém volt... Az asszony arcán savanyú mosoly jelent meg, amikor ez a félszeg nyertes a szerencséjéről beszélt, majd megint mérhetet­len szomorúság fogta el. Sírni kezdett. — Ha neked ez szerencse... Egy hónapja elmúlt, hogy Ga­bi összepakolt, és otthagyta a családot, Csaba viszont úgyszól­ván mindennapos lett, és Ételka néni tetszését is megnyerte: — Vigyázz, Magdikám! Ki ne szálljon a galamb a kalitkából... Az asszony megszokta, meg­kedvelte a vendéget, sőt már hi­ányzott is, ha elmaradt. Úgy döntött, beadja a válókeresetet. Csaba járt szorgalmasan, csu­pán éjszakára ment el. — Ha akarod, aludhatsz itt is! — mondta egyszer Magdi, ami­kor tíz óra felé készülődött. — Ha te is akarod, szívesen! Az elkártyázott asszony hosz­szú-hosszú hónapok óta ekkor érezte úgy, hogy ismét tartozik valakihez... Szalay István •<£-<r Országot egy csókért A nők a történelem mozgatói — Szépségversenyek az ókorban — Pénzért a szépség is eladó Talán meglepődik a kedves ol­vasó, hogy évszázadok, évezre­dek képeslapjait kell visszafor­gatnunk ahhoz, hogy igazoljuk a múlt idők emlékeit, amikor min­den bódítószernél, minden va­rázsnál babonázóbb erő volt a női szépség, a női báj. Gondoljunk csak a márvány­ba faragott női test csodáira, a ré­gi festményekre, de még inkább a történelemre, az ókori hatal­masságokra, akik közül többen birodalmakat dobtak oda egy csókért, a bájos hölgy kegyeiért. A nő mindig a történelem mozdítója volt, a világot forgató őserő! A történelmen förgetege- sen vonul végig a nő szépségének biblikus erej ű hatalma, amely hol mennyei, páratlan boldogságot, hol pedig átkot hozott. Gondoljunk csak bele: Perik­lész, a nagy athéni államférfi is leborul a csodálatos szépségű Aspasia lábai elé. Antonius, a római vezér világbirodalmat vet oda Cleopatra sötét szépségéért, Phryne fehér lába a nyilvánosság előtt a törvényekre is rátaposott, amikor az aeropág istentelenség vádja alól — szépségétől elbó- dultan — mentette fel magát. Itt vannak az eleusiai ünne­pek! Ki ne hallott volna Aphrodi­te templomainak megbomlott ütemekbe szédült ünnepeiről, a Dionysiák ámorral teli táncairól, amelyek a maga nemükben ko­rabeli szépségversenyek voltak... A nők pedig — amióta világ a világ — mindig is imádták önma­gukat, és vágytak a nyilvánosság hódolatára, kitörő lelkesedésére. Egykoron versengtek a hetérák, hogy Praxiteles, Polykleties mes­teri vésője márványba faragja meztelen testük vonalait, és a po­gány templomok Aphrodite- szobraiban istennők gyanánt imádtassanak végtelen időkig. Főrangú nők gőgtelt büszke­séggel vagyonokat dobattak oda imádottaikkal azért, hogy a re­neszánsz mesterek ihletett pilla­nataikban arcukat, alakjukat madonnák és angyalok képében megfessék. Mindezek után ugyan miért kellene csodálkoznunk azon, hogy a mai nők igenis tetszeni, elkápráztatni, hódítani akarnak, és bájaik mellett minden más ké­pességüket is „bedobják” a siker érdekében? Természetesen nem mindenki és nem mindig olyan módon, amely erkölcsileg elíté­lendő lehetne. A szépség, a hódítás, a népsze­rűség, az ünnepeltség vágya nem bűn! Minden kor asszonyainak, leányainak vágya és álma volt, hogy költők örökítsék meg neve­iket, versekbe foglalják egyéni­ségeiket. Említsük Dante Beatri- céjét, Petrarca Lauráját, Csoko­nai Lilláját, Petőfi Júliáját, Re­viczky Emmáját? Hatvan esztendővel ezelőtt a Pesti Hírlap így írt erről az örök­zöld témáról, és így támasztotta alá vélekedését: „A nők ma szépségüket a ri­valdafény glóriájába és a vetítő­gép lencséjének sugárkörébe vá- gyakozzák vinni; a színpadon, a dobogón és a filmen megragyog- tatni, amely minden asszonyok ábrándja, vágya, öröme, szépsé­gének ünnepeltetése. A nagy nyilvánosság-elé tátják alakju­kat, bájaikat, Schoppenhauer igéjét vallva: hogy amiről senki sem tud, az nincs is.” Hol vagyunk már ezektől az időktől, amikor az éppenhogy ébredező és lábra kapó filmmű­vészet legelsőfőszereplőiként is a hölgyek álltak az első sorokba? Pedig már akkor is a túlzásokról írtak a lapok, sokan a korabeli zsurnaliszták közül megszólták a női szépség bemutatásának túl­zottkultuszát, és mindezért a cse­csemőkorát élő filmet kárhoztat­ták. „Ma, a repülőgép korában a női bájak kultusza oly túlzó len­dületben bontakozik ki, mint egykoron Róma és Athén idejé- . ben.” Egy bizarr ötlettel arra gon­dolhatunk, hogy ugyan mit szól- j nának most ezek az urak, kriti­kusok, ha kézbe vennék maga­zinjainkat — a szexlapokról nem is beszélve —, vagy végignéznék filmjeinket, színházi előadásain- ' kát? És a szépségversenyeinket, ahol a bájaikat felismerő, szépsé­geikkel büszkélkedő leányok — j immár „felvilágosultan” — tilta- : koznak minden túlzó és elma­rasztaló megítélés ellen, mond­ván: a szépségünk sajátunk, azt teszünk vele, amit akarunk! Úgy jó ötven esztendővel ez­előtt — vagyis a filmezés előreha­ladásával — sok minden tudato­sult, így egyebek között kiderült az is, hogy a filmkészítés végtele­nül manipulálható! így a női báj és szépség is. Ezek mellé belépett egy akkor merőben új tényező, amely azóta a legelső helyre küz­dötte fel magát: a pénz! Nem vitatható, hogy a drámai színpad egykori világhíres tragi- kái — művészetük erején kívül — szépségükkel is hódítottak. Ele­onóra Duse mélységes erejű drá­mai alkotóművészetét említik a korabeli lapok, amelyet szépsé­gének a varázsa megsokszoro­zott. Szaporodtak az egyéb véle­mények is! — Az operettszínpad király­néi — kevés kivétellel — inkább csak egyéniségüknek, mint hangjuk zengésének köszönhe­tik a hír, a dicsőség koszorúját... ■ Ki merne egyértelműen vitat­kozni, illetve állást foglalni a ko- \ rabeli ügyben, noha az bizonyos­nak látszik, hogy a filmek első, világszerte ismert hősnői éppen­hogy nem az eszményi szépségek közül valók voltak. Talán leghe­lyesebb, ha egy amerikai — fél évszázados — folyóirat vélemé­nyét keressük ki érdeklődő olva­sóink számára. „Amerika a női szépségek cso­dálatos sorát vonultatta fel a mo­zivásznon, különös hatású vilá­gításban. A rendezőművészet esztétikai törekvése és a férfiak gyöngeségét kihasználni igyekvő „üzlet” azonban egyaránt előse­gítette a női szépség mai megíté­lését. ” Világos beszéd! Még inkább hihető, ha idézzük a további so­raikat is a hajdani folyóiratból: „A rendező ötleteinek, művé­szetének és föltaláló erejének minden eszközével, az üzletem­berek aranyainak pazar kockáz­tatásával csillogtatjuk meg a női szépséget, a formák és hatások kápráztató változatában. ” Valóban, a nyers szépséget nem könnyű bevonni a film meg­elevenítő sugárkörébe, mert le­hetséges, hogy az utcai napsütés­ben szép és bájos nő színpadi környezetben már elveszíti káp­rázatos vonzerejét és hatalmát, ugyanakkor az ügyes rendezői akarat egy nem is szép, de alkal­masabb — és a filmhatást figye­lembe vevő — szereplővel cso­dákra képes. Minek is tagadnánk mi, a tele­vízión nevelkedett generáció tagjai, hogy gyakran egy egészen egyszerű, mindennap többször is látható csinos arc és alak is ele­gendő arra, hogy elragadjon minket. Sztár lesz, rengeteg pénzt hoz a vállalkozónak, mi­közben a kápráztató szépségek csupán társaságokban érvénye­sülnek... A tanulság levonása maradt csupán hátra, amely szerint: sok lányt, asszonyt taszított már vég­zetes romlásba saját szépségének esztelen imádata, magával ránt­va a porig alázott férfiakat is. A nők csókjában, ölelésében Semiramis babiloni függőkertjé­nek halálillata, Messalina szen­vedélyeinek démoni tüze kí­sért... Augusztus 3 -tói új akciókkal váija kedves vásárlóit az Egri Centrum Aruház!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom