Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-06-07 / 133. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. június 6-7., szombat-vasárnap Egy rosszul ismert, „drága” betegség A közegészségügyi felvilágo­sító kampányok sokasága és a rohamosan bővülő nemzetközi információáramlás ellenére ma is vannak olyan „globális népbe­tegségek”, amelyekről aggasztó­an keveset tudunk — ez vonatko­zik magukra az orvosokra is, de méginkább a közvetlenül érin­tettekre, a betegekre. Vezető urológus professzorok egy jelentős csoportját éppen ez a felismerés indította arra, hogy nemzetközi szakmai közmegegye- ezést alakítsanak ki az öregedő férfiak körében egyik legelter­jedtebb betegség, a jóindulatú prosztata-megnagyobbodás (e betegség angol rövidítése: BPH) diagnosztizálásának, valamint kezelésének kérdéseiben. Az UNESCO párizsi köz­pontjában a közelmúltban meg­tartott sajtókonferenciájukon, amelyen munkájuk eredményeit ismertették a nemzetközi sajtó képviselőivel, azt is nyomatéko­san hangsúlyozták, hogy a tö­megtájékoztatási eszközök lét- fontosságú szerepet játszanak a BPH jobb megismertetésében, s ezzel a betegségtől szenvedők gondjainak enyhítésében. Nemzetközi felmérések ada­tai szerint a 60 évnél idősebb fér­fiak 50 százalékánál, 80 éves korban már mintegy 70 százalé­kánál jelentkeznek a BPH tüne­tei. Ennek ellenére az érintettek közül sokan még csak nem is hal­lottak a betegségről, s a kelle­metlen tüneteket az öregedés el­kerülhetetlen velejáróinak tekin­tik. Tény, hogy a BPH tipikusan időskori betegség, de a közkeletű tévhittel ellentétben kezelhető és gyógyítható. Ezt fontos tudni, mert jóllehet a BPH, mint a neve is mutatja, „jóindulatú” (vagyis nem rákos) szövettúltengés eredménye, elhanyagolása a húgycső teljes elzáródásához, fertőződéséhez, végső soron pe­dig életveszélyes vesekárosodás­hoz vezethet. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becslései szerint minden 100 ezer ember közül évente 30 hal meg a BPH okozta komplikációk következ­tében. Mint Michael J. Barry, a Har­vard Egyetem orvosi karának urológus professzora a sajtókon­ferencián elhangzott előadásá­ban rámutatott, a BPH-val kap­csolatos ismeretek általánosan alacsony szintje annál is megle­pőbb, mivel e betegség meglehe­tősen elteijedt, kezelése pedig meglehetősen költséges. Részint a BPH-val kapcsola­tos kutatások elégtelen finanszí­rozásával magyarázható, hogy a különböző országok, sőt, egyes országokon belüli kisebb régiók között is jelentős eltérések mu­tatkoznak a BPH sebészeti keze­lését illetően. Ez egyebek mellett abban is megnyilvánul, hogy míg „konzervatívabb” közösségek­ben 85 éves korig a férfiaknak mindössze 10 százaléka esik át műtéti beavatkozáson a BPH miatt, másutt ez az arány az 50 százalékot is elérheti. Csak az Egyesült Államokban évente mintegy 400 ezer, BPH-val kap­csolatos műtétet hajtanak végre, s a 65 évesnél idősebb férfiak kö­rében ez a második leggyakoribb sebészeti beavatkozás. A nemzetközi szakmai köz- megegyezés kialakítása és az in­formációáramlás serkentése hozzájárulhat a kezelés orvosi és szélesebb értelemben vett társa­dalmi költségeinek mérséklésé­hez, illetve a ráfordítások haté­konyabb felhasználásához. Lo­gan Holtgrewe professzor, az Amerikai Urológiai Társaság megválasztott elnöke elmondta, hogy a BPH kezelésében leg­gyakrabban alkalmazott sebé­szeti beavatkozás, a transzuret- rális resectio (húgycsövön ke­resztüli állománykisebbítés) költségei 1987-ben a Medicare- rendszer (az egészségügyi társa­dalombiztosítás amerikai megfe­lelője) keretében nyújtott összes többi egészségügyi szolgáltatás költségét meghaladták. Másrészt viszont nem feltétle­nül helytálló a társadalombizto­sítási intézményhálózatban val­lott felfogás, miszerint a műtét elkerülése automatikusan költ­ségmegtakarítást jelent — fűzte hozzá. Ha ugyanis az utóbbi években elteijedt újabb, nem se­bészeti terápiák (gyógyszeres vagy hormonkezelés, mechani­kus módszerek, lézeres beavat­kozás) nem vezetnek eredmény­re, akkor végső soron mégiscsak műtéthez kell folyamodni, ennek következtében pedig hosszú tá­von a kezelés együttes költségei lényegesen nagyobbak lesznek. Noha egy sor fontos kérdés — s közülük is éppen a legfonto­sabb, hogy tudniillik mi okozza a BPH kialakulását — egyelőre megválaszolatlan, a nemzetközi szakmai konszenzus kialakítása máris előrehaladott állapotban van. Tavaly júniusban Párizsban rendezték meg a BPH-val foglal­kozó első nemzetközi konzultá­ciót, amelynek több mint 600 részvevője már 15 szakértői bi­zottság másfél éves munkájának eredményeit összegezhette. Az információáramlást koordináló Nemzetközi Konszenzus Bizott­ság ennek alapján dolgozta ki végleges ajánlásait, amelyeket a nemrégiben Párizsban nyilvá­nosságra hozott, csaknem 300 oldalas jelentés tartalmaz. Budapest, 1956 — milánói színpadon „Az álmok hajnalban szertefoszlanák” — Budapest, 1956. novem­ber 4-e hajnala elevenedett meg egy milánói színpadon a közelmúlt­ban. A darab szerzője Indro Montanelli, az olasz újságírás pápája, a milánói II Giornale főszerkesztője, aki az 1956-os forradalom napjai­ban Budapestről tudósította az olasz sajtót, és élményeit dolgozta most fel a színműben, amely még a magyar forradalom tragédiájának megrázó közelségében íródott. Most a milánói Filodrammatici társu­lat időszerűnek tartotta felújítani. „A szovjet tankokkal vérbe fojtott 56-os magyar felkelés a berlini fal leomlásának történelmi előzménye tulajdonképpen. Az első csa­pást akkor mérték a szovjet rendszerre. Én hiszek ennek a szövegnek az aktualitásában” — mondja Arturo Corso rendező, aki színpadra állította a művet. Ment az már a hatvanas években, sőt, film is készült belőle. A bemutatón felhangzó élénk tapsok jelezték, hogy a rendező jól gondolta: a közönség is időszerűnek érezte a témát. Egy budapesti szállodaszobában vagyunk, 1956. november 4-e reggelén. Behallatszik az utcáról a szovjet harckocsik lánctalpainak csörgése, a gépfegyverek ropogása. Egy fotóriporter és négy olasz új­ságíró tanúi a magyar forradalom eltiprásának... „Az álmok szerte­foszlanák” ezen a hajnalon, az eseményre mindegyikük másként rea­gál. Van, akit csak a szenzáció érdekel, minél előbb leadni, minél vas­kosabb tálalásban. A másik megrendül: kommunista volt, eddig hitt a forradalomban, a belső átalakulásban. Most összeomlik hite. A har­madik csak arra a fiatal budapesti lányra gondol, akivel az éjszakát töltötte. Vajon lesz-e következő éjszaka? A lány a munkatáborra gondol, ahol évekig élt anyjával, a kitelepített énekesnővel. Igazsá­gok és hitek szembesülnek, a történelem végigrohan a szobán, és megméri néhány óra alatt minden lakóját. Kemény szóváltások zajla­nak, politikai elemzés, kétségek, idegesség, megérteni akarás, fél­elem. Emberileg is megmérődik mindenki. A mesterségét végző, ci­nikus „nagy újságíró” épp úgy, mint a forradalomban vagy a nyugati segítségben hívő idealisták. Legemberibb a két nő, Anna és Etel. Ők már mindent tudnak előre, ami következik, egyszer már végigélték. Csak néhány óra van még hátra, és újra jön a sötétség, a tragédia be­teljesedik. Montanelli drámája a maga idején, a 60-as években megbélyegez­te a magyar forradalom leverését, igazi politikai vitairat volt. Mára, a berlini fal leomlása után természetesen elveszítette ezt a töltését, de megmaradt és „ül” ma is világos és találó elemzése a bonyolult hely­zetről, amit nemzetközi vetületeiben láttat. Ámyaltabbnak tűnik, mint sok mai, okoskodó, „utólagos” publicisztika. A vitában komoly, súlyos érvek szegülnek szembe egymással, és igazi emberi tragédiák­nak vagyunk tanúi. Talizmán N em kedvelem a futó isme­retségeket, mert felszíne­sek és mégis köteleznek. Olya­nok, mint a langyos leves, eszi az ember, de minek? Fejreállt hasonlatommal nem szeretnék senkit megbántam, még kevésbé Talizmánt, egykori szomszédomat, akit legalább tíz éve ismertem, köszöntünk ha ta­lálkoztunk, ha elkerülhetetlen volt, paroláztunk is, és ha az ut­cán egymásba botlottunk, még meg is kérdeztem. — Hogyan van, kedves Taliz­mán úr? Később, amikor elkerültünk egymás mellől, gyakran hallot­tam a derék Talizmánról, egyszer az újságból olvastam, hogy tragi­kus hirtelenséggel elveszítette a nagyobbik fiát, majd később — az asszony hűtlensége miatt — elvált a feleségétől. Mesterségére nézve fodrász volt, régen biciklin járt ki három faluba is, aztán örömmel láttam, hogy egy kék színű Trabanttal száguldozik. Talán két éve, hogy amikor a szomszéd faluban jártam, a bor­bélyműhely előtt fehér köpeny­ben a napon sütkérezett egy nyurga, ragyás képű ember. Ez Talizmán! — döbbentett meg a felismerés, és arra fordí­tottam a szekerem rúdját. Na­gyot paroláztunk, még meg is öleltük egymást, miközben Ta­lizmán elmesélte, hogy kevés a munka, mert mostanában nem nyíratkozik a paraszt. A fiatalok egymást nyílják, az apjukat pe­dig az anyjuk, így kevesebb pénzbe kerül. Ő ráért, én nem siettem. Taliz­mán felajánlotta, hogy nyír vagy borotvál szívességből, ahogyan kívánom, de aztán megelégedett azzal, hogy inkább beüljek a székbe és beszélgessünk. — Mi újság, mi hír járja? Talizmán hallgatott egy ideig, mintha nem is kérdeztem volna semmit, majd azt mondta: minek panaszkodjak... És hozzálátott, hogy kiöntse a szívét... Elmesélte a fia szörnyű halálát, majd a vá­lást a feleségétől, attól az asz- szonytól, akiről mindig azt hitte, hogy egy élő szent, és még akkor sem adná oda másnak a testét, ha mellé fektetnék... — Úgy csókolni senki asz- szonyfia nem tudott, mint ő! — párásodott be a szeme... Legyek mászkáltak a fehérre meszelt falon, pókháló csüngött alá a plafonról, Talizmán észre is vette a kutató tekintetemet. — Bérelt helyiség! Ide csak hébe-hóba szállók ki, külön ta­karítóra nem telik... Ó is érdeklődött a családom felől, meglepőt nem mondtam, szavaimat természetesnek talál­ta, így aztán kevés hallgatás után megkérdeztem. — És hogy szolgál az egészsé­ge? Kigombolta a fehér köpenyét, megmutatta a nadrágszíja lyuka­it: egy éve még öt centivelkintebb volt a csat... Fel is tűnt a soványsága már az első pillanatban, de miután kö­vérnek sohasem ismertem, kí- váncsiskodásra sem méltattam. Most, hogy ő maga mutatta be horpadt hasát, nádszál derekát, a lötyögő nadrágot, nem kerülhet­tem a kérdést. — Miért fogyott le ilyen roha­mosan? A zsebébe nyúlt, és mindkét markában egy-egy doboz ciga­retta lapult. — Gyomor és az ideg! A ba­gótól még nem hízott meg senki. A magam módján megszid­tam a cigaretta miatt, láttam az arcán, hogy hálásan is vette a jóra való intést, aztán búcsút vettem Talizmántól. Teltek-múltak a hónapok, egyszer valahol összehozott a sors egy asszonnyal, aki mostani szomszédja volt ennek a Taliz­mánnak, tőle tudakolóztam, ér­deklődtem. — A borbélyt kérdezi? Rendes ember, kijár vidékre nyírni, bo­rotválni, szóval kutyabaja, afféle magának való... Néha gyanakvó vagyok a felü­letes, hamar válaszok hallatán, így nem hagytam békén az asz- szonyt. — Nem beteg? — Kicsoda? — Hát a Talizmán... Nézett az asszony, vizsgálga­tott tetőtől talpig, hogy rendes vagyok-e, aztán megerősítette az iménti véleményét. — Nem hallottam én annak semmi baját! A múltkor elrom­lott a Trabantja, és a férjem, meg a fia tolták be az utcán... Talán két vagy három hónap­pal később egy levelet kaptam Talizmántól, röviden, mindössze pár sorban arra kért, hogy ha ar­ra járok, nézzek már be hozzá a lakására, este hat után mindig odahaza találom. Apró betűkkel utóirat is volt a levélen: csak ha ideje engedi, mert nem sürgős! Hordtam én a zsebemben, a táskámban a Talizmán levelét, egyszer már az előjegyzési nap­táramba is beírtam a nevét, de valahogyan mindig tolódott, ha­lasztódott a látogatás. A napok­ban, amint kinyitottam az újsá­got, éppenhogy kővé nem me­redtem: Talizmán Ignác hirtelen eltávozott az élők sorából. Élt 53 évet... Néhány ember volt mindössze a temetésén, a kisebbik fia, an­nak a családja, és a volt feleségét láttam, a többiek nyilván mun­katársak, távoli rokonok. A fiá­nak fejeztem ki a részvétemet, aztán a sír mellett, a nagy hársfa alatt néhány szót váltottunk. — Mi történt apáddal? A fiú a könnyeit törölgette, és a fejét rázta. — Halva találták! Talizmán levele sokáig égette a zsebemet, felkerestem az isme­rős orvost, akit a halott ember­hez kihívtak. — Milyen betegsége volt Ta­lizmánnak? Rámnézett. — Melyiket mondjam? Végül is a szíve vitte el... A napokban a bolt előtt há­rom asszony beszélgetett, meg­ütötte a fülemet a Talizmán neve. A három közül az egyik a szom­szédasszonya volt, ő tartott be­számolót a tragédiáról. — így van ez, drágáim. Ma­napság már akkor is meghal az ember, ha nincs semmi baja... Szalay István A cigányzene múltja Zsigmond király védőlevele — Közkedvelt udvari muzsikusok — A XVII. század divatja a cigányzene Minden bizonnyal sokan va­gyunk, akik szívesen hallgatunk cigányzenét. Dankó Pista, Ma- gyari és a többi világhírű muzsi­kus nem csupán mint prímás, de mint nótaszerzők is feledhetet­lenné tették neveiket. A szívü­ket, a lelkűket vitték bele a nótá­ba, sírt a hegedű a kezükben, bá­natukban vigasztalták, örömük­ben vidították az emberek tízez­reit. A cigányzenéről szólva illik, hogy szóljunk néhány szót a ci­gányságról, ideérkezésükről, le­telepedésükről, és természetesen a cigánymuzsika térhódításáról. A cigányok már a tizennegye­dik században kezdtek beszivá­rogni Magyaroszágra, de zömük a balkáni háborúk miatt csupán a tizenötödik században érkezett hozzánk. 1423-ban Zsigmond király adott nekik védőlevelet, és ő engedte meg, hogy az ország­ban letelepedhessenek! Ez a vé­dőlevél meghagyta az önkor­mányzatukat, így engedelmes­kedni továbbra is csupán a vajdá­nak tartoztak, ám a vajda „fe­lelt” a közösségéért, képviselte a hatóságok előtt „alattvalóit.” Manapság jó néhány vaskos kötetet tenne ki a cigánykutatá­sok összegezése, az az irodalom, amely a hazai cigányság érkezé­sével, letelepedésével, életkörül­ményeivel foglalkozik, mégis — e témát érintve, a teljesség igénye nélkül — talán nem lesz hiábava­ló felvillantani a múltat... Közismert, hogy a magyar fő­urak mindig is pártolták a ci­gányságot, ellentétben a köznép­pel, akikkel bizony gyakori volt az összetűzés, a veszekedés. Kor­látlan szabadságuk királyi enge­délyezéséhez az is hozzájárult, hogy a török idők alatt ahol fel­bukkantak, ott mindig a török elől menekülő keleti, jámbor ke­resztényeknek adták ki magukat, akik babonáikkal, bűvészkedé­seikkel, jóslásaikkal, a legkülön­bözőbb szórakoztató mókáikkal tették magukat ismertté. Nos, kellett-e egyéb a dőzsölő főuraknak, a későbbi dzsentrik­nek? A műveltebb, jobb modorú, ügyes cigányokat az udvarukba fogadták, és ott foglalkoztatták őket. Nem szabad feledni, hogy ab­ban az időben, amikor a vadászat hóbortja az egekig csapott, az úgynevezett „pecérek” — a ko- pókat irányító, gondozó szemé­lyek — a cigányokból kerültek ki. Sokan, mint udvari jópofásko- dók, gyógyítók, javasasszonyok vertek sátrat egy tanyán, vagy uradalomban, ahol megéltek, méghozzá az uraság kegyeiből nem is rosszul. Mindezekből kitűnik, hogy a hozzánk betelepült cigányok — a hiedelmekkel ellentétben — nem elsősorban mint muzsikusok lép­tek színre, kitűnő hallásukat, a zeneérzésüket, ide vonatkozó te­hetségüket csupán később ka­matoztatták. A cigányság a tőle idegen nyu­gati kultúra megízlelése ellenére a mai napig őrzi és makacsul őrizte az ősi szokásokat, hagyo­mányokat, a gyakran a nyomor­ral keveredő álom- és mesevilá­got, amelyet a szabadban, lobo­gó tüzek mellett az anya tej jel együtt szívtak magukba. A dalt mindig kedvelték, a zenét is, hit­világuk színes tarkaságát szíve­sen osztották meg másokkal, így válva mesélőkké, jósokká, babo­nás szokások terjesztőivé. Soha nem volt rózsás az éle­tük, mert a vándorló cigánykara­vánokat még a múlt század vé­gén is elkergették, a lakosság nem fogadta be őket, éppen köny- nyűvérűségük, laza erkölcseik miatt. Mindezek ellenére megőrizték nyelvüket, dalaikat, ősiszokásai­kat! Mindez természetesen nem, vagy kevésbé vonatkozott azok­ra a szerencsés cigányokra, akik bizonyos foglalkozást űzve, egy- egy főúri házhoz szegődtek, és ott általában le is telepedtek. Vaskovácsolással, teknőkészí- téssel, vályogvetéssel foglalkoz­tak egyebek között, a még szeren­csésebbek beférkőztek az uraság kegyeibe, és mint falkavezetők, pecérek, kutyagondzók gazdáik állandó kísérői lettek. Sokan megtanulták az üzlete­lést, a kupeckodást, vásárokra jártak, és pénzre tettek szert, má­sok viszont — tehetségük szerint — a hegedűt vették elő, zenekart alakítottak, és mint muzsikusok éltek önálló életet. Abban az időben a — XVII- XVIII. században — az udvari muzsikusokat egyéb munkákra is kötelezték, így az első hegedűs­től általában megkívánták, hogy értsen a borbély mesterséghez, postai szolgálatokkal bízták meg őket, és egyéb kisegítő, alkalmi munkát is végeztek... Érdekes, hogy elsősorban a tö­rök megszállta területeken terjedt el a cigányzene, és mint ahogyan a korabeli írások idézték: „a ci­gányok hamar behízelegték ma­gukat az úri házakhoz. ” A XVII. század végén — el­lentétben a magyar muzsikusok­kal — műsoraikban szépen meg­fértek az egyházi dallamok és né­met áriák, amelyek azután össze­keveredtek, és sajátságos hangu­latot árasztottak. Tény, hogy 1800-ban már any- nyira elteijedt a cigánymuzsika, hogy tiltani kellett. — Még a templomokban is ci­gányok muzsikálnak — panasz­kodott a korabeli sajtó. Pár évti­zeddel később maga Liszt Ferenc is kételkedik benne, hogy a ci­gányzene magyar. Emlékezetes külföldön megjelent írása, amely szerint: a magyarokat a cigányok tanítják meg a magyar zenére. Ezt írta: ”Hogy a cigány a páriák nem­zete? Ugyan, mi baja vele a mű­vészetnek?! Végeredményében e tájon olyan divat lett országszerte a ci­gányzene, mint később a dzsessz, vagy bármi más. Némely cigány- zenekarokat annyira kihasznál­ták, hogy panaszkodtak az újsá­goknak: „Nem vala nemzetünknek sem nappala, sem éjjele a zsarnok magyaroktól: nappal az életet megölő dolgokra hajszolnak, éj­jel meg, — ha kedvök ered — megfosztanak mindenkit az édes álomtól: vigadnak, danolnak, mi pedig verejtékes izzadás és fá­radtság között húzunk ki meg- számolhatatlan éjszakát...” A magukat tárgyilagos zene­értőknek nevezők a múlt század­ban így nyilatkoztak: ”A cigány nagy tehetségű zenei interpretátor nemzetünk múltjá­ban...” A történelem is bizonyítja, hogy a cigánymuzsikusokkal először királyi és főnemesi udva­rokban találkozhatunk. Beatrix királyné kobozos ci­gányairól éppen úgy értesülhe­tünk, mint 1525-ben II. Lajos hegedűlőiről, majd később Iza­bella királyné híres cigányzené­szeiről. Nem vitás, hogy a cigány fi­nom hallása, ritka, vonzó elő­adóképessége, feszültségektől mentes viselkedése jóval előbb érvényesült a palotákban, a kas­télyokban, mint a szórakozó kö­zönség körében... A cigányzene és a magyar nóta ma nem választható el egymás­tól, ötvözetük immár évszázado­kon át megmaradt, és szerte a vi­lágon millióknak szerzett és sze­rez feledhetetlen élményt. A zegzugos utat, amelyet a ci­gányzene megjárt, kár lenne túl­magasztalnunk, de még inkább alábecsülnünk a valóság megis­merésének ürügyén...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom