Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-06-07 / 133. szám
1 HÍRLAP, 1992. június 6—7., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN g i >6 : s> a f Q a Imádságok és bombák A kis franciaországi település, Espclette templomában különleges misét mondtak. A hívek a falu plébánosának kiszabadulásáért imádkoztak — Francois Garat atya ugyanis vizsgálati fogságban van, mert állítólag egy baszk terroristát rejtegetett. Espelettetől sok száz kilométerre, Madrid temetőjében addigra már örök nyugalomra helyezték a három tisztet, egy kis- katonát és egy postai alkalmazottat, akik az ETA közelmúltbeli bombamerényletének estek áldozatául. A baszk terroristák bombája darabokra tépte az őket szállító autót, mégpedig a spanyol főváros szívében, alig néhány lépésre a külügyminisztérium, a katonai parancsnokság és a városi tanács épületeitől. A korántsem teljes lista szerint ők már valahol a hatszázadik körül voltak a terrortámadások áldozatainak listáján. A baszk merényletek híre állandóan visszatérő jelentés a spanyol és a francia sajtóban. A határ két oldalán itt is, ott is bombák robbannak, a különbség csupán az, hogy a francia oldalon a célok az utóbbi években jórészt tárgyak: turistaszállók, villák, lu- xusyachtok, a spanyol oldalon emberek: katonatisztek, csendőrök, köztisztviselők — bár sokszor a merénylet áldozatai között ártatlan járókelők, gyermekek is vannak. A hűek nyomán joggal merül fel a kérdés, hogy kik azok a baszkok és mit akarnak. Európában alig van olyan nép, amelynek eredetéről a történettudomány ne tudna nagyjából pontos választ adni — a baszkok azonban a kivételek közé számítanak. Mióta élnek a Pire- neusok északi és déli oldalán, a Gascognei-öböl mentén, honnan kerültek oda — senki sem tudja pontosan. Rokonuk, testvérük nincs, nyelvük minden mástól eltér, de még antropológiaijegyeik is hordoznak magukban megkülönböztető jeleket — ritkán található például közöttük a B vércsoporthoz tartozó személy, főként a nullás, az RH-ne- gatív csoportba tartoznak. (Rokonságuk a grúzokkal a szaktudósok szerint afféle délibábos feltételezés.) A rómaiak ott találták őket, ahol ma is élnek, a Roland-ének megemlékezik róluk. Abban az időszakban számos kiváltságot élveztek, nem ismerték például a rabszolgaság intézményét, s a középkori hű- bérurak is elismerték a baszk közösségek önálló tanácsainak jogait. De Baszkföld a történelemben szinte sohasem volt önálló államalakulat, francia és spanyol hercegek és királyok terjesztették ki erre a vidékre uralmukat. A mai értelemben vett baszk nacionalista törekvések csupán a múlt században erősödtek meg, s azonnal célul tűzték ki maguk elé az önálló baszk állam, az Euzka- di megteremtését. S amikor ezek a törekvések a határ mindkét oldalán merev elutasításba ütköztek, a baszkok mindjárt sajátos fegyverrel válaszoltak: a terror eszközével. A mindössze 750.000-800.000 ezer főnyi nép, amely ráadásul két ország között megosztva él, zömmel Spanyolországban, ezért is támogatott minden radikális politikai mozgalmat: tőlük várták az önállóság megteremtését. A köztársasági spanyol kormány annak idején a neki nyújtott támogatás fejében megadta a baszk területnek az autonómiát — cserében a Franco ellen harcoló seregben szinte minden épkézláb baszk ott volt. A megtorlás nem maradt el: a világtörténelem első szőnyegbombázása a baszkok „szent városát”, Guernicát tette a földdel egyenlővé, és a Franco-kormány azonnal visz- szavonta a korlátozott baszk autonómiát is. A tartomány vezetőinek egy része Franciaországban alakította meg a szabad baszk kormányt, amely az ötvenes évek végéig állt fenn, de akkor a francia hatóságok megtiltották működését. Az Euzkadi ta Askatasuna (Baszkföld és Szabadság), a baszkok szélsőséges terrorszer- vezete még a Franco-rendszer idején, 1959-ben jött létre, szoros kapcsolatban a baszkok akkor még tiltott pártjával, a Herri Batasunával. Célját elsősorban a spanyol hadsereg elleni támadások jelentették. Látványos és véres akciói azonban akkor sem szűntek meg, amikor Spanyolországban már megfordult a történelem kereke, s az új kormányzat kész volt visszaállítani a baszkok autonómiáját. Az új megállapodások értelmében létrejött a tartományi parlament és kormány, amely baddá váltba baszk nyelvű oktatás, a baszk nyelv hivatalos használata, a politikai és a kulturális szervezetek fenntartása. Az autonóm tartomány jelentős segítséget kapott gazdasági elmaradottsága felszámolásához is, bár mindmáig az a helyzet, hogy Baszkföldön magasabb a munkanélküliek száma, mint az ország más részében, s legalább százezernyi baszk kényszerül arra, hogy az ország más részein keresse kenyerét. Más a helyzet a francia oldalon: itt nincs autonómia a jóval kevesebb, alig néhány tízezernyi baszk számára, a kisszámú csoport eltűnik a frankofon tengerben, törvényhozási, fontosabb önkormányzati képviselete sincs. Mivel a francia alkotmány nem ismer külön nemzetiségeket — ez ellen lázadnak Korzikán és a Bretagneban is —, az itt élő baszkok csupán politikai és kulturális szervezeteket képesek fenntartani. Viszont a „Francia Baszkföld” mindig is hátországul szolgált a spanyolországi testvéreknek: innen tudtak fegyvereket, robbanóanyagot szállítani, itt találtak búvóhelyre a határ másik oldalán üldözött baszkok, és a francia hatóságok jó ideig szemet is hunytak efölött, csupán a kis létszámú baszk terrorszervezetek ellen léptek fel teljes határozottsággal. Mára megváltozott a helyzet, elmélyült az együttműködés a spanyol hatóságokkal a terrorizmus ellen vívott általános harc keretei között, megszigorodott az ellenőrzés is. A franciaországi baszkok célja azonban változatlan: egyesülni akarnak spanyolországi testvéreikkel, s együtt akarják megteremteni az Euzkadit, az önálló baszk államot. A helyi törvényhozásban a mérsékeltebb pártok vannak többségben, a terrorcselekmények ellen Bilbaóban, a baszkok legnagyobb városában nemrég sok ezren tüntettek. De jelentős tömegek támogatják a Herri Batasuna radikális irányzatát is, amely a teljes függetlenség — akár erőszakos úton történő — megvalósítására irányul. A párt ellen, terrorista kapcsolatai miatt, most a spanyol törvényhozás számos tagja követel megtorló intézkedéseket, de erről egyelőre nem született döntés. A bombák pedig közben tovább robbannak. A „tüzes széken” ülő ország Az Új-Zélandot alkotó két sziget egyikén — az északin — van egy Rotorua nevű város. Az ötvenez- res település sok lakosának saját „boszorkánykonyhája” van. Rotorua ugyanis vulkánikus területen fekszik. Az egész környéken gejzírek törnek föl, kénes források fakadnak, iszapörvények fortyognak. A polgárok lyukat fúrnak kertjükben és abból nyerik a melegvizet és a fűtési energiát. A várostól 60 kilométerre a Wairakei erőművet is a föld mélyéből feltörő gőzök táplálják. Új-Zéland északi szigete része annak a „tűzgyű- rűnek”, amely a Csendes-óceán mélyén húzódik, Chile déli vidéke, Japán, a Fülöp-szigetek és az Óceáni szigetcsoportok alatt. Új-Zéland alatt a földkéreg két óriási táblája találkozik. E „randevú” eredményeként hegyláncok keletkeztek, de földrengések és vulkánkitörések is gyakoriak. A vulkánok akkor lépnek működésbe, amikor az egymásra torlódó földkéregtáblák olyan nagy nyomást fejtenek ki, hogy a keletkezett réseken át láva tör a felszínre. Az északi sziget közepén, a Tongariro Nemzeti Park területén a legaktívabb a vulkán rendszer. Maga a Tongariro vulkán már kihűlt, de egy 2291 méter magas hegy, a Ngauruhoe, amely 2500 évvel ezelőtt a Tongariro egyik kitörése idején keletkezett, átlagosán kilenc évenként működésbe lép. 1959ben és 1975-ben voltak nagyobb kitörései, akkor a vulkanikus anyagot 13 kilométeres magasságba lökte a tűzhányó. Russel Montgomery, aki a vulkánok megfigyelésével foglalkozik, azt jósolja, hogy a közeljövőben ismét várható egy nagyobb fajta kitörés. A lakosságot nem fenyegeti veszély, mert lakott helységek nincsenek a közelben, s egy jól működő riasztórendszert is kiépítettek. Egy másik vulkán a Ruapehu, amely 2797 méter magas, a szakértők szerint egymillió évvel ezelőtt keletkezett, és évezredeken át működött. Ennek következményeként négy kráter alakult ki. A legnagyobb kráter alján tó képződött, amelynek vize 60 fokos. A Ruapehu felelős Új-Zéland egyik legnagyobb katasztrófájáért: 1953 karácsony estéjén a tó vize áttörte a hegyoldalt, s a völgybe zúdulva 30 kilométerrel arrébb elsodort egy vasúti hidat, pontosan az Auckland-expressz érkezése előtt. 151 ember vesztette életét a katasztrófában. Az egész északi sziget, a maga több mint kétmillió lakosával egy „tüzes széken” ül. Szerencsére a 850 ezer lakosú főváros, Auckland körüli vulkánok már ősidők óta kihűltek, így lakosait semmiféle veszély nem fenyegeti. Az aktív tűzhányók vidéke, a Tongariro Nemzeti Park viszont, a maga holdbéli tájaival, évente sok tízezer turistát vonz, s így a „tüzes szék” szép pénzt hoz a kormány konyhájára. Melyik a legnagyobb? A nagyok legnagyobbika nincs többé. Az Aeroflot, a volt Szovjetunió légitársasága a legnagyobb volt az egész világon, ha a legkevésbé megbízható és a legpontatlanabb is. Az óriást felosztották regionális alakulatokra és helyi társaságokra. Most már az amerikai légitársaságok vetélkedhetnek: melyikük a legnagyobb? A Szovjetunió szétesését megelőző legutolsó statisztikai kimutatás szerint az Aeroflot évente 137 millió utast szállított, s nem kevesebb mint 2524 személy- szállító repülőgéppel rendelkezett a legnagyobb sugárhajtású gépektől a legkisebb légcsavarosig. Ehhez járult még 1158 helikopter és 466 teherszállító repülőgép. A csupán utasszállításra használt gépek száma hivatalos adatok szerint azonban csak 1437-re rúgott. Az Aeroflot ugyanis nemcsak a szó köznapi értelmében vett légitársaság volt, hanem állami repülőszervezet is, amely meteorológiai, mentési, műtrágyázási feladatokat és hivatalos személyek szállítását is ellátta. S arról sincs adat, hogy hány repülőgép állt állandóan bevetésre készen. Most az amerikai vállalatok egymás között dönthetik el, melyik a világ legnagyobb légitársasága. A díjszabás sokak által vitatott szabaddá tétele, amely több kisebb társaságot tönkretett, s amely még a hagyományosnak számító Pan-Amot is bajba sodorta, néhány nagyot még nagyobbá tett, és alaposan megváltoztatta az amerikai légi utasszállítási ipar képét. A vezető légitársaságok: az American Airlines, a Delta Airlines, az United Airlines, az USair, a Northwest Airlines és a Continental Airlines mindegyike nagyobb az európai és az ázsiai vállalatoknál. A legfrissebb statisztika szerint a Dallas székhelyű American Airlines vezetett 622 repülőgépből álló flottával és évi 73 millió utassal. A helyzet azonban megváltozott, miután az 1928- ban alapított Delta Airlines átvette a Pan-Am tengerentúli járatait, és tevékenységét kiterjesztette egész Európára. Ma a Delta atlantai igazgatósága azt hirdeti, hogy a világ első számú légitársaságát irányítja. A repülőgépek száma ugyan még csak 527, de az utasszám már ebben az évben 75-80 millióra fog emelkedni számításaik szerint. Európában mind ez idáig a British Airways vezetett 235 repülőgépével és évi 25 millió utasával. Ez ma még igaz, de az angol vállalat hamarosan visszaesik második helyre, miután az Air France, az Air Inter és az UTA ( Union des Transports Aeriens) fuzionált. A francia csoport csak 212 repülőgéppel bír, de utasainak száma 35 millió volt. Ázsia 3 legnagyobb légitársasága japán kézben van. Az AN A (All Nippon Airways) 33,1, a Japan Airlines 23 millió és a Japan Air System 13,4 millió utast szállított a múlt évben, együttvéve tehát csaknem 70 milliót. A DPA német hírügynökség, amely ezeket az adatokat közzétette, arról is beszámol, hogy a Lufthansa testvérvállalataival, a Condorral és Südfluggal a harmadik helyet foglalja el Európában. Mint a hírügynökség úja, 226 repülőgépével és 22,4 millió évenkénti utasával „szerénykednie kell az óriásokhoz képest...” „Lopott” autók a folyóban Egy massachusettsi városka, Lawrence folyójábán autó látszott ki a vízből, ami meglepte a hatóságokat, hiszen a folyó mély. A jármű kiemelésénél azután kiderült, hogy azért nem süllyedt el, mert alatta már tele volt a meder autókkal. Azokat gazdáik csendesen a vízbe temették — majd bejelentették kocsijuk ellopását, és felvették a biztosítási dijat. Az állam szakértői szerint a kártérítési igények 40 százaléka csaláson alapul, a személyi sérüléseknél tíz eset közül kilencben csalnak. Az infláció mellett ez a fő oka annak, hogy az USA-ban 10 év alatt 70 százalékkal emelkedtek a biztosítási tarifák: a biztosítók a drága és bonyolult nyomozás, pereskedés helyett az egyszerűbb „megoldást” vállalják — emelik a tarifát. Igaz, az utánjárás nem is volna mindig könnyű. Legutóbb véletlenül bukott le egy kaliforniai bűnszövetkezet, amely játékkaszinó környékén működött: emberei a helyszínen ezer dollárt ajánlottak az utolsó fillér elvesztése után távozóknak: adják már kölcsön a kocsit és a forgalmi engedélyt baleset céljára. A „balesetet” a legnagyobb szakértelemmel, orvosok, ügyvédek bevonásával rendezték meg, s már több mint 50 millió dollárt hajtottak be a biztosítókon. Nem kevésbé ötletes volt egy New Yorkban élő, manilai származású férfiú: otthon járva beszerezte a szükséges hamis papírokat, majd a biztosítónál bejelentette: szegény felesége a Fü- löp-szigeteken autóbaleset áldozata lett. Az asszonynak nem tetszett az ötlet, mire férje a padláson bezárta, és elment felvenni a pénzt. Pechjére közben a nej kiszabadult, így most a férjet zárták be. Az ügy kimenetele azonban nem jellemző, s a biztosítók azzal mentegetőznek, hogy nincs elég ellenőrük, míg a rendőrség a rablások, gyilkosságok közepette vajmi kevés időt tud szentelni a csalások felderítésének. Pedig már a szándék elrettentő: az említett Lawrencében^ ahol tele volt a folyó autóval, korábban minden tizedik kocsit „ellopták”. Kell-e még polgárjogi mozgalom? Két amerikairól emlékeznek meg országában hivatalos ünnepnapon: George Washingtonról, az államalapító elnökről és Martin Luther Kingről, a polgárjogi mozgalom 1968-ban meggyilkolt mártírjáról. Washington egykori lakhelyét évente egymillió látogató keresi fel, míg a King emlékének szentelt atlantai múzeumot 2,8 millió. A sajátos összehasonlítás a King-központ vezetőitől származik — és félrevezető. Szó sincs ugyanis arról, hogy az amerikaiak többsége fontosabbnak tartaná a fekete baptista lelkész emlékét Washingtonénál. King ünnepe egyébként csak a közelmúlt években, nagy politikai harcok árán lett munkaszüneti nap, s még nem is valamennyi államban. A polgárjogi mozgalomban nem csekély bizonytalanság tapasztalható, amióta kialakultak az egyenjogúság törvényi keretei s azokat—többé-kevésbé — meg is tartják. A King-múzeumban fotók láthatók a tüntetőkről, akiknek nyakában (alig 25 éve) tábla lógott ezzel a felirattal: „Embervagyok”. A King-központ három fekete vezetője (egyetemi magántanárok) jólöltözötten, felkészülten — mégis néha tétován — válaszolnak a kérdésekre, tapasztaltak-e fajüldözést az idei választási kampányban. A válasz persze, igen, de mindjárt hozzáteszik: a kérdésnek valójában semmi keresnivalója nincs a választási harcban, a jelölteknek az „igazi” kérdésekre kellene összpontosítaniok. Azaz: a bőrszín immár nem kérdés, a probléma az, hogyan lehet úrrá lenni a közoktatás, a gazdaság válságán, a bűnözésen — ami mindenkit érint. Persze, különösképpen a többségben színesekből álló „alsó osztályt”. — Nem szigetelhetjük el magunkat — mondják a fekete tudósok a máig népszerű irányzatról, amelyben a feketék, magukat afro-amerikaiaknak nevezve, próbálnak elkülönülni, kultúrájukban a zenétől az öltözködésig hajdanvolt afrikai őseiket követni. Nyilvánvaló, hogy a fekete szavazók nagy többsége — mint hagyományosan — a Demokrata Párt jelöltjét támogatja majd az elnökválasztáson, ám fekete jelölt htján az érdeklődés igencsak mérsékelt. S a kérdésre, mit tartanak a republikánus elnökjelöltről, George Bushról, a válasz figyelemre méltóan pozitív: bár az elnök polgáijogi területen távolról sem' tett meg mindent, amit vártak tőle, tudják, hogy a faji megkülönböztetés gondolata távol áll tőle, s hogy ő vette rá annak idején Ronald Reagan elnököt: ne vétózza meg a King-ün- nep beiktatását. A kérdésre, mit tenne ma Martin Luther King, ha élne, követői könnyen válaszolnak: a kábítószerek, a bűnözés ellen harcolna, ezzel lehet ma leginkább javítani a feketék helyzetén. S talán tenne King valamit a gazdaságban is, hiszen nem elég azt mondani, hogy ha fellendül az üzleti élet, akkor jobban megy majd a feketéknek is. Ennél többet kellene tenni, mondják — ám a válasszal, hogy mit várnának a gyakorlatban, adósok maradnak. Egyébként a faji előítéletek fennmaradásában, helyenként radikális újjáéledésében nemcsak az játszik szerepet, hogy a feketék közül kerül ki a bűnözők, a börtönlakók többsége, ártott presztízsüknek a közelmúltban néhány hírességük is. Amikor Clarence Thomast, a Legfelsőbb Bíróság tagját országos tv- közvetítésen szexuális zaklatással vádolta korábbi munkatársa, maga is fekete jogászprofesszor. Vagy amikor Mike Tysonról kiderült, hogy a sokszoros milliomos boxoló egyfajta pasaként kezeli a fekete lányokat, s ha valaki nem engedelmeskedik, megerőszakolja. A King-központban úgy látják: a Thomas-ügyben mindkét szereplő vesztett — míg a Tyson- perben egyetértenek az esküdtszékkel: a világszerte ismert fekete amerikai bűnös is azt kapja, amit érdemel. A kiválóan képzett fekete társadalomkutatók, King nyomában az erőszakmentes küzdelem hívei, végül is nem derűlátók. És amikor ennek hangot adnak, Buchananra, a republikánus jobbszámy jelöltjére gondolnak. Ami azt jelenti, hogy míg a feketék többsége a demok- ratapárti elnökjelöltre adja majd voksát, addig lesznek, akik a tisztességesnek bizonyult, középutas republikánusra, George Bushra szavaznak majd. Megnyílnak az akták... Az igazi Ogyessza-dosszié Robbanóanyag van az argentin kormány közelmúltbeli döntésében, hogy meg kell nyitni a nyilvánosság számára a Dél- Amerikába menekült nácikról szóló, eddig szupertitkos rendőrségi és kormányhivatali dossziékat. Argentin kormánytisztviselők és európai nácivadász szervezetek máris azt állítják, hogy rövidesen beigazolódik a régi gyanú, amely szerint a Vatikán, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának felbérelt svájci tagjai, valamint a háború utáni spanyol és olasz kormány segítségével ki- teijedt hálózat működött Nyu- gat-Európában, s együttesen legalább 7000 vezető német nácit szöktettek Dél-Amerikába a háború után — írta a The Independent on Sunday című brit lap. Létezik argentin rendőrségi dosszié Martin Bormannról, Hitler helyetteséről. A legtöbb történész meggyőződése, hogy Bormann 1945-ben meghalt Berlinben, de azért él a gyanú, hogy hatalmas kinccsel együtt ő is Dél-Amerikába menekült a Gestapo főnökével, Heinrich Müllerrel együtt. Ők pénzelték volna a bűntársaikat menekítő hálózatokat. Bormann argentin dossziéját egyelőre ugyan még senki sem látta, de alkalmasint izgalmasabb lehet, mint a nácimenekítést kalandregényben feldolgozó Forsyth bestseller, az Ogyessza- dosszié — vélte a brit lap. Egy brit nácivadász, Shimon Samuels nemrégiben előzetesen betekinthetett válogatott iratokba az argentínai nemzeti archívumban. Őt az lepte meg, hogy az archívumba beszolgáltatott dossziék közt nincs ott Adolf Eichmanné. Eichmann szervezte az európai zsidóság deportálását. Izraeli ügynökök Argentínából csempészték ki Izraelbe, ahol bírósági tárgyalás után 1962-ben felakasztották. Samuels úgy találta, hogy Josef Mengele, az embereken kísérletező, szelektáló auschwitzi orvos dossziéjából pedig mintegy húsz oldal hiányzik. Róla úgy tudni, hogy 1979- ben vízbe fulladt Brazíliában. De Brazíliában a bíróság ugyancsak épp a közelmúltban vette fel újra ügyét. Egy brit tudós, Alec Jeffreys, a leicesteri egyetem professzora hamarosan vérmintát kap Mengele Frei- burgban élő ügyvéd fiától, Rolf- tól, s ebből meg fogja állapítani, hogy a Sao Paulo-ban exhumált tetem Mengele holtteste-e, vagy sem. Annyi azért kiderült a dossziéból, hogy Mengele Argentínában is élt. 1949. május 20-án érkezett oda, a Nemzetközi Vörös- kereszt Gregor Helmut álnévre kiállított útiokmányával. — A dossziék kinyitása nemcsak az európai náciszöktetők- nek lesz kellemetlen, hanem végre az is kiderül, hogy kik engedtek be Argentínába sokszáz háborús bűnöst — mondta a brit lapnak Eugenio Rom, az argentin nemzeti archívum igazgatója. A megvesztegetési pénzek azonban valószínűleg örökre elvesztek. A nácibefogadás főkolomposának ugyanis Juan Peront tartják, aki 1946 és 1955 között volt Argentína elnöke. ♦
