Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-26 / 123. szám

HORIZONT HÍRLAP, 1992. május 26., kedd Látószög Vizitek Kesereg egy polgármester, mert immár országosan ismert gondjával is csak sokadszorra volt képes bejutni az államtit- tónrodájába. Noha a főhivatalnokhoz annak rendje és módja szerint minduntalan tisztességgel bejelentkezett, aztán ahogy illik, türelmesen várakozott a sorára. Amikor végre sikerült a találkozás, hajlandó volt fogadni a csokornyakkendős méltó­ság, arra gondolt, hogy neheztelésének, sértődöttségének is hangot ad a beszélgetésen — de utóbb csak elállt szándékától. Mert sohasem lehet tudni... Másutt az uraság valamivel kisebb rangú munkatársára pa­naszkodik a falusi jegyző. Az illetőt ugyanis meghívták volt egyszer, hogy egy s némely dolgokról alaposabban felvilágo­sítsa őket, segítsen nekik a rendeletek, törvények közötti el­igazodásban, szolgáljon kevés gyakorlati tanáccsal is a min­dennapi munkához. A harmadmagával érkezett vendég azonban — jóllehet, tudta, hogy mire az invitálás — a szakma egybegyűlt szerény képviselőinek megdöbbenésére, már a bemutatkozásnál tóért a válaszok elől, mivel úgymond: nem készült előadásra. S később, hogy a jegyzők nem hagyták eny- nyiben, csak megpróbáltak kérdezősködni, a mégoly nagy igyekezettel sem tudták szóra bírni. Ráadásul a kíséretében jött kollégák is szinte némák maradtak végig. Gondolván ta­lán, hogy így még mindig biztosabb, mintha csacskaságokat mondanak. Egyébre ugyanis — konstatálhatták csalódottan a vendéglátók — nem futotta volna elméikből. A már idézett főtisztviselő amikor kegyesebb volt területé­hez, kérés nélkül, saját jószántából is kiutazott alattvalóihoz. Lehet, hogy így találta kényelmesebbnek, mintha a „vidéki” atyafik külön-külön zavarnák hivatali szobájában. A felkere­sett seregnek persze ez utóbbi eszébe sem jutott. Gyanútlanul valami közvetlen, kötetlen eszmecserére számított, minden­féle napirend nélkül. A találkozón azonban elmaradt a barát­ságosnak vélt disputa, jószerével a látogató éppen csak megje­lent a viziten. Elárulta személyesen is a nevét, s végigülte a díszteremben az időt, szálfaegyenesen, mintha karót nyelt volna. Jobban azonban így sem igen maradt az önkormányzatok képviselőinek bögyében, mint a tőle jóval jelentéktelenebb, másféle, kisebb szintű vezető — akit még csak nem is láttak mindeddig a településeken. Rá neheztelnek talán a legin­kább, hiszen távolmaradását találgatni sem tudják. Egyszerű­en azt érzik, hogy különösen sértő, fájó, amit csinál. Ponto­sabban: amit nem. Érthető, ha itt is, ott is elégedetlenkednek az elegáns palo­ták, házak előkelő irodáit elfoglaló tisztségviselőkkel, s a vá­lasztópolgár nem egy helyen a panaszkodó hivatalnokot is el­marasztalja. Ugyanis nem erről volt szó annak idején! Azt ígérték erről-arról, s azzal biztatott ez is, az is, hogy ezután más lesz, mint eddig volt. Jó lenne hinni, hogy csupán véletle­nek, kivételek a lehangoló, bosszantó tapasztalatok, a rend­szerváltás amolyan gyermekbetegségei. A gyógyulás azon­ban sajnos nehezen akar látszani. Pedig mit meg nem adnánk már hálapénzben is érte...! Gyóni Gyula Volt egyszer egy LGT Fésületlen gondolatok egy búcsú koncertről Amikor felröppent a hír, a szkeptikusok is megrázták ma­gukat kicsit: kiváló ötlet! Kon­cert a síneken, ahol utoljára be­gördül még a LOKOMOTÍV. Fáradtan, kopottan, feketén, de begördült. Sípol még egy nagyot, aztán a hátsó kijárón végleg el­megy Kelet felé a Nyugatiból, a szélső tolatóvágányra vontatják, múzeumi tárgynak, mint ifjúsá­gunkat, szeretett gyermekkorun­kat. Május 16-a, este 7 óra. Több százan próbálkoznak a főkapu­nál a bejutással. A rendezők hajthatatlanok. Telt ház van — mondják, a tizenötezer-egyedik már nem fér be. A szerencsés ember biztonsági őrök között egy bársonnyal bérelt terembe juthat. Ki hitte, hogy az ütött-ko- pott koszos Nyugatiban ilyen is van! Aztán pezsgővel kínálják a frissen érkezőket. Háromnegyed nyolc. Kávét és üdítőt kortyolga­tunk a tükrös teremben, míg kint egymás lábán állva forró, köve­telőző tömeg. Léggömbök kúsz­nak a magasba. „A teremben do­hányozni tilos..., jó szórakozást kívánok” — mondja unalmasan a hangosbemondó. — Kiválasztottnak sem köny- nyű lenni — gondolom, miután helyet foglalok a dísztribünön, az órák óta ácsorgók mellett. Una­loműző papírrepülők szállnak a magasba a reflektorok irányába. Gyors számolás: négyszáz gép világítja majd meg a színpadot. Nyolc óra. Fel-fel csap a hang­orkán. Pedig még semmi bizta­tó mozgás. Az ügyelő kinéz, is­merőseinek integet. Egy jól érte­sült hölgy a költségekről tájékoz­tatja titokra éhezett barátait. — Hetvenmillióba került — mondja. — S ebből csak harminc térül meg. A veszteséget a Posta­bank vállalja. De így is megéri nekik, bizonyára. Hiszen emlék­szel még rá, amikor a katona leg­először reklámozta őket, húsz­millióval ugrott a forgalmuk az első napon. Nézd azt a két lám­pát — mutat a kupola felé —, azokat alpinisták tették oda. Ismerős arcokat fedezek fel a nézők között. Kicsi ez az or­szág... És milyen erős a hangja. Szörényi Levente bukdácsol át a tribünön, helyét keresi. Odébb feltűnik Anita, Baló György, Koncz Zsuzsa. Negyed kilenc. Tikkasztó me­leg. Vivaldi Négy évszakának Nyár tétele szól. Az öt felvevő­gép mellett még helyet foglalnak az operatőrök és a technikusok. — Figyeld azt a darut ott — folytatja a jól értesült hölgy. — Azt a kamerát Münchenből hoz­ták. A magyar technika annyira leromlott, hogy nem tudná euró­pai szinten rögzíteni ezt a kon­certet. Csak most már lássuk azt az európai szintű koncertet! 8 óra 20 perc. A csarnokban kialusznak a fények. A színpad hátsó felében vendégzenészek foglalnak helyet. Féltakarásban a csapó felemeli a táblát. Füst és zakatolás. Bedübörög szikrákat vetve a gőzős, hátán a négy ze­nésszel. Hangos bravózás közé­pütt egyszerre iszonyatos erővel megszólalnak a hangszerek. Jár a zenevonat. A szöveget még nem értem. Füldugóról álmodo­zom. Mind itt vagyunk. Színes füst ömlik a mozdonyból. A csu­pa ősz hajú Somlót figyelem, amint a szaxofonba fúj. Messze még..., Szeress még... A kezdet bizony jobban hasonlít a zörejre, mint a zenére. Vesztesek és győz­tesek. Gyertyák nőnek az ég felé (győztesek vagy vesztesek eme­lik azokat?). Ülök a járdán (I lo­ve you.) Los Angelesben szüle­tett ez a Somló-dal. Domborodó hasú nőt emel egy erős férfi. Vak ember elmélyülten hallgat. Egy­re több kar lendül a magasba. Valaki vezényel. — 160 dalt írtunk — mondja Presser —, s egyetlenegy ember­telenre sikerült. Embertelen dal. A technika nagy erővel szolgálja a látványt. Felfedezem az Őz lámpáit, fel­hőit, csillag- és lángszóróit. Min­dent „bedobva.” Mindenki éne­kel. Fotóriporter bukdácsol át a lábakon. Nem is baj, kicsit unom már. Kellemesen erőtlen impro­vizációk ülnek a perceken. — Nem baj, ha kicsit hosszú lesz? — kérdezi Presser. — Nem! — válaszol néhány tölcséres hang. Kotta nélkül. Tíz­ezren kiáltanak újra. A vak em­ber ugrál, énekel, egyre hátrébb lökik. Vajon érzi-e, hogy már nincs az első sorban? Ő hogyan álmodja meg ezt az egészet? Álom­arcú lány. Barta emlékére fák­lyák gyúlnak. A színpad olyan, mint a ravatal. A hatalmas, fehér hátsó falról egy arc néz ránk mo­solyogva. Bekukucskál a telihold is az ablakon, kíváncsian kérdi: ki volt az, akiért e dalt mondjá­tok? Nem érdekes. Ha még most is érthetetlen valami, nem érde­kes. Halk ének. A közönség kö­zött kicsiny színpadon Kará­csony és Somló. Ha a csend be­szélni tudna. Miénk itt a tér. Ha eljönnek az angyalok. Csillagzuhatag fentről. Talán giccses kicsit így a holddal, a fák­lyákkal és csillagokkal, egy vetí­tett arccal, egy brutálisan lemé­szárolt fiatal gitárossal. Igen, azt hiszem, giccses. Mint a naple­mente, mint a viharfelhők magá­nyos őszi napjainkban, mondjuk a tengerentúlon. Kopogó reális hang ébreszti a nézőket. Benkő László, a hanglemezgyár igazga­tója gyémántlemezeket ad át Adamis Annának, Dusánnak, Lauxnak, Frenreisznek és az együttesnek. És köszöni a ban­dának, hogy még van. Néhány szám erejéig beszáll Laux és Frenreisz is. A Marion Brandóra emlékeztető rocksztár bekalandozza a színpadot, meg­mozdul a kép. Ekkor érzi a ra­jongó, talán így is lehetne! Hi­szen fiatalsága, motorjai még nem olyan öregek. De nem! Somló láthatóan nagyon fáradt, Presser jól megbújik a zongora és a konferansziészöveg mögött, Karácsony pedig a mikrofonáll­ványba kapaszkodik. így, ahogy öleli őket a mintegy 20 vendég- zenész, nem rockegyüttest, ha­nem szalonzenekart idéz az LGT. — A lemezek átadása és a régi slágerek felidézése új utat nyit más vendégek előtt is — gondol­tam —, akik Presser musicaljei­ből, dalaiból adnak elő. Színé­szek, énekesek, rocksztárok, akik feloldották volna e kötött formát. Nem így történt. Hangos dobszólók és Karácsony János lí­rai dalai töltötték be a következő félórát. Úgy tűnt, az együttes minden közös számát szeretné eljátszani ezen az estén. 11 óra 45 perc. Lankadó fi­gyelmünk felfrissítésére igazi színpadi show-t szerveznek. Box. Egy gyorsan készült ring- ben kövér kaszkadőrt püföl a vé­kony Karácsony. A 20. másod­percben kiüti az óriást. A kövér fiút kihúzzák, Karácsony átöltö­zik. Új színben jelenik meg: piros ingben. Negyed 12. Ő még csak most tizennégy. Hosszú lezárás után meghajolnak a zenészek. — Ne izgulj — mondja a jól ér­tesült hölgy mellettem —, még három ráadás számmal készül­tek. Valóban. Kicsit még várakoz­tatják a hallgatókat, aztán gyor­san hangszerükhöz mennek. Ne­ked írom a dalt, Ringasd el ma­gad. És a maradék görögtűz is fellobban a színpad fölött. A mozdony fütyül, felhangzik az utolsó nóta. A szél lassan elfújja az utolsó dalom. S mint az lenni szokott a búcsúszimfóniákban, a zenészek szépen, egyenként el­távoznak. Már csak a zongora szól. Kialusznak a fények. Pres­ser is felkapaszkodik a moz­donyra. Kelet felé kipüfög a tűzokádó * vasparipa. Lassan kiürül a váró­terem. Mindenfelé szétszórt la­pok a földön. Lehajolok egyért. „A nagy sikerű koncerten ját­szik: a Gun’s and roses”. Sziki Károly Gyereknapon — új ruhában Május utolsó vasárnapja a gyerekeké. Ki ne szeretné csino­san felöltöztetni a kicsit egy-egy közös családi séta vagy színház­látogatás alkalmából? Ráadásul május vége, június eleje az iskolai ünnepségek ideje is. Fodor Eta egri ruhatervező iparművész ez­úttal ezekre az alkalmakra ajánl néhány szép gyermekruhát: — Rajzaimon a 6-10 éves ko­rú gyerekekre való ruhákat lát­hatják. Elég nehéz őket öltöztet­ni, mivel mar „igényeik” vannak, de a méretek kicsit megkönnyítik a szülő dolgát. Varrni tudó anyu­kák is elkészíthetik ezeket. 1. Két-három színű, plüss- anyagú, hátul zipzáras ruhacska. 2. Egyenes vonalú spencer, zsebében díszzsebkendő. Az inghez bársonymasnit kössünk a nyakba. Felhajtóval készült, haj­szálcsíkos, sötét nadrág illik hoz­zá a kisfiúknak. 3. A babavonalú ruhácska vi­rágmintás kordanyagból való. Egyszínű, jó tartású pamutvá­szon vagy pikégallérral, man- dzsettávaí es a szoknyarésszel együtt bevarrt köténykével csi­nos. 4. Kisfiúk részére csinos a ker­tésznadrág, pasztellszínű vá­szonból. Élénk színű, csíkosán mintás inggel, aminek fehér az állógallérja és a mandzsettája. 5. „Partnere” kötényszoknyát visel pasztellszínű, virágmintás blúzzal, nagy fehér, körglokni- san szabott gallérral, melynek szélét keskeny csipkével is díszít­hetjük. 6. 8-10 éves fiúk felvehetnek bordó vagy palackzöld nadrágot, halványlila vagy halványsarga inggel. Hozzá feszterházy-koc- kas, kötött passzéval díszített ka­bátka viselhető. 7. A kislány öltözéke derékon húzott, pöttyös bársony, hozzá derékig érő, sötétebb színű ka­bátka, nagy fehér gallérral, dísz- gombokkal. 8. Derék fölött szabott ruhács­ka, bő húzott szoknyarésszel, vállon húzott hosszú ujjal. A ru­ha elejét fantáziától függően szí­nes, maradék anyagból készült rátétek díszíthetik. 9. Csípőnél vágott, bő szok­nyarészes, hosszú ujjú ruha. Ké­szülhet bársonyból, sima, egyszí­nű gyapjúflanellből is. A nagy­méretű, sima körgallér és a se­lyemmasni teszi ünnepélyessé. Amit csak a madarak látnak ...háromszázhárom..., három­száznégy..., háromszázöt. Há­romszázét lépcső, s már fenn is vagyunk az egri Éíceum csillag­dájában. A nyolcvanesztendos Gyarmati Vince naponta megte­szi ezt az utat, ő a periszkóp ke­zelője. — Meg-megtapogatom a szí­vemet, érzem: meg ver, s megyek tovább. Nem járok orvosnoz, nem szedek gyógyszert, a mun­kámat pedig nagyon szeretem, el sem tudnám képzelni az élete­met a periszkóp nélkül. Sötét, fe­kete falú kis szobába vezet be Vince bácsi, sebtiben kinyitja a parányi ablakot, hogy szabad szemmel is láthassam a várost, bekapcsolja a ventillátort. — Szörnyű levegőtlen ez a he­lyiség, kiváltképp nyáron — düny- nyögi. A mennyezetről fémru- dak lógnak le, ezekkel mozgat­ható a tükrös szerkezet. — Itt történik majd a varázslat — mutat a fehér, kór alakú asz­talra. Az öreg bezáija az ajtót, ablakot, éjszakai sötétség borul ránk. Hallom, amint a fogantyú­kat csavargatja, s lön csoda. Az asztallapon megjelenik a bazilika képe, közelednek a szobrok, ol­vasható a homlokzati felirat, s jól láthatók a járókelők is. — Nicsak, hova igyekeznek a papnövendékek? Lassúk csak... — forgatja a mechanikát, s kö­vetjük a kiszemelteket. Aztán elénk tárul az Eszterházy tér, a színház, az Érsekkert madártáv­latból. — Ezt a periszkópot Hell Miksa csillagász készítette 1776- ban. Azóta kifogástalanul mű­ködik. Három évvel ezelőtt Os- váth Pál tanár úrral szétszedtük apró darabjaira, átzsíroztuk. Egy jo darabig nem lesz vele semmi hiba. A tükrök segítségével már a Rókus temetőnél járunk, feltű­nik a vár, a turistákkal. — 1949. november 1-jétől dolgozom itt a főiskolán. Hiva­talsegédként alkalmaztak, majd ondnok lettem. Huszonkét évig ént is laktam az intézményben a feleségemmel és a lányommal. Időközben vettünk egy házat a városban, s mikor nyugdíj aztak,'- 73-ban, kiköltöztünk innen. De a periszkópot nem tudtam vég­leg elhagyni. Majd huszadik éve naponta visszajárok, bemutatom az érdeklődőknek. Nagyszerű él­mény látni a gyerekek csodálko­zó arcát. Vince bácsi a minaretet mutat­ja. Beszél a müezzinről (mintha személyesen ismerte volna), aki hangos énekével köszöntötte Al- lahot. Aztán továbbtekeri a ka­rokat, s megérkezünk az Északi lakótelepre. — Az építészeknek, mielőtt a tervezéshez kezdenének, fel kel­lene jönniük ide. Megnézni, va­jon a kigondolt ház beleillik-e a tájba... Nem utólag szégyenkez­ni, hogy az bizony nem passzol a többihez. Valamennyi nevezetes épület­ről megtudok valamit, szívesen és élvezetesen mesél, nemcsak a periszkóp az övé, hanem a város is. — Németül is beszélek, leg­alábbis annyit, amennyi az ide­f envezetéshez szükséges. Hétfő ivételével fél tíztől délig itt va­gyok, s várom a látogatókat. Felkapcsolja a lámpát, kitárja az ajtót, rövidesen érkezik az el­ső csoport. Búcsúzóul utánam szól: — Lefelé már könnyebb! Négyessy Zita Naponta formában Manapság igazán bővelkedhetünk a sikert, egészséget, gazdagságot, észrevétlen fogyókúrát kínáló csodaszerekben, de minél többet ígér egy- egy hirdetés, annál erősebb gyanakvással olvassuk. Az a kis könyv, amely a napokban került a kezem­be, szintén „gyanús”, bár csupán azt próbálja elsa­játíttatni az olvasóval, hogyan legyünk „naponta formában”. A Ravencard személyiségfejlesztő program kidolgozója, Jobst D. von Raven igazán impozáns elődökre hivatkozik: állítólag annak ide­jén Benjamin Franklin is hasonló módszerrel szer­vezte az életét — nem kevés sikerrel. A program elmélete tulajdonképpen érthető: el kell hitetnünk a tudatalattinkkal, hogy mindazok a kívánt tulajdonságok, amelyekre vagyunk, már a sajátunk. Fia elég meggyőzőek vagyunk, s „Ő” ezt elhiszi, máris nyert ügyünk van. Ha pedig még arról is sikerül meggyőznünk, hogy azok a rossz tulaj­donságaink, amelyektől meg akarunk szabadulni, nem leteznek, már át is alakultunk. Új ember, új le­hetőségekkel, egy új élet előtt. Hitetlenségemet alig palástolva jegyeztem meg a Ravencard-módszer lelkes hívének, Nagy László­nak, aki a Mátraaljai Szénbányák igazgatóságának humánpolitikai osztályán a tréning csoportos alkal­mazásai fontolgatja: — Ez olyan szép, hogy szinte nem is lehetséges. Hogyan tudom elhitetni magammal, hogy megvál­toztam, ha egyszer tudom, hogy ez manipuláció? — Erre való a naponta többszöri gyakorlás, a tré­ningkártyákra írt mondatok szuggesztív, hangos mondogatása. Végre egy olyan személyiségfejlesz­tő programmal találkozhatunk, amely az elmeleten kívül a gyakorlati megvalósítás lépcsőit is végigjár­ja, szinte kézen fogva vezeti az olvasót. Ez egy egy­szerű és érthető módszer az egyéni harmónia meg­teremtésére. Bárcsak ezen múlna az egyéni harmónia! Igaz, némi optimizmusra adhat okot az a tény, hogy vala­mikor Benjamin Franklin is... Ugye, értik? Ha csak annyit tudunk elérni, hogy Raven úr egyik szép fo­hászának jegyében peregnek le a hátralevő napja­ink, már megérte: „Adja Isten, hogy jókedvű le­gyek, hogy elfogadjam az elháríthatatlant, hogy bátran változtassam, ami változtatható, és hogy elég bölcs legyek a különbségek felismeréséhez. ’ (M. G. K.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom