Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-04-05 / 81. szám

8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. április 4—5., szombat—vasárnap Párizsi bolyongások és találkozások Első párizsi utam — érkezés­kor — egy napra megbénított. Ötezer hektáron nyújtózó met­ropoliszban egyedül lenni! A bé­nulást lassan átszőtte, majd föl­oldotta a lenyűgöző látványok, élménysorjázások varázsa. Számba vették „obiigát” teen­dőimet. Amikor mindenképp látnom kell, előbb azokon le­gyünk túl. így is történt. Végig­jártam a Notre-Dame százhar­minc méteres hajóját. Jókor! Ki­felé jövet vettem észre az előtér­ben fölszerelt telefonkészüléket, mely egy frank bedobás ellené­ben a kagyló fülhöz emelése után elmondta a Mi Asszonyunk temploma történetét. Építésé­nek kezdeteitől szinte napjain­kig. A Diadalív „árnyékában” álltam az ismeretlen katona sírjá­nál, közben szemem mereven az örökké égő lángot bámulta. Élet, tűz, halál. Az Eiffel-torony má­sodik emeletéről nemcsak Pá­rizsra, de szinte egész Európára véltem látni, messzi-távoli csü­csökben Kis-Magyarországra is persze. Látványon túl már tapaszta­lásszámba ment, ahogyan a Lu­xemburg- kertben cipőmbe bújt apró kavicstól — miután nem szenvedhettem tovább — meg­szabadultam. A „világ főutcá­ján”, a Champs-Élysées egyik palotája falának dűlve lehúztam lábbelimet... s ekkor jött a meg­lepetés: a fránya kis kődarab nem a cipőben, hanem — mikép­pen? a zokniban bújt meg, így azt is levetni kényszerültem az óriási forgatagban. Senki rám se hede­rített. (A kövesdi főutcán e mű­veletet aligha cselekedhettem volna meg a járókelők ironikus mosolya nélkül). Könyököltem a Szajna-hidakon, természetesen Apollianaire Mirabeau-hídján is, nézve, miként fut lenn a gyors hab, az „örök pillantások ör­vénylése”. Tekeregtem a Mont- pamasse-on, gondosan átlépve a járdán borosüvegeikkel együtt alvó csavargókat, a clochardo- kat. Az invalidusok templomá­ban Napóleon kőkoporsoját épp úgy megbámultam, mint a Pant- heonban távoli ősünk Attila hun király festett ábrázolását. Épp francia holttestek fölött léptet délceg lován... Nincs magára valamit is adó közintézmény Párizsban, mely ne viselné a bejárat fölötti hom­lokzat nemeskő-tábla vésetében a nagy francia forradalom hár­mas jelszavát: Liberté, Égalité, Fratemité, azaz Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Azt ne neztem volna meg, ahol e hármas jelszó megszületett? De bizony! Mindenüvé gyalog metnem, mert az utca nepe, forgalma, jel­lege volt oly érdekes és értékes számomra, mint bármely mű­tárgy. Kora reggel indultam út­nak, térképemen bemérve „megsaccoltam” a távolságot: lehet vagy négy kilométer. Bi­zony volt is annyi, ha nem több. A Bastille-tér, Délkelet-Párizs közlekedési csomópontja. El­képzelhető — vagy inkább el­képzelhetetlen — nyüzsgéssel, forgalommal. Itt ment hát végbe a „nagy” francia polgári forrada­lom. Itt vágták az egek felé a sza­badság szövétnekét. Párizs haj­dani égjük legnagyobb erődít­ményét Richelieu bíboros idején a politikai foglyok börtönévé züllesztették. Itt állt a Bastille, amit a párizsi nép 1789. július 14-én földig rombolt. Nem épí­tették be többé a teret. Az izzó forradalom emlékét egy negy­venhét méter magas emlékosz­lop hirdeti, bizonyára mindad­dig, míg áll a város. * A véletlen úgy hozta, két na­pig abban a pici szállodában húz­tam meg magam, melyben vala­ha Radnóti Miklós is lakott. Le­hetséges épp abban a szobában, mely most az enyém. Hol van e szálló? A Szent Mihály útról nyí­ló „Rue Cujan, hol lejt a járda.” Csak le kell hunynom szemem, hogy lássam: „ődöngő, hányave­ti járással” Ady Endre költő úr ballag épp a Szajna-parton... Aztán... Újabb „találkozás”. A Notra-Dame mögött a Szent Lajos szigetén megállva, a Rue Búdé 9. előtt felnéztem a tetőzet alatti ablakokra, s Illyés versso­rait idéztem magamban: „Mint egy igazi költő, e padlásszobá­ban (’’éltem három évig...) Halá­lát követően emléktábla került a ház falára. * A Louvre-ban egy nap alatt semmit sem lehet megnézni. Az anyag méreteihez képest. Sokak szerint még egy hét alatt sem! A tájékozatlan idegen mint jóma­gam is — vagy rábízza magát a vak véletlenre, vagy megkeresi azokat a látnivalókat, melyek lé­tezéséről olvasmányai alapján már tud valamit. Az utóbbi mód­szert követtem. így került sor az obiigát Mona Lizára, a Milói Vénusra, az ógö­rög és római szobrokra, zömmel sérült állapotúak, — a hajdani középiskolai tankönyvek kései illusztrálásaként —, a spanyol festészet remekeire s az asszír­3 ':omi gyűjteményre. Az ira megintcsak „találkozási célzattal”. Révész Béla írta meg, hogy Ady és Léda Louvre-beli látoga­tásuk során e gyűjtemények ter­mében fölfedeztek egy Ram-, szesz-reliefet, mely megdöbben­tően hasonlított Adynoz. Szó nélkül álltak a különös látvány előtt. Majd fölocsúdva, Ady iro­nikus modorával kinyilatkoztat­ta: „Ramszesz sem különb.” Nos, a költő Ramszesz-arcmá- sát kerestem tétován, re­ménytelenül a rengeteg anyag kö­zött: végül is megtaláltam. Való­ban, a száj vonala, a hatalmas homlok s a különös-érdekes szem, a „karbunkulus” szinte az Adyénak mása. Távoli utas, ha odavetődsz kíváncsi vagy rá, meg­nézheted magad is. Neked mar könnyebb dolgod lesz, följegyez­tem ugyanis a terem számat: 246. Utofsó párizsi délutánomat is a költőnek adtam. A Magyar In­tézet szíves lektor-munkatársa ügyes kis tereprajzot készített szamomra Ady kedvenc szállo­dájáról, környékéről, hogy kér- dezősködés nélkül is odataláljak. A szálloda neve: Hotel des Bal- cons. A rajz alapján a Saint Ger­main boulevardról az orvosi egyetem mögött a szűk utcán föl­ballagva hamarosan megleltem a bujdosások és kitárulkozások ta­núját, a szállót. A falra még 1956-ban a Fran­cia — Magyar Társaság emlék­táblát helyezett el a költő remek­be sikerült domborművi arcmá­sával. Francia nyelvű szöveg tu­datja: E szállóban lakott és éne­kelt a nagy magyar lírai költő. S alatta egy Ady-verssor-idézet, persze az is francia nyelven: „Pa­ris estplanté dans mon coeur.” Igen. Most is így vert — örök­érvényűén szállást az én szívem­ben is a Város, a fény Városa. Ady jóvoltából és biztatására. Kiss Gyula Ezeréves Magyarországon az iskolai oktatás Négy esztendő múlva, 1996- ban éppen ezeresztendős lesz az első magyarországi iskola a Szent Márton hegyén — Pannonhal­mán — épült kolostorban. A mil­lennium méltó megünneplésére ötmillió forintos alaptőkével ala­pítványt hozott létre az Országos Pedagógiai Könyvtár és Muze­um. Az adományokból, támoga­tásokból gyarapodó pénzből szeretnék létrehozni a valódi or­szágos pedagógiai múzeumot. A jelenlegi ugyanis csak nevében az, a raktárak, az önálló épület hiánya akadályozza a gyűjtő­munkát. Az új helyen szeretnék megnyitni az első állandó hazai iskolatörténeti kiállítást is. Mire is emlékeztet és egy ben fi­gyelmeztet az ezeréves jubileum ? Mindenekelőtt arra, hogy Ma­gyarország történetében az iskola mindig a megtartóerő, a nemzet fennmaradásának egyik fontos intézménye volt. Oktatás nélkül ugyanis elképzelhetetlen a gaz­dasági és társadalmi fejlődés. Az iskola minden korban folyama­tos párbeszédet teremtett az em­beriség egyetemes kultúrájával. A pannonhalmi első „oskola” tanárai Rómából jött bencés szerzetesek voltak, akik híven a rendalapító Szent Benedek hit­vallásához — Óra et labora! Imádkozz és dolgozz! — egymás után alapítottak monostorokat. A XIII. században már több mint kilencven helyen oktattak, taní­tottak hazánkban a bencések. Az ötezer szerzetes közül való volt az első Csanádi püspök, a velen­cei származású Szent Gellért is. A török hódoltság, maid a kala­pos király, II. J ózsef rendeket visz- szaszorító törvényei sem ingat­ták meg a bencések elhivatottsá­gát. Igazi tanító renddé csak 1802-ben váltak, amikor tíz is­kola fenntartását vállalták. Mint ismeretes, 1950-ben a magyar bencés rendet ismét feloszlatták, de két gimnáziumban — az ezer­éves pannonhalmiban és Győr­ben — változatlanul oktathattak. Amikor itthon nem lehetett, külföldön tanítottak. Sao Pauló- ban alapítottak magyar iskolát, amelyben ma is a haza, a szülő­föld szeretetére nevelik a Brazíli­ában élő, magyar származású gyerekeket. Az első magyarországi iskola millenniumáról természetesen Pannonhalmán is megemlékez­nek majd, a főapátságon megkez­dik az ünnepek előkészületeit.-A Hóvirág A márciusnak már a nevét is öröm kimondani, mert va­laminek a végét és valaminek a kezdetét jelenti. Ilyenkor már beteg a tél, olyan, mint a vénem­ber: könnyen síró és erőtlen. Búslakodva járja a világot, haj- nalonta még zúzmarát lehel a száraz gallyakra, nagynéha a sza- kállát is megrázza, de ez a kései ajándék már nem kell senkinek. Mindenki a tavaszt váija! Tudja ezt a Nap, a langyos szél is, amely űzi, kergeti a bárányfel­hőket, széthordva a tél rongyait, amelyekből egy-egy hófolt alak­jában azért marad valamennyi az északi oldalakon, a völgyek mé­lyén. A déli verőkön már nyoma sincs a hónak, és a piruló föld kü­lönös illatot áraszt, a tavalyi szá­radó avar alatt hóvirág kandikál. Ilyenkor, a tavasz kezdetén már semmi nem tarthat otthon, barangolok, járom az erdőt, hajt, űz egy régi beidegződés, amelyet a génjeimben hordok örökség­képpen. Kanyargósak és szaka- dékosak az erdei utak, csúszósak a hegyoldalak, a sárgás, vörös agyag gyakran megcsúfolja az embert, amikor fölfelé a csúcsok irányába kapaszkodik. Szeren­csére ma nem vagyok egyedül, a vendéglátómék fia nyújtja felém kapaszkodásra a kezét, miköz­ben zerge- könnyedén ugrik át a csúszós erdei úton. Távolabb hajdan lakott erdészlak kitört ablakán nyüszít a márciusi szél, dudál a kémény is, mintha elát­kozott lelkek szorultak volna a padlásra szabadulást várva. — Ebben a házban születtem! Nézem a fiút, az arcáról ra­gyog az őszinte boldogság és a felfedezés öröme, amelyet meg­oszthat velem, lobogó hajába be­lekap a földet szántó szél, inge a mellén szétgombolódik, és így — lelkesen és fiatalon — a csatába induló hős emlékképét idézi. — Nem messze innen hóvirá­got is tudok... Belém is lelket önt a fiú ragyo­gása, a boldogság, amellyel ne­kem, az idegennek megmutat­hatja az erdőt, az ő birodalmát, a szülőházát is, amely fölött éppen úgy eljárt az idő, mint mindenki és minden más fölött, és a gyerek sem csodálkozik azon, hogy a ke­mence, amelyben az édesanyja néhány éve még a kenyeret sü­tötte bagolytanyává változott. — Kicsit ér, kicsit ér... szólal meg a közelben egy cinke, a hangján azonban érzik, hogy ezt nem komonyan mondja, csak úgy tavaszi jókedvében kiabál, mert mólóban a tél, és ilyenkor mindegy, hogy ki mit mond; a télnek már úgyis befellegzett. — Szedett már a bácsi hóvirá­got? Elnevetem magam, magam­hoz húzom a gyerkőc fejét, és be­felé nyeldesve boldogságköny- nyeimet csupán a fejemmel bó­lintok igent. Mit is mondhatnék neki? Azt, hogy az én szülőháza­mat is körülölelte valamikor az erdő, patak csacsogott a kertünk végében, amelyben telente vid­rák is tanyáztak, és a vén, több­száz esztendős tölgyfánk az ud­varon még ma is dacol az idővel, őrizve nagyapám, apám emlé­két. Beszéljek tán neki a gerléim­ről, a mókuskerekemről, amely­ben nem egyszer több mókus is tanyázott, vagy a ripacsos testű, mézgás tölgyfa repedéseiben ta­lált szarvasbogarakról, a hőscin- cérekről, amelyeknek emléke mind a mai napig elkísér? — A Meleg hegy oldalában már nyílik a hóvirág! Ébresztő harangszó a fiú hangja, elmúlt évtizedekből visz- szahúzó erő, amely ismét vissza­parancsol az ábrándok világából, ide az ő szülőháza mellé. Kavicsok csikorognak a ba­kancsunk alatt, szarvasok-szür- ke árnyak — ugranak meg elő­lünk, távolabbról muflonok pisz- szegését hozza felénk a szél. — Ezek mindig itt tanyáznak. Mintha régi önmagamat halla­nám, kiérzem a fiú szavából a büszke örömet, a dicsekvő ka- maszos fennhéjázást, amint a jól tájékozottságot bizonyítja és ta­lán a rámkérdezést is: — No, mit szólsz hozzám öre­gem? Dolgozik a tüdőm, mint egy kovácsfujtató, dehogyis szólok, hallgatok, és kapaszkodom, mert bizony nem egy hajításnyira vannak a meleghegyi hóvirágok, mint — lehet, hogy biztatáskép­pen — a fiú említette. Arra per­sze nem gondolok, hogy ami ne­ki egy bakaugrás, az nekem egy kiadós túra, és miért is mondana mást, mint amit érez. Egy nagy madár röppen fel egy cserfabokorról, látjuk mind­ketten, a gyerek tátja a száját. Elégtételt véve önmagámnak, kérdezem. — Milyen madár volt? Nemet int a fejével, tekinteté­vel messzire kíséri a madarat. — Örvösgalamb! A legkorábban érkező tavaszi vándor. Utánuk a szalonkák jönnek, tudod, azok a hosszú csőrűek, amelyeknek ak­kor van a nászrepülésük, amikor feljön az esthajnal csillag... Beszélek, beszélek, de a gye­rek sehol! Néhány perc múlva hallom a kiáltását, lentről, távo­labbról. Amikor odaérek, már szagolgatja, boldogan mutatja a hóvirágszálakat, hirtelen beszé­des lesz, lázasan keresgél, biztat, hogy a napos, kavicsos helyeket keressem, mert ő tudja, hogy minden esztendőben itt nyílnak leghamarébb. Kifújom magam, és hóvirág­keresésre indulok, de csak bar­kára bukkanok, mogyoróbar­kákra és piros hátú bogarakra, amelyek a földön, a földben most élednek a téli álomból. Győzelemnek számít az a két szál hóvirágbimbó, amelyet vé­gül is megtalálok a csetjék kö­zött. — Többet nem találok/Liheg, és csókolja a hóvirágait. Szemé­ben furcsa tűz villan, hol az ő vi­rágait, hol az én két szál bimbó­mat nézi átszellemült arccal, egy egész csokorra vágyva. — Kié lesz a virág? A felszakadó sóhajtásban, a bujkáló mosolyban benne van minden: a tavaszi ragyogás, az ébredő erdő és a hóvirág. — Egy lánynak! Delet harangoznak, amikor újból megpillantjuk a falu tor­nyát. Szalay István Saufert Attila versei Álmatlanul Négyfelé feszített A hasfájós éjszaka Áttetsző kezemmel tapogatom Elfelejtett emlékeim Csobbanó álmos testét Redőnyök mögött Üvölt a csend És nem lesz nyugalom Csak akkor Ha az ég repedéséből Megverten mocskosán Előmászik a hajnal televízió Mostanában egy tisztafalú Fehér helyiségben lakom Ágyam nincs Elalszom én a padlón is Összekuporodva De ha éjjel benézel az ablakon Sosem látsz feküdni Mert a Tavaszhadsereg Legfrissebb kalandjait nézem Agyam nagyképernyős televízióján Ha jössz Nálam nyugodtan alhatsz Mostanában mindig itthon vagyok Ha jössz ne ácsorogj sokáig a hóban És zörgess hangosan a konyhaablakon Mert néha mély álmokba merülök Ne hozz semmit Esetleg egy üveg bort majd felforraljuk És amíg levetkőzöl Az ágyneműt is áthúzom Elég Fekete fehér tévéálmok Megáll a vonat De nem száll le senki Egy dalt dúdol az esti állomás Részeg füst száll Terpeszd szét az időt Sóhajts elég A csönd morog Kivert kutyák futása Szívem gyorsabban ver Letekint rám egy ablak Sivatag pereg És zöld az ég Felsír a faluszél Szivárognak a nappalok Csend Halálos a csend Egy ölelés és egy harang Úszik lassan Az ég peremén Sötét a tested Álmod hiába Pusztába üvöltött Mondatok Érthetetlen Utolsó csattanása Csend száll És beletörik az éjszakába Cseh Károly Fokozatok Betiltandó kalózadó parázna hullámhosszain üzenget egymásnak a testünk kétségbeesetten. Sugároz egyre, villámló mozdulatok, hullámtáncba kezdő pohárperemek közt is, mielőtt felhangzik a NEM — süllyedő atlantisziak jajszavaként.

Next

/
Oldalképek
Tartalom